„Kiemelték a gyereket a családból, mert szegénységben élnek, és nálunk is megkapja a grízes tésztát, a sajtos-tejfölös tésztát…”

Élet egy gyerekotthonban. Nóra hat éve dolgozik nevelőként egy fővárosi otthonban, és elmeséli, mi tartja a rengeteg munka és az alacsony bér dacára is a pályán.

Mesélj kicsit a munkádról!

Nevelő vagyok egy gyerekotthonban. A jogszabály szerint 14-18 éves kamaszok élnek itt, de ha testvérsor jön be, akkor ennél jóval kisebbek is vannak, most a legkisebbünk óvodás, aki a kamasz testvérei miatt került be. Főiskolai, egyetemi végzettséggel lehet itt dolgozni, én elvégeztem mellé a kisgyereknevelő szakirányú képzést is. Hat éve vagyok itt.

Miért vállaltad ezt a munkát?

Én előtte a magánszektorban is gyerekekkel dolgoztam, sérült csecsemőkkel, de sok betegséget elkaptam tőlük, aztán családilag úgy döntöttünk, hogy jobb egy olyan hely, ahol biztos a fizetés és nagyobb gyerekekkel dolgozom.

Hány gyerek van egy csoportban?

12 a maximum a törvény szerint. Nálunk csak 11 van, mert most lett nagykorú az egyik gyerek, és még idén ketten betöltik a 18-at.

Egyszerre dolgozol ötévesekkel meg érettségizőkkel?

Az érettségizők ritkábbak, örülünk, ha a szakmáig eljutnak, a hat-nyolc általános a jellemző. A nyolc általánosig talán elrugdossuk őket, de az már sikerélmény, ha szakmára is rá tudjuk őket beszélni, az főleg. Néha van egy-egy példa, kiváló sportoló,  vagy egyetemre készülő. Ritka, mint a fehér holló. Sok gyerkőc alapból késve kezdte az iskolát, bukott is, mire bekerülnek hozzánk, már le vannak maradva. Ha a 250 óra engedélyezett hiányzást túllépi, akkor is évet ismétel, sokszor járja az ötödiket, hatodikat. Sok gyermeknél próbálkozunk a Híd programmal, ami szakmát tud adni azoknak is, akik nem fejezték be a hetediket, nyolcadikat.

Az a baj, hogy nincs kényszerítő erő a kezünkben, semmivel nem tudunk hatni rá, ha nem akar iskolába járni. Nem tudjuk megvonni a zsebpénzt, a kimenőt, a 16. év után nem is érdekli őket, én mit mondok. Sok az iskolakerülő. Tizenkétéves kor felett a lányoknál bejön a szerelem, a szex, a prostitúció. Ezek mindennapos gondjaink.

A gyerekvédelemnek elég rossz most a sajtója. Folyamatosak a botrányok, túlterheltek a dolgozók, nagy a fluktuáció, bezárnak intézményeket. Ezek mennyire érintenek titeket?

Nekünk nincs gyógypedagógus végzettségünk, és a gyerekek többsége ADHD-s. Az még rendben, ha tanulási zavaros gyerek jön, de érkeznek fogyatékos gyerekek is. Az intézetnek van egy pszichológusa, de a mindennapi élethez mi kevesek vagyunk. És a mi csoportunk még egy nyugis csoport, nincsenek nagy balhék, csak kicsik, én még összetehetem a két kezemet.

A fiatal kollégák elmennek nagyon hamar. Nagyon kevés a fizetés, sok a munka. Négy hónap a próbaidő, a legtöbben pár hónap után felmondanak. Nálunk eggyel több csoportnak is lenne hely, de a szakemberhiány miatt nem működik.  A törzsgárdát a nagy öregek alkotják, akik 30-40 éve itt dolgoznak, nagyon sokat tanulunk tőlük, ők az utolsó generáció, akik még itt vannak mellettünk és mindent tudnak a gyermekvédelemről.

