Megtelt! Örökbe-Romadopt könyvbemutató 2023. április 16-án

Egy nagy eseményre hívlak titeket. Áprilisban megjelenik Gubcsi Judittal közös könyvünk, A Nap és a Hold gyermekei, mely a roma gyerekek örökbefogadásának tapasztalatairól szól. A könyvet a Színes a világ adja ki és forgalmazza.

Ezt szeretnénk egy közösségi eseménnyel ünnepelni.

Mikor: 2023. április 16-án vasárnap 15-17 óra között.

Hol: Budapesten, tömegközlekedéssel és autóval is megközelíthető helyen. A címet a regisztráltak kapják meg pár nappal az esemény előtt.

Kinek: mindenkit szeretettel látunk, de jelentkezni kell a lenti nyomtatványon. A helyszín betelt, csak várólistára tudunk felvenni jelentkezést. olvasásának folytatása

Könyv: A kötődő gyermek (The Connected Child)

Vendégposzt, Attri Anikó könyvajánlója a The Connected Child című amerikai klasszikusról. A kötetet hamarosan olvasóköri formában is feldolgozzuk.

Ez a könyv számomra, egy 5 éves örökbefogadó szülőjeként nagyon hasznosnak bizonyult, bár sajnos magyar nyelven nem elérhető, és más hasonló kötet sem. Abban különbözik más, az örökbefogadás témáját feldolgozó munkáktól, hogy nem az örökbefogadáshoz vezető úttal és a gyermek hátterével foglalkozik, hanem azzal, ami ezután történik. Amikor a családunk tagjává válik egy örökbefogadott vagy nevelt gyermek, hogyan tudjuk őt úgy fogadni és nevelni, hogy odafigyelünk a különleges hátteréből és élettörténetéből eredő sajátosságokra. A könyv szerzői javasolnak olyan nevelési módszereket és tippeket, amelyeket érdemes bevetnünk (pl. minden nap többszörannyi dicséretet kapjon tőlünk a gyermek, mint amennyi kritikát) és figyelmeztetnek azokra a bevett gyakorlatokra is, amiket érdemes elkerülnünk (pl. büntetésből a szobájába küldeni a gyermeket – ezt nagyon nehezen viselik a traumatizát gyermekek).

A könyv szerzői, Karyn B. Purvis és David R. Cross pszichológiát végeztek, és az örökbefogadás és a gyermekfejlődés témaköreit kutatják a Texas Christian University (Texasi Keresztény Egyetem) Gyermekfejlődési Tanszékén, Wendy Lyons Sunshine pedig újságíró. A könyv fókuszában az örökbefogadott gyermek kötődésének kialakítása és a különböző viselkedési nehézségek kezelése áll pszichológiai szempontból. De messze túlmutat ezen, ajánlják a könyvet nevelőszülőknek is, illetve lényegében bárkinek, aki speciális nevelési igényű gyerekekkel áll kapcsolatban.

A könyv elején a szerzők emlékeztetnek: ne felejtsük el figyelembe venni, hogy gyermekünk milyen körülmények között született és nevelkedett, mielőtt a családunk tagja lett, hiszen a minket megelőző időszak mindenképpen kihatott rá valamilyen módon. Felsorolják, hogy a terhesség és a csecsemőkör idején átélt különböző problémák, az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy épp a szexuális abúzus milyen hatással lehetnek a gyermekre.

Ha a gyerek az első éveit elhanyagoló környezetben töltötte, akkor például ezek a következmények léphetnek fel:

  • ételt gyűjtöget és raktároz, fél az éhenhalástól
  • lapos a feje hátsó oldala az állandó fekvéstől
  • kancsít a mennyezet bámulásától
  • szenzoros feldolgozási zavarokkal küzd
  • kötődési zavarok, az empátia hiánya
  • önmegnyugtató repetitív viselkedések (ujjszopás, önringatás)
  • fél az új helyektől és emberektől,
  • a felnőttek manipulálása, színlelt kedveskedés másoknak
  • válogatás nélkül mindenkivel barátságos a kötődési zavar vagy a kapcsolatok hiánya miatt
  • magas fájdalomküszöb
  • kisebb testsúly és testmagasság a méhen belüli éhezés miatt
  • nyelvfeldolgozási és tanulási lemaradások
  • hallási probléma a fülfertőzések miatt.

olvasásának folytatása

Fekete, örökbefogadott és egy náci unokája

Vendégposzt. Tompa Andrea író könyvajánlója Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvéről. A kötet hamarosan magyarul is megjelenik.

