Category Archives: könyv

A borostyán és az üveghegy

Általános

A blogon ismertetek örökbefogadáshoz nem kapcsolódó, gyereknevelési témákat is. Ma egy ilyen könyv van soron, L. Stipkovits Erika pszichológus Szeretettel sebezve című kötete. Ez nem is igazán gyereknevelési könyv, nem arról szól, hogy fegyelmezzünk, hogy válasszunk iskolát, hogy neveljünk boldog gyereket. A gyereknevelés kevésbé látványos oldala ugyanis, hogy a szülő maga milyen mintákat hoz a saját gyerekkorából, hogy viselkedtek az ő szülei, ezt másolja-e, ha kapott sebeket, azokat feldolgozta-e, egyáltalán rálát-e a saját neveltetésére. Tudatosság híján ugyanis előfordulhat, hogy a legjobb szándék ellenére is szüleink hibáit ismételjük, de aki szentül megesküszik, hogy ő majd mindent másképp csinál, az is belecsúszhat patologikus viselkedésekbe. Szóval, mielőtt gyereknevelésbe kezdünk, jól tesszük, ha előbb felneveljük saját magunkat.

L Stipkovits Erika nyolc problémás szülői viselkedést ismertet a könyvben, és melléjük teszi az „elég jó” szülőt is. Nagyon izgalmas a típusok ismertetése, mindegyikhez mellékel bőven sztorikat, eseteket saját praxisából. Arra is kitér, az adott szülő gyermeke majd hogy viselkedik felnőttként, a munkában, a párkapcsolatban, milyen szülő lesz belőle. Tanácsokat ad arra, hogyan lehet változtatni, ha felismerjük magunkat az adott csoportban, illetve ha szüleink tartoztak oda. Persze, ez nem ilyen egyszerű, hisz a típusok keveredhetnek, és lehet, hogy valaki egy új élethelyzet, például egy válás hatására lesz mártír anya.

A könyv célcsoportja a fiatal felnőttek, akiknek még élnek a szüleik, de már maguk is gyereket nevelnek (vagy erre készülnek). Természetesen, felnőttkorban nem lehet már azzal takarózni, a szüleink mit követtek el, ki-ki maga felelős a sorsáért.  Read the rest of this entry

Reklámok

Oroszlán: könyv és film

Általános

Igaz történet! Ma párhuzamosan írok az Oroszlán című könyvről és a belőle készült filmről. Utóbbit az olvasókkal együtt meg is néztük (és nagyot bőgtünk). Lesz egy kis spoiler az ismertetésben, de ezeket az összes kritika is leírta, így a filmre én is úgy ültem be, hogy tudtam, mi lesz a vége.

A sztori röviden: az ötéves Saroo anyukájával és testvéreivel él India egyik nyomorúságos vidékén, innen nézve elképesztő szegénységben, de szeretetben. A fiúk korán önellátásra kényszerülnek, egyik kalandjuk során Saroo elalszik egy vonaton, ami elindul és hosszú ideig nem is áll meg vele. Végül Kalkuttában köt ki a kisfiú, aki nem is beszéli a helyi nyelvet. Rosszul emlékszik a városa nevére, így senki nem tud neki segíteni, hogy hazataláljon. Több hónapig az utcán él, csodás módon életben marad, végül egy árvaházba kerül, ahonnan egy ausztrál házaspár örökbe fogadja. A fiú jól beilleszkedik új életébe, de a régit sem tudja feledni. Felnőttként, immár 2010 körül a Google Earth segítségével módszeres kutatással keresi és találja meg az óriási Indiában a szülőhelyét, és odautazva a családját.