Általában 12 óra a műszak, éjjel, nappal, hétvégén is benn kell lenni valakinek. Hétköznap ketten vagyunk bent, egy nevelő és egy gyermekfelügyelő, hétvégén egyedül vagyunk, váltja egymást egy nappalos meg egy éjszakás. Hogy egy csoport jól működjön, kéne legalább hét ember, és ha 4-5-en vagyunk, az jó.

Akkor te most mások helyett dolgozol…

Azt azért nem, de bőven megvarrja az óraszámomat.

A túlórákat kifizetik?

Két éven belül kötelezhető vagyok 400 óra túlórára. Általában kifizetik, de 2-3 hónapos csúszásokkal. 200 ezer forintot lehet kapni nettó, pótlékokkal együtt. Mindenhova mi rohangálunk a gyerekekkel, orvoshoz, szülői értekezletre, anyák napjára, rendőrségre. Mint anyukák, apukák dolgozunk. Szerencsére viszonylag sok még a férfi munkaerő, mert nagyon kell, hogy ne nőiesedjen el a pálya.

Ha elviszed orvoshoz a gyereket, de te vagy egyedül, akkor ki marad a többiekkel?

Ha előre tudom, akkor úgy osztom be, hogy minimum ketten legyünk, mert el kell menni az óvodásokért… Hétvégén megkérem a másik csoport nevelőjét, akik mellettünk laknak, ezt nappal meg lehet tenni. Az éjszakákat, hétvégéket nehezebb megoldani, ha hirtelen baleset történik, a mentőt kihívhatom, de nem viszi el a gyereket nélkülem. Valahogy mindig megoldjuk. Felügyelet nélkül nem hagyhatjuk őket. De ha nincs ilyen rendkívüli helyzet, akkor is mi vásárolunk, főzünk, mosunk, takarítunk a gyerekekre, mi tanulunk velük, az online oktatás alatt a saját eszközeinken követtük velük a tananyagot. Eközben még ruhapénzt sem kapunk, pedig kell bevinni váltás ruhát a takarításhoz.

De ez 12 gyereknél egy teljes házvezetői állás… olvasásának folytatása

Videó: Barát Katalin a kötődési sérülésekről

Egy Örökbe.hu virtuális rendezvény felvételét láthatjátok. Barát Katalin pszichiáter, családterapeuta volt a vendégünk, és a kötődésről, annak sérüléséről és a sérülések lehetséges begyógyításáról, segítségkérésről, billegő örökbefogadásokról beszélgettünk. A felvétel 2021. november 10-én készült. A beszélgetést Mártonffy Zsuzsa vezette, a vágás Tischler Attila munkája.

Tartalom:

2′ a kötődés

12′ mitől lesz kötődési sérülés

20′ a túlhuzalozott agy. Miért sír minden kis ingertől a baba?

23′ kétkezes nevelés: megértjük, de határokat is szabunk olvasásának folytatása

Videó: a napirend Tóth Zsuzsával

A napirend nagy jelentőséggel bír egy frissen örökbefogadott vagy épp zilált idegrendszerű, traumatizált gyerek megnyugtatásában, segít tervezhetővé és konfliktusmentessé tenni a napokat. Vendégünk Tóth Zsuzsa gyógypedagógus és családterapeuta, a Bárányfelhő Fejlesztő és Terápiás Központ vezetője, aki a napirend készítésének és betartásának titkaiba avat be. A 2021. szeptember 8-i Örökbe.hu virtuális rendezvény felvétele, a beszélgetést Mártonffy Zsuzsa vezette, a vágás Szabó Julcsi munkája.
Ami szóba kerül:
  • Mi a napirend? Hogy nézzen ki fizikailag? Mitől fog működni?
  • Ha a szülőnek teregetni sincs ideje…
  • Lefekvés, felkelés
  • Nem tud játszani!
  • Megtanítani unatkozni a gyereket…
  • Egy frissen örökbefogadott gyerekkel hogy néz ki mindez?

 

Örökbe.hu virtuális rendezvényt minden szerdán tartunk, itt láthatod a múlt és jövő programját. Néhány rendezvényről videófelvétel is készül. Aki támogatta tavaly a blogot, az ezeket azonnal megnézheti a támogatóknak szóló videótárban. Ha szeretnél te is élni ezzel a lehetőséggel, – és hozzájárulni az örökbefogadásról szóló leggazdagabb információforrás fennmaradásához, működtetéséhez – akkor csatlakozz az előfizetőkhöz. Itt olvashatsz a támogatási lehetőségekről.

