Czeizel Endre és az örökbefogadás

Általános

Két hete hunyt el Czeizel Endre orvos, genetikus, akinek bírósági eljárással végződött amerikai örökbeadási ügye mellett kevésbé ismert, hogy a kilencvenes évek elején egy sikeres és törvényes hazai örökbefogadási programot is működtetett. Ma ezeket foglalom össze. Új megállapításaim nem lesznek, az ügyben a bírósági eljárással kapcsolatos tudósításokra illetve Czeizel nyilatkozataira támaszkodom. Czeizel az utóbbi időben majdnem minden interjúban szóba hozta az örökbefogadási pert, a haláláról szóló híradások is megemlítették. Egy egész könyvet is írt róla (Czeizel Endre: A Czeizel-ügy, 2004, Galenus Kiadó, ahol külön nem jelzem, ott ebből idézek majd), illetve az idén megjelent róla szóló riportkönyvben is külön fejezet foglalkozik az örökbeadási botránnyal (M. Kiss Csaba: Czeizel Endre – Két életem, egy halálom, 2015, XXI. Század Kiadó). Úgy gondolom, tisztességesebb pontosan leírni a történteket – amennyire ez rekonstruálható –, mint abban a hitben hagyni az átlagos újságolvasót, hogy „Czeizelnek valami örökbefogadási botránya volt.”

A posztban a következő témákkal fogok foglalkozni:

  • a Czeizel által vezetett legális dajkaanya-program
  • A legális örökbeadási program (amit a bíróság sem kifogásolt)
  • azok a nemzetközi örökbefogadások, amik a bírósági eljárásba kerültek
  • és a kilencvenes évek törvényi szabályozása, amely, már előre mondom, jóval kevésbé volt szigorú, mint a mai.
Czeizel_Endre

Czeizel Endre. Fotó: 168 óra

Czeizel Endre (1935-2015) pályájának egyik fő vonulata a magzatok életének, egészségének védelme és kutatása volt. Ő vezette be a családtervezés előtti genetikai tanácsadás rendszerét Magyarországon, számos kutatást végzett a születési rendellenességek és az ezt kiváltó tényezők (például terhesség alatt szedett gyógyszerek) témájában. Ő fedezte fel a folsav (magzatvédő vitamin) hatását a születési rendellenességek megelőzésében. Televíziós sorozatokban tette népszerűvé a genetika témáját, és számos könyvet is írt, élete végén a zsenik családfáját kutatta. 2002-ben a rangos Kennedy-díjat ítélték neki Amerikában, egyes vélemények szerint egy hajszál választotta el a Nobel-díj jelölésétől. Ez a hajszál pont a balul sikerült örökbeadási ügy volt. Egyébként tudomásom szerint ez volt az egyetlen magyar bírósági ügy örökbefogadás közvetítése kapcsán.

Dajkaanya-program

Czeizel pályájába a 80-as évek végén kapcsolódunk be, ekkor kezdeményezésére országszerte létrejött az Optimális Családtervezési Szolgáltatások rendszere, ő a fővárosi Családtervezési Központot vezette, az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetője volt és a WHO-nak (Világegészségügyi Szervezet) is dolgozott. A Családtervezési Központban Czeizel vezetésével a kilencvenes évek elején egy legális, a minisztérium által támogatott dajkaterhes-program működött. Ekkorra az orvosi feltételek lehetővé tették, hogy a méh nélküli nők petesejtjét mesterségesen megtermékenyítsék, s az embriót egy másik nő hordja ki, aki a születő gyermeket nyílt örökbefogadás útján átadja a genetikai szülőknek. A korabeli törvények nem szabályozták ezt a lehetőséget, tehát nem minősült tiltottnak az eljárás. Czeizel több tévé- és rádióadásban foglalkozott a témával, hogy mennyire fogadja el a társadalom ezt a megoldást, és toborzott is vállalkozó dajkaanyákat. A fogadtatás jó volt, a levélírók többsége vállalhatónak tartotta a dajkaanyaságot, és összesen 154 nő jelentkezett, hogy kihordja valaki másnak a magzatát. Többkörös szűrésük után őket összehozták a központban nyilvántartott, méh nélküli nőkkel. A programban 17 gyermek született, akiket a kihordó anyák átadtak a genetikai szülőknek. Czeizel intézménye csak a közvetítést végezte, utána jogászhoz, majd meddőségi klinikára küldték az összepárosított jelentkezőket, a megszületett gyermekekről már csak a házaspárok önkéntes beszámolóiból értesültek. A program több ponton mintája lett az intézetben kialakított nyílt örökbeadási projektnek. 2002-ben a parlament betiltotta a dajkaterhesség alkalmazását, és a programnak vége szakadt.

Czeizel következetesen a dajkaterhes szót használta, hogy a rossz ízű béranya kifejezést elkerülje. Álláspontja szerint a dajkaanya nem húzhat hasznot a terhességből, de felmerülő költségei megtérítéséről szó lehet. Ezt az Egészségügyi Minisztérium is jogosnak találta. A programban az erről való megállapodást a házaspárok és szülőanyák megegyezésére bízta, nem is minden terhes kért költségtérítést. A dajkaanya-program nem volt része a „Czeizel-ügynek”, nem szerepelt a bírósági eljárásban. A Czeizel-ügy című könyv e fejezetében is szembeötlő a genetikus racionális, technicista, tisztán orvosi szemlélete, kevés figyelmet szentel egy ilyen program érzékeny lelki, érzelmi, etikai vonatkozásainak. A dajkaterhesség esetlege lelki konfliktusairól ennyit ír: „Bizonyos szakemberek féltik a dajkaterhest, hogy az általa kihordott magzat átadása a genetikai szülőknek később benne bűntudatot, illetve hiányérzetet kelthet. A külföldi tapasztalatok szerint ezzel inkább kell számolni az örökbeadáskor, amikor a terhes, illetve az anya saját magzatját-gyermekét adja másnak. A dajkaterhesség vállalásakor ugyanis ő „szívességként” a genetikai szülők magzatját hordja ki. Van, aki a gyermeket félti születési körülményeinek tudomására jutásától. Általában fogantatásának e sajátos körülményeit nem is szokták velük közölni. Hiszen ilyenkor – szemben az örökbeadással – ő a genetikai szülők génjeit örökli, ezért nála az ő „családi” betegségeik megjelenése várható.”

 

A nyílt örökbeadási program

A Családtervezési Központ – szintén a minisztériummal együttműködve – 1989-ben egy nyílt örökbeadást közvetítő szolgáltatást indított. A cél a nem kívánt terhességek káros következményeinek mérséklése volt: az abortuszok (akkor még évi 90 ezret végeztek), a csecsemőgyilkosságok, a terhesség alatti öngyilkosságok, illetve az állami gondozásba került gyerekek számának csökkentése, párhuzamosan a meddő házaspárok problémájának orvoslásával. A jogászok segítségével kidolgozott programban azon terhesek, akik az abortusz helyett hajlandók voltak megfontolni az örökbeadást, vagy túl későn jelentkeztek volna rá, a budapesti központban kaptak tanácsadást. A terhesek elé a következő lehetőségeket tárták, prioritási sorrendben:

  1. meg tudja-e mégis tartani a szülő a gyermeket
  2. a tágabb családból valaki vállalja
  3. belföldi örökbefogadókhoz kerül
  4. ha nem találnak megfelelőt: külföldi örökbefogadókhoz kerül a gyermek.

Ez teljesen megfelel a mai gyermekvédelem rangsorának is. A döntést a terhes nőre bízták, ha a belföldi örökbefogadást választotta, akkor a központban a védőnő rögtön össze is hozta várakozókkal, akikről listát vezettek. (Czeizel következetesen „meddő házaspárnak” nevezi őket a könyvében.) Ha nem találtak nekik maguk örökbefogadót, akkor más, nyílt örökbeadást közvetítő szervezetekkel vagy személyekkel vették fel a kapcsolatot.