A történetben – bár az elveszett fiú mesél – az örökbefogadási háromszög minden szereplője megjelenik. Nagy öröm végre egy olyan örökbefogadási sztorit látni/olvasni, ahol az örökbefogadó szülők mindent jól csinálnak! De tényleg. Nicole Kidman (aki maga is kétszeres örökbefogadó anyuka) csodálatos a vásznon, de a könyvben még inkább kidomborodik, hogy a Brierley szülők megelőzték a korukat az örökbefogadás kezelésében. Tisztelettel fogadták az új családtagot, szereztek egy hindi nyelven beszélő ismerős családot, akikkel kezdetben szót tudott érteni a kisfiú, az indai hagyományok, kultúra ápolására is odafigyeltek, és teljesen jól vették a felnőtt Saroo gyökérkeresési kísérleteit is. De talán nekik köszönhető az is, hogy a kisfiú megőrizte az emlékeit, amelyek segítségével visszatalált a szülővárosába – mikor először mesélte el elveszése történetét új családjában, a mama még térképet is rajzoltatott vele. Még 5-6 éves korban örökbefogadott gyerekek korábbi emlékei is nyom nélkül törlődhetnek, ha a szülő ezt nem tartja fontosnak, vagy nem is akar hallani a gyerek előző életéről! Read the rest of this entry

Könyv: A kakas éve

Általános

Egy sikertelen örökbefogadás krónikája. Tereza Boučková cseh írónő önéletrajzi regénye sokkoló olvasmány minden örökbefogadó vagy erre készülő szülőnek. Örökbefogadós horror, amely a legsötétebb félelmek megvalósulását mutatja be.

A háttér: az írónő és férje a rendszerváltás előtt kicsivel két cigány kisfiút fogadtak örökbe, egyéves korban, intézetből, erősen hospitalizált állapotban, majd nem sokkal később váratlanul született egy vér szerinti kisfiuk is. A kakas éve a család bő egy évét ábrázolja akkor, mikor a fiúk a nagykorúsághoz közelednek, az örökbefogadás menthetetlenül kudarcba fulladt, a családi élet elviselhetetlen.

A kakas éve

A nekünk legérdekesebb történetszál az örökbefogadott fiúkkal kapcsolatos. A könyv azzal indul, hogy a legidősebb fiú, Patrik örökbefogadását közjegyzőnél bontják fel a szülők. A fiú az utcán él, munkát nem keres, bűnözik, még nagykorúságának napján, egyenesen a szülőktől is lopni megy. A segítségére siető hivatalos személyeket hitegeti, de valójában semmiben nem működik együtt. Tojik mindenkire. A második fiú, a 17 éves Lukaš még otthon él, de folyamatosan meglopja a szüleit, testvéreit, kerüli az iskolát, drogozik, a könyv vége felé pedig „felcsinál” egy gyerekkorú lányt. Ennél kisebb dolgokban sem képes alkalmazkodni, bármilyen finomság van otthon, egymaga felfalja az egészet. Ha megszidják, közli, hogy „többet nem csinálom”, de másnap ugyanott folytatja. A szülők tehetetlenül, elfásultan követik a fiúk „kalandjait”, járkálnak a bíróságra, javítóintézetbe, és közben próbálnak normálisan élni. A legkisebb gyerek, a vér szerinti fiú jó tanuló, ő a szobájába zárkózik, és szemlátomást kínos neki az otthoni cirkusz.

Read the rest of this entry

Mese: A lány, aki nem beszélt

Általános

Tóth Krisztina író, költő örökbefogadó szülő is, itt a blogon hosszú interjút adott a saját szülői tapasztalatairól. Most írt egy témába vágó mesét.

Tóth K

Ezt rögtön helyesbítem is, mert A lány, aki nem beszélt nem klasszikus örökbefogadós mese, az örökbefogadás szó le sem íródik benne. Bár ez a témája, nem az ilyen típusú könyvek közé illeszkedik. Már sokszor szóba került itt a blogon, hogy a magyarul elérhető mesék általában a szülő szemszögéből mutatják be a történetet, és a „meddő-házaspár-hosszú várakozás után-első gyerekként-újszülöttet fogad örökbe-akiről a vér szerinti anya önként lemondott-és innentől már csak boldogan élni kell” sémát követik. Holott számos család és gyerek története más, a mi családunké is, és a családba érkezéssel nincs is vége még a történetnek.