Videó: vendégünk Bombanyu

Egy 2021. októberi Örökbe.hu rendezvényről készült felvételt láthattok. Vendégünk Páczai Patrícia volt, két örökbefogadott gyermek édesanyja, aki a népszerű Bombanyu blogot is vezette a saját örökbefogadásának tapasztalatairól. Nagyon izgalmas és őszinte beszélgetést adok közre, amiben szóba kerül meddőség, vetélés, válás, hospitalizált kisgyermek érkezése és testvérféltékenység. Az élő beszélgetés még ennél is érdekesebb volt, mert egy óra után kikapcsoltuk a felvételt és Patrícia bizalmasan mesélt tovább – de ehhez részt kellett venni a rendezvényen. Mindenesetre a tartalom is elárulja, milyen személyes sztori következik. A beszélgetést Mártonffy Zsuzsa vezette, a vágás Tischler Attila munkája.

0′ Bemutatkozás

5′ Az első vetélés. Attól még, hogy kicsi, hogy nincs neve, hogy nem tudja senki a várandós anyán kívül, nagyon tud fájni. Hat évre beleragadtam a gyászba.

8′ Az a gyerek, amelyik meg akar születni, meg fog születni?
10′ Gergővel az egymásra találásunk sorsszerű volt.
12′ Egyik nap a multinál ültem, és másnap volt egy kétéves gyerekem.

olvasásának folytatása

„Érzelmi éhségből faltam”

Sok örökbefogadott gyereknél okoz problémát az ételhez való viszony. Ma egy felnőtt örökbefogadott nő, Erika mesél nekünk kifejezetten az evési gondjairól, saját érzelmi űrjei tükrében. Nehéz, de kincset érő interjú. Természetesen nemcsak az örökbefogadottak küzdenek étkezési zavarokkal, de az örökbefogadó szülőknek hasznos felkészülniük, hogy az érzelmi hiányok túlevésben is megmutatkozhatnak az érkező gyermeknél. Erika teljes története itt hallgatható meg.

Mennyit tudsz az örökbefogadásod előtti időszakról?

Az örökbeadatásom sommázott történetét én az első pillanattól hallottam az örökbefogadó anyukámtól. Soha egy pillanatig nem titkolták, hogy örökbefogadott vagyok. A vér szerinti anyámról azt a képet festette, hogy ő meg akart ölni engem, úgy, hogy hathetes koromban, télen kint hagyott a babakocsiban egy szál pelenkában. Mivel nagyon szenzoros gyerek voltam, éreztem, hogy valami nem oké a történettel. Felnőttkoromban állt össze a kép. Hathetes koromban május eleje volt. Nemrég derült ki, hogy nyolchónapos voltam, a vér szerinti anyám dolgozott, és az ő mostohaanyja vigyázott rám, amikor a babakocsiban maradtam. A pontatlanság mellett a másik gond az örökbefogadó anyám szándéka volt: hogy én féljek a vér szerinti anyámtól, és legyek hálás az örökbefogadásomért.

Nem tudom megmondani, hogy az örökbefogadó anyám szorongása, a halálfélelem, a veszteségtől való rettegés vagy a saját szégyenérzettel kevert haragom okozta a nagyobb stresszt nekem, de ez a stressz egy életen át elkísért.

Elszenvedtél tényleges nélkülözést kiskorodban, vagy csak lelkit?

Nélkülözést biztosan nem. Van egy fényképem, közvetlenül az örökbeadatásom előtt készülhetett, azon igen pufók gyerek vagyok. Traumatizált elszakadást, érzelmi veszteséget biztosan megéltem, többet is. Az egyik ilyen lehetett a magzatként megélt gyász az apám öngyilkosságakor. Ekkor sérülhetett a szülőanyámmal való kötődés is. Valószínűleg nem, vagy csak nagyon rövid ideig szoptatott, pár hónaposan bölcsődébe kerültem. (1969-ben csak három hónap szülési szabadság járt.)