Később felmerült az igény, hogy a kismama titokban tarthassa a terhességét, ilyen esetekben anyaotthoni elhelyezést vagy külföldön történő örökbeadást javasoltak, hogy a környezet ne tudja meg.

Czeizel élete végén csalódottságának adott hangot, a program messze nem mutatott fel olyan tömeges eredményeket, mint amire számított. A családtervezési tanácsadót tíz év alatt 35 ezer pár, illetve személy kereste fel, közülük csak 70 volt olyan, eredetileg abortuszt tervező krízisterhes, aki megszülte a gyereket. Közülük 8 maga felnevelte a gyereket. „Itt különböző érveket alkalmaztunk (például hat gyerek mellett a hetedik már nem okozhat olyan nagy gondot, és lehet, hogy belőle lesz az új Petőfi Sándor…), illetve javasoltuk, hogy forduljanak szociális segélyért a megfelelő intézményekhez.”

4 nő talált a családon belül megoldást. 48 gyerek került nyílt örökbeadással magyar szülőkhöz. 5 esetben nem sikerült magyarországi szülőket találni, négy esetben a gyerek roma származása miatt, egy asszony pedig rendszeresen látogatni kívánta örökbeadott gyermekét, őket Magyarországra utazó amerikaiak fogadták örökbe. Ennek szervezését a tudományos titkár intézte. A titkolt terhesek közül 4-et anyaotthonban helyeztek el, egy esetben pedig külföldön szülte meg és adta örökbe gyermekét az asszony. Legalábbis ez lett a tanácsadás eredménye a dokumentáció szerint. A központ feladata ott lezárult, hogy a védőnő összehozta a terhes nőt egy meddő házaspárral, utána már ők intézték a gyámhivatalban az örökbeadást. Czeizel később egyik hibájának tartotta, hogy nem követték után a belföldi örökbefogadások alakulását. A külföldi akcióknál ezt előre is problémának érezte, ezért az amerikai családokat megkérte, küldjenek időnként tájékoztatást neki, négy család ezt meg is tette, két családot a titkár is felkeresett Amerikában és mindent rendben talált. (A külföldi örökbeadások utánkövetését később hivatalosan is bevezették, jóval előbb, mint a belföldiekét.)

Czeizel azt is számon tartotta, hogy a 70 terhes nő közül 31 volt roma. Ennek az a jelentősége, hogy számukra nehezebb volt örökbefogadót találni Magyarországon. A könyvben idézett minisztériumi tájékoztatás szerint 1999-ben 700 jelentkező várakozott örökbefogadásra, közülük csak 16 vállalt volna roma származású gyereket.

A kilencvenes évek első felében létező program az akkori törvények között legálisan működött, a bírósági ügyben sem szerepelt.

a-czeizel-ugy

Ma a törvényi szabályozás pontosan leírja, ki végezhet örökbeadási közvetítést, de akkor ez nem volt tilos. Csak 1997 után jelentek meg azok a törvények, amik szabályozzák, hogy az örökbefogadók alkalmasságát a Tegyesz vizsgálja, s a jelentkezés a megyében történik. Azelőtt sokkal kaotikusabb volt a gyakorlat, aki gyereket akart, több megyében vagy intézetnél is próbálkozott, és csak a tényleges örökbefogadás előtt vizsgálta az alkalmasságot a gyámhivatal. Felkészítő tanfolyam nem volt, azt csak 2002-ben vezették be. A mainál viszont több örökbefogadás történt – több gyerek is született – évente 800-1100 között (ma 700-800). Titkos örökbefogadásban ritkán lehetett kisbabát kapni: akkoriban egyéves kapcsolattartási hiány után lett örökbeadható az állami gondozott gyerek (ez ma fél év), és azon babákat, akikről szülés után rögtön titkosan lemondtak, is sokszor először inkább intézetben helyeztek el (akkoriban a szülő két hónapig visszavonhatta a titkos lemondást.) A nyílt örökbefogadás vonzereje tehát nagy volt: az újszülött rögtön a családba került, az örökbeadó nem léphetett vissza. A ma működő alapítványok közül a Bölcső a legrégibb, ez 1995 óta működik, de a kilencvenes évek elején közvetített néhány más, azóta megszűnt civil szervezet is.

A külföldiek örökbefogadását sem korlátozták, egészen 1995 őszéig, mikor a törvény megtiltotta a külföldiek nyílt örökbefogadását. Innentől Czeizel és munkatársai ezt a lehetőséget nem ajánlották fel a terhes asszonyoknak. (A mai törvények kimondják, hogy a nyílt örökbeadást közvetítő szervezetek külföldi állampolgárt nem fogadhatnak, külföldi örökbefogadókhoz pedig csak olyan gyermek kerülhet, akinek itthon nem sikerült szülőt találni.)

A kilencvenes évek elején a törvény nem szabályozta az örökbefogadással kapcsolatos pénzáramlást sem. Czeizel – a dajkaterhes program tapasztalatai alapján is – azt az álláspontot képviselte, hogy költségtérítés elfogadható, amit az örökbefogadó nyújt a terhes nőnek.

„Természetesen mi magunktól ezt nem hoztuk szóba. Nyilvántartásunk szerint az említett 70 terhes közül tizenhárom tett fel ilyen kérdést. Ilyenkor elmondtuk, hogy a gyermekért „pénzt nem lehet kapni”. Viszont, ha a költségtérítés került szóba, akkor – az Egészségügyi Minisztériumban a dajkaterhesség kapcsán elfogadott irányelveknek megfelelően – ezt nem tartottuk kizártnak.  Néhányan a költségtérítés részletei – vagyis hogy miért lehet ilyet kapni – iránt is érdeklődtek. Ekkor megint a dajkaterhes programmal kapcsolatban elhangzottakra hivatkoztunk: a speciális táplálkozás és öltözködés, az utazás és a munkából kiesés stb. költségei jöhetnek szóba. Volt egy-két olyan eset, amikor ezt konkrét összegben próbálták meghatároztatni – általában a férjek vagy az élettársak. A szerdai megbeszélésen én azt az álláspontot képviseltem, hogy e kérdések megvitatásába ne menjünk bele. Nekünk, orvosoknak a segítségnyújtás a dolgunk, az összeg eldöntését hagyjuk az örökbeadóra és örökbefogadóra.”

Czeizel még úgy is érvelt, hogy ez lehetővé teszi, hogy ne éhezzen a terhes nő, a magzat jobb egészségben szülessen. Egy tévéműsorban el is mondta: náluk számos meddő házaspár várakozik, és akad, aki egymilliót is fizetne, hogy gyermeke legyen. Bizonyos országokban a költségtérítés legális is, Magyarországon azonban más irányt vett a szabályozás: 1995-ben törvény tiltotta meg a pénzáramlás lehetőségét, s ma is ez a helyzet. Mivel Magyarországon sok gyerekről a (mély)szegénység miatt mondanak le, egy középosztályi fejjel kalkulált költségtérítés esetleg komoly vonzerő lehet az örökbeadásra. Ezt igazolja, hogy a perhez csatolták az egyik házaspár anyagát, akik a segítségével itthon adtak örökbe egy bébit, ám pár hónappal később ismét jelentkeztek: „Csináltak még egy gyermeket, mivel olyan jól sikerült a korábbi örökbeadás.” A vád szerint nekik Czeizel 800 ezer – egymillió forintot ígért a sikeres örökbefogadásért. Ebben az esetben elsőfokon elmarasztalták, másodfokon felmentették Czeizelt.  Ő hangsúlyozta: intézményében a közvetítés ingyenesen működött, ő nem kért pénzt az örökbefogadóktól, „szemben a korábban felkeresett alapítványokkal, ahol általában 350 ezer Ft-ban jelölték meg az ügyintézés költségét”. Azóta a törvény szabályozta, mekkora díj kérhető el közvetítésért, ma lényegesen kisebb összegekről van szó.