Nos, Tóth Krisztina a fenti séma szinte összes elemét felborítja.

Read the rest of this entry

Híres örökbefogadók: Nia Vardalos

Általános

Bazi nagy görög lagzi, megvan? Nia Vardalos a film főszereplője és forgatókönyvírója, aki civilben örökbefogadó szülő. Amerikából, belföldről adoptált egy hároméves kislányt, aki addig nevelőszülőknél élt. És erről írt egy könyvet,  a címe: Instant Mom (magyarul nem elérhető). Akit nem érdekel a színésznő, az is olvasson tovább, mert a könyvben nagyon hasznos tanácsokat kapunk egy traumatizált, megvadult kisgyerek kezelésére.

Nia Vardalos és férje, Ian Gomez

Nia Vardalos és férje, Ian Gomez

Nia Vardalos (1962) görög származású kanadai, ma amerikai színésznő, író, rendező, akit a semmiből tett híressé a Bazi nagy görög lagzi. Az Instant Mom első fejezete részletesen ismerteti a színésznő karrierjét, ami arra jó, hogy lássuk, milyen ember Nia. Olyan, aki nem adja fel. A hollywoodi klisékből kilógó, nagydarab, kiejthetetlen nevű, komikusi vénájú lány egyszerűen nem kapott semmilyen szerepet az alkata miatt, úgyhogy úgy döntött, ő maga ír egy filmet, amiben szerepelhet. A Bazi nagy görög lagziban a saját családi sztorijait írta meg: görög származású lány egy nem görög fiúhoz megy hozzá Amerikában, és mindenféle vicces kulturális ütközések zajlanak. Miután a forgatókönyv sem kellett senkinek, Nia színházat bérelt és egyszemélyes darabként adta elő, míg végül Tom Hanks és görög származású felesége felfigyeltek rá és összehozták a filmet. A Bazi nagy görög lagzi minden idők legsikeresebb független filmje lett, egész az Oscar-jelölésig jutott, és egycsapásra sztárrá tette Niát. Szép példája, hogy csináljunk limonádét a citromból, amit az élet ad. Nekem az örökbefogadás is erről szól, úgyhogy szimpátiával olvastam a könyvét.

A “nem adom fel” mentalitás a gyerekért való harcban is visszaköszön. Nia és férje, a szintén színész Ian Gomez másfél évtizeden át küzdöttek a gyerekért. (“Biztos a karriered miatt későn vállaltál gyereket” – hangzik a kívülállók egyik tipikus mondata, de Nia harmincéves kora óta próbálkozott, és csak 46 évesen lett végül anya.) Tizenhárom lombikon mentek keresztül, elszenvedtek több vetélést, próbálkoztak béranyával. A könyv szépen bemutatja azt a lelkiállapotot, amikor az ember nem engedi meg magának, hogy gyenge legyen, csak megy tovább, mert “a következő már biztos sikerül”. És azt is, mikor eljön a gyász ideje, ami nélkül nincs továbblépés. Miután az örökbefogadás mellett döntöttek, még mindig sok várakozás és kudarc következett. Vardalos le is írja: azért írta meg a könyvet, és tette félre saját magánéletének védelmét, hogy másoknak segítsen, és a kevésbé szem előtt lévő amerikai belföldi örökbefogadást népszerűsítse. Merthogy míg a fejlődő országokból való örökbefogadás, illetve az újszülöttek nyílt örökbefogadása eléggé reflektorfényben van, kevésbé ismert, hogy az Egyesült Államokban 102 ezer idősebb gyerek vár örökbeadásra nevelőszülőknél. Utóbbi módszer ráadásul ingyenes. Nia és férje ezt az utat választották, és egy hároméves kislány szülei lettek. A könyvhöz még testes mellékletet is ad, amiben összefoglalja az amerikai örökbefogadási módokat és sajátosságaikat. Read the rest of this entry

Nyarak könyve, Újjászületés

Általános

Két költői nyelvű regényt ajánlok ma, mindkettő kapcsolódik az örökbefogadás témájához.