Nyolchónaposan a babakocsiban hagyás következményeként tüdőgyulladással kórházba kerültem, azonnali életmentő beavatkozást hajtottak végre rajtam, és soha többet nem kerültem haza. A kórházban egy ideig infúzióval tápláltak. Utána a szigorú kórházi protokoll szerint négy óránként cumisüvegből kaptam folyékony tejbedarát. Akkoriban a gyermekek éhségérzetét nem vették figyelembe. Az emberi érintkezések kizárólag az ápoláshoz és az etetéshez kötődtek. Talán akkor alakulhatott, ki, hogy akkor is eszem, ha nem vagyok éhes. A kórházból hazavitt egy házaspár, akik pár hét után elálltak az örökbefogadástól. Újabb pár hónap kórház után vittek haza az örökbefogadó szüleim.

Milyen evő voltál piciként az új családban?

Az elmondások szerint az örökbefogadó anyámmal való találkozás szerelem volt első látásra. Mikor előszőr látott, 17 hónapos voltam, ültem egy ágyban és előre-hátra ringattam magam, közben egy pelenka csücskét szopogattam, rágcsáltam, így nyugtattam magam.

A hazaérkezésem után a cumisüveg egy pillanat alatt eltűnt az életemből, mert a kórházban azt a tanácsot kapta, hogy tanítson meg rágni. Otthon sem a kanalat, sem a szilárd ételt nem fogadtam el, fújtam, köptem, öklendeztem. A családtagok nevetve mesélték ezt. De az anyám évek múlva is személyes sértésként élte meg, hogy elutasítottam őt. Ez az éles váltás, a jónéhány traumatizáló etetési epizód okozhatott veszteségélményt, ami később túlevéshez vezethetett. Mindehhez jött még hozzá a gyermeki lelkiismeret-furdalás, mert elutasítottam őt.

Milyen volt az evéshez való viszonyod gyerekként, kamaszként?

Az elmondások szerint nagyon gyorsan megtanultam önállóan enni. Onnantól anyám nagyon büszke volt magára és az én étkezésemre. A kimaradt etetési intimitást és kötődést én azzal próbáltam pótolni, hogy minden altatáskor szopizós pózba helyezkedtem anyám ölébe, és rágcsáltam a pelenka sarkát. Egyik pillanatról a másikra ennek is vége szakadt a „te már nagylány vagy, ilyet csak a kisbabák csinálnak” mondattal. Az értetlenségre, a szeretet utáni sóvárgásra még a mai napig emlékszem.

Később a vacsora utáni közös családi nassolások pótolták ezt az élményt. Ezt a szokást hoztam tovább a saját családomba, és még most is megvan. Ennek akkor még csak „de jó húsban van ez a gyerek” visszhangjai voltak. Ezzel párhuzamosan rengeteg szokás és szabály kapcsolódott az evéshez. Ami a tányéron van, azt meg kell enni. Vendégségben nem illik visszautasítani az ételt. A nagynéni karamelltortájából minimum két szeletet kell enni, nehogy megsértődjön.

Nálam a túlevés, a falási rohamok mindig akkor jönnek, ha egyedül vagyok és magányosnak érzem magam, és emlékeim szerint ez mindig is így volt. Amíg napközis voltam, és reggeltől estig közösség vett körül, az ételhez való hozzájutás is keretek közé volt szorítva, ez kevéssé jelentkezett. De már ott is csúfoltak a duciságom miatt, pedig akkor még csak a normál testsúly felső határát súroltam.