Az anyagiak vonzerejét mutatja, hogy miután a bírósági ügy kirobbant, még 22 terhes jelentkezett, aki külföldön szerette volna örökbe adni a gyerekét, őket nem vállalták.

 

Az amerikai ügyek

A programban szereplő hat nemzetközi örökbefogadás közül négyet Gáti Mariann intézett. Czeizel visszaemlékezése szerint csak egyszer, tíz percre találkozott az Amerikában élő, magyar származású nővel, aki 1992-ben váratlanul beállított hozzá. Elmondta, hogy Kaliforniában örökbeadással foglalkozik, szakértői csapat segítségével, hozott ajánlólevelet, és nagyon érdeklik a magyar lehetőségek. Czeizel a névjegyét átadta a tudományos titkárnak.

Később az ő segítségét kérték olyan esetekben, mikor nem találtak magyarországi örökbefogadót. Gáti Mariann intézte a beutazó amerikaiak itteni örökbeadását, illetve azt az egy esetet is, mikor egy terhességét titokban tartani kívánó asszony Amerikában szült. Róla maga Czeizel írja, hogy Amerikában rosszul bántak vele, és kételyek merültek fel a kinti ügyintézés legális voltát illetően is, ezért is döntött úgy, hogy a kinti szülés nem járható út, jöjjenek inkább Magyarországra az amerikai örökbefogadók. Viszont ennek intézését továbbra is Gátira bízta, ilyen előzmények után. Egyébként ezek az örökbefogadások legálisan zajlottak, a kiutazó asszony is utólag lepapírozta a gyámhivatalban az ügyet, a bíróság sem vitatta őket.

Eközben viszont az ügy „elszabadult”. A vádiratban néhány olyan külföldi örökbeadás is szerepelt, akiknél a tanácsadás belföldi örökbefogadás ajánlásával zárult. Czeizel szerint az összeismertetést végző védőnő, illetve a külföldi szervezést intéző titkár „önállósította magát”, s a tudta nélkül Gáti Mariannhoz küldött több terhest, aki kivitte őket külföldre. Illetve, Gáti Mariann újsághirdetésben is toborzott olyan nőket, akik nem kívánt terhességüket külföldön adnák örökbe, és Czeizel Endre jól csengő nevére hivatkozott. Ezek az ügyek láthatatlanok maradtak a magyar gyámhivatal előtt, illetve egy részük már a külföldiek nyílt örökbefogadásának tilalma után történt.

A botrány 1996-ban tört ki, az USA-ban és Magyarországon is. Az Egyesült Államokban először adócsalással vádolták meg Gáti Mariannt, majd gyerekkereskedelem lett a vád a hétéves ügy során. A külföldi források 20 illetve 30, Amerikába kiutaztatott szegény magyar asszonyról beszélnek, akiknek öröke adta a gyerekét, a nőknek pedig fizetett. Nem költségtérítést, hanem vételárat, a vád szerint ráadásul a világos bőrű gyerekekért többet, és 360 ezer dollárt profitált az ügyletekből. Az ügy végül 2003-ban Kaliforniában vádalkuval zárult, Gátit csak adócsalás miatt ítélték el, a gyerekkereskedelem nem került szóba. 21 hónap börtönre és 5 ezer dollár bírságra ítélték, három évre felfüggesztve. Az örökbeadott gyerekek maradtak a családjukban.

Magyarországon a rendőrség 1996-ban kezdett vizsgálódni, a Fővárosi Bíróságon a per 1999-ben indult, s másodfokon az ügy 2003-ban zárult le. A vád tárgyát 14, külföldön (zömmel Amerikában) történt örökbeadás képezte, ezekből hattal hozták kapcsolatba Czeizelt, később csatolták még a fenn említett belföldi örökbefogadási vádat. Az elsőfokú ítélet végül négy esetben találta bűnösnek bűnsegédként Czeizelt emberkereskedelem bűntettében. Másfél év, két évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Elítélték Czeizel titkárát, Gáti Mariann édesanyját, aki az örökbeadásokat itthon szervezte, valamint egy közreműködő ügyvédet, szintén felfüggesztett szabadságvesztésre. Több örökbeadó szülőt pedig elmarasztaltak. (http://nol.hu/archivum/archiv-139754-119745)

2003-ban a Fővárosi Ítélőtábla enyhítette a büntetéseket, Czeizel esetében 200 ezer forint pénzbüntetésre. Csak egy vádat láttak bizonyítottnak: hogy még 1996-ban is, a törvényi tiltás dacára a külföldi örökbeadás lehetőségét javasolta egy anyának. Több más elítéltet is felmentettek vagy enyhítették a büntetésüket. Bár az eljárás során több számla eredetét firtatták, a bíróság végül nem látta bizonyítottnak, hogy Czeizel pénzt kapott a külföldi örökbeadásokért. (Ő úgy érvelt, hogy ha érdekelt lett volna anyagilag, akkor mind a 70 terhest külföldre küldte volna.)

Czeizel abban az egy esetben sem tartotta bűnösnek magát, amelyért elítélték, könyvében azt állítja, ő annak az asszonynak is magyar örökbefogadást javasolt, és a perben szereplő gyerekek a tudta nélkül kerültek mind külföldre. Többször említi, hogy a rá nézve terhelő tanúvallomások rendőrségi nyomás alatt születtek és ellentmondásosak.

Bár a büntetés szerény volt, Czeizel karrierjét kettétörte. Az ügy kirobbanásakor lett a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet főigazgatója 1996-ban, ahonnan két évvel később távoznia kellett. Nevéhez hozzátapadt az ügy. Bár a Kennedy-díjat neki ítélték, a botrány miatt már nem vehette át, és természetesen innentől szó sem lehetett a Nobel-díjról. Czeizel élete végéig próbálta tisztázni magát, minden interjúban megemlítette az ügyet, ám a perről írott kötete fogyott a legkevesebb példányban a könyvei közül.

Czeizel2

Ellentmondásos értékelés

A per óriási visszhangot váltott ki, rengeteget foglalkozott vele a sajtó, és megosztotta a magyar társadalmat, konszenzus talán máig nem alakult ki róla. Czeizelt súlyosan támadó, illetve őt védő nyilatkozatok is megjelentek mind a sajtó, mind „az emberek” részéről. Támadói olykor még súlyosabb vádakkal illették, mint a bíróság (visszatérő motívum a „béranyaper” kifejezés a tudósításokban, holott erről nem volt szó), vagy azzal érveltek, hogy az örökbeadás komoly felelősséget igénylő szakma, ami egy orvos-genetikusnak nem kompetenciája. Védői – akik aláírásokat is gyűjtöttek a felmentéséért – általában azzal érveltek, hogy egy nem kívánt gyereknek jobb dolga van amerikai örökbefogadóknál, mint ha abortusz vagy csecsemőgyilkosság áldozatául esik, vagy a nő önrendelkezési jogára (ha egy nő elvetetheti a gyereket, akkor nincs joga eldönteni, hova kerüljön örökbefogadókhoz?), esetleg a tudós korábbi érdemeire hivatkoztak.

A Czeizel-ügyben Czeizel így foglalja össze, miben hibázott.

„A nyílt örökbeadást népszerűsítő program technikai kivitelezésében ugyanakkor komoly hibák történtek, ezért elsősorban én mint munkahelyi vezető vagyok a felelős.

