Örökbe.hu

Könyvajánló. Ma eléggé belemegyünk a sűrűjébe, és egy olyan könyvet ismerünk meg, ami súlyosan traumatizált gyerekek szüleinek nyújt fogódzót. A hazai örökbefogadási közbeszédből egyelőre hiányzik ez a vonal, nálunk is előfordulnak traumatizált gyerekek, de az érintett családok jellemzően magányosan küzdenek. A The A-Z of Therapeutic Parenting: Strategies and Solutions Angliában jelent meg, magyar fordítása nincs, sőt, idehaza nem is nagyon van szakirodalom a terápiás szülőségről. A szerző, Sarah Naish személyesen és szakemberként is benne van a témában, előbb nevelőszülőként dolgozott, az élmény hatására szociális munkássá képezte át magát, alapított egy nevelőszülői ügynökséget, jelenleg tréningeket tart érintett szülőknek és számos könyve jelent meg a terápiás szülőségről, sajnos mind angolul. És nem a levegőbe beszél: a kilencvenes években öt (!) testvért fogadott örökbe, akik bőven szállították neki a tapasztalatot a témában. Mára mind felnőttek, egyikük a tréneri munkában is segíti Sarah-t. A gyerekekről több mesekönyv is született. A neten számos oktatóanyag is elérhető tőle. Ebben a videóban például anya és lánya arra emlékeznek vissza, mikor a 16 éves Rosie édességet lopott. 

Mi is az a terápiás szülőség? „Mi nem egészséges madarakat tanítunk repülni, hanem sérült pingvineket úszni” – foglalja össze a szerző frappánsan. A sérült pingvinek: a korai életkorban bántalmazást, nélkülözést vagy elhagyást elszenvedett gyerekek, akik a traumák hatására később is furcsán viselkednek. Ha valaki nem ért hozzá, bátran mondhatja: borzalmasan. A kötet 80%-át egy katalógus teszi ki a lehetséges problémákról: bevizelés, lopás, szökés, trágár beszéd, droghasználat,  de a hétköznapokban az olyan kevésbé durva tünetek is zavaróak lehetnek, mint hogy a gyerek szünet nélkül fecseg, akár butaságokat is, csak figyeljenek rá, vagy minden ünnepségen kiborul, esetleg nem lehet vele elmenni egy bevásárlóközpontba.

A terápiás szülő ezeket nemcsak kibírja, de megérti a gyerek hátterét, miért viselkedik így, nem haragszik rá, de közben mindig rámutat, ha egy viselkedés elfogadhatatlan. És főleg: biztos alapot teremt a gyereknek, ő a stabil bázis. Teszi ezt egy nagyon fix napirenddel, állandó határokkal, ahol nincs helye semmi spontaneitásnak, türelmes, nem zsarolható szeretettel, gondoskodással, és közben saját magára is odafigyel. Terápiás szülőnek lenni rohadt fárasztó. Ezért Naish nagyon javasolja, hogy a szülő időnként szakadjon ki az otthoni közegből, szellőztesse ki a fejét, akár egy séta, akár egy egyhetes nyaralás erejéig – a gyerekek nélkül. Ő ezeket a szüneteket „brain breaknek” nevezi, és feltételezi, hogy egy együttérző segítő háló veszi körül a családot, lehetőleg más terápiás szülőkből, akik ilyenkor beugranak, és hasonló szellemben vigyáznak a porontyokra. A szülőnek nagyon jól kell lennie, mert az ő erejére még sokáig szükség lesz, nem szabad mártírrá válni.

A terápiás szülőség: hosszútávfutás. A munka sok évig tarthat, Sarah szerint hét-tíz évbe is beletelik, amíg a traumatizált gyerek képes az empátia érzésére. Az eredmények sokáig szinte észrevehetetlenek, mintha egy mély tóba dobálnánk köveket. Aztán tíz év múlva már kiemelkedik a kőhegy a tóból, de ehhez minden korábbi erőfeszítésre szükség volt.