Az igazi gond akkor kezdődött, mikor felsős lettem, az osztálytársaimmal nem nagyon tudtam kapcsolódni, perifériára szorultam, magányos voltam az osztályban. Iskola után egyedül voltam otthon. Rettegtem a magánytól, ettől a debilizáló szorongástól nem tudtam tanulni, megnyugtatásként ettem. Aztán rettegtem, hogy anyám hazaér, és balhé lesz, mert nincs kész a leckém, ettől, mielőtt hazaért, megint zabáltam, mintha előre benyugtatóztam volna magam. Aztán balhé is lett, ettől még magányosabbnak éreztem magam. Veszekedés, bőgés, kontrollált tanulás, aztán vacsora. Vacsoránál nem mertem megmondani, hogy én már tele vagyok, így aztán vacsoráztam. Este pedig jött az intimitást helyreállító közös nassolás a tévé előtt. Gyakorlatilag az evés kizárólag az érzelmi szükségleteimet elégítette ki, egy idő után már semmi köze nem volt a testi szükségleteimhez. Szerintem éveken át nem volt gyomoréhségem, érzelmi éhségem viszont állandóan. olvasásának folytatása

Ki vállalja Rolit?

Csilla nevelőszülő, aki egy örökbeadásra váró kisfiú miatt aggódik. Ki fogadja el vajon a traumákkal érkező, dühöngésre hajlamos Rolit? Csilla vendégposztja.

Középkorú házaspár vagyunk, tizenöt éve dolgozunk nevelőszülőként. A családunkban már volt nevelőszülő, a nála élő gyerekek sok időt töltöttek nálunk, ezért vágtunk bele mi is. Úgy éreztük a férjemmel, mi is szívesen vigyáznánk, segítenénk, gondoskodnánk olyan gyerekekről, akik nem nevelkedhetnek a vér szerinti családjukban. Jelenleg öt gyerkőcöt nevelünk. A gyerekeink már felnőttek, nagyszülők vagyunk, egy kisvárosban élünk családi házban.

Tizenöt éves hivatásunk alatt eddig tíz gyerek örökbeadását segítettünk. Az első még nevelőszülőségünk elején történt, egy tündéri okos kisfiút gondoztunk egy családhoz. Volt bennem félelem, mint kiderült, nem alaptalanul. A 30. napon csörgött a telefonom és szólt az ügyintéző, menjek be, mert visszahozták. Azt gondolom, ott a szülők nem voltak felkészültek az örökbefogadásra, elvárták volna, hogy a kétéves gyerek egyedül szépen eljátsszon, míg az anyuka a másik szobában dolgozik. Három hónap múlva újra jött egy család, akik fantasztikus emberek, ők vitték haza a kicsit.

A többi örökbeadásunk fájdalmas és egyben csodálatos volt. Minden egyes alkalommal rengeteget tanultam a gyerekektől. A szülők is mind más és más emberek, volt köztük nagyon nyitott, nagyon zárkozott, volt olyan, aki attól félt, nem fogja őt úgy szeretni a gyerek, mint minket. (Tartják velünk a kapcsolatot és mindig elmondják: „imád minket”.) Volt, aki kért tanácsot, volt, aki nem. Minden egyes örökbeadás más és más, de a lényeg ugyanaz: eljön hozzánk egy házaspár és családként távoznak. Mivel tudták, hogy nekem szívügyem az örökbefogadás, a nevelt „állandó gyerekeim” mellé gyakran kaptam csecsemőket, akik várhatóan örökbe mennek.

Most Rolira is ez vár, de sok álmatlan éjszakám van miatta… Idén nyáron érkezett hozzánk 2,5 évesen, mi már a negyedik hely vagyunk neki, pár hónapot a vér szerinti anyával is élt, aki sajnos nem gondozta, sokszor magára hagyta, ezután került intézetbe, majd nevelőszülőhöz. Az anya egy darabig látogatta, majd ismét állapotos lett, így elmaradtak a kapcsolattartások, Rolit örökbeadhatóvá nyilvánították. A nevelőszülő viszont felmondott és kérte a nála nevelkedő gyerekek elhelyezését. Utólag azt gondolom, hogy nem bírt Rolival. Minket úgy hívtak, hogy vállaljuk-e pár hónapra, amíg örökbe nem adják. Egy alkalommal elmehettem barátkozni Rolival. Ottlétem alatt a nevelőszülő vér szerinti kisfia többször megütötte a picit. Nekem az nagyon rosszul esett, hogy nem szóltak rá.