Ezzel a könyvvel való találkozásom, mint annyi mással, sem a véletlen műve. Nem ajánlotta ugyan senki, de azok a kérdések, amelyek foglalkoztatnak: örökbefogadás, múltfeldolgozás, a nehéz történelmi örökségek számbavétele, társadalmi traumákkal való kiegyezés, mind együtt vezetettek el hozzá. Az a korábbi előfeltevésem, hogy a nagy történelmi kataklizmák szétzilálják a családokat, megbontják a nemzedékek közti kommunikációt, vagyis a családok maguk e traumák hordozói, mindig afelé sodor, hogy családi történeteket keressek, amelyeken keresztül jobban érthetem egyrészt a mögöttünk (nem) lévő, inkább bennünk hordozott 20. századot, másrészt az örökbefogadás mintázataival ismerkedjek. Így találtam rá Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvére, melyet a szerző, társával, Nikola Sellmairral együtt németül írt és a tekintélyes Rowohlt kiadó jelentett meg 2013-ban. A könyvet angolul olvastam. 

Hogy egy életben egyszerre kapja meg valaki mindezt: örökbefogadást, németként, fekete nőként, egy súlyos háborús bűnös nagyapa unokájaként, az a sors különös, bár történelmileg mégis szépen összerakható – és a szerző által szépen össze is rakott – műve. Majdnem azt írtam: adománya. Kétszeres trauma, amivel Jennifer Teege e könyvben, sorsának megfogalmazásákor birkózik. A könyv ennek a lenyomata – annak a jelen időnek, ahogy a szerző felfedezi saját történetét.

Először még nem is a könyvét olvastam, hanem egy interjút hallgattam meg vele. Elmélyült figyelme, halk, magabiztos, némi szomorúsággal átitatott tekintete egy olyan emberé, aki tudja, mi a „dolga”, a felelőssége, németként, a náci múlt örököseként, és örökbefogadott felnőttként. Olyan embernek tűnik, aki minden erejével (és sok van neki) tisztába akar jönni múltjával, hogy élhető jelene lehessen.

Jennifer Teege könyvének kiindulópontja nem az örökbefogadottsága tényének felfedezése – ezzel a szerző, úgy tűnik, mindig tisztában volt. Anyja, Monika Hertwig (a nevek egyáltalán nem lényegtelenek) látogatta jó darabig, majd megszakadt a kapcsolatuk. A könyv megírására az a felnőttkori – Jennifer 38 éves, két gyermek anyja – döbbenetes felfedezés sarkallja, amikor egy könyvtárban olvasgatva véletlenül felfedezi, hogy anyai nagyapja nem más, mint Amon Göth, a płaszówi láger szadisztikus náci parancsnoka, akit háborús bűnösként végeztek ki 1946-ban. Amon Göth borzalmas kegyetlenségű figuráját a Schindler listája című film is megörökítette; Ralph Fiennes játssza őt. Göth lánya, Monika ekkor, vagyis a kivégzéskor mindössze tíz hónapos, az ő anyja, a lágerben Göth-tel együtt élő, szépséges Ruth Irene Kalder azonban úgy beszél a felnövő kislánynak a kivégzett apáról, mint hősről. Monika maga is fiatal felnőttként tudja meg, hogy ki is volt az apja, a Göth nevet nem viseli, Monika Kalderként születik. A családi hallgatás nagy öröksége ez, ezt a hallgatást adja aztán tovább a saját – örökbeadott – lányának. Aki egy nigériai férfitól születik. olvasásának folytatása