A módszer nemcsak örökbefogadó és nevelőszülőknek lehet hasznos, hanem azoknak is, akik a vér szerinti gyerekeiket nevelik, és azok autizmussal vagy figyelemzavarral küzdenek, netán átestek valamilyen traumán. De ha a családban él ezekkel nem küzdő testvér is, akkor sem kell félni, a terápiás szülőség neki sem fog megártani, hisz ez csupán egy intenzív módszer a kötődés és a biztonság kialakítására, amire minden gyereknek szüksége van.

Mikor sikeres a munkánk? Ha a gyerek már annyira biztonságban érzi magát, hogy

• empátiát mutat
• összekapcsolja az okot és okozatot
• gondolkodik, mielőtt cselekszik
• megbízik a felnőttekben, hogy kielégítik az igényeit
• elismeri, ha hibázott, mérgező szégyen nélkül
• képes legalább fél évig tartó kölcsönös, egészséges barátság kialakítására
• sajnálatot érez és mutat, ha hibát követett el.

Ezek nagy fejlemények, de nem adják őket ingyen, ismétlem, Naish szerint akár tíz évig is eltarthat, amíg a gyerek (azaz inkább már kamasz vagy fiatal) ide eljut.

Ha már szóhasználat: a szerző figyelmeztet rá, hogy ezek a gyerekek érzelmileg sokszor jóval fiatalabbak a biológiai koruknál. Nem szabad tőlük többet elvárni, mint amire érzelmi érettségük alapján képesek. Azaz, ahogy egy kétévestől sem lehet megkövetelni, hogy egy csábos tárggyal összezárva ne nyúljon hozzá, ugyanígy egy fejben kétéves szinten álló nyolcévestől sem. Magam is megfigyeltem, hogy krízishelyzetben a gyerekek további éveket képesek visszazuhanni. A könyv nem specifikálja, hány évesekre gondol, a leírt példák az iskolás-, kamasz-, sőt ifjúkorra is működnek, de ismétlem: a gyerek mentális kora számít.

A könyv első ötöde érthetően, gyakorlatiasan leírja, mit okoz a trauma a gyermeki agyban, és hogyan viselkedjen a szülő. A fő rész pedig a jellemző problémákról ad egy katalógust, indoklást és kezelési javaslatot, abécérendben, az ágybavizeléstől a xenofóbiáig. A leírásból nagyon sok viselkedést azonosítottam a mi családunkban is, olyanokat is, amiket eddig nem hoztam összefüggésbe a gyerekek hátterével. Minden egyes tünetnél elmagyarázza, mi lehet az oka. Például, az ágybavizelést okozhatja szenzoros éretlenség, vagy a gyerek félhet éjjel kimenni a mosdóba, netán így akar interakciót kicsikarni a szülővel, de az is lehet, hogy első évei alapján a vizeletszag számára otthonos, és nem is tűnik fel neki. Naish olyan gyerekekből indul ki, akik több évet éltek elhanyagoló, veszélyeztető környezetben. Ez a hazai örökbefogadási gyakorlatban ritka, leginkább azért, mert nálunk többnyire pici gyerekeket fogadnak örökbe a szülők. Viszont akár egy újszülöttként érkező baba is mutathat később traumás tüneteket, például a méhen belüli stressz miatt!

A traumatizált gyereknél a hagyományos gyereknevelési módszerek sokszor nem működnek. Ezt az érintett szülők gyakran tapasztalják, hogy hiába olvassák az okos könyveket. Naná, mert azok abból indulnak ki, hogy a gyerek kötődik, és meg akar felelni a szülőnek! Itt pont erre nem lehet bazírozni. Egy érzelmileg sérült gyerek nem fog bemenni a szobájába lehiggadni büntetésből, de a gondolkodó székbe sem fog beülni. A jutalmazótábla sem feltétlenül működik, a gyerekek megpróbálják kicselezni. És a ma elterjedt demokratikus nevelés sem járható út, mert a gyerek megpróbálja kontrollálni a családot, vagy döntéshelyzetben lefagy. Naish modelljében (amit a szakirodalom nagyon alapos ismeretére épít) a szülő diktál, ő jelöli ki a nagyon stabil határokat, szabályokat, és elviseli a gyerek (olykor túlfűtött) érzelmi reakcióját. A szerzőnek őrületes tapasztalata van, az élet számos kis és nagy területére van ötlete, a lakás és a gyerekszoba elrendezésétől a hosszú autóutakon át a szülinapok megszervezéséig.