Roli az első két hétben úgy viselkedett, mintha mindig nálunk lett volna. Mi nagyon megijedtünk, tudtuk, ez így nem normális. Később kiderült, a nevelőszülő sokszor hagyta napokra a mamánál. Két hét után a kisfiú viselkedése megváltozott: ordított, verekedett, harapott, sokszor 45-50 percig tombolt. Ilyenkor arra figyeltünk, nehogy kárt tegyen magában. Hanyatt vágta magát, közben rugdosott. Nem engedett magához, ha meg akartam ölelni, ütött, de ha eltávolodtam, az se volt jó. Nem tudott szeretni, nem értette, miért ölelgetjük. Kiabálta, hogy nem szeretem. Közben viszont nem lehetett magára hagyni, nélküle nem tudtam elmenni sehova. Eleinte nem volt hajlandó osztozkodni a többi gyerekkel, minden az övé kellett legyen, az összes figyelem is. Dühöngött, ha a napirendünk felborult, ha vendégek jöttek, de néha ok nélkül is. Ilyenkor röpül, ami a kezében van. Most már kb. 5 perc után megnyugszik. Megszakad a szívem, amikor nem tudom enyhíteni a fájdalmát. Hároméves, és már annyi veszteség érte, amit egy felnőtt is nehezen viselne.

Eleinte mindentől félt, ami új volt, nem tudtuk berakni senki autójába, csak az enyémbe. Ha mégis szükséges volt, tombolt addig, amíg fel nem hívtuk a páromat vagy a lányomat. Ők megnyugtatták, hogy jön haza.

Az első időszakban félt elaludni. Kitaláltam neki egy kis rituálét, altatáskor elmesélem neki a saját meséjét és megpuszilgatom a kezeit, lábát és a pofiját, mióta ezt csináljuk, azóta könnyebben elalszik. Most már jól alszik, 3 óra körül átjön hozzánk, bebújik közénk és alszik tovább. Szerencsére az étvágya is jó. Eleinte nem lehetett szeretgetni, most már ő bújik hozzánk. Az első hetekben nem fogadta el a szabályokat, most már ez is alakul. Egy hónapja sírt először, addig csak ordított. Szóval haladunk.

Fizikailag egészséges, a genetikai vizsgálaton mindent rendben találtak. Logopédus foglalkozik vele, mert a beszéde idegeneknek nehezen érthető, de szerintem az utóbbi időben sokat fejlődött.

Hogy mi segít? Nagyon nagy türelem, határozottság és a szeretett az, ami visz minket előre. Járok vele pszichológushoz, sokat olvasok a trauma kezeléséről, a tanácsadóm és más nevelőszülők is segítenek. Elvégeztem az 500 órás tanfolyamot is. Hamarosan lesz egy esetmegbeszélés, ahol a szakemberek (tanácsadó, pszichológus, gyám, az örökbefogadási csoport vezetője) és én átbeszéljük Roli ügyét. Egyfelől a tanácsadó is aggódik, hogy ki vállalja őt a gondjaival együtt. Másfelől, ha várunk, megy az ideje, már most is hároméves.

Nagyon támogatom az örökbeadását. Szüksége van egy végleges családra! De ő más, gyönyörű, okos gyermek, ha ránézel, egyből belopja magát a szívedbe, ugyanakkor nehéz eset, nagyon sok sérüléssel. Roma, de fehér bőrű gyerek. Félelmünk az, hogy az örökbe fogadni szándékozó család visszahozza és ezzel ismét traumát okoznak neki. Ahogy hallom, mostanában több ilyen eset is előfordult a hálózatunknál. Kevesen vannak felkészülve a csatákra. Ha ez megtörténik, lehet, egy év is kell, mire ismét minimálisra csökkennek a tünetei.

Most, a félelmeim dacára, készítem Rolit az örökbefogadásra. Az esti mesénkbe mindig belecsempészem, hogy egy néni és bácsi keresi őt, mert szeretnék, hogy ő legyen a gyerekük, de még nem találják, mert nagyon hosszú az út, amin jönnek. Kapcsolunk nekik lámpát, hogy minél könnyebben idetaláljanak. Egyelőre ennyit meséltem neki. Ha már lesz konkrét dátum, akkor intenzíven beszélünk (a korának megfelelően), eljátsszuk, hogy mi fog történni. Minden nappal kicsit többet.

