Videó: Péter, felnőtt örökbefogadott

Egy régi ismerőst látunk viszont. Váczi Jezsó Péter nem először szerepel a blogon, örökbefogadottként nőtt fel, a harmincas éveiben jár. Pár évvel ezelőtt megkereste a vér szerinti családját, szoros kapcsolatot alakított ki velük, majd ez a viszony megszakadt. Egy izgalmas, megható beszélgetést, előadást hallhatunk egy olyan embertől, aki nagy íveket ír le az életében, de sokat gondolkodik magán és a körülötte élőkön. Felnövés, útkeresés, cigány származás, az örökbefogadó és a vér szerinti szülőkkel és testvérekkel való viszony is szóba kerül.


A beszélgetés 2022. július 6-án hangzott el az Örökbe.hu virtuális rendezvényén, a kérdező Mártonffy Zsuzsa, a blog gazdája, a videószerkesztés Törökné Vida-Szűcs Katalin munkája. 2 óra.

A beszélgetésben utaltunk az előzőkre. Az első interjút Péter 2015-ben adta, a vér szerinti családdal való euforikus viszontlátásról. Itt olvashatjátok: https://orokbe.hu/2015/03/05/koszonom-hogy-ilyen-embert-faragtatok-a-fiambol/

Ez a hangfelvétel pedig 2020-ban készült, mikor épp mosolyszünetet tartottak: https://orokbe.hu/2020/05/04/utankovetes-peter-podcast/

Örökbe.hu virtuális rendezvényt szerdánként tartunk, itt láthatod a múlt és jövő programját. Néhány rendezvényről videófelvétel is készül. Aki támogatta tavaly a blogot, az ezeket azonnal megnézheti a támogatóknak szóló médiatárban, ahol már komoly tudástár gyűlt össze az örökbefogadásról és kapcsolódó témákról. Ha szeretnél te is élni ezzel a lehetőséggel, – és hozzájárulni az örökbefogadásról szóló leggazdagabb információforrás fennmaradásához, működtetéséhez – akkor csatlakozz az előfizetőkhöz. Itt olvashatsz a támogatási lehetőségekről.

Elmaradt. Október 9., vasárnap!: Vendégünk Edit és Roland

A BESZÉLGETÉS ELMARADT, ENNÉLFOGVA FELVÉTEL SINCS RÓLA. 

Edit és Roland, anya és fia lesznek a vendégeink, akik a Tiktokon vicces kis oktatóvideókban próbálják oldani a romákkal szembeni előítéleteket, ismertetik az oláhcigány szokásokat, néha lovári nyelvleckéket is adnak. Roland most gyárban dolgozik, de táncosként több magyar énekes videóklipjében szerepelt. Az életük nem indult könnyen: Edit állami gondozásban nőtt fel, 16 évesen lett anya, azóta sikerült talpra állnia. Roland élete első három évét intézetben töltötte, utána anyukája visszakaphatta. Edit a második gyermekét örökbe adta, az immár felnőtt leánnyal nemrég sikerült felvenniük a kapcsolatot. E történéseket maguk is vállalják a videókban, de most az örökbefogadói közösség szemszögéből fogunk beszélgetni cigányságról, és előítéletekről, állami gondozásról és örökbeadásról, nehéz sorsról és megküzdésről. Rengeteg izgalmas témánk lesz! A tiszteletteljes hangnem, ahogy minden Örökbe.hu rendezvényen, alapfeltétel, de ezzel nem szokott gond lenni.

A beszélgetést vezeti Mártonffy Zsuzsa, az Örökbe.hu blog gazdája. 

Mikor: VENDÉGEINK ELFOGLALTSÁGA MIATT AZ IDŐPONT OKTÓBER 8., SZOMBATON OKTÓBER 9.-ÉN VASÁRNAP LESZ! 2022. október 5-én, szerdán 17:30-kor Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. olvasásának folytatása

2022. július 6. Vendégünk Péter, felnőtt örökbefogadott

Egy régi ismerőst látunk viszont. Péter örökbefogadottként nőtt fel, a harmincas éveiben jár. Ő az a ritka eset, aki nemcsak megkereste a vér szerinti családját, de szoros kapcsolatot alakított ki velük. Azóta azonban sok minden történt… Már többször elmesélte a történetét, de pár évenként érdemes újra felvenni a fonalat, hisz annyi minden változik. Felnövés, útkeresés, cigány származás, az örökbefogadó és a vér szerinti szülőkkel és testvérekkel való viszony is szóba kerül. 