A Nyarak könyve azt az állapotot mutatja be szépen, milyen hazugságban felnőni. Most egy kis spoiler következik, a kurzort a fehérrel írt sorok fölé víve olvasható. Szerintem a végkifejlet ismeretében is érdekes könyv.

A kis Erzsébet Angliában nő fel angol apjával, Daviddel, és magyar anyjával, Marikával. Mikor a kislány kilencéves lesz, a megnyíló vasfüggönyön át Marika visszaköltözik Magyarországra, Erzsi az apjával marad Angliában. A kislány éveken keresztül nyaranként egy-két hetet Marikánál tölt Magyarországon, és ez az élete legboldogabb időszaka. Most jön a fehérrel írt spoiler:

Azaz, Marikát csak az anyjának hiszi. Holott az ő anyja még csecsemőkorában meghalt autóbalesetben, a gyásztól búskomor apa hamar megismerkedett és összekerült a magyar asszonnyal, aztán beleragadtak a hazugságba, hogy ő a kis Erzsi mamája. A titok a szakítás után is titok marad. Majd, mikor Erzsi tizenhat évesen megtudja, hogy addig hazudtak neki, soha többé nem akar hallani sem Marikáról, sem Magyarországról.

Nyarak könyve

Emylia Hall regénye megidézi azt a bizonyos kamaszkori nyarat, amit mindannyian őrzünk az emlékezetünkben. Erzsi tíztől tizenhat éves koráig minden évben Magyarországon nyaral, és ez az a mesés világ számára, amibe a közbülső időben kapaszkodik, amit egész évben vár Angliában. A könyv jól ábrázolja, mennyire természetesnek veszik a gyerekek, amit a felnőttek mondanak nekik. Erzsi némi elkeseredés után belenyugszik, hogy az anyja elhagyta, és a születésnapjain is csak képeslappal köszönti.  Read the rest of this entry

Czeizel Endre és az örökbefogadás

Általános

Két hete hunyt el Czeizel Endre orvos, genetikus, akinek bírósági eljárással végződött amerikai örökbeadási ügye mellett kevésbé ismert, hogy a kilencvenes évek elején egy sikeres és törvényes hazai örökbefogadási programot is működtetett. Ma ezeket foglalom össze. Új megállapításaim nem lesznek, az ügyben a bírósági eljárással kapcsolatos tudósításokra illetve Czeizel nyilatkozataira támaszkodom. Czeizel az utóbbi időben majdnem minden interjúban szóba hozta az örökbefogadási pert, a haláláról szóló híradások is megemlítették. Egy egész könyvet is írt róla (Czeizel Endre: A Czeizel-ügy, 2004, Galenus Kiadó, ahol külön nem jelzem, ott ebből idézek majd), illetve az idén megjelent róla szóló riportkönyvben is külön fejezet foglalkozik az örökbeadási botránnyal (M. Kiss Csaba: Czeizel Endre – Két életem, egy halálom, 2015, XXI. Század Kiadó). Úgy gondolom, tisztességesebb pontosan leírni a történteket – amennyire ez rekonstruálható –, mint abban a hitben hagyni az átlagos újságolvasót, hogy „Czeizelnek valami örökbefogadási botránya volt.”

A posztban a következő témákkal fogok foglalkozni:

  • a Czeizel által vezetett legális dajkaanya-program
  • A legális örökbeadási program (amit a bíróság sem kifogásolt)
  • azok a nemzetközi örökbefogadások, amik a bírósági eljárásba kerültek
  • és a kilencvenes évek törvényi szabályozása, amely, már előre mondom, jóval kevésbé volt szigorú, mint a mai.
Czeizel_Endre