  1. Orvosgenetikusként nem kellett volna elvállalnom a nyílt örökbeadás-örökbefogadást népszerűsítő programot, illetve ennek végzését. Nem voltam tisztában a nehézségekkel, a konkurenciával, és e terület időzített aknáival. A legnagyobb hibának utólag az tűnik, hogy nem teremtettük meg a személyi és anyagi feltételeket az örökbeadók sorsának nyomon követéséhez.
  2. Rossz emberismeretemet jelzi, hogy a Gáti Mariannal történt egyszeri, rövid találkozás során nem érzékeltem személyiségét. Mentségemre csak azt tudom felhozni, hogy a többi külföldi szakmai együttműködésünk nekünk, a magyar egészségügynek és a hazai tudománynak sok hasznot hozott.
  3. Nem lett volna szabad a túl fiatal és tapasztalatlan M. Zoltánra (a titkár) ilyen bonyolult feladatot bíznom. Ráadásul vezetői stílusommal munkatársaimat önállóságra kívántam ösztönözni, amit ő nagy örömmel vett és nem mindig mérte helyesen fel, mikor kell gondjait velem megosztania és mikor nem. Bizonyára úgy érezte, jó ügyet szolgál és ott nagyobb a szabadsága. Ahogy a mentőkocsi is átlépheti a sebességhatárt életmentő funkciója teljesítésekor.
  4. Jobban kellett volna munkatársaim tevékenységét ellenőrizni vagy ellenőriztetni és akkor nem kerülhetett volna sor Ő. Judit (a védőnő) elítélhető tetteire.
  5. Általában helyeselhető az a tanácsadási módszerem, hogy a segítségért hozzám fordulókat minden lehetséges megoldási lehetőségről tájékoztatom és ezt követően rájuk bízom a döntést, illetve, hogy minden kérdésükre választ adok. A nyílt örökbeadást népszerűsítő program keretében azonban ez a módszer gondokat okozott. Néhány terhesnek az anyagi ellenszolgáltatásra vonatkozó kérdésére adott válaszomban a hazai gyakorlat mellett – példaként – külföldieket is megemlítettem. Az ilyen jellegű tájékoztatás ezen egyszerű asszonyoknál félreértésekhez vezetett.
  6. Hibát követtem el, amikor az ügy nyilvánosságra kerülésekor vállaltam a programért a teljes felelősséget, pedig nem volt tudomásom két munkatársam – tudtom nélkül – vállalt szerepéről.
  7. Nem kellett volna a médiában olyan gyakorta bizonygatnom az igazságomat és ezáltal gerjeszteni az ellenem harcolók indulatait. Tisztában vagyok azzal is, hogy e könyvvel is hasonló hibát követek el. Mégis úgy érzem, e kordokumentumot becsületem védelmében és saját lelki nyugalmam helyreállítása érdekében közzé kell tennem.”

Én a 2. ponthoz annyit fűznék hozzá, hogy egy vezető olyan területen, amihez nem ért, egy nemzetközi együttműködésben talán nem csak „emberismeret” alapján választ partnert, egyetlen, futólag ismert önként jelentkezőből. A nemzetközi örökbefogadás botrányoktól tarkított szakma, amiben nagy pénzek mozognak, nem véletlenül szigorodik egyre a szabályozása. Czeizel le is írja: ő nem volt tisztában az amerikai örökbefogadás szokásos költségeivel, kérésére a per alatt készített egy ilyen kimutatást a minisztérium, akkor tudta meg, hogy ez bizony 35-40 ezer dollárba is kerül az örökbefogadóknak kinn. (És már akkor is nagy túljelentkezés volt egészséges kisbabákra Amerikában.) Érdekes módon a dajkaanyaságnál magától érezte, hogy nem szabad exportügyletekbe bonyolódnia.

„Gáti Mariann azt kérdezte titkáromtól, hogy mód lenne-e amerikai genetikai szülők magzatának magyar dajkaterhesek általi kihordására, és ennek mekkorák a költségei. Néhány dajkaterhesnek jelentkező nőnek feltettem ezt a kérdést. Meglepetésemre ők szívesen vállalkoztak volna erre is. Bennem azonban e lehetőség nagyon rossz gondolatokat ébresztett, hiszen megalázó lenne a szegény magyar nők ilyen jellegű „szolgáltatása” a gazdag amerikaiaknak. Titkárom ezért utasításomra azt a választ adta, hogy ez csak a két állam, illetve az egészségügyi minisztérium közötti hivatalos együttműködési szerződés keretében képzelhető el.” Ha a külföldi örökbeadásokhoz is kér fentről segítséget, elkerülhette volna a botrányt, hisz abban az időben is évi 100 gyerek került hivatalos örökbefogadás útján külföldre.

Sokat idéztem Czeizel gondolatmenetéből, álljon itt néhány érv az ellenlábasaitól is:

„Ezért befejezésül néhány kérdést fel kell tenni Czeizel Endrének.

Nem érzi azt, hogy az általa vezetett genetikai tanácsadó – ahol ő és munkatársai állami fizetést kapó közalkalmazottak voltak – tevékenységétől teljesen idegen a külföldre és belföldre irányuló magán-örökbefogadás közvetítése?

Nem érez semmi felelősséget azért, hogy az általa 1992-ben nyilvánosan propagált módszer alkalmazásáért emberek tucatjait vonták hatósági eljárás alá éveken át és ítélték el őket, köztük közvetlen munkatársait, akik az ő irányítása és ellenőrzése alatt dolgoztak?

Könyvében hét „komoly hibát” ismert el munkahelyi vezetőként. Többek között hibájának tartja, hogy egyáltalán vállalta és vezette a nyílt örökbeadást, mert nem volt tisztában a nehézségekkel. Hibájának tartja azt is, hogy rosszul tájékoztatta az örökbeadási lehetőségekről a hozzá forduló anyákat. Nem érzi úgy, hogy az általa elismert „komoly hibák” jogi és erkölcsi felelősséget alapoznak meg? Egy buszvezető pillanatnyi, emberileg elfogadható hibájának súlyos baleset lehet a következménye, amiért komoly jogi felelősség terheli. Mi a különbség az általa elismert komoly hibák és a buszvezető pillanatnyi kihagyása között a felelősség szempontjából?” (Jobbágyi Gábor jogászprofesszor: http://mno.hu/velemeny/a-czeizelfele-beranyaper-es-utoelete-617509)

“A per öt éve alatt sajnos alig esett szó azokról a valóban égető kérdésekről, amelyeket az ügy kapcsán végig kellett volna gondolni – mondta lapunknak Herczog Mária szociológus, az Országos Kriminológiai Intézet kutatója. – Miért nem az a fő cél, hogy az essen teherbe, aki gyereket akar? Ennek elsődleges feltételei a jó színvonalú, folyamatos iskolai, médiabeli felvilágosítás, valamint a fogamzásszabályozás általános elérhetősége lennének. Emellett elengedhetetlenül fontos, hogy a krízisterheseket a ma is működő, erre a célra is létrehozott ellátások keretében segítsék abban, hogy megtarthassák és felneveljék gyermekeiket, megnyerve ehhez a tágabb családot is.” Hozzátette: “Az örökbeadás és -fogadás szigorú szakmai feltételek mellett folytatható csak, hiszen itt sok embert érintő súlyos döntésekről, veszteségekről van szó, ami felkészültséget, ismereteket, empátiát igényel. Tévedés azt gondolni, hogy bárki képes mérlegelni, ügyet intézni és segíteni e területen. Itt életekről van szó. A jó szándék nem, csak a szakmailag előkészített, ellenőrzött és követhető folyamatok segíthetnek”. http://magyarnarancs.hu/belpol/beranyaperek_magyarorszagon_apro_centek-61414

„… miért érzi úgy mindenki, hogy szakértő a meddőség, örökbefogadás, gyermekvállalás kérdésében, ért hozzá, és tudja, mi a jó és mi a rossz? A második: hasonlóképpen elfogadó magatartást tanúsítana-e ez a közvélemény, ha én, társadalomkutatóként, gyermekvédelmi szakemberként, általam életmentőnek tartott orvosi beavatkozást végeznék gyerekeken az íróasztalomon, csupán mert diszfunkcionálisnak tartom az adott gyermekgyógyászati ágazat munkáját, illetve halaszthatónak ítélik a szerintem szükséges operációt? Hosszú börtönbüntetést kapnék – ha egyáltalán túlélném a feldühödött tömeg haragját –, mert olyasmibe avatkoztam, amihez nem értek, nem szakmám.” (Herczog Mária szociológus)

Czeizel az idén megjelent könyvben, élete végén így összegezte a tanulságokat:

„… ez életem egyik szakmai kudarca is volt. De azt is hangsúlyozni szeretném, hogy 70 magzat életét azért mégiscsak meg tudtuk menteni. Ez sokkal, sokkal kevesebb volt, mint amit reméltem, de büszke vagyok, hogy a rendszer működésének négy éve alatt 70 magzat az abortusz helyett családokhoz került. A bírósági perem kapcsán erről meg szoktak feledkezni. 