Az első interjút 2015-ben adta, a vér szerinti családdal való euforikus viszontlátásról. Itt olvashatjátok: https://orokbe.hu/2015/03/05/koszonom-hogy-ilyen-embert-faragtatok-a-fiambol/

Ez a hangfelvétel pedig 2020-ban készült, mikor épp mosolyszünetet tartottak: https://orokbe.hu/2020/05/04/utankovetes-peter-podcast/

Mikor: 2022. július 6-án, szerdán 17:30-kor.  Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket.

olvasásának folytatása

„Én tudom, mit miért csinálok a gyerekemmel”

Beszélgetés egy háromgyerekes anyukával, aki nem ijed meg az árnyékától! Tina és férje három örökbefogadott gyereket nevelnek, van bőven nehézségük, mégis sugárzik egy optimizmus az interjúból. Tina egy Örökbe.hu rendezvényen volt a vendégem 2020. októberében. A rendezvényen én és az olvasók kérdeztek, a gépelésben Szentkúti Viola segített.

Ez az interjú második része, ma a két kisebb gyerekkel kapcsolatos nehézségekről olvashattok. Az első rész itt található: https://orokbe.hu/2021/10/12/tina-interju-1-iza/

Beszéljünk kicsit a két fiúról is!

Vincénél a nehézség az volt, hogy nála eleinte semmi nehézség nem volt. Ha ilyen gyerekek születnének, akkor senki nem állna meg 4-5 gyereknél, hanem akármennyit vállalna. Nagyon ritkán sírt, rengeteget aludt, úgyhogy mellette mindent meg tudtam csinálni. Klasszul elfoglalta magát, nagyon szépen fejlődött, a mozgásával is minden csodálatos volt, az önbizalma is gyönyörű. Aztán az iskola előtti évben kezdtek kiütközni mégis problémák, de nem is nekem tűnt föl, hanem egy fejlesztő szólt, hogy annyit rohangászik ott föl-alá, a végén nekirohan a falnak, és nem áll meg. Ez állítólag baj. Én akkor nem nagyon foglalkoztam vele, mert hát fiú. Persze, hogy rohangál, meg össze-vissza mozog. De aztán amikor elkezdődött az iskola, akkor kiderült, hogy ennél többről van szó, nem tud megülni a fenekén, nehezen vesz részt az órákon, miközben az óvodában soha semmi ilyen gondot nem említettek vele kapcsolatban.

Hirtelen egy teljesen problémamentes gyerekből ott álltunk egy olyannal, akinél már az ADHD is felmerült.