Czeizel Endre. Fotó: 168 óra

Czeizel Endre (1935-2015) pályájának egyik fő vonulata a magzatok életének, egészségének védelme és kutatása volt. Ő vezette be a családtervezés előtti genetikai tanácsadás rendszerét Magyarországon, számos kutatást végzett a születési rendellenességek és az ezt kiváltó tényezők (például terhesség alatt szedett gyógyszerek) témájában. Ő fedezte fel a folsav (magzatvédő vitamin) hatását a születési rendellenességek megelőzésében. Televíziós sorozatokban tette népszerűvé a genetika témáját, és számos könyvet is írt, élete végén a zsenik családfáját kutatta. 2002-ben a rangos Kennedy-díjat ítélték neki Amerikában, egyes vélemények szerint egy hajszál választotta el a Nobel-díj jelölésétől. Ez a hajszál pont a balul sikerült örökbeadási ügy volt. Egyébként tudomásom szerint ez volt az egyetlen magyar bírósági ügy örökbefogadás közvetítése kapcsán.

Dajkaanya-program

Czeizel pályájába a 80-as évek végén kapcsolódunk be, ekkor kezdeményezésére országszerte létrejött az Optimális Családtervezési Szolgáltatások rendszere, ő a fővárosi Családtervezési Központot vezette, az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetője volt és a WHO-nak (Világegészségügyi Szervezet) is dolgozott. A Családtervezési Központban Czeizel vezetésével a kilencvenes évek elején egy legális, a minisztérium által támogatott dajkaterhes-program működött. Ekkorra az orvosi feltételek lehetővé tették, hogy a méh nélküli nők petesejtjét mesterségesen megtermékenyítsék, s az embriót egy másik nő hordja ki, aki a születő gyermeket nyílt örökbefogadás útján átadja a genetikai szülőknek. A korabeli törvények nem szabályozták ezt a lehetőséget, tehát nem minősült tiltottnak az eljárás. Czeizel több tévé- és rádióadásban foglalkozott a témával, hogy mennyire fogadja el a társadalom ezt a megoldást, és toborzott is vállalkozó dajkaanyákat. A fogadtatás jó volt, a levélírók többsége vállalhatónak tartotta a dajkaanyaságot, és összesen 154 nő jelentkezett, hogy kihordja valaki másnak a magzatát. Többkörös szűrésük után őket összehozták a központban nyilvántartott, méh nélküli nőkkel. A programban 17 gyermek született, akiket a kihordó anyák átadtak a genetikai szülőknek. Czeizel intézménye csak a közvetítést végezte, utána jogászhoz, majd meddőségi klinikára küldték az összepárosított jelentkezőket, a megszületett gyermekekről már csak a házaspárok önkéntes beszámolóiból értesültek. A program több ponton mintája lett az intézetben kialakított nyílt örökbeadási projektnek. 2002-ben a parlament betiltotta a dajkaterhesség alkalmazását, és a programnak vége szakadt. Read the rest of this entry

Tóth Krisztina: „Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem”

Általános

Tóth Krisztina író, költő férjével közösen közel két évvel ezelőtt fogadott örökbe egy másfél éves kislányt. Ez az első interjú, ahol az örökbefogadásról mesél. Nagy puttonnyal érkező kisgyerek, durva kezdeti krízisek, kamasz testvér, az anyasággal és az örökbefogadással kapcsolatos sztereotípiák kerülnek szóba a beszélgetésben.

– Ön eddig sosem vállalta fel nyilvánosan az örökbefogadást.

– Mit jelentsen az, hogy felvállalni? Nem titok, de ez az én magánszférám. Ha íróként vagyok jelen, akkor nem a magánéletemről, a férjemről, a gyerekeimről beszélek, ha viszont ez a téma, akkor természetesen elmondom. Nem is szeretem azt a kifejezést, hogy valaki „coming outol”, az ismert emberek nem az örökbefogadásról nem beszélnek, hanem általában véve a magánéletüket védik, és így a gyerekeikről sem beszélnek. Manapság, amikor a bulvárlapokban másról sincs szó, ez valamelyest érthető is.

Tóth K

– Honnan jött az örökbefogadás gondolata?

