Kis csemege az 1963-as A dolgozó nő című kötetből, ami az otthon minden kérdésében eligazít, a családformáktól kezdve a lakberendezésen át a főzésig. Az örökbefogadásról az “Idegen a családban” című fejezet emlékezik meg, a válás, újraházasodás, mostohaszülő, -testvér kérdései között. Olvassátok, okuljatok.
Sue Wells fél évszázaddal ezelőtt, 17 évesen adta örökbe a lányát, akit lányanyaként szült Új-Zélandon. Ma Nagy-Britanniában él, szociális munkásként dolgozik, még két lánya született, s azóta az örökbeadott lányával is újra találkozott. Sue-val a Mózeskosár Egyesület 25 éves konferenciáján beszélgettem, ahol előadást is tartott. Az egyesület kiadta magyarul Veled, nélküled címmel Sue Wells könyvét, amely 16 lemondó anya történetét tartalmazza, akik a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben, Nagy-Britanniában és Új-Zélandon adták örökbe a gyermeküket. Néhány írásban az örökbeadott gyermek és az örökbefogadó szülő is mesél. Sue célja bemutatni az örökbefogadási háromszög „láthatatlan” oldalát, a vér szerinti anyák szemszögét, s a kapcsolattartással járó nyílt örökbefogadás népszerűsítése. Vele és a Mózeskosár egyesület vezetőségének alapító tagjaival készítettem interjút az örökbeadó anyák helyzetéről.
Lát közös vonásokat a lemondó anyákban, akiket meginterjúvolt a kötetéhez?
Sue Wells: Igen, közös bennük az élethosszig tartó gyász, ami az évek során növekszik is, pont ellenkezőleg, mint a más típusú gyásznál. Szerették a gyereküket, de lemondtak róla egy meddő pár számára, mert nem éltek házasságban. A Veled, nélküled örökbeadó anyák történeteinek gyűjteménye, az örökbeadásé és a viszontlátásé. Hangot akartam adni nekik, az elbeszélés gyógyító hatása miatt. A könyvben levő esetek példát mutatnak a veszteségre és a szeparációra, a titok nyomasztó súlyára, s arra, hogy ezek a nők egy életen át vágyakoznak a gyerekük után, és néhány egymásratalálás is szerepel benne. Az én történetemet is megírtam a könyvben.
Nagy-Britanniában egy napilapba írtam egy cikket az örökbeadásról, és a reakciók elindítottak egy gondolkodást, ennek az eredménye lett a könyv. Egy kérdőívet szerkesztettem, 262 brit örökbeadó anya válaszolt, 1932-ig visszamenő történetekkel, sokaknak ez volt az első alkalom, hogy az örökbeadásról beszéltek. Hagyományosan az örökbeadó anyák a háromszög csendes oldala. A nők 86 százaléka úgy érezte, nem volt választása. Az örökbeadó anyák traumája a gyerekük elvesztése mellett szégyennel, bűntudattal, titkolózással párosul, sokaknak egy életen át. Többen oldalakat írtak nekem. Hiába mondták nekünk, hogy „felejtsd el a gyerekedet, majd szülsz másikat”, ők nem akartak továbblépni és felejteni. Nem kaptak semmilyen információt a gyerekről, ez szorongást indított el bennük, a veszteség tagadása feloldatlan gyászt eredményezett. Sokan mondták, hogy érzelmileg, vagy fizikailag a hatása alá kerültek, depresszió, szorongás alakult ki bennük, vagy kapcsolatteremtési nehézségek. Sokan közülük ezt a döntésüket bánják legjobban életükben. Így jött az ötlet, hogy egy könyvben is bemutassam a vér szerinti anyák történeteit.
Ezek kényszeradoptálások voltak?