Ha az órán nem értett valamit, akkor ő gyorsan viccet csinált az osztálynak, a többiek remekül szórakoztak rajta, és ezt kifejezetten így írják az ADHD-soknál (hiperaktivitás és figyelemhiány zavar), hogy az osztály bohócai. Tényleg nagyon sok minden meg is felelt volna az ADHD-nak, csak a gyerek előélete nem felelt meg. Én kérdezgettem szülőket, akiknek diagnosztizált gyerekük van, és mindig kiderült, hogy ott már babakorban komoly nehézségek voltak az alvással, a sírással, a fejlődéssel, hogy nem tudják lekötni magukat. Úgyhogy nem is akartam ezt elfogadni, mindemellett a Vadaskertben rá pillanatok alatt rásütötték, hogy ADHD-s, úgy, hogy látták öt percet talán. Azóta érdekes módon meg is szűnt, neki is nagyon jót tett a karantén, mert sokat voltunk együtt, meg kapott ő is mozgásterápiát, egy darabig jártunk vele is pszichodrámára, de nála nem éreztem, hogy az az ő útja. És tavaly voltunk egy úrnál, aki az antropozófia (világnézet, a Waldorf-iskolák filozófiai alapja is) szerint foglalkozik a gyerekekkel, ő annyit mondott, hogy nem ADHD-s a gyerek, csak rengeteg sok anyát igényel, és hiperérzékeny a külvilágra, emiatt is mozgékonyabb, felbolydultabb. Nagyon megmaradt bennem, hogy azt mondta, én legyek mindig elérhető a gyerek számára, és úgy tűnik, mivel a karantén alatt én végig elérhető voltam a számára, hogy valószínűleg neki is szüksége volt erre. Nála később jött ki, amivel Iza ennyi idősen már küzdött, hogy elkezdett foglalkozni rendesen azzal, hogy őt örökbe fogadtuk, hogy milyenek lehettek a vér szerinti szülei. Én úgy gondolom, hogy őt ez bolydította föl, mikor ez a tudatáig igazán elhatolt. Mert előtte ezzel nem nagyon foglalkozott. Persze hallotta, hisz Iza kérdezett rendületlenül, és abba időnként beleszőttük az ő történetét is, de ő magától nem kezdett el érdeklődni. Bendegúz érkezésével is ki lett alóla rántva a talaj, mert Bende tényleg rengeteg sok foglalkozást igényelt, én azt szoktam mondani, hogy Bendegúzt kvázi nekem ki kellett hordanom, úgy hogy már ő megszületett, mert ő folyton ránk volt kötve, a hasunkra, a hátunkra, valahova. Nagyon rosszul aludt, ha leraktuk, már ébredt is föl, akkor volt nyugodt nagyjából, ha a mi testünkön lehetett. Rengeteg ideig evett, sokat kellett vele foglalkozni, meg Izával is.

Vincét elkönyveltük problémamentes gyereknek, és egyszer csak lecsapódott nála, hogy itt őróla lemaradt a hangsúly.

Amit utólag szintén bánok, de nem hiszem, hogy nagyon tudtam volna mást csinálni, mivel a másik két gyerek tényleg annyira sok foglalkozást igényelt, örültem, hogy a harmadik viszonylag jól elvan, és nem kell mindig keresni a megoldásokat a problémáira. Ehhez képest egyszer csak ott tartottunk, hogy ezzel el van maradva, azzal el van maradva, nem tud viselkedni az iskolában, nem tud odafigyelni, nem csak órán nem, hanem úgy egyáltalán semmire nem tudott figyelni. Most meg annyira édes, hazajön, és mondja, hogy képzeld, anya, az angolórából semmit nem értettem, és mégsem vicceltem szét az órát. Meg is dicsérem miatta, hogy milyen büszke vagyok rá. olvasásának folytatása

„Én mindig a bántalmazó gyerek lelkét kezdem sajnálni”

Beszélgetés egy háromgyerekes anyukával, aki nem ijed meg az árnyékától! Tina és férje három örökbefogadott gyereket nevelnek, van bőven nehézségük, mégis sugárzik egy optimizmus az interjúból. Tina egy Örökbe.hu rendezvényen volt a vendégem 2020. októberében. A rendezvényen én és az olvasók kérdeztek, a gépelésben Szentkúti Viola segített.

Mai témánk: küzdelmek az örökbefogadott gyerekkel. Vendégünk Tina, örökbefogadó anyuka, három gyermeket nevelnek a férjével közösen, mind a három gyermek örökbefogadott. Sokan ismerhetitek, elég aktív tagja az örökbefogadós csoportoknak. Azt gondolom, hogy neki se könnyebb, mint másnak, én mégis látok belőle sugározni egy erőt, bátorságot, amiért őt valahogy kevésbé nyűgözik le a gyerekekkel kapcsolatos gondok. Arról szeretnénk beszélgetni, hogy mivel jár a gyerekek örökbefogadása, még ha azok nagyon piciként érkeztek is, milyen szülői stratégiákkal lehet leküzdeni a nehézségeket. Tina, mondj pár szót a családotokról!