Feketeöves szülőség

Könyvajánló. Ma eléggé belemegyünk a sűrűjébe, és egy olyan könyvet ismerünk meg, ami súlyosan traumatizált gyerekek szüleinek nyújt fogódzót. A hazai örökbefogadási közbeszédből egyelőre hiányzik ez a vonal, nálunk is előfordulnak traumatizált gyerekek, de az érintett családok jellemzően magányosan küzdenek. A The A-Z of Therapeutic Parenting: Strategies and Solutions Angliában jelent meg, magyar fordítása nincs, sőt, idehaza nem is nagyon van szakirodalom a terápiás szülőségről. A szerző, Sarah Naish személyesen és szakemberként is benne van a témában, előbb nevelőszülőként dolgozott, az élmény hatására szociális munkássá képezte át magát, alapított egy nevelőszülői ügynökséget, jelenleg tréningeket tart érintett szülőknek és számos könyve jelent meg a terápiás szülőségről, sajnos mind angolul. És nem a levegőbe beszél: a kilencvenes években öt (!) testvért fogadott örökbe, akik bőven szállították neki a tapasztalatot a témában. Mára mind felnőttek, egyikük a tréneri munkában is segíti Sarah-t. A gyerekekről több mesekönyv is született. A neten számos oktatóanyag is elérhető tőle. Ebben a videóban például anya és lánya arra emlékeznek vissza, mikor a 16 éves Rosie édességet lopott. 

Mi is az a terápiás szülőség? „Mi nem egészséges madarakat tanítunk repülni, hanem sérült pingvineket úszni” – foglalja össze a szerző frappánsan. A sérült pingvinek: a korai életkorban bántalmazást, nélkülözést vagy elhagyást elszenvedett gyerekek, akik a traumák hatására később is furcsán viselkednek. Ha valaki nem ért hozzá, bátran mondhatja: borzalmasan. A kötet 80%-át egy katalógus teszi ki a lehetséges problémákról: bevizelés, lopás, szökés, trágár beszéd, droghasználat,  de a hétköznapokban az olyan kevésbé durva tünetek is zavaróak lehetnek, mint hogy a gyerek szünet nélkül fecseg, akár butaságokat is, csak figyeljenek rá, vagy minden ünnepségen kiborul, esetleg nem lehet vele elmenni egy bevásárlóközpontba.

A terápiás szülő ezeket nemcsak kibírja, de megérti a gyerek hátterét, miért viselkedik így, nem haragszik rá, de közben mindig rámutat, ha egy viselkedés elfogadhatatlan. És főleg: biztos alapot teremt a gyereknek, ő a stabil bázis. Teszi ezt egy nagyon fix napirenddel, állandó határokkal, ahol nincs helye semmi spontaneitásnak, türelmes, nem zsarolható szeretettel, gondoskodással, és közben saját magára is odafigyel. Terápiás szülőnek lenni rohadt fárasztó. Ezért Naish nagyon javasolja, hogy a szülő időnként szakadjon ki az otthoni közegből, szellőztesse ki a fejét, akár egy séta, akár egy egyhetes nyaralás erejéig – a gyerekek nélkül. Ő ezeket a szüneteket „brain breaknek” nevezi, és feltételezi, hogy egy együttérző segítő háló veszi körül a családot, lehetőleg más terápiás szülőkből, akik ilyenkor beugranak, és hasonló szellemben vigyáznak a porontyokra. A szülőnek nagyon jól kell lennie, mert az ő erejére még sokáig szükség lesz, nem szabad mártírrá válni.

Therapeutic Parenting A_Z

A terápiás szülőség: hosszútávfutás. A munka sok évig tarthat, Sarah szerint hét-tíz évbe is beletelik, amíg a traumatizált gyerek képes az empátia érzésére. Az eredmények sokáig szinte észrevehetetlenek, mintha egy mély tóba dobálnánk köveket. Aztán tíz év múlva már kiemelkedik a kőhegy a tóból, de ehhez minden korábbi erőfeszítésre szükség volt.