– Anyukám is örökbefogadott gyerek, úgyhogy nekem ez természetes. Én mindig azt gondoltam, hogy valamikor fogok gyereket örökbe fogadni, de a fiam apjától nagyon hamar elváltam, egyedül éltem, nem úgy alakult az életem. Mikor újra férjhez mentem, megint felmerült a gondolat, hogy jó lenne. Mivel az én sorsom innen eredeztethető, szeretném ezt visszacsatolni a saját életembe. Tartozom ennyivel a sorsnak.

– Vér szerinti gyereket nem is akartak?

– Én már nem igazán. Jócskán negyven felett voltam, amikor újra férjhez mentem.

– És a férje?

– Ő eredetileg jobban vágyott volna gyerekre, neki nem volt még. Én éppen egy komoly betegségen estem túl, egyszer mégis végigkérdeztük az orvosokat, és azt mondták, hogy egy végigfekvéses terhesség szóba jöhet. Akkor kezdett kamaszodni a fiam, és mondtam, hogy ez teljesen ki van zárva, egyetlen porcikám se kívánta ezt a kalandot. A férjemen meg láttam, hogy nagyon vágyik rá, többször beszélgettünk erről. Próbáltam eloszlatni a rossz érzéseit.

– Mik voltak ezek?

– Az egyik aggodalma az volt, hogy az ő családjában mindenki kiváló intellektuális képességekkel rendelkezik. Azon tűnődött, mennyire kiszámíthatatlan ez egy ismeretlen kisgyerek esetében. Én erre azt feleltem, hogy minden, a világba érkező kisgyerek ismeretlen, hogy egy vér szerinti gyerek is teljes titok, hogy titok volt a saját fiam is: valójában semmit nem tudunk arról, ki mit hoz magával. Szerintem nincs akkora jelentősége a géneknek, mint azt hinni szoktuk. És hát az ember mit tud, őszintén, a férje családjáról, sőt, akár a saját tágabb családjáról? Mit tud a felmenőiről? Az anyukám például mindig is jobban kötődött az örökbefogadó szüleihez, mint a vér szerinti szüleihez: hajlamosak vagyunk eltúlozni az öröklés jelentőségét. Read the rest of this entry

Gyereknevelés: A kisgyerekkor nagy kérdései

Általános

Múltkor nagy érdeklődést váltott ki a „spenótos” gyereknevelési könyv, most egy másikról számolok be. Direkt örökbefogadási vonatkozása nincs. Jo Frost A kisgyerekkor nagy kérdései című könyvét recenzálom. Ő ezalatt a 14 hónapos és 5 éves kor közötti időszakot érti. Mivel két ilyesmi korú gyerekem is van, nagy izgalommal vágtam bele az olvasásba.

jo frost

A Szuperdada sorozatból ismert Jo Frost bébiszitterként dolgozott másfél évtizedig. Tehát nem pszichológus, nem gyerekorvos, nem szülő, a nézőpontja a gyerekkel professzionálisan foglalkozó személyé.

A könyv nagyon gyakorlatias, higgadt, és a keretek fontosságát hangsúlyozza. Rögtön a szülő lelkével kezdi a kötetet, a bevezetőben hosszan foglalkozik a dolgozni kényszerülő szülő érzéseivel, és arra buzdít: ha már így döntöttél, ne érezz bűntudatot, viszont a napi 2-3 órát töltsd tartalmasan és örömmel a gyerekkel! Read the rest of this entry

Ikrek hava

Általános

Részlet Radnóti Miklós elbeszéléséből.

Két hónapja halt meg apa.

A néni ágyában fekszem, magas sötétbarna öregasszony-ágyban, a húsos és puha ágynemű körülvesz, fogva tart melegével. Olyan ez az ágy, mint egy régi, nagy hajó, mély és recsegő, fehér felhők úsznak körötte, s néha ring. Sárgaságom van, három napja hoztak ide bérkocsin, mikor elhoztak, Ági sírt és anya veszekedett Lajos bácsival. Hogy ő is tud ápolni engem, nem kell ahhoz a néni, meggyógyít ő engem, csak adjanak pénzt kölcsön, még orvost is ismer, olcsót. S mikor én fölültem a díványon és harsányan tiltakoztam, hogy nem akarok elmenni, én sem akarok, akkor anya is sírt. S elvittek mégis, mert Mihály bácsi, a gyám akarta. Távoli és titokzatos bácsi volt, gyám volt, nem is értettem, mi az a gyám. Nem lehet valami rossz, mert Áginak anya a gyámja. De miért nem az enyém is? Miért kell két testvérnek két gyám?

