Az amerikai Melissa diákévei alatt az apja éttermében dolgozott kisegítőként, s döbbenten tapasztalta, hogy a vendégek rendszeresen alulképzett bevándorlóként kezelik. Az előítéleteket azonban azonnal elfújták, mikor kiderült, hogy ő a tulajdonos lánya. A fiatal nő már egyetemre járt, mikor megértette, mi volt a külvilág furcsa viselkedésének oka – azért tekintették az emberek latinó nőnek, mert az, csak ezzel ő nem volt tisztában.

A történet egy nagyon izgalmas könyvben olvasható, amely a más rasszból való örökbefogadások tapasztalatait taglalja. Ízig-vérig amerikai, magyar fordítása nincs, ezzel együtt a tanulságok Magyarországon is megszívlelhetők. A hosszú című What White Parents Should Know About Transracial Adoption. An Adoptee’s Perspective on Its History, Nuances, and Practices (Amit a fehér szülőknek tudnia kellene a más rasszból való örökbefogadásról. Egy örökbefogadott nézőpontja az interetnikus örökbefogadás történetéről és gyakorlatairól) Melissa Guida-Richards munkája. Azon helyzetről szól, mikor a fehér szülők színes bőrű, más országból való gyereket fogadnak örökbe, ami Magyarországon nem jellemző, de fellelhetők párhuzamok a roma gyerekek nem roma családba való örökbefogadásával.

Melissa Kolumbiában született, egyéves korában fogadták örökbe a kilencvenes évek elején amerikai szülők (portugál és olasz gyökerekkel). Az örökbefogadók nem árulták el neki, hogy nem vér szerinti gyerekük, ennél fogva arról sem tudott, hogy ő más népcsoportba tartozik, mint a szülei. Sötétebb bőrét a család olasz eredetével, kolumbiai születését pedig az „épp arra jártunk” érvvel ütötték el a szülők. Ráadásul egy szintén Kolumbiából örökbe fogadott öccse is van. Melissa nem értette, miért várják el az emberek, hogy tudjon spanyolul, miért lepődnek meg, mikor tökéletes angolsággal szólal meg, s általában: miért nézik latin-amerikainak folyton. A rejtély 19 éves korában oldódott meg, mikor megtalálta az örökbefogadási papírokat, s nemcsak azzal szembesült, hogy a szülei hazudtak neki évekig, de azzal is, hogy ő nem a fehér rassz egy barnább képviselője, hanem latina. Egy év mosolyszünet következett az örökbe fogadó szülőkkel, majd sok-sok beszélgetéssel sikerült rendezni a kapcsolatot. Melissa azóta egyetemet végzett, férjhez ment egy félig kolumbiai férfihoz, két gyereke van, és az örökbefogadottak szószólója lett, podcastot is vezet a témáról Adoptee Thoughts (Örökbefogadottak gondolatai) címmel. Időközben megtalálta két, szintén Amerikába örökbe adott vér szerinti húgát, és együtt készülnek meglátogatni a nehéz helyzetű vér szerinti anyjukat Kolumbiában, ehhez az ott szokásos közösségi adományozásból próbálják fedezni a költségeket.

A könyv lehántja az örökbefogadásról a rózsaszín leplet. Örökbefogadóknak kifejezetten keserű, kiábrándító olvasmány. A szerző nagyon kritikusan szemléli az örökbefogadás intézményét, s azt vallja: csak abban az esetben kerüljön sor rá, ha nincs semmi mód arra, hogy a gyerek a vér szerinti családjában nőhessen fel. (Ebben mondjuk egyetérthetünk.) A témáról szóló közbeszédet viszont az örökbefogadók uralják, ők a legjobb helyzetű tag az „örökbefogadási háromszögben”, a vér szerinti szülők és az örökbefogadottak hangja gyengébb. Amerikában létező fogalom a „dühös örökbefogadott”, aki elvesztette a vér szerinti családját és sokszor a származási kultúráját is, miközben a környezete folyton olyan megjegyzésekkel bombázza, hogy legyen hálás, vagy „jobb lett volna árvaházban felnőni?” De az örökbefogadottaknak a könyökén jönnek ki azon szólamok is, miszerint „az örökbefogadás jobb életet biztosít egy kisgyereknek” vagy „Isten szólított minket, hogy megmentsünk egy gyereket”. Az örökbefogadás egy más életet biztosít, de hogy mi a jobb, felnőni Kolumbiában, szegénységben, de a saját rokonainkkal, vagy a gyökereinket elvesztve átkerülni egy külföldi középosztálybeli családba: erről sokat lehet vitatkozni. → olvasásának folytatása