Ezt nem artikuláltuk akkoriban. A legtöbb nőre nyomást gyakoroltak, hogy mondjon le a gyerekéről. Nem ezt akarták, de aláírták az örökbeadási papírokat. Nekünk azt mondták, nem vagyunk elég jó szülők, mert nem vagyunk házasok, ha szereted a gyerekedet, lemondasz róla és elfelejted. Úgy éreztük, bűnt követtünk el, magunkat hibáztattuk azért, ami történt, nem éreztük magunkat felhatalmazva, hogy véleményünk legyen, és nem is kérték a véleményünket vagy az egyetértésünket. Ez nem igazán lett megbeszélve. Kivéve akkor, mikor információt kértek rólunk és a vér szerinti apáról, ez volt az egyetlen alkalom, mikor előkerül a téma. Megnéztem a nyomtatványt, de csak picike rubrikát hagytak a családi háttérnek, minél kisebb betűkkel írt a szociális munkás, annál több információ fért ki. Az apáról egyetlen dolog érdekelte őket, hogy szenved-e valamilyen nemi betegségben. Minimális információt kaptak az örökbefogadók a szülőanyáról. És sérült gyerekeket nem adtak örökbe, őket megtarthatták az anyák, mert a hatvanas években annyi gyerekből lehetet válogatni. Ma épp fordítva van.
Tekintve ezt az óriási gyászt, mondhatjuk, hogy az örökbefogadások egy része hiba volt és jobb lett volna, ha a gyerek a vér szerinti anyával marad? Read the rest of this entry
Beszámoló egy könyvről. A Being Adopted (Örökbefogadottnak lenni) alapmű, magyarul nem jelent meg, s azt veszi végig, mit jelent egy életen át azzal élni, hogy valakit örökbe fogadtak. Ehhez Erik Erikson pszichológus személyiségfejlődési elméletét veszik alapul a szerzők, amely nyolc életszakaszra osztja az emberi életet (a kötet hétre), s a csecsemőkortól az időskorig mindnek megvan a maga feladata, amin egy egészséges fejlődésű ember végigmegy, s ezek megoldása vagy nem-megoldása kihat a személyiségre és a későbbi fázisokra. A babakor kihívása például a bizalom kialakítása, ezt hívják másképpen kötődésnek, tudjuk, milyen fontos az ember későbbi kapcsolatai és világhoz való viszonya szempontjából. A középkorú ember kérdése a „Mit hagyok magam után, mit tettem le az asztalra?” és így tovább.
A pszichológus-pszichiáter-orvosi író szerzőtrió ezt az elméletet adaptálja az örökbefogadottak életére, s minden egyes szakaszban megnézik, mit jelent örökbefogadottnak lenni, milyen sajátos kérdéseket hoz magával ez a téma baba-, ovis-, kisiskolás-, kamasz-, fiatal-, közép- és időskorban. Mert ahogy minden életszakaszban újrafogalmazódnak a válaszok a nagy kérdésekre (Ki vagyok én? Honnan jövök? Miért élek? Milyen kapcsolatban állok másokkal?), úgy az örökbefogadottsággal sem lehet „készen lenni”, az egyes korokban ez a kérdés újra és újra előkerül.