ig22

Három napja vagyok itt a néninél, sárgaságom van, szép és titokzatos betegség, ez még senkinek sem volt az osztályban s nem is fáj. A néninek megvannak Jókai összes művei, olyan tortát ígért, amiben csak töltelék van, nekem adta a Költők Albumát és azt mondta, hogyha nagy leszek, nekem adja a Jókaikat is. Három ceruzát kaptam, és az iskolakönyveim otthon maradtak.

Jó így betegnek lenni. Jól érzem magam az ágyban, hentergőzöm, és tudom, hogy valami történik körülöttem. A család kitágult, sok új rokon járkál ki-be, olyanok, akiknek a nevét se hallottam eddig, apró ajándékokat hoznak és mind rejteget valamit. Engedékenységet és meglepetéseket szimatolok. Valahogy fontos lettem, csábítanak és egyre titokzatosabb minden. Újabb és újabb próbákat teszek, s a próbák sikerülnek. Csak a Frommer-pisztolyt nem kaptam meg, pedig már régen kérem, még itt se laktam, mikor felfedeztem az egyik fiókban. A néni a kályha mellett varr, felé fordulok fektemben és szigorú hangon jelentkezem:

— Adja nekem a Frommert a néni!

Sokáig csöndben voltam, azt hitte, alszom. Összerezzen és nemet int.

— Akkor hazamegyek! — Eszem ágában sincs hazamenni, jól érzem magam, sehová sem kívánkozom, de zsarolni akarok. A gyönge tiltakozás megvadít, folyton hangosabban szótagolom, majd üvöltöm a két mondatot, a felszólításra a néni következetesen megrázza a fejét, s erre én újra és újra elharsogom a fenyegetést. Már nem is kell a néni tiltakozása, a két mondat összefolyik, az értelmet adó szünet eltűnik, már értelme sincs, egyes részek letöredeznek a folytonos ismétlésben, már csak a hangzás a fontos, a zaj, amit csinálok, üvöltésem betölti a szobát, melegem lesz, az erőlködés izzaszt, a hatalom tudata fűt. Ordítozás közben kinyílik a szomszédos szoba ajtaja, Lajos bácsi jön be, megáll, és tűnődve néz. Hirtelen elfáradok, abbahagyom.

Lajos bácsi egy széket emel az ágy mellé, leül. A néni kimegy. Nem szólnak egymáshoz, látom, hogy összebeszéltek, ünnepélyességet érzek a mozdulataikban, az ordítozás után valósággal suhogni érzem a csöndet, hűvöset legyint fülemre, zuhanni kezdek lefelé az ággyal együtt. Hirtelen homály és nyirkos hideg vesz körül, s mint egy mély kútból fülelek. S a bácsi megszólal fönn a magasban:

— Szóval haza akarsz menni?

— Haza! — válaszolok gyönge daccal, minden meggyőződés nélkül. Hirtelen értelmetlen ijedtség támad bennem. Hangomra az ágy emelkedni kezd, visszatér régi helyére, a bácsi mellé.

— Te most már itt vagy itthon — válaszol, és a mennyezetre pillant. — Hová is mennél?

— Haza. Anyához és az Ágihoz.

— Anyához, anyához… — Csönd, a bácsi nem néz rám, mellém néz valahová. — A nevelőanyádhoz! — mondja hosszú szünet után, kilöki magából a szót, örül, hogy túljutott rajta, feláll, és járni kezd a szobában. Ülök az ágyban, a torkom hirtelen bedagad, sírás fojtogat és düh. — Nem igaz! — lobban fel bennem, és kiáltani akarok. Read the rest of this entry