Hét és fél éves pokoljárás után végül kétszázezer forintos pénzbüntetésre ítéltek. És be kell vallanom, ezt megérdemeltem. Egyrészt azért, mert jó szándékúan ugyan, de gondolkodás nélkül mentem bele egy olyan programba, amit nem láttam át. Eszembe sem jutott, hogy micsoda darázsfészekbe nyúlok. Másrészt, mint vezető, felelős vagyok a munkatársaim munkahelyi tetteiért is. 

Harmadrészt a kettős beszédem miatt is. Amikor az első eset után leállítottam az amerikai örökbeadási lehetőséget, akkor azért azt mondtam az osztályértekezleten, hogy pedig mennyivel jobb ott egy amerikai családban a gyermeknek, mint nálunk az állami intézetben. Bizonyára az én kettős beszédem belső felmentést adott az ügybe belekeveredett két munkatársamnak.” (Két életem, egy halálom)

A programban örökbeadott gyerekek már húszas éveik elején járnak, nagyon érdekelne a sorsuk, és azon szülőké is, akik Czeizel programjának segítségével fogadtak örökbe.

Reklámok

56 responses »

  1. Nagyon részletes és hasznos összegzés! Azzal a kritikával tudok egyetérteni, hogy a jószándék kevés egy ilyen komplex ügyben,ahol minden oldalról emberi sorsokról van szó. Úgy tűnik, mintha a legkritikusabb ügyben, a költségtérítés ügyében becsukta volna a szemét.

    A dajkaanyaság részről nem is tudtam. Értem, hogy az rendben volt, de megfordul a fejemben, hogy miért vállalná ezt bárki is ingyen és bérmentve, ha nem közvetlen rokona a meddő párnak.

    Kedvelés

  2. Szerencsém volt személyesen is ismerni Őt. Egy csupaszív, kedves és a munkájának élő ember volt. Minden esetben a gyerekek érdekeit helyezte előtérbe. Rengeteg családnak segített gyermekhez jutni, itt gondolok a genetikai tanácsadásra is. Ha Ő nincs, akkor nekünk nincs az egyetlen vérszerinti gyermekünk. 4 orvos javasolt genetikai probléma miatt abortuszt a terhességem idején, egyedül Ő nézte át a leleteket alaposan és mondta ki, hogy a gyereknek semmi baja. Így is lett! Hány gyermeket “ölhettek” meg orvosok még így? Amikor kiderült, hogy nem lehet több gyermekünk tőle kértem segítséget. Sajnos a béranyaság vagy dajkaanyaság már nem legális magyarországon, holott nekünk ez lett volna a tökéletes megoldás. A külföldi béranyaság kockázatos és nem legális, így ezt elvetettük. Ekkor indultunk el az örökbefogadás felé. Lassan egy éve intézzük, ha minden jól megy, akkor talán novemberben megkapjuk a határozatot. Talán egyszer babához is jutunk…
    Sajnálom, hogy Ő már nem láthatja a legkisebb, imádott gyermekeit felnőni,de biztos vagyok benne, hogy a kicsik édesanyja megőrzi az emlékét és átadja azt a piciknek.

    Kedvelés

  3. A dajkaanyagsághoz: rendkívül aggályos dolognak tartom, főleg, hogy a gyakorlatban általában úgy néz ki, hogy egy szegény nő testét használja inkubátorként egy gazdag(abb) pár, a legalitás szélén egyensúlyozva, nem is véletlenül, szabályozás tekintetében véletlenül a magyar progresszívebb mint ahol törvényes, hangsúlyozom, véletlenül 😀 Mondjuk én már a lombiknál is szeretek bioetikai kérdéseket feszegetni, de mivel olyan sokat érintettek, ezt nehéz tematizálni, pedig nagyon kellene, mindenkinek jobb lenne (kivéve a beavatkozást végzőket).

    Kedvelés

      • Elsősorban a járulékos jelenségek – lefagyasztott majd megsemmisített embriók, többszörös ikerterhesség esetén spontán vagy “segítséggel” elhalt magzatok…. ez mint ha mindenkinek oké lenne…És akkor még nem beszéltem a rengeteg gyógyszerről és mindenféle beavatkozásról, amin leginkább a nőnek át kell esnie, persze ez a része teljesen egyéni döntés, de mégis, kevés nyomasztóbb hely van az interneten (megint csak szerintem) mint a lombikozó nők fóruma…. Mondjuk ez utóbbi nem etikai kérdés, a saját jóllétéről mindenki maga dönt. De azért milyen jó lenne, ha erről többet lehetne beszélni meg önreflektálni, mert szerintem iszonyú nagy a nyomás a “mindent bevállalás” irányába, ha (asszisztált) reprodukcióról van szó.

        Kedvelés

        • Nemcsak az etika, hanem a hozzáállás is olyan nyomasztó, mintha az egész nem lenne más, mint sakkozás meg matekozás. Az a helyzet, hogy a lombikkal is csak az van igazán tisztában, aki érintett. A többiek meg szeretnek okoskodni – amikor nálunk ez még téma volt, egyre-másra kaptunk olyan megjegyzéseket, hogy én bizony eladnám az autómat, hát azért a gyerekért mindent meg kell tenni. Te tényleg félted a testedet meg az egészségedet? Hát annyinak sikerült már, veszélytelen, biztos nem lesz bajotok tőle. Csupa sztereotípia. Az ügyön valamennyit segített, hogy néhány celeb felvállalta ezt a témát, de sötétség van a fejekben erről, akárcsak az öf-ről.
          A barátnőmék belevágtak, másodszorra sikerült. Azt mondta, hogy ez egy örvény, amiből addig nem szállsz ki, amíg nem lesz valahogy valami, és csak hajtották és hitegették őket, a környezet is meg az orvos is. Szerencséjük, hogy megúszták kettővel, de elmentek volna már a végén bármeddig…

          Kedvelés

        • A nyáron beszélgettem egy sikeres lombikos anyukával. A megszületett ikreik mellett van még talán 3-4 lefagyasztott “tartalék”. Időnként ugye meg kell újítaniuk, hogy hogyan is rendelkeznek vele…megsemmisítés / kutatási célra ajánlás/ beültetés/ elajándékozás. Én először az utóbbit tartottam a legjobbnak. Aztán elkezdte mondani a dilemmáját (amit az orvosa is mondott neki): mi van, ha pár év múlva elajándékozza? Kicsi ez az ország, az ő általa szült gyerekek és a többi találkozhatnak…mi van, ha hazaviszi a fia a barátnőjét, akiben ő felismeri a saját gyerekét? Vagy ő maga leül a vonaton az elajándékozott mellé és felismeri? De a megsemmisítés és az orvosi célra ajánlás is messze áll tőlük…és egyenlőre nem tudják elképelni azt sem, hogy újabb ikerterhességük legyen (ami érthető is emberileg). No, azt hiszem, ők kértek pár év gondolkodást, míg nagyobbak lesznek a gyerekek.
          Én eddig nem is foglalkoztam ezzel a témával, az inszeminációnál leálltunk a párommal, de ez a beszélgetés tényleg érdekes volt. Etikai szempontból a lombik.