The Lifelong Search for Self, hangzik a kötet alcíme, azaz egy életen át keressük önmagunkat. A könyv negyedszázada íródott, amerikai és angolszász tapasztalatok alapján, tehát például a benne szereplő nyolcvanévesek az első világháború idején születtek, de hazánk van annyi csúszásban a témát illetően, hogy eléggé passzol a jelenlegi magyar örökbefogadási helyzethez. A könyv a „hagyományos” örökbefogadást tekinti alaphelyzetnek, azaz mikor egy, a szülőkkel azonos rasszba tartozó, viszonylag kicsi baba kerül a családba titkos örökbefogadással (és ezt nem is mondják ki, de házaspárhoz). Ez azért hangsúlyos, mert ebben a felállásban teljes mértékben a szülőkön múlik, mikor és hogyan adagolják az örökbefogadással kapcsolatos információkat. Ha idősebb a gyerek, akkor már emlékszik a múltjára, ha más rasszba tartozik, akkor elég szembeötlő, hogy nem vér szerinti gyerek, a könyv idején Amerikában is újnak számító, kapcsolattartásos nyílt örökbefogadás esetén meg nincs is titok, a gyerek pontosan tudja, kitől származik. A könyvben szereplő történetekben azonban a titok, a titkolózás, az ismeretlen eredet és ennek feltárása meghatározó tényező az örökbefogadottak életében. Ugyanaz a szemléletbeli törés figyelhető meg a kötetben, mint ma Magyarországon: míg a kicsi gyerekek szülei már elég jól, nyíltan kezelik az örökbefogadást, az idősebb generációk sokszor csak későn, rosszkor, egy veszekedésből vagy akár a szüleik halála után tudták meg, hogy örökbefogadottak.
Nagyon sok idézet és történet szerepel mindenféle korú örökbefogadottaktól, nekik, szüleiknek és a pszichológia iránt érdeklődőknek izgalmas olvasmány, erős közepes angolsággal élvezhető, sőt szórakoztató, nem is vastag. Aki meg nem fogja elolvasni, annak kiragadok három kérdéskört a könyvből, és azokat részletesebben ismertetem. Read the rest of this entry
Mi vesz rá egy nőt, hogy megölje a saját frissen született gyermekét? Ma a téma klasszikusát, Cseres Judit Eltékozolt újszülöttek című művét mutatom be. A pszichológus szerző két évtized (1982 és 1999 között) összes magyarországi újszülöttgyilkosságát elemezte, s döbbenetesen alapos tanulmányt adott közre a hátborzongató témáról. Aki kriminológus, védőnő, vagy krízisterhesekkel foglalkozik, olvassa el, a többieknek elég lesz az én kis összefoglalóm, az eredeti egy tudományos munka, sok-sok táblázattal és jogtörténettel, szadisztikus részletekkel, s amúgy sem kapható már, de még könyvtárban is nehezen férhető hozzá.
Kezdem a számomra meglepő következtetésekkel. Az újszülöttjüket megölő nők nem a legnyomorultabbak közül valók a 286 elemzett ügy alapján. Hajléktalanok, állami gondozottak, büntetett előéletűek, prostituáltak, szellemi fogyatékosok, ideggyógyászati kezelés alatt állók, alkoholisták ugyan szerepelnek az elkövetők között, de az összes fenti csoport kisebbségben van. A tettesek kvázi „normális” helyzetű nők, nagy többségüknek ép az értelme, lakásban lakik, családjában nőtt fel, dolgozik, tanul, vagy gyesen van. Jobban szálazva az adatokat talán alsó-alsó-középosztálybelinek mondanám őket. Diplomás nem találtatott köztük, de felük elvégezte az általános iskolát, 14 százaléknak érettségije is van.
Másképp szólva: még van vesztenivalójuk, és épp ezt veszélyezteti a váratlanul érkezett újszülött.