Sziasztok, mindenkinek! 11 és fél éves a lányom, Iza, a középső gyerek, Vince most lesz 9 éves, a legkisebb pedig Bendegúz, 4 és fél éves, és a férjemmel együtt neveljük őket. Az első két gyerek nyílt örökbefogadással érkezett, mind a ketten a Fészek Alapítványon keresztül, amit akkor még Budai Ági vezetett. A harmadik pedig országos listáról, titkos örökbefogadással, három hetesen.

Már ez is bátorságra vall, hogy három gyereket vállaltatok. Nem minden örökbefogadó szülő jut el idáig…

Én úgy látom, egyre többen. Mi Szentendrén lakunk, itt a három gyerek olyan, mint Pesten az egy, itt nem ritka a 7-8 gyerek sem.

Fiatalon kezdtétek?

Mondhatni igen, mert mikor Iza érkezett, akkor én 30 éves voltam. Most vagyok 42, szoktam gondolni rá, hogy milyen lenne, ha most várakoznánk, most állnánk be a sorba. Hamarabb eljutottunk idáig, mert velem egy idő után nem tudtak az orvosok mit kezdeni, így aztán nem is erőltettük.

Elég fiatalon vágtatok neki ennek az útnak és következetesen haladtatok. Több gyerek már nem lesz, ha jól tudom?

Mindenféle szempontból elértük a határainkat. Anyagilag is, és én most már kacsintgatok kifelé a folytonos reggeltől-estig anya szerepből, szeretném kicsit magam elfoglalni más dolgokkal is. Nem mondom, hogy egyszerűen megy, de nem szeretnénk már több gyermeket.

Akkor te az első gyerek érkezése óta otthon vagy a gyerekekkel?

Az első két gyerek után jött egy szünet, én visszamentem három évre dolgozni, utána érkezett Bende, és azóta otthon vagyok, most már több mint négy éve főállású anyaként.

Mesélsz kicsit a gyerekekről? Sok embernek az álma egy újszülött baba…

Annak idején én is úgy gondoltam, hogy

egy újszülöttnek mi baja lehet, nem létezik, hogy emlékszik bármire, nem lehet gond, elég lesz a gyereknek, hogy mi nagyon szeretjük. Egy idő után kiderült, hogy ez nem mindig elég.

Persze, az alap a rengeteg szeretet, amit igényelnek, ezt néha nehéz is kielégíteni. Egyébként mindhárom gyerekünk teljesen egészséges. De a legidősebb gyereknél már rögtön az elején kiderült, hogy ő nem úgy működik, mint ahogy általában a kisbabák, ez azóta is áll rá. Vele voltak kétségbeesettebb időszakaim, mindenféléket kipróbáltam, amiket olvastam, és nála nem igazán váltak be. De egy idő után engedtem ösztönösebbnek lenni magam, rájöttem, hogy nem kell mindent elolvasni, minden tanácsot megfogadni. Csak nehéz ebben a közegben mozogni, ahol az embernek a nagyszülőktől kezdve az idegenekig az utcán mindent megmondanak. És Iza pláne olyan gyerek volt, akire mindenki nagyon jól tudta, mit kéne vele csinálni, hogy ő megjavuljon, de semmiféle szakkönyv nem vezetett hozzá közelebb. Egy idő után rájöttem, hogy vannak néha olyan megérzéseim, amit nem is tudnék tudományosan alátámasztani. Vele a legnehezebb eleinte az volt, hogy nem foglalta le magát. Őt mindig le kellett foglalni, és elsősorban meséléssel, énekléssel, de amit én csinálok, nem egy magnó. Ő nagyon jó nyelvérzékkel bír, ez már pici korában is látszott, az autózás is úgy zajlott, hogy én végig mondtam a meséket, a mondókákat és az énekeket, különben meg bömbölt. Ő sosem úgy működött, ahogy elvárták, sokan nem értették, és nem tudtak vele mit kezdeni. Ráadásul csak azzal működik együtt, akin érzi, hogy szereti, meg őszintén fordul felé. olvasásának folytatása

„Hagyjuk, hogy az anya jusson el a döntésig”

Az Örökbe.hu blogon az indulás után interjúban mutattam be a nyílt örökbefogadást közvetítő civil szervezeteket. A Fészek Alapítványnál azóta elhunyt az alapító, a szervezet működése sokat változott a 2014-es cikk óta. Katona Andrea, a Fészek Alapítvány elnöke, és Sulyok Eszter, az alapítvány pszichológusa meséltek a mai gyakorlatról és filozófiáról.