A módszer nemcsak örökbefogadó és nevelőszülőknek lehet hasznos, hanem azoknak is, akik a vér szerinti gyerekeiket nevelik, és azok autizmussal vagy figyelemzavarral küzdenek, netán átestek valamilyen traumán. De ha a családban él ezekkel nem küzdő testvér is, akkor sem kell félni, a terápiás szülőség neki sem fog megártani, hisz ez csupán egy intenzív módszer a kötődés és a biztonság kialakítására, amire minden gyereknek szüksége van. olvasásának folytatása

Gyereknevelés skandináv módra

Folytatódik a híres gyereknevelési könyveket bemutató sorozat. Aki siet, annak itt egy mondatban a mai kötetünk üzenete: a gyerek legyen sokat a friss levegőn.

A There’s No Such Thing as Bad Weather (Nincs rossz idő) a skandináv gyereknevelést azon oldalról mutatja be, hogy a gyermek hogy kapcsolódik a természethez, ilyen szemszögből hasonlítva össze az amerikai és a svéd kultúrát. A természetközeli nevelést egész filozófiává emeli, ahogy a könyv alcíme mondja: egy skandináv anya titkai az egészséges, ellenálló és magabiztos gyerekek neveléséről. 2017-ben íródott, magyarul nem jelent meg. Örökbefogadási vonatkozása nincs.

Linda Åkeson McGurk újságíró Svédországban nőtt fel, huszonévesen költözött Amerikába amerikai férjével, és Indianában kezdte el felnevelni két kislányukat. Majd apja betegsége miatt egy fél évre visszaköltözött a vidéki Svédországba a gyerekekkel, akik akkor 4 és 7 évesek voltak. A könyv ezen tapasztalatokat foglalja össze, végig a gyerek és a természet kapcsolatát helyezve középpontba. Emellett számos kutatást idéz (persze olyanokat, amelyek az ő elméletét támasztják alá), és további olvasnivalókat is ajánl. A teljesítményhajcsár Tigrisanya után ezzel a könyvvel visszatérünk a Vekerdy-féle univerzumba, ez a könyv neki is tetszene.

A könyv címe egy svéd mondást idéz: nincs rossz idő, csak rossz ruha. Minden svéd kisgyerek milliószor hallotta. Persze, mert ha esőben, hóban, szélben, fagyban nem mennének ki, akkor az év nagy részében a lakásban tartózkodnának a svédek. Az írónő úgy nőtt fel, hogy teljesen természetes volt számára esőben, hóban a szabadban játszani, szenvedélyes túrázó lett, és ebben a szellemben akarta nevelni a gyerekeit is. Amerikában azonban ez nem könnyű. Ő hiába lelkesíti fel a gyerekeit, hogy menjenek ki hóembert építeni, a havas játszóterek, parkok töküresek, mindenki otthon kuksol. Mikor mínusz nyolc fokban testvérfellépős babakocsival és két kutyát sétáltatva indul el az óvoda felé (800 méter!), többen lefotózzák, akkora kuriózumnak számít, hülyének nézik, vagy ami még rosszabb, azt feltételezik a környékbeliek, hogy nincs autója. Az iskolában a gyerekeket alig viszik ki a levegőre, ha egy-két felhő van az égen, akkor inkább benn tartják őket, de büntetésből vagy tanulás miatt is megvonják a szünetet. Egyes gyerekek télen kabát nélkül érkeznek iskolába, mert a garázsban szállnak be a kocsiba, nem is érintkeznek a levegővel. A családi bölcsiben a lánya nem a kertben tanul totyogni, ahogy Linda szeretné, hanem egész nap tévét néz. És mikor a közeli természetvédelmi területre mennek kirándulni, az anyát megbírságolja egy rendőr, mert a kislányok térdig belegázoltak az ott levő tavacska vizébe, márpedig ez tilos a fertőzésveszély miatt.