Cseres az újszülött halálához vezető fő tényezőt a titokban látja. Általában egy olyan helyzet a háttér, hogy a család – noha kívülről nézve normálisnak tűnik – belülről kiürült, csak a hagyományos szerepek tartják össze, nincs valódi kommunikáció a benne élők között. A lányt-asszonyt általában a nagyon szűken vett női szerepekbe nyomják be, nincs eszköze egy váratlan probléma megoldására vagy egyáltalán megbeszélésére, nincs segítő háló körülötte. Családtagjaitól sem várhat érdemi támogatást, épp ellenkezőleg, súlyos fenyegetésre számíthat tőlük, ha ez a gyerek világra jön. Mivel nincs semmilyen megoldási ötlete, a nő úgy tesz, mintha a magzat nem létezne, és a szűk család elfogadja ezt az ajánlatot. Az újszülött megöléséhez is az vezet, hogy az eltitkolás „túl jól sikerül”, a szülésig észrevétlen marad a terhesség, és akkor már szinte rákényszerül a szülő nő, hogy eltüntesse a bűnjelet. Cseres három csoportra osztja az elkövetőket: hajadonok, asszonyok és rendezetlen hátterű nők (válófélben, özvegyen, élettárssal élnek). A családban élő fiatal lányok általában az apjuktól rettegnek, ezért titkolják a terhességet. Jellemző, hogy ezekben a családokban a lányok anyja még büszke is rá, hogy nem téma a szexuális felvilágosítás, „mi ilyesmiről nem szoktunk beszélni”, az apának nincs igazi szerepe a családban, amit túlzott patriarchális szigorral leplez. Read the rest of this entry
Könyvajánló. Ez a könyv egy olyan problémát taglal, amin én is szinte naponta gondolkodom, nevezetesen: hogyan lehet ép gyereket nevelni egy kommerciális, a hihetetlen áru-, információ-, aggodalom-, és programbőséget hajszoló korban? Nem annyira gyereknevelési tanácsokkal lát el, inkább az egész család életmódját átható filozófia. Kim John Payne Egyszerűbb gyerekkor című könyve nagyon erősen megérintett, továbbgondolásra ösztönzött, ezért beszámolóm szubjektív lesz. Örökbefogadásról nem esik szó a könyvben, de azért ne kapcsoljátok ki a gépet.
A könyvet először májusban olvastam. Ahol 1-2-3 kisgyerek él, ott nem kell mondani, miről szól ez a hónap: anyák napja, szülinapi zsúrok, gyereknap, ovis kirakodóvásár, úszóbemutató, készülés a témazáró dolgozatra, ballagás, hegedűvizsga, iskolai tavaszköszöntő nap, év végi feleltetés, osztálykirándulás, búcsúajándék a dadusnak. De ugyanilyen a december vagy a szeptember is. Eközben három anyukával beszéltem egy hét alatt, akik a „mit csinálsz nyáron?” kérdésre azt felelték: kiselejtezik az otthoni játékok felét. De láttam olyan totyogót, akinek egy játszótéren kezébe nyomtak egy mobilt, hogy ne unatkozzon. Az is rejtély számomra, mitől sztárvórsz-rajongók a gyerekeim, mikor én soha egyetlen részt sem engedtem nekik megnézni. Ha saját gyerekkorommal vetem össze az enyémekét, még nagyobb a szakadék, pedig már én is jólétben, bőségben cseperedtem a nyolcvanas években.
A szerző alapgondolata: korunk jelszava, a még több (áru/program/információ/választási lehetőség) traumatizálja a gyereket. A kevesebb több, a gyerekkor a lassúság ideje. Payne először délkelet-ázsiai menekülttáborokban élő gyerekekkel dolgozott, majd London környéki, jómódú családok sarjaival. Döbbenten látta, hogy az utóbbi, jólétben élő gyerekek, akiknek szüleik a legjobbat akarták, ugyanolyan traumás tüneteket mutattak, mint a menekült gyerekek. A túl sok információ, a túl nagy pörgés, a beavatódás a felnőttvilág gondjaiba bánt el így velük.