          Kedvelés

          • Az is nagy (de még megválaszolhatatlan) kérdés, hogy honnan kezdődik az emberi élet valójában? Azaz marad-e pl utóhatása a fagyasztásnak: hiszen a sejt is él, emberi szenvedés-e ez sejtszinten, marad-e ennek lenyomata a testben (lélekben)?

            Szerintem amúgy igen, és én elajándékoztam volna a kis élő sejteket (és örökbeadásnak tekintettem volna ezt), ha előfordult volna velem ilyesmi, hogy élet lefagyasztásról kell döntsek. (De szerencsére ilyen nem volt.)

            Persze ez az a szint, ami a személyes hit világába tartozik, és mivel hit: ezért nem tudás, azaz jelenleg 100%ig sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható tudományosan.

            Kedvelés

          • Nem is sokan ajándékozzák el. És nekem azt mondták a klinikán, hogy sejt adományozásnak számít ez is, csak egyenesági rokontól lehet kapni, a törvény tiltja hogy idegentől vagy anonim kaphassunk. Most akkor hogy is van ez?

            Kedvelés

    • Én összességében a reprodukcióval kapcsolatos magyar szabályokat inkább konzervatívnak mondanám.
      Vagy olyannak, ami a katolikus egyház álláspontjához közelebb áll, mint más országoké.

      Kedvelés

  4. “Az örökbeadás és -fogadás szigorú szakmai feltételek mellett folytatható csak, hiszen itt sok embert érintő súlyos döntésekről, veszteségekről van szó, ami felkészültséget, ismereteket, empátiát igényel. Tévedés azt gondolni, hogy bárki képes mérlegelni, ügyet intézni és segíteni e területen. Itt életekről van szó.” Ezzel nagyon egyetértek….ez csak keveseknek megy.

    Kedvelés

  5. A dajka avagy béranyaság a Világ számos országában egy nagyon jól működő, szabályozott rendszer. Természetesen tisztességesen honorálják a programban résztvevő dajka anyákat, rendes havi fizetésük van, és nagyon komoly egészségi és mentális szűrésen esnek át. Tény és való, hogy az árak egy jó közép kategóriás autó árában mérhetőek, és aki megteheti, hogy ily módon lesz vér szerinti gyermeke, az tegye meg. Hozzánk legközelebb Ukrajnában vannak erre szakosodott magán intézmények, de Angliában is van rá lehetőség. (a többi Európai országot nem tudom) Nem tudom, hogy miért nem tudják a törvényalkotók ezeket a jogszabályokat is “átültetni” a magyar jogrendszerbe?!
    Czeizel Endre egy modern kori zseni volt, – szerintem! A genetikai kutatásai, a szelén fontos szerepének felismerése, és a magzatvédő vitaminok fontosságának hangsúlyozása sok magzat életét megmenthette!

    Kedvelés

      • Elolvastam, nem hatott meg! Szerintem tele van “sarkokkal” ahogy fogalmaztál, és inkább érzem hangulat generálónak, mint sem elgondolkodtatónak. Évekkel ezelőtt volt egy újság cikk a nők lapjában, ahol a béranyaságról olvastam először. Komoly jogi háttérrel leírva feketén-fehéren, hogy ki mit vállal, mit tesz/tehet, hogy egészségesen megszülethessen egy baba. Mi van akkor ha a szűrő vizsgálatok ellenére mégsem egészséges, akkor mi lesz a sorsa. Akkor és most is úgy gondolom, hogy felelős felnőtt ember, ha úgy érzi, és egészségileg megteheti, akkor miért ne szülhetne másnak gyereket, a leendő szülők genetikai állományából, vagy akár donor segítségével. Örökbefogadás esetén is más teste hordta ki a gyereket, más testét viselte vagy nem viselte meg a szülés. Én ezen nem tudok kiakadni. És miben különbözik az élőemberes donáció ettől?
        De pont tök jó, hogy nem egyformán látjuk, és gondolkodunk a Világ dolgairól! 🙂

        Kedvelés

        • Mondjuk senki nem arra készül kislány korában, hogy majd örökbe adja a gyerekét.
          Ez egy kényszerhelyzet, egy nem várt szituáció.
          A béranyák lelkével nem vagyok tisztában, de az örökbeadókat megviseli a dolog, és ha visszaforgathatnák az időt, inkább nem lennének örökbeadók.

          Amúgy szerintem itt óriási a törvényalkotók felelőssége. Ha van legális béranyaság, akkor nyilván lesz kereslet meg kínálat is.

          (… és mi van, ha a férje kényszeríti rá, hogy jelentkezzen béranyának, ahogy a prostituáltak sem mind önszántukból fekszenek le napi tíz idegennel…)

          Kedvelés

          • Szerintem a bérrabszolgaság az, amit az ember abbahagyna / más módon csinálna: ha gazdaggá válna, pl. amikor szinte robotként kell dolgozni (és brutálabban a világ 70%-án): pl. pénztáros mindig zsúfolt boltban, ügyeletes sebészet takarítónője, vagy amikor „1000” kisgyereket kell gyorsan, időnyomás alatt tanítani, etetni, gyógyítani, (létrehozni?, kihordani?)…stb. És én innen fogalmaznám meg ezt a kérdést, hogy berakható-e a várandósság is ebbe a lelketlen futószalag-szemléletbe, ahogyan a munkát és az embert magát most általánosan kezeli a közgondolkodás?

            Vagy marad pár olyan szelete a létnek, amiben a lelki szükségletek elismerése intézményesített? Azaz nemcsak önkéntes hobbi az emberségesség gyakorlata (és az ehhez szükséges idő és energiaforrások…). A társadalomnak költséges a sok civilizációs betegség, és így van egy kényszerítő erő is a lelki igények (jogi és anyagi) elismerése felé.

            Nincsenek most itt válaszaim (főleg nem társadalmi szinteken…), de a kérdések is fontosak, a válaszokba meg majdcsak belenövünk, ha van erre szeretetteli, cselekvős türelem, hogy Rilkét idézzem kábéra. Persze most jobb, mint pl a középkori hűbérúri rendszer lehetett, van fejlődés, és lesz is még remélem (főleg a lassabb, tudatformálós de épp ezért emberközpontúbb, stabil formából). A törvényalkotók felelőssége szerintem is nagy.

            Kedvelés

        • Nem tudom, mit értesz “élőemberes donáció” alatt, de tudtommal a világon mindenhol tiltott az emberi szervekkel való kereskedelem, szervet csak szívjóságból, ingyen lehet adományozni, és az is szigorúan szabályozva van, nagyon helyesen. Érdemes különválasztani a béranyaságot a dajkaanyaságtól.
          Egyébként nem véletlen a cikkben sem a prostitúcióval való párhuzam, ha ezt a témát valaki az átlagnál behatóbban ismeri, akkor tudja, hogy az önkéntesség az esetek igen nagy százalékában csak mítosz. Már ha az önkéntességet úgy definiáljuk, hogy felelős, informált döntéshozatal egy több vállalható alternatívát kínáló helyzetben.
          Egyébként mi van akkor, ha a megszületett gyerek mégsem olyanra sikerült, mint amit megrendelt a kedves vevő? Ez érdekel.