Svédországban ezzel szemben a földi paradicsomba csöppen a család. Az oviban, iskolában minden időben kiviszik a gyerekeket a szabadba, persze eső- vagy fagyálló ruhában, és utána az intézmények szárítógépbe dobják a vizes göncöket. A szülők simán tartanak télen a szabadban szülinapot, egy jó kis szánkózópartit. A gyerekek a délutánokat a kertben vagy az erdőben töltik, nem különórákon. A négyévest nem írni, számolni tanítják az oviban, hanem engedik saját tempójában felfedezni a világot, a másodikost sem a kompetenciateszttel nyomasztják az iskolában, hanem sokat játszik. A menzán bio alapanyagokat használnak, a gyerekek mégis megeszik, és nem csak a spagettit, az alsósok már sokat tudnak a környezet védelméről. A felnőttek természetesnek veszik, hogy a gyerek kinn játszik a kertben, nem aggódják halálra magukat sem a különböző veszélyek miatt, de azért sem, hogy emiatt lemarad a tanulásban. 7-8 éves gyerekek önállóan közlekednek a lakásuk környékén, akár az erdőben is, vagy egyedül maradnak otthon egy-két órára. A fél év leteltével két stramm, magabiztos, nyitott gyerek érkezik vissza Amerikába, akik remekül szórakoztak Svédországban, pedig nem vették őket körül játékhegyek, és végre a kiránduláshoz is megjött a kedvük.

olvasásának folytatása

Könyvem: Akiknek két anyja van

2023-ban megjelent a könyv új kiadása, mely a 2020-as törvénymódosításokat is tartalmazza. Kapható itt: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Martonffy_Zsuzsa_Akiknek_ket_anyja_van&type=22&id=339125

Pár napja megjelent a könyvem, az örökbefogadásról szóló, Akiknek két anyja van című interjúkötet. A Facebookon már egy ideje adagoltam a híreket, most összeszedem a könyvvel kapcsolatos híreket.

Hat éve készültem rá, hogy könyvet is összeállítok az örökbefogadásról, eddig mindig halogattam, végül a Libri megkeresésére idén év elején gyorsan elkészült az anyag, nagyon jó együttműködés volt a szerkesztőkkel. Utána a tervezett tavaszi megjelenést a koronavírus miatt előbb őszre halasztották, majd az előrendelések szép számát látva mégis májusban kijöhetett a nyomdából a könyv. A megjelenés előtt egész a második helyig jutott a kötet a Bookline előjegyzési sikerlistán. Köszönöm minden kedves olvasónak, aki megrendelte, és természetesen az interjúalanyoknak és mindenki másnak, aki támogatott. A címet a férjem találta ki, de mélyen azonosulok vele.

A 300 oldalas kötet tartalmaz interjúkat az örökbefogadás minden érintettjével (örökbefogadók, örökbeadó szülők, örökbefogadottak, nevelőszülők, szakemberek), adok egy kis betekintést a saját családom életébe, a könyv negyedét pedig egy közérthető, az én ironikus stílusomat sem nélkülöző összefoglaló teszi ki, ami elmagyarázza, hogy is működik az örökbefogadás Magyarországon. Itt a blogon nyilván az örökbefogadásban érintettek olvasgatnak, de a könyvvel szeretnénk szélesebb közönséghez is elvinni a témát. Örökbefogadóknak is ajánlom, a blogon 550 poszt van már, nehéz eligazodni, de ezt a kötetet le lehet tenni az éjjeliszekrényre, és oda lehet adni a szomszédnak, a nagyapának, az óvónőnek, a barátoknak, hogy tisztázza a kérdéseiket.

A könyv online megrendelhető itt (és a Belelapozok gombbal egy kis részlet is látható): https://bookline.hu/product/home.action?_v=Martonffy_Zsuzsa_Akiknek_ket_anyja_van&type=22&id=318605

Természetesen a könyvesboltokban is kapható.