Hogy milyen szülők kellenek Rolinak? Legyen hatalmas szívük. Legyenek kitartóak, határozottak, egy olyan pár, aki csapatként tud működni és támogatják egymást. Ha az egyik fél elfárad, a másik legyen mellette. Merjenek tanácsot, segítséget kérni. Ne legyen másik gyerekük, hisz Roli mellett nem lehet másra figyelni, de mégis jó lenne, ha lenne gyereknevelési tapasztalatuk. Abszurd, igaz?

De vajon van ilyen házaspár?

A neveket megváltoztattam, a képek nem a szereplőket ábrázolják. 

Videó: magzati és koragyermekkori traumák

Magzati és koragyermekkori traumák. Tóth Anett tanácsadó szakpszichológus, a Szegedi Tudományegyetem Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Osztályának munkatársa tartott előadást. A felvétel 2021. június 16-án készült. Mit nevezünk traumának? Hogy hat a trauma az agyi működésre, milyen terápiák szükségesek, és mit tud tenni a szülő? Az első rész egy előadás, ahol irodalmat is ajánl Anett, utána a hallgatók és én kérdeztünk.

 
Örökbe.hu virtuális rendezvényt minden szerdán tartunk, itt láthatod a múlt és jövő programját. Néhány rendezvényről videófelvétel is készül. Aki támogatta tavaly a blogot, az ezeket azonnal megnézheti a támogatóknak szóló videótárban. Ha szeretnél te is élni ezzel a lehetőséggel, – és hozzájárulni az örökbefogadásról szóló leggazdagabb információforrás fennmaradásához, működtetéséhez – akkor csatlakozz az előfizetőkhöz. Itt olvashatsz a támogatási lehetőségekről.

November 10.: Hogy lehet begyógyítani a kötődési sérüléseket? Vendégünk Barát Katalin

Ma a szülő-gyerek viszonyban a legfontosabbnak tartott tényező a kötődés, sok örökbefogadott gyereknél azonban épp ennek a képessége sérül, ha a korai időszakban elhanyagolták, nem megfelelően gondozták, vagy traumákon esett át, több helyen is élt. Az örökbefogadó szülő egyik nagy feladata ezen sebek gyógyítása. De hogyan? A vendégünk dr. Barát Katalin pszichiáter, családterapeuta lesz, akivel arról fogunk beszélgetni:

  • Honnan tudhatjuk, hogy van-e kötődési sérülése a gyereknek?
  • Egy újszülöttként örökbefogadott babának is van traumája?
  • Mit tehet a szülő a mindennapokban?
  • Mikor érdemes segítséget kérni?

És persze mindarról, ami a hallgatókat érdekli.

Mikor: 2021. november 10-én szerdán, 17:30-kor.  Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. olvasásának folytatása

Könyv: A kötődő gyermek (The Connected Child)

Vendégposzt, Attri Anikó könyvajánlója a The Connected Child című amerikai klasszikusról. A kötetet hamarosan olvasóköri formában is feldolgozzuk.

Ez a könyv számomra, egy 5 éves örökbefogadó szülőjeként nagyon hasznosnak bizonyult, bár sajnos magyar nyelven nem elérhető, és más hasonló kötet sem. Abban különbözik más, az örökbefogadás témáját feldolgozó munkáktól, hogy nem az örökbefogadáshoz vezető úttal és a gyermek hátterével foglalkozik, hanem azzal, ami ezután történik. Amikor a családunk tagjává válik egy örökbefogadott vagy nevelt gyermek, hogyan tudjuk őt úgy fogadni és nevelni, hogy odafigyelünk a különleges hátteréből és élettörténetéből eredő sajátosságokra. A könyv szerzői javasolnak olyan nevelési módszereket és tippeket, amelyeket érdemes bevetnünk (pl. minden nap többszörannyi dicséretet kapjon tőlünk a gyermek, mint amennyi kritikát) és figyelmeztetnek azokra a bevett gyakorlatokra is, amiket érdemes elkerülnünk (pl. büntetésből a szobájába küldeni a gyermeket – ezt nagyon nehezen viselik a traumatizát gyermekek).