Payne nemcsak szörnyülködik a felgyorsult világon, hanem gyakorlati tippeket ad, hogyan lehet lelassítani az életet a gyerekszoba, sőt az otthonunk küszöbénél. Felfogásában a szülő karmester, aki a család egész szimfóniáját vezényli. Négy területre bontja az egyszerűsítést: tárgyi környezet, ritmus, időbeosztás és felnőtt információk. Sok konkrét példa segíti a továbbgondolást. A könyvben szereplő családok általában amerikaiak és középosztálybeliek, és mintha mind diliházban élnének, de a tanulságok Magyarországon is megfogadhatók. Az olvasás közben ki-ki kialakíthat saját ötleteket, megoldásokat, amelyek az ő családjában működhetnek. Lássuk sorban! Read the rest of this entry
A blogon ismertetek örökbefogadáshoz nem kapcsolódó, gyereknevelési témákat is. Ma egy ilyen könyv van soron, L. Stipkovits Erika pszichológus Szeretettel sebezve című kötete. Ez nem is igazán gyereknevelési könyv, nem arról szól, hogy fegyelmezzünk, hogy válasszunk iskolát, hogy neveljünk boldog gyereket. A gyereknevelés kevésbé látványos oldala ugyanis, hogy a szülő maga milyen mintákat hoz a saját gyerekkorából, hogy viselkedtek az ő szülei, ezt másolja-e, ha kapott sebeket, azokat feldolgozta-e, egyáltalán rálát-e a saját neveltetésére. Tudatosság híján ugyanis előfordulhat, hogy a legjobb szándék ellenére is szüleink hibáit ismételjük, de aki szentül megesküszik, hogy ő majd mindent másképp csinál, az is belecsúszhat patologikus viselkedésekbe. Szóval, mielőtt gyereknevelésbe kezdünk, jól tesszük, ha előbb felneveljük saját magunkat.
L Stipkovits Erika nyolc problémás szülői viselkedést ismertet a könyvben, és melléjük teszi az „elég jó” szülőt is. Nagyon izgalmas a típusok ismertetése, mindegyikhez mellékel bőven sztorikat, eseteket saját praxisából. Arra is kitér, az adott szülő gyermeke majd hogy viselkedik felnőttként, a munkában, a párkapcsolatban, milyen szülő lesz belőle. Tanácsokat ad arra, hogyan lehet változtatni, ha felismerjük magunkat az adott csoportban, illetve ha szüleink tartoztak oda. Persze, ez nem ilyen egyszerű, hisz a típusok keveredhetnek, és lehet, hogy valaki egy új élethelyzet, például egy válás hatására lesz mártír anya.
A könyv célcsoportja a fiatal felnőttek, akiknek még élnek a szüleik, de már maguk is gyereket nevelnek (vagy erre készülnek). Természetesen, felnőttkorban nem lehet már azzal takarózni, a szüleink mit követtek el, ki-ki maga felelős a sorsáért. Read the rest of this entry
Igaz történet! Ma párhuzamosan írok az Oroszlán című könyvről és a belőle készült filmről. Utóbbit az olvasókkal együtt meg is néztük (és nagyot bőgtünk). Lesz egy kis spoiler az ismertetésben, de ezeket az összes kritika is leírta, így a filmre én is úgy ültem be, hogy tudtam, mi lesz a vége.
A sztori röviden: az ötéves Saroo anyukájával és testvéreivel él India egyik nyomorúságos vidékén, innen nézve elképesztő szegénységben, de szeretetben. A fiúk korán önellátásra kényszerülnek, egyik kalandjuk során Saroo elalszik egy vonaton, ami elindul és hosszú ideig nem is áll meg vele. Végül Kalkuttában köt ki a kisfiú, aki nem is beszéli a helyi nyelvet. Rosszul emlékszik a városa nevére, így senki nem tud neki segíteni, hogy hazataláljon. Több hónapig az utcán él, csodás módon életben marad, végül egy árvaházba kerül, ahonnan egy ausztrál házaspár örökbe fogadja. A fiú jól beilleszkedik új életébe, de a régit sem tudja feledni. Felnőttként, immár 2010 körül a Google Earth segítségével módszeres kutatással keresi és találja meg az óriási Indiában a szülőhelyét, és odautazva a családját.