E-könyvben: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Martonffy_Zsuzsa_Akiknek_ket_anyja_van_&type=250&id=50747

olvasásának folytatása

Gyereknevelési könyvek: Tigrisanya

Avagy: a könyv, amin Vekerdy elsírná magát!

A blogon időnként szemlézek az örökbefogadáshoz nem kapcsolódó gyereknevelési könyveket is. Az eddigi munkák jellemzően abba az irányba illeszkedtek, miszerint a gyerekkor az önfeledt játék ideje, a gyerek nem kis felnőtt, ne halmozd el különórákkal, inkább kiegyensúlyozott lelke legyen és jó viszonya a szüleivel, és persze hagyjuk önmaga lenni.

A ma recenzált könyv ezen eszméket szemen köpi. Amy Chua A tigrisanya harci himnusza (Battle Hymn of The Tiger Mother) című memoárjáról lesz szó, amely a szerző állítása szerint a kínai gyereknevelési gyakorlatba enged bepillantást. A 2011-es amerikai kötet máig nem jelent meg magyarul, de 30 más nyelven és számos formátumban elérhető (én németül és hangoskönyvben vettem magamhoz). Nem gyereknevelési szakkönyv, a szerző nem pszichológus vagy pedagógus, hanem jogász, a kötet a saját családi életük két évtizedének krónikája.

A bestsellerré vált és óriási vitát kiváltott munka arról szól, hogyan nevelte Amy Chua két lányát Amerikában a “kínai” módszerrel, és hogyan ért el náluk valóban nem mindennapi sikereket, már ha a külső eredményeket nézzük. Általános iskolában a két lány kitűnő tanuló, matekból két évvel a saját évfolyamuk előtt járnak, kétnyelvűek (angol és mandarin), és mindketten magas szinten játszanak egy-egy hangszeren, nyilvános fellépéseik vannak. Emellett szófogadóak, jólneveltek, csinosak, tisztelettudóak a felnőttekkel, nem csavarognak, nem számítógépes játékokkal töltik az idejüket. Ezen eredményeket sok szülő megirigyelné. És a másik oldal: Chua rögtön a könyv elején kis listát ad, mi mindent nem volt szabad a lányainak. Tévézni, számítógépes játékot játszani, a legjobbnál rosszabb osztályzatot hazavinni, ottalvós bulikra és zsúrokra elmenni, osztályelsőnél rosszabbnak lenni, fellépni az iskolai színielőadáson, a szabadidejüket maguknak beosztani, elmulasztani a hangszeres gyakorlást, más hangszert választani, mint amit az anyjuk eldöntött helyettük. olvasásának folytatása

Visszatekintés: a hatvanas években az örökbefogadás

Kis csemege az 1963-as A dolgozó nő című kötetből, ami az otthon minden kérdésében eligazít, a családformáktól kezdve a lakberendezésen át a főzésig. Az örökbefogadásról az “Idegen a családban” című fejezet emlékezik meg, a válás, újraházasodás, mostohaszülő, -testvér kérdései között. Olvassátok, okuljatok.

A háromszög néma oldala

Sue Wells fél évszázaddal ezelőtt, 17 évesen adta örökbe a lányát, akit lányanyaként szült Új-Zélandon. Ma Nagy-Britanniában él, szociális munkásként dolgozik, még két lánya született, s azóta az örökbeadott lányával is újra találkozott. Sue-val a Mózeskosár Egyesület 25 éves konferenciáján beszélgettem, ahol előadást is tartott. Az egyesület kiadta magyarul Veled, nélküled címmel Sue Wells könyvét, amely 16 lemondó anya történetét tartalmazza, akik a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben, Nagy-Britanniában és Új-Zélandon adták örökbe a gyermeküket. Néhány írásban az örökbeadott gyermek és az örökbefogadó szülő is mesél. Sue célja bemutatni az örökbefogadási háromszög „láthatatlan” oldalát, a vér szerinti anyák szemszögét, s a kapcsolattartással járó nyílt örökbefogadás népszerűsítése. Vele és a Mózeskosár egyesület vezetőségének alapító tagjaival készítettem interjút az örökbeadó anyák helyzetéről.