          Kedvelés

          • Egy nagyon érdekes tanulmányt olvastam béranyaság tárgyban, szerzője: Navratyl Zoltán egyetemi tanársegéd (PPKE JÁK), címe: AZ ANYASÁG ÚTVESZTŐI A dajkaanyaság és béranyaság rejtelmei a jogi szabályozásban, különös tekintettel az Egyesült Államokra (Iustum Aequum Salutare VI. 2010/3. • 189–226.) Innen idéznék néhány jogesetet Andrea „mi van akkor, ha a megszületett gyerek mégsem olyanra sikerült, mint amit a kedves vevő megrendelt” kérdésére válaszként:
            „Felkavaró eset volt még 1982-ben a Malahoff v. Stiver-ügy. Michigan államban Alexander Malahoff művi megtermékenyítésre vonatkozó szerződést kötött Judy Stiverrel, aki ellenérték fejében ezt vállalta. A megszületett gyermek azonban egy vírusfertőzés következtében súlyos rendellenességben szenvedett és értelmi fogyatékos volt. Az orvosok kimutatták, hogy a vírus Malahoff ivarsejtjeivel kerülhetett át a béranyára, de az ivarsejtek szűrővizsgálatát az egészségügyi intézmény a beavatkozás előtt elmulasztotta. Malahoff ezek után nem kívánta átvenni a gyermeket két okból: egyfelől egy apasági vizsgálat bebizonyította, hogy a gyermek nem tőle, hanem Stiver férjétől származik, akivel a béranya a mesterséges megtermékenyítés előtt fenntartotta szexuális kapcsolatát. Másfelől pedig Malahoff azt állította, hogy ő bízott az orvosok és a jogászok szakértelmében, akik a béranyasági szerződést lebonyolították; annak ellenére, hogy az ő ivarsejtjei okozták a csecsemő fogyatékosságát, őt e tény miatt nem érheti szemrehányás, ahogy azért sem, hogy így már nem kívánja átvenni a gyermeket. „Baby M” ügyéhez hasonlóan a bíróság a béranyaság kérdésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szerződés nem kényszeríthető ki. Emellett azonban hangsúlyozta, hogy akiknek érdekében áll az eljárás sikeressége, ideértve az ügyben érintett közvetítőket, orvosokat, jogászokat, azoknak kötelessége, hogy a megfelelő szakértelemmel és gondossággal járjanak el. (CAWTHON i. m. 151–152.; WILLIBALD POSCH: Das Recht der künstlichen Humanreproduktion im Wandel. In ERWIN BERNAT (szerk.): Probleme künstlicher Befruchtungstechnologien aus medzinischer, ethischer und juristischer Sicht. Graz: Leykam, 1985, 231.)”
            „Egy angol nő Kaliforniában visszterhes és genetikai kapcsolattól mentes béranyasági szerződést kötött. (CHRIS TAYLOR: One baby too many. Time, 19 August 2001.) Amikor kiderült, hogy ikreket vár, a kívánságszülők szelektív terhességmegszakítást akartak, mivel ők csupán egy gyermeket szándékoztak vállalni. Az angol béranya erre nem volt hajlandó, szerinte a kívánságszülők a szerződés alapján az erre előirányzott határidőt követően, tehát megkésve jelentették be ezen igényüket. Majd hazájában, Angliában megszülte az ikreket, akikhez egyébként genetikai kapcsolat nem fűzte, s anyagi okokból nem is akarta vállalni őket, ezért az örökbeadás mellett kívánt dönteni úgy, hogy ő választja ki az örökbefogadó szülőket. Mindkét fél szerződésszegésre hivatkozott. A kívánságszülők a gyermek jogellenes külföldre viteléről szóló hágai egyezmény alapján indítottak eljárást Kaliforniában a béranya ellen, de sikertelenül. Két teljesen eltérő jogrend ütközött: az amerikai–kaliforniai, ahol a visszterhes béranyaság megengedett és ki is kényszeríthető, s az angol, ahol a béranyaságnak csak az ingyenes formája lehetséges, és a szerződés nem kikényszeríthető, ha a béranya meg akarja tartani a gyermeket. A hágai egyezmény végül nem volt az ügyben alkalmazható, nem érvényesülhetett annak személyi hatálya, mert a már Angliában megszületett gyermeknek nem volt Kaliforniában szokásos tartózkodási helye. (VERONICA ENGLISH: Ethics briefings. Who is a parent? Journal of Medical Ethics, 2002/28, 205.)”
            „Az In Re Marriage of Buzzanca- ügyben a házaspárnak egészségügyi problémák miatt a megoldást szintén csak a pótanya igénybevétele jelenthette. Mindketten meddők voltak, s ezért donor petesejt lett megtermékenyítve donor hímivarsejttel, a pótanya pedig a gyermek kihordására vállalkozott. A házaspár a terhesség alatt elvált, a kívánságanya gyermektartást követelt volt férjétől, de ő a továbbiakban jogilag semmiféle kapcsolatot nem akart a születendő gyermekkel, azzal érvelt, hogy genetikailag nem az övé, s nem is a házastársáé, még csak nem is házastársa szülte meg. Ezzel az érveléssel az első fokon eljáró bíróság egyetértett, s kimondta: a gyermeknek jogilag nincsenek szülei. Végül a jogerős döntésben a Court of Appeal helyre tette ezt az abszurdumot: amennyiben egy meddő házaspár a reprodukciós technikák igénybevételével előidézi egy gyermek fogantatását azzal a szándékkal, hogy szülő legyen, akkor jogilag e házaspárt kell a gyermek szüleinek, anyjának és apjának tekinteni, függetlenül a genetikai kapcsolattól. (Ld. részletesen: In Re Marriage of Buzzanca. California Reporter, 2nd Series, 1998/72, 280.)”
            A tanulmány egyébként objektív képre törekszik, szerepel például benne egy angliai utánkövetéses vizsgálat pozitív eredménye is, hiszen peres ügyek nyilván csak a problémás esetekből következnek és a médiába is leginkább ezek kerülnek be. Ugyanakkor a fenti esetek, hogy egyáltalán előfordulhattak, hogy mondjuk egy bírósági ítéletben – még ha csak elsőfokú is – kimondhatják, hogy egy megszületett gyereknek jogilag nincsenek szülei vagy hogy egy fogyatékkal született gyerek esetében arról szóljon a per, hogy egyik fél sem akar a szülője lenni, és a bíróságnak arról kell döntenie, hogy ilyen esetben a biológia vagy a szándék volt az erősebb, nagyon megrázóak.
            Én éppen ezért leginkább a tanulmány alábbi megállapításaival tudok azonosulni:
            „A pótanyaság, de különösen a visszterhesen vállalt béranyaság kialakulásának kezdeteitől az egész jelenséggel kapcsolatos apelláta a gyermek emberi méltóságának lehetséges sérelme, mert nem természetes módon született, mert fizettek érte a béranyának, s személye így eldologiasított karaktert mutat. A jogi értékelés szempontjából fontos aláhúzni: A gyermeknek a világra jötte nem lehet a gyermek számára hátrányosabb helyzet, mint világra jövetelének elmaradása.”

            Kedvelés

            • Igen, ezért hivatkozott arra a férj, hogy genetikailag sem nem az övé, sem a felesége gyereke, ráadásul egy harmadik nő szülte. A gyereknek voltaképpen három “anya” működött közre a megszületésében: egy “szándékanya”, aki miatt a fogantatás egyáltalán megvalósult, egy petesejt donor és a béranya, aki megszülte.
              Amúgy az angol utánkövetéses vizsgálat esetében – itt ugye dajkaanyaság a jellemzőbb – az a rész volt nekem nagyon érdekes, hogy a kiegyensúlyozott szülő-gyerek kapcsolatba beletartozott, hogy a gyerekek és a közeli családtagok, barátok előtt ismert volt a fogantatás körülménye, sőt tartották a kapcsolatot a dajkaanyával. Tehát itt is mint az örökbefogadásnál fontosnak tűnt, hogy ne legyen a gyerek előtt titkolózás, tabusítás és megismerhesse a gyerek a dajka anyját, aki világra jövetelét segítette.
              Ami nekem még érdekes volt, hogy egyes országok esetében csak rokoni dajkaanyaság engedélyezett, más országoknál meg pont azt tiltják, mondván, hogy túl erős a dajkaanya irányában az érzelmi nyomás.