A történetben – bár az elveszett fiú mesél – az örökbefogadási háromszög minden szereplője megjelenik. Nagy öröm végre egy olyan örökbefogadási sztorit látni/olvasni, ahol az örökbefogadó szülők mindent jól csinálnak! De tényleg. Nicole Kidman (aki maga is kétszeres örökbefogadó anyuka) csodálatos a vásznon, de a könyvben még inkább kidomborodik, hogy a Brierley szülők megelőzték a korukat az örökbefogadás kezelésében. Tisztelettel fogadták az új családtagot, szereztek egy hindi nyelven beszélő ismerős családot, akikkel kezdetben szót tudott érteni a kisfiú, az indai hagyományok, kultúra ápolására is odafigyeltek, és teljesen jól vették a felnőtt Saroo gyökérkeresési kísérleteit is. De talán nekik köszönhető az is, hogy a kisfiú megőrizte az emlékeit, amelyek segítségével visszatalált a szülővárosába – mikor először mesélte el elveszése történetét új családjában, a mama még térképet is rajzoltatott vele. Még 5-6 éves korban örökbefogadott gyerekek korábbi emlékei is nyom nélkül törlődhetnek, ha a szülő ezt nem tartja fontosnak, vagy nem is akar hallani a gyerek előző életéről! Read the rest of this entry
Egy sikertelen örökbefogadás krónikája. Tereza Boučková cseh írónő önéletrajzi regénye sokkoló olvasmány minden örökbefogadó vagy erre készülő szülőnek. Örökbefogadós horror, amely a legsötétebb félelmek megvalósulását mutatja be.
A háttér: az írónő és férje a rendszerváltás előtt kicsivel két cigány kisfiút fogadtak örökbe, egyéves korban, intézetből, erősen hospitalizált állapotban, majd nem sokkal később váratlanul született egy vér szerinti kisfiuk is. A kakas éve a család bő egy évét ábrázolja akkor, mikor a fiúk a nagykorúsághoz közelednek, az örökbefogadás menthetetlenül kudarcba fulladt, a családi élet elviselhetetlen.
A nekünk legérdekesebb történetszál az örökbefogadott fiúkkal kapcsolatos. A könyv azzal indul, hogy a legidősebb fiú, Patrik örökbefogadását közjegyzőnél bontják fel a szülők. A fiú az utcán él, munkát nem keres, bűnözik, még nagykorúságának napján, egyenesen a szülőktől is lopni megy. A segítségére siető hivatalos személyeket hitegeti, de valójában semmiben nem működik együtt. Tojik mindenkire. A második fiú, a 17 éves Lukaš még otthon él, de folyamatosan meglopja a szüleit, testvéreit, kerüli az iskolát, drogozik, a könyv vége felé pedig „felcsinál” egy gyerekkorú lányt. Ennél kisebb dolgokban sem képes alkalmazkodni, bármilyen finomság van otthon, egymaga felfalja az egészet. Ha megszidják, közli, hogy „többet nem csinálom”, de másnap ugyanott folytatja. A szülők tehetetlenül, elfásultan követik a fiúk „kalandjait”, járkálnak a bíróságra, javítóintézetbe, és közben próbálnak normálisan élni. A legkisebb gyerek, a vér szerinti fiú jó tanuló, ő a szobájába zárkózik, és szemlátomást kínos neki az otthoni cirkusz.
Tóth Krisztina író, költő örökbefogadó szülő is, itt a blogon hosszú interjút adott a saját szülői tapasztalatairól. Most írt egy témába vágó mesét.
Ezt rögtön helyesbítem is, mert A lány, aki nem beszélt nem klasszikus örökbefogadós mese, az örökbefogadás szó le sem íródik benne. Bár ez a témája, nem az ilyen típusú könyvek közé illeszkedik. Már sokszor szóba került itt a blogon, hogy a magyarul elérhető mesék általában a szülő szemszögéből mutatják be a történetet, és a „meddő-házaspár-hosszú várakozás után-első gyerekként-újszülöttet fogad örökbe-akiről a vér szerinti anya önként lemondott-és innentől már csak boldogan élni kell” sémát követik. Holott számos család és gyerek története más, a mi családunké is, és a családba érkezéssel nincs is vége még a történetnek.