Magyarországon jellemzően a nyílt örökbefogadást közvetítő egyesületek, alapítványok egy-egy karizmatikus vezető köré szerveződtek, akiknek az egyénisége rányomta a bélyegét a szervezet arculatára. A Fészek volt az első a civil szervezetek között, ahol lezajlott egy kényszerű utódlás, miután az alapítvány megálmodója, Budai Ágnes 2016-ban elhunyt. Hogy történt a váltás?

Katona Andrea: Ágnes halála előtt 6 évvel kezdtem a Fészeknél a munkámat, az alapelvek azóta nem változtak, de ugyanakkor rugalmasabbá és sok szempontból szakmaibbá vált az alapítvány. Az esetszámaink őrült módon nőnek, és nagyon sok minden mást is csinálunk, mint Dr. Budai Ágnes idejében. A váltásra Ági régóta készült, többször akarta már átadni nekem a vezetést, de én ezt akkor még nem akartam. Ő tisztában volt vele, hogy nem fogja a világ végégig az alapítványt vezetni, és kereste a megfelelő személyeket, akik az ő elvei, gondolatai szerint tudnák ezt folytatni. Voltak erre korábban is kísérletek, amelyek nem sikerültek.

Katona Andrea

Mit jelent ez a szakmaiság a működésben?

KA: Például azt, hogy ez nem egy egyszemélyes alapítvány, több kollégával dolgozunk. Ha csak én lennék egyedül, és egyszerre lenne 4-5 krízisterhesem, nyilván nem tudnék annyi figyelmet és energiát fordítani az ő személyes gondozásukra, mintha többen csinálnánk. Az Alapítvány munkatársai szakemberek, pszichológus, mediátor, szociálpedagógus, meddőségi és örökbefogadási szaktanácsadó is van köztük.

Egy-egy örökbeadásról teamben döntötök?

Ha van egy krízishelyzet, akkor hárman, sokszor négyen beszéljük meg, mi a krízis, hol kell megtámogatnunk a családot, milyen hivatalos lépések szükségesek, és akkor még szóba sem kerül az örökbefogadás. Nekem szenzációsan jó érzés, hogy magánutas örökbefogadásoknál soha nem vagyok olyan helyzetben, hogy én egyedül találkozom a felekkel, az alapítvány részéről legalább két ember vesz részt a krízistanácsadáson.

Hogy ne merüljön fel a megvesztegetés gyanúja?

Pontosan.

Ki a másik három ember?

Sulyok Eszter, pszichológus, Katona Enikő, szociálpedagógus, néha Katona Gyula is csatlakozik, aki mediátori végzettséget szerzett.

Te is sokat képzed magad azóta, jártál az ELTE-n a meddőségi, örökbefogadói és reprodukciós szaktanácsadói képzésre, gyermekvédelmi rádióműsort vezetsz a Mária Rádióban…

KA: Most épp a mesterszakomat fejezem be a mentálhigiéné szakon az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán.

Az egyes szervezetek más helyre teszik a hangsúlyt, hogy a hazagondozás vagy az örökbeadás van-e náluk fókuszban, ennek megfelelően nagyon különböző arányokat produkálnak. Nálatok ez hogy van? olvasásának folytatása

Október 28. Roma származás az örökbefogadásnál

Következő virtuális programunk vendége Gubcsi Judit lesz, a Romadopt Klub megalapítója, kétgyerekes örökbefogadó anya. Judit hatodik éve működteti a cigány származású gyereket örökbefogadóknak szóló csoportot, ahol szakmai előadásokon és közösségi programokon vehetnek részt az érdeklődők.