Lát közös vonásokat a lemondó anyákban, akiket meginterjúvolt a kötetéhez?

Sue Wells: Igen, közös bennük az élethosszig tartó gyász, ami az évek során növekszik is, pont ellenkezőleg, mint a más típusú gyásznál. Szerették a gyereküket, de lemondtak róla egy meddő pár számára, mert nem éltek házasságban. A Veled, nélküled örökbeadó anyák történeteinek gyűjteménye, az örökbeadásé és a viszontlátásé. Hangot akartam adni nekik, az elbeszélés gyógyító hatása miatt. A könyvben levő esetek példát mutatnak a veszteségre és a szeparációra, a titok nyomasztó súlyára, s arra, hogy ezek a nők egy életen át vágyakoznak a gyerekük után, és néhány egymásratalálás is szerepel benne. Az én történetemet is megírtam a könyvben.

Nagy-Britanniában egy napilapba írtam egy cikket az örökbeadásról, és a reakciók elindítottak egy gondolkodást, ennek az eredménye lett a könyv. Egy kérdőívet szerkesztettem, 262 brit örökbeadó anya válaszolt, 1932-ig visszamenő történetekkel, sokaknak ez volt az első alkalom, hogy az örökbeadásról beszéltek. Hagyományosan az örökbeadó anyák a háromszög csendes oldala. A nők 86 százaléka úgy érezte, nem volt választása. Az örökbeadó anyák traumája a gyerekük elvesztése mellett szégyennel, bűntudattal, titkolózással párosul, sokaknak egy életen át. Többen oldalakat írtak nekem. Hiába mondták nekünk, hogy „felejtsd el a gyerekedet, majd szülsz másikat”, ők nem akartak továbblépni és felejteni. Nem kaptak semmilyen információt a gyerekről, ez szorongást indított el bennük, a veszteség tagadása feloldatlan gyászt eredményezett. Sokan mondták, hogy érzelmileg, vagy fizikailag a hatása alá kerültek, depresszió, szorongás alakult ki bennük, vagy kapcsolatteremtési nehézségek. Sokan közülük ezt a döntésüket bánják legjobban életükben. Így jött az ötlet, hogy egy könyvben is bemutassam a vér szerinti anyák történeteit.

Ezek kényszeradoptálások voltak?

Ezt nem artikuláltuk akkoriban. A legtöbb nőre nyomást gyakoroltak, hogy mondjon le a gyerekéről. Nem ezt akarták, de aláírták az örökbeadási papírokat. Nekünk azt mondták, nem vagyunk elég jó szülők, mert nem vagyunk házasok, ha szereted a gyerekedet, lemondasz róla és elfelejted. Úgy éreztük, bűnt követtünk el, magunkat hibáztattuk azért, ami történt, nem éreztük magunkat felhatalmazva, hogy véleményünk legyen, és nem is kérték a véleményünket vagy az egyetértésünket. Ez nem igazán lett megbeszélve. Kivéve akkor, mikor információt kértek rólunk és a vér szerinti apáról, ez volt az egyetlen alkalom, mikor előkerül a téma. Megnéztem a nyomtatványt, de csak picike rubrikát hagytak a családi háttérnek, minél kisebb betűkkel írt a szociális munkás, annál több információ fért ki. Az apáról egyetlen dolog érdekelte őket, hogy szenved-e valamilyen nemi betegségben. Minimális információt kaptak az örökbefogadók a szülőanyáról. És sérült gyerekeket nem adtak örökbe, őket megtarthatták az anyák, mert a hatvanas években annyi gyerekből lehetet válogatni. Ma épp fordítva van.