Nos, Tóth Krisztina a fenti séma szinte összes elemét felborítja.
Bazi nagy görög lagzi, megvan? Nia Vardalos a film főszereplője és forgatókönyvírója, aki civilben örökbefogadó szülő. Amerikából, belföldről adoptált egy hároméves kislányt, aki addig nevelőszülőknél élt. És erről írt egy könyvet, a címe: Instant Mom (magyarul nem elérhető). Akit nem érdekel a színésznő, az is olvasson tovább, mert a könyvben nagyon hasznos tanácsokat kapunk egy traumatizált, megvadult kisgyerek kezelésére.
Nia Vardalos és férje, Ian Gomez
Nia Vardalos (1962) görög származású kanadai, ma amerikai színésznő, író, rendező, akit a semmiből tett híressé a Bazi nagy görög lagzi. Az Instant Mom első fejezete részletesen ismerteti a színésznő karrierjét, ami arra jó, hogy lássuk, milyen ember Nia. Olyan, aki nem adja fel. A hollywoodi klisékből kilógó, nagydarab, kiejthetetlen nevű, komikusi vénájú lány egyszerűen nem kapott semmilyen szerepet az alkata miatt, úgyhogy úgy döntött, ő maga ír egy filmet, amiben szerepelhet. A Bazi nagy görög lagziban a saját családi sztorijait írta meg: görög származású lány egy nem görög fiúhoz megy hozzá Amerikában, és mindenféle vicces kulturális ütközések zajlanak. Miután a forgatókönyv sem kellett senkinek, Nia színházat bérelt és egyszemélyes darabként adta elő, míg végül Tom Hanks és görög származású felesége felfigyeltek rá és összehozták a filmet. A Bazi nagy görög lagzi minden idők legsikeresebb független filmje lett, egész az Oscar-jelölésig jutott, és egycsapásra sztárrá tette Niát. Szép példája, hogy csináljunk limonádét a citromból, amit az élet ad. Nekem az örökbefogadás is erről szól, úgyhogy szimpátiával olvastam a könyvét.
A “nem adom fel” mentalitás a gyerekért való harcban is visszaköszön. Nia és férje, a szintén színész Ian Gomez másfél évtizeden át küzdöttek a gyerekért. (“Biztos a karriered miatt későn vállaltál gyereket” – hangzik a kívülállók egyik tipikus mondata, de Nia harmincéves kora óta próbálkozott, és csak 46 évesen lett végül anya.) Tizenhárom lombikon mentek keresztül, elszenvedtek több vetélést, próbálkoztak béranyával. A könyv szépen bemutatja azt a lelkiállapotot, amikor az ember nem engedi meg magának, hogy gyenge legyen, csak megy tovább, mert “a következő már biztos sikerül”. És azt is, mikor eljön a gyász ideje, ami nélkül nincs továbblépés. Miután az örökbefogadás mellett döntöttek, még mindig sok várakozás és kudarc következett. Vardalos le is írja: azért írta meg a könyvet, és tette félre saját magánéletének védelmét, hogy másoknak segítsen, és a kevésbé szem előtt lévő amerikai belföldi örökbefogadást népszerűsítse. Merthogy míg a fejlődő országokból való örökbefogadás, illetve az újszülöttek nyílt örökbefogadása eléggé reflektorfényben van, kevésbé ismert, hogy az Egyesült Államokban 102 ezer idősebb gyerek vár örökbeadásra nevelőszülőknél. Utóbbi módszer ráadásul ingyenes. Nia és férje ezt az utat választották, és egy hároméves kislány szülei lettek. A könyvhöz még testes mellékletet is ad, amiben összefoglalja az amerikai örökbefogadási módokat és sajátosságaikat. Read the rest of this entry