Most az örökbefogadás előtt állók szemszögéből fogjuk megvizsgálni, mit is jelent a gyermek roma származása. Beszélünk a tipikus kérdésekről és félelmekről:

  • Ha azt mondom, hogy nem szeretnék roma gyereket, akkor biztosan nem lesz az a gyerekem?
  • Hogy tudom megvédeni a gyerekemet a csúfolástól, diszkriminációtól?
  • Hogy tudok neki roma identitást átadni, ha én nem vagyok az?
  • Rasszista vagyok, ha nem vállalok roma gyereket?
  • Én elfogadnám, de a tágabb család nagyon ellenséges…
  • Ha bizonytalan származást elfogadunk, előbb sorra kerülünk?

És természetesen minden más szóba kerül, ami a hallgatókat érdekli. Előre is lehet küldeni kérdéseket. 

Nagyon ajánlom a programot mindazoknak, akik most várakoznak vagy gondolkodnak örökbefogadáson, de mindenki mást is szeretettel várunk!

Mikor: október 28-án, szerdán 17:30-kor – a szokásos Örökbe.hu virtuális időpontban.

olvasásának folytatása

„A nevelés napi szintű újratervezés”

Már sok kisgyerekes szülő szerepelt a blogon. Ma egy olyan család mutatkozik be, akik három gyereken tapasztalják egyszerre a kamaszkort, a negyedik gyerekük pedig kisiskolás. Testvérek örökbefogadása, a cigány származás kezelése, lázadások és újratervezések. Áron és Bori négy gyereket fogadtak örökbe, történetük a Romadopt Klubon hangzott el, a kérdéseket a klubvezető Gubcsi Judit és a jelenlevők tették fel. Olvassátok szeretettel, sokat lehet tőlük tanulni, nemcsak örökbefogadóknak. A érdekes gondolatokat a szövegben is kiemeltem.

Mutatkozzatok be, kérlek!

Bori: Négy gyermeket fogadtunk örökbe, három már nagykamasz, Zsiga 19 éves, Gabi 17 és fél, Ági 16, és nagy szünet után jön Vince, aki 9 éves. A három nagy gyermekünk titkos örökbefogadással érkezett, ők vélhetően féltestvérei egymásnak. Amit biztosan lehet tudni, hogy az édesanya személye ugyanaz. Volt egy elsőszülött fia is, Karcsika, de ő négyhónaposan elhunyt, gondolatban őt is a gyerekeink közé soroljuk. Egy rövid időszakban megpróbálkoztunk vér szerinti gyerekkel, ez nem hozta meg a sikert, újra örökbefogadásra adtuk a fejünket, így került hozzánk Vince a Fészek Alapítvány segítségével még a születése hetében. Ő kilencéves, másodikos, róla biztosan lehet tudni, hogy minden felmenője cigány.

A gyerekek hosszú utat jártak be, velünk együtt. Mi nagyon hamar döntöttünk az örökbefogadás mellett, egyéves házasként, picit hülyének is néztek minket, hogy nagyon fiatalok vagyunk, miért nem megyünk lombikprogramra. Vizsgáltattuk magunkat, nem zárták ki a vér szerinti gyerek lehetőségét, de fiatalok voltunk, türelmetlenek, és azt éreztük, semmi akadálya nincs, hogy gyerekünk legyen. Az örökbefogadási döntésünk után egy évvel később megérkezett Zsiga a családunkba, és akkor már tudtuk, hogy hat héttel később Gabi is jönni fog. Zsiga két éves és két hónapos volt, egy hónap alatt zajlott le a barátkozás, minden nap beengedtek hozzá bennünket. Őt előttünk egy másik család örökbe akarta fogadni, haza is adták, de ez nem sikerült, négy nap után visszakerült az intézetbe, nagyon nehéz érzelmi helyzetben. Mi nem tudtunk meg részleteket, de nagyon aggódott a gyámhivatal és az intézetvezető is, hogy a Zsigát ezek után hogy fogják örökbe adni. Akkor derült ki, hogy született egy kistestvére, Gabika is, és a törvények alapján így helyre adhatták őket örökbe. Ha Zsiga az első örökbefogadó családban marad, akkor Gabi nem kerül vele össze… Mi így egy eljárásban mondtunk rájuk igent. Úgy döntött mindenki, az lesz a legjobb, ha előbb Zsigával alakítunk ki szorosabb viszonyt, és mikor ő már otthon van, és eltelt pár hét, akkor kezdek bejárogatni Gabikához is. Nagyon szép emlék, nagyon intenzív és megterhelő volt a semmiből két gyerekkel kezdeni. Rohangáltunk, mint pók a falon, hogy berendezzük a gyerekszobát, szerencsére nyár volt. Hétvégeken Zsiga is bejárt velünk és megnézte a kisöccsét. Egy évvel a döntésünk után már két gyerekünk volt. Nagyon büszkék voltunk, behoztuk a hátrányt is!