Tekintve ezt az óriási gyászt, mondhatjuk, hogy az örökbefogadások egy része hiba volt és jobb lett volna, ha a gyerek a vér szerinti anyával marad? olvasásának folytatása

Minden örökbefogadott keresi a gyökereit

Beszámoló egy könyvről. A Being Adopted (Örökbefogadottnak lenni) alapmű, magyarul nem jelent meg, s azt veszi végig, mit jelent egy életen át azzal élni, hogy valakit örökbe fogadtak. Ehhez Erik Erikson pszichológus személyiségfejlődési elméletét veszik alapul a szerzők, amely nyolc életszakaszra osztja az emberi életet (a kötet hétre), s a csecsemőkortól az időskorig mindnek megvan a maga feladata, amin egy egészséges fejlődésű ember végigmegy, s ezek megoldása vagy nem-megoldása kihat a személyiségre és a későbbi fázisokra. A babakor kihívása például a bizalom kialakítása, ezt hívják másképpen kötődésnek, tudjuk, milyen fontos az ember későbbi kapcsolatai és világhoz való viszonya szempontjából. A középkorú ember kérdése a „Mit hagyok magam után, mit tettem le az asztalra?” és így tovább.

A pszichológus-pszichiáter-orvosi író szerzőtrió ezt az elméletet adaptálja az örökbefogadottak életére, s minden egyes szakaszban megnézik, mit jelent örökbefogadottnak lenni, milyen sajátos kérdéseket hoz magával ez a téma baba-, ovis-, kisiskolás-, kamasz-, fiatal-, közép- és időskorban. Mert ahogy minden életszakaszban újrafogalmazódnak a válaszok a nagy kérdésekre (Ki vagyok én? Honnan jövök? Miért élek? Milyen kapcsolatban állok másokkal?), úgy az örökbefogadottsággal sem lehet „készen lenni”, az egyes korokban ez a kérdés újra és újra előkerül.

The Lifelong Search for Self, hangzik a kötet alcíme, azaz egy életen át keressük önmagunkat. A könyv negyedszázada íródott, amerikai és angolszász tapasztalatok alapján, tehát például a benne szereplő nyolcvanévesek az első világháború idején születtek, de hazánk van annyi csúszásban a témát illetően, hogy eléggé passzol a jelenlegi magyar örökbefogadási helyzethez. A könyv a „hagyományos” örökbefogadást tekinti alaphelyzetnek, azaz mikor egy, a szülőkkel azonos rasszba tartozó, viszonylag kicsi baba kerül a családba titkos örökbefogadással (és ezt nem is mondják ki, de házaspárhoz). Ez azért hangsúlyos, mert ebben a felállásban teljes mértékben a szülőkön múlik, mikor és hogyan adagolják az örökbefogadással kapcsolatos információkat. Ha idősebb a gyerek, akkor már emlékszik a múltjára, ha más rasszba tartozik, akkor elég szembeötlő, hogy nem vér szerinti gyerek, a könyv idején Amerikában is újnak számító, kapcsolattartásos nyílt örökbefogadás esetén meg nincs is titok, a gyerek pontosan tudja, kitől származik. A könyvben szereplő történetekben azonban a titok, a titkolózás, az ismeretlen eredet és ennek feltárása meghatározó tényező az örökbefogadottak életében. Ugyanaz a szemléletbeli törés figyelhető meg a kötetben, mint ma Magyarországon: míg a kicsi gyerekek szülei már elég jól, nyíltan kezelik az örökbefogadást, az idősebb generációk sokszor csak későn, rosszkor, egy veszekedésből vagy akár a szüleik halála után tudták meg, hogy örökbefogadottak.

Nagyon sok idézet és történet szerepel mindenféle korú örökbefogadottaktól, nekik, szüleiknek és a pszichológia iránt érdeklődőknek izgalmas olvasmány, erős közepes angolsággal élvezhető, sőt szórakoztató, nem is vastag. Aki meg nem fogja elolvasni, annak kiragadok három kérdéskört a könyvből, és azokat részletesebben ismertetem. olvasásának folytatása