A könyv szerzői, Karyn B. Purvis és David R. Cross pszichológiát végeztek, és az örökbefogadás és a gyermekfejlődés témaköreit kutatják a Texas Christian University (Texasi Keresztény Egyetem) Gyermekfejlődési Tanszékén, Wendy Lyons Sunshine pedig újságíró. A könyv fókuszában az örökbefogadott gyermek kötődésének kialakítása és a különböző viselkedési nehézségek kezelése áll pszichológiai szempontból. De messze túlmutat ezen, ajánlják a könyvet nevelőszülőknek is, illetve lényegében bárkinek, aki speciális nevelési igényű gyerekekkel áll kapcsolatban.

A könyv elején a szerzők emlékeztetnek: ne felejtsük el figyelembe venni, hogy gyermekünk milyen körülmények között született és nevelkedett, mielőtt a családunk tagja lett, hiszen a minket megelőző időszak mindenképpen kihatott rá valamilyen módon. Felsorolják, hogy a terhesség és a csecsemőkör idején átélt különböző problémák, az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy épp a szexuális abúzus milyen hatással lehetnek a gyermekre.

Ha a gyerek az első éveit elhanyagoló környezetben töltötte, akkor például ezek a következmények léphetnek fel:

  • ételt gyűjtöget és raktároz, fél az éhenhalástól
  • lapos a feje hátsó oldala az állandó fekvéstől
  • kancsít a mennyezet bámulásától
  • szenzoros feldolgozási zavarokkal küzd
  • kötődési zavarok, az empátia hiánya
  • önmegnyugtató repetitív viselkedések (ujjszopás, önringatás)
  • fél az új helyektől és emberektől,
  • a felnőttek manipulálása, színlelt kedveskedés másoknak
  • válogatás nélkül mindenkivel barátságos a kötődési zavar vagy a kapcsolatok hiánya miatt
  • magas fájdalomküszöb
  • kisebb testsúly és testmagasság a méhen belüli éhezés miatt
  • nyelvfeldolgozási és tanulási lemaradások
  • hallási probléma a fülfertőzések miatt.

olvasásának folytatása

Videó: Nehéz kamaszok

Vendégünk Illésné Áncsán Aranka volt. Aranka közel négy évtizede dolgozik a gyermekvédelemben, igazgatója volt a tiszadobi gyerekotthonnak, innen ismerte meg az ország, mint Oláh Ibolya énekesnő volt nevelőjét, azóta dolgozott az SOS Gyermekfalvakban is kamaszokkal és fiatalokkal, jelenleg gyerekjogi képviselő. Nagy tapasztalata van a korosztállyal, el tudja választani a szokásos életkori problémákat a traumától, és olyan fiatalokkal is találkozott, akik egy örökbefogadás után épp kamaszkori gondok miatt kerültek vissza a rendszerbe. Mivel jár a “sima” kamaszkor, mivel egy nehéz sorsú gyerek kamszkora, és hogy lehetünk elég jó szülők? A 2020. november 18-i Örökbe.hu rendezvény felvétele.

Örökbe.hu virtuális rendezvényt minden szerdán tartunk, itt láthatod a múlt és jövő programját. Néhány rendezvényről videófelvétel is készül. Aki támogatta tavaly a blogot, az ezeket azonnal megnézheti. Ha szeretnél te is élni ezzel a lehetőséggel, – és hozzájárulni az örökbefogadásról szóló leggazdagabb információforrás fennmaradásához, működtetéséhez – akkor csatlakozz az előfizetőkhöz. Itt olvashatsz a támogatási lehetőségekről. A támogatókat évente szoktam összesíteni, azaz jelenleg a tavalyi év támogatói tudják jelszóval nézni a videókat. Ha valaki idén támogatta a blogot és türelmetlen, írjon nekem! Továbbra is minden anyag ingyen hozzáférhető, azaz ezek a felvételek ki fognak kerülni a blogra, csak nem azonnal.