De azért nem volt sétagalopp a két fiú. Zsigának sok nehézsége volt, nagyon nehezen beszélt, sok mindentől félt, voltak nyomai, hogy sok időt töltött kórházban. Mindez sok energiát lekötött, de annyit nem, hogy ne gondoljunk egy következő gyerekre. Beadtuk újra a papírokat, mert úgy gondoltuk, hogy annak az anyukának, akinek minden másfél évben születik gyereke, hátha lesz még egy, és a fiúk után hátha egy kislány is érkezik. olvasásának folytatása

„A gyerekeim cigány identitását nem tudom kezelni, amíg magamban nem raktam rendet”

György mindig tudta, hogy örökbe fogadta a családja, azonban csak felnőttként szembesült vele, hogy cigány származású. Előadásából, amely a Romadopt Klubban hangzott el, kiderül, mennyire fontos, hogy a gyerek tisztában legyen a saját származásával, és ne előítéletes közegben nőjön fel. Identitáskeresés már apaként, találkozás a vér szerinti szülőkkel rasszista gyerekkor után. Egy fiatalember, önmaga felé, útközben. A neveket megváltoztattam, a fotók nem a szereplőket ábrázolják. 

Nehezen beszélek erről a témáról…

Két és féléves koromban kerültem haza. Az első két és fél évről egyetlen emléket őrzök, hogy valaki látogat a gyerekotthonban és kapok egy sárga mackót. A szüleim szerint jó gyerek voltam, szófogadó, aki nem csinál semmi rosszat. A származásomról meg az örökbefogadásomról nem nagyon beszéltünk, tabutéma volt. Ennyivel letudták mindig a szüleim: „Hazakerültél, minden rendben volt, nagyon ügyes, okos voltál, jól fejlődtél.” Azt elmondták, hogy „anyád otthagyott, nem kellettél neki, de itt vagyunk mi, nekünk kellesz”. Néha beszéltünk róla, de soha meg nem kérdezték, nekem ez mit jelent, én hogy vagyok azzal, hogy nem kellettem. Olyan, mintha én benne sem lennék a sztoriban, csak ők akartak szülők lenni. Van egy húgom és egy öcsém, mint a hárman örökbefogadottak vagyunk. Mikor mentünk a legkisebb húgomért, akkor nekem természetes volt, hogy nem az anya hasából születik, hanem hazahozzuk az otthonból. Hozzá kell tennem, hogy a nyolcvanas években kerültem haza, akkor semmi felvilágosító anyag nem volt. Emlékszem egy könyvre, a Nekem két születésnapom van, de ez nem az én történetem, nem érdekelt.

Fotó: Fortepan

Mi úgy nőttünk fel a gyerekkoromban, hogy magyarok vagyunk. Egy olyan faluban laktunk, ahol a környezet ötven százaléka roma származású. A húgom roma, az öcsémről nem lehet tudni pontosan, én is roma vagyok. És egy roma egy másikat rögtön felismer. Sokszor megkaptuk, hogy cigányok vagyunk. A szüleim az iskolában tanítottak, volt körülöttünk egy védőháló, nem kaptuk meg olyan erősen, de azért megkaptuk. Engem annyira nem bántott, rosszul esett, de nem meséltem róla otthon. A húgomat jobban bántották, rajta erőteljesebbek a rasszjegyek. Anyám mindig azt mondta neki, „nem igaz, nem kell ezzel foglalkozni, te egy arab lány vagy”. Voltak cigány osztálytársaim, de nem volt velük konfliktus. Ami előszőr nagyon rosszul esett, a gimnáziumban jártam egy lánnyal és az apja azt mondta, „takarodj innen, te cigány vagy”. Hogy lennék már cigány?