A number one alapszabály: a szülő maradjon nyugodt. Ez a legfontosabb a terápiás szülőségben, ugyanakkor ezt a legnehezebb végrehajtani, ha a gyerek épp tör-zúz, hazudik vagy bemártott minket a tanárának, hogy éheztetjük. A jó hír, hogy a gyerekeink bőven adnak alkalmat a gyakorlásra, hisz majd minden nap bemutatnak valamilyen határfeszegető viselkedést. Sarah profi tippeket ad, például ő arra szokott gondolni egy dühroham kezelésekor, hogy épp filmezik. Jó ötlet egy percet nyerni azzal, hogy elszaladunk a mosdóba. És persze, kell a folyamatos önreflexió: ma miért akadt ki a gyerek? Hogy reagáltunk? Mit kéne legközelebb másképp csinálni?

A külvilág nem fogja érteni sem azt, a gyerek miért viselkedik úgy, sem azt, a szülő miért ragaszkodik oly szigorúan a rutinhoz, netán megoldási javaslatokkal bombázza az amúgy is agyonterhelt anyát vagy apát. Terápiás szülőnek lenni magányos dolog. Naish ezért nagyon javasolja, hogy a szülő hozzon létre maga körül egy hálózatot más terápiás szülőkből, akik például segítenek megkeresni az ő gyerekét, ha az épp elszökött, vagy egyszerűan csak empatikusan, ítélkezés és tanácsadás nélkül végighallgatják a panaszait. Angliában ez már létezik szervezett formában, Magyarországon utópia.   

A kötet nagyon tartalmas, tömör, a szerző rengeteget tud a traumáról, és a legdurvább viselkedési tünetekre is vannak gyakorlati ötletei. Na, nem arra, hogy ezek azonnal elmúljanak, de olyan javaslatok, amik megértetik, enyhítik vagy legalább nem rontják a helyzetet, mindaddig, amíg a gyerek annyira nem kötődik, hogy a probléma magától elmúlik. Mert legtöbbször ez a végső megoldás. Addig is sokszor az is szerepel a tanácsok között, hogy a gondozó csökkentse az elvárásait, például egy közös nyaralás, program vagy szülinap előtt. Merthogy a sérült gyerek előszeretettel teszi tönkre épp ezeket a rég várt alkalmakat. Érdemes többször elővenni és krízishelyzetben vagy utána újra olvasgatni a kötetet, vagy meghallgatni, mert a szerző előadásában is elérhető.

Naish műve paradigmaváltó olvasmány. A gyerek nem azért lop édességet, bántja a macskát vagy teszi tönkre az új ruháját, mert „a vérében van”, „ezt örökölte”, vagy mert mi nem vagyunk jó szülők, nem is azért, hogy direkt minket bosszantson. Hanem azért, mert a trauma az agy működését is megváltoztatja. A könyv egyik sztorija szerint az ötéves kislány az oviban mindig elbújt az érte érkező örökbefogadó anyuka elől. Belegondolva valószínűleg nem az anyát akarta kínos helyzetbe hozni, de mivel a vér szerinti anyja alkoholproblémákkal küzdött, a gyereknek ez egy túlélési stratégia, hogy előbb lesből ellenőrzi, ki és milyen állapotban jött érte. A problémáktól szenvedő szülőknek már az is megnyugtató lehet, hogy nem ők rontották el, az érintett jelenség tipikus az örökbefogadott gyerekek körében. A szülő feladata, hogy a határok és a szeretet együttes nyújtásával biztonságot adjon, a gyereké pedig, hogy ezen határokat feszegesse.

Bár elsőre a problémakatalógustól tántorogni kezd a jámbor olvasó, Naish könyve mégis optimista végkicsengésű olvasmány. Minden incidens alkalom a terápiás szülőség gyakorlására, és ha a szülő nem veszi ezeket magára és következetesen nyújtja a szeretet + határok kettősét, akkor a gyerek előbb-utóbb változni fog, kis fejlődések érhetők el, és végül szeretet adni és kapni képes felnőtté válik.