Apukám úgy nevezte magát, hogy ő rasszista. Olyan közegben nőttem fel, ahol a vasárnapi ebédnél cigányoztak, meg az utcán is, hallottam, ahogy szidják őket. A faluban is volt rasszizmus rendesen. Engem jópárszor lecigányoztak, de közben a tanító bácsi gyereke voltam. Ez keltett bennem egy állandó bizonytalanságot. Később ez odáig fajult, hogy ha valaki minden sértés nélkül jegyezte meg, hogy látszik rajtam, hogy cigány vagyok, vagy akár csak hogy milyen barna a bőröm, akkor nagyon megbántódtam, nekem ez csúnyább volt bármilyen szitokszónál. Az egyetem után ez lecsillapodott, már a középiskolában sem volt semmi gond az osztálytársaimmal. 18 évesen elkezdtem félni az iskolában, hogy a szülőanyám megkeres, ki se mertem menni a portára, nem tudtam jól a törvényeket, hogy ő nem kereshet, rettegtem, hogy előkerül. olvasásának folytatása

„Az esküvőmön láttam először az öcsémet”

Mónika szlovákiai magyarként nőtt fel, szerető örökbefogadó családban. Később tudta meg, hogy eredeti szülei szlovákok, az első neve Michaela lett volna, és van két fiútestvére. Kettős identitás, édes-bús találkozások, hiába áhított információk és egy későn kimondott titok. Mónika mesél.

Hol tartasz most?

35 éves vagyok, férjem, kisgyerekem van, az egészségügyben vagyok nővér. Szlovákiai magyarként nőttem fel a Csallóközben, jó gyerekkorom volt, nagyon szerettek a szüleim. Túlféltettek, főleg az anyukám, talán azért, mert már idősebbek voltak, mikor hozzájuk kerültem, anyu 36 éves volt, apu 45.

Ők miért fogadtak örökbe?

Próbálkoztak többszörösen a gyermekáldással és nem sikerült nekik, kimondták, hogy nem lehet gyerekük. Akkor döntöttek az örökbefogadás mellett, rögtön be is adták a papírokat és két évet vártak rám. Én vagyok az egyetlen gyerekük. Mindent megadtak, amit akkor szokás volt, érzelmileg is. 21 hónapos voltam, mikor örökbe fogadtak.

Mónika kisgyerekként a szüleivel

Emlékszel valamire előtte?

Semmire. A szüleim csak annyit meséltek, hogy gyerekotthonban éltem, a keresztszüleim hoztak el autóval.

Te milyen gyerek voltál?

Csendes és visszahúzódó, de kicsi koromtól mindig megvolt mindenről a véleményem és ez a mai napig így van. Kamaszként már minden módon lázadtam, mindig az ellentétét csináltam, amit mondtak a szüleim. A magam feje után mentem.

Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

Kilencéves voltam, akkor se a szüleimtől hallottam. Egy osztálytársnőm elszólta magát egy vita közben, hogy én örökbefogadott vagyok, rá pár hónapra elmondták az anyuék az örökbefogadást. Nem rázott meg, mert eszembe jutott, hogy egyszer már ezt hallottam.

Értetted, hogy ezt micsoda?

Nem, nem is nagyon kérdeztem emiatt.

Azt elmondták, hogy más szült?

Anyu ezt elmondta, hogy más nő szült és Anyunak nem lehetett gyereke, de emlékszem, nem kérdeztem semmit. Én valahol fel se fogtam, mert tényleg jó családban nőttem fel, és akkor nem éltem meg ennek a hiányérzetét. Később igen, később éreztem a hiányt.

Többet nem került szóba? olvasásának folytatása