              Kedvelés

        • Az örökbefogadás teljesen más téma, ott egy már élő gyerekről van szó, akinek az örökbefogadás oldja meg hosszú távon a sorsát. Ezt a párhuzamot nem nagyon értem. Mert persze minden élő embert egyszer megszült valaki 😀
          Amúgy félreértés ne essék, én mélyen empatizálok azokkal is, akik nem tudnak természetes úton gyereket vállalni és “balszerencséjükre” egy olyan gazdag országban élnek, hogy örökbefogadható gyerek sincs, és tegyük fel ők személy szerint nem annyira gazdagok, hogy megengedhessék maguknak a költséges egyéb módokat. Ez igazi patthelyzet, nagyon nehéz lehet, ha valaki nagyon vágyakozik, és mondjuk nincs egy stabil spirituális háttere, hogy ezt elfogadja (pl. “isten akarata”). (Persze azoknak is nehéz, akiknek van.)

          Kedvelés

      • Köszönjük a posztot, Zsuzsa. Czeizel Endrével vitathatatlanul egy zsenit veszítettünk el. Hát igen, a dajkaanyaság eszméletlenül kényes téma, mind az ellenzőknek, mind a pártolóknak vannak komoly érvei. Azért azt hiszem, azt mindkét oldalnak el kell ismernie, hogy nem mindegy, hogy valaki Indiában, vagy mondjuk az Egyesült Államokban béranya. Míg Indiában kivétel nélkül mind totálisan kiszolgáltatott, mélyszegénységből érkező lányokról/asszonyokról beszélünk, akik a családjuktól elszeparálva, élő inkubátorként üldögélnek és várakoznak egy gyűjtő állomáson, míg meg nem születik a magzat, ahogy azt abban a dokumentumfilmben is láthattuk, addig Amerikában azért nem mindenki végső elkeseredésében vetemedik ilyesmire. Nyilvánvalóan ott is ugyanúgy a pénzért csinálják, de nem feltétlenül csak azért. Pár éve meglepő volt olvasnom egy kétgyerekes, középosztálybeli amerikai nő blogját, aki dajkaanyaságra vállalkozott. Természetesen jól jött neki a pénz, de az egészet munka és gyereknevelés mellett csinálta, állítása szerint elvi megfontolásoktól is vezérelve. Mondjuk nem tudhatjuk, ebben a tekintetben mennyire volt őszinte, illetve a blog nem sokkal azután befejeződött, hogy átadta az újszülöttet, így nem derült ki, hosszútávon milyen pszichés hatással volt rá ez az egész. Annál a bizonyos ‘hivatásos’ béranyánál, akit a pár poszttal feljebb belinkelt cikkben említenek, nem meglepő a depresszió és az általános egészségromlás, kissé túltolta a projektet a hölgy. Ahogy ebből a két cikkből kiderül, tíz gyereket hordott ki, akiknek nagyrésze a saját petesejtjéből fogant, vagyis az esetek többségében a saját, vér szerinti gyerekét adta oda a gyermekre váró párnak! Azért nem feltétlenül kell minden dajkaanyának ilyen testi/lelki állapotba kerülnie.

        http://www.dailymail.co.uk/news/article-1317401/Britains-prolific-surrogate-mother-gives-birth-eighth-child-19-years.html

        http://velvet.hu/sztori/2012/03/01/terhessegfuggo_a_tizedik_gyereket_kihordo_beranya/

        Kedvelés

  6. Andi szerintem minden olyan esetben ahol “nekem van valamim, amire neked szükséged van” abból előbb utóbb üzlet lesz. Persze van X és Y aki szívjóságból segít, de az ABC ennél sokkal több betűből áll. És pont ahogy említed a donáció szigorúan ellenőrzött, felügyelt – no ezt miért nem lehet a béranyaságnál is leírni, betartatni, és betartani. Amíg a világon lesznek gazdagok (piszok gazdagok) és szegényebbek, addig kivédhetetlen, hogy ne kerüljön mindig elő a pénz. Mert sajnos mindennek és mindenkinek meg van az ára! Lehetek én álszent, és mondhatom, hogy óóó dehogy, engem biztos nem! – de sajnos van az a pénz, hogy igen! És mindig ott lesz a másik ember ilyen-olyan kiszolgáltatottsága, és kihasználása is. Az sajnos szerintem erősen utópisztikus gondolat, hogy ez előbb utóbb megszűnik! Persze beszélgethetünk mi erről ezen a szinten igen sokat, elmondhatjuk, akár az ellenvéleményeinket is egymásnak, de ettől még nem történik globális, vagy akár csak magyar jogalkotói szinten semmi.
    Az örökbefogadást én csak azért hoztam fel, mert ott is más testét “használva” lett nekem gyerekem. És igaz, hogy nem én választottam ki, hanem a gyerekünk érdekeit nézve mások által kiválasztva lettünk szülők. De ha lett volna rá mód, már rég egy egész focicsapatnyi gyerek pörögne itthon ősz hajszálaim számát növelendő. És igen én fizettem volna érte, ha ez törvényileg engedett lett volna. Vagyok olyan önző, hogy mindenképpen olyan gyereket akartam, aki hasonlít a férjemre, a jó és a rossz tulajdonságaival együtt. A slussz poén a végére, hogy pont olyan lett a Fiúnk. (még a tarkójánál a haja alatt levő piros volt is ott van, ami a férjeméknél családi “hagyomány”) Most persze lehet mindenféle spirituális választ is adni erre, de genya módon materialista vagyok.
    No jól elkanyarodtunk az eredeti témától, bocsánat Zsuzsa! 🙂

    Kedvelés

      • Mennyivel könnyebb lenne! És nem kifelé vinnének kemény pénzeket az ezt utat választó párok, hanem itthon költenék el (és adóznának az intézmények). Újabb utópisztikus gondolat! 😉

        Kedvelés

        • Nézd, értem én, de arra is vannak érvek, hogy a prostitúció legyen legális, mert akkor lehetne adóztatni, ellenőrzött körülmények stb., de a gyakorlat bebizonyította, hogy ez egyáltalán nem segít azon, hogy ez emberek kizsákmányolásával történő haszonszerzés, ezért ugyanúgy jelen van benne az erőszak és a bűnözés, de ebbe most ezért nem akarok belemenni, mert nem akarom félrevinni a témát. (Persze kérésre szívesen.) Egyébként szerintem igenis vannak olyan dolgok, amiknek nincs (illetve felbecsülhetetlen az) ára, és ezzel a gondolattal egyáltalán nem állok egyedül, bár az lehet, hogy kisebbségben 🙂

          Kedvelés

          • A prostitúció és a béranyaság között nagy különbség szerintem, hogy előbbi ellen még a tiltással is nehéz harcolni.

            Mert mi kell a prostitúcióhoz? Két ember találkozása. Ez elég könnyen megoldható akkor is, ha tilos.
            Egy béranya-akcióhoz ehhez képest kell orvos, biológus, ápoló, klinika, stb., sokkal nehezebb ott keresztülvinni, ahol tilos. Akkor vagy korrupt orvosok kellenek hozzá létező klinikákon, vagy “zugklinikák”, mindkettőnél fennáll a lelepleződés veszélye. Vagy külföldre menni.

            Kedvelés

            • Igen igen…, sőt az is különbség még, ahogy belegondoltam itt a különbségekbe, hogy a béranyaságnál gyerek is van, aki egyáltalán nem tud magáról dönteni…, és a gyerekjogoknak kell a leges-legmegóvóbbnak lennie…

              Kedvelés

  7. Már említeni is akartam a prostitúciót is, jó hogy felhoztad. Jelen állapotában úton út félen állnak lányok, akik kuncsaftokra várnak. Korukat, egészségi állapotukat nem ismerjük. Miért lenne rossz, ha egy rendezett, rendszerezett rendszer tagjai lennének? Mind egészségileg, mint mentálisan. Nem egy arctalan stricit kiszolgáló “pénzgyártógépek”. Hiszen Ők is egy igény, egy kereslet “áldozatai”. No persze vannak akik nem, de azért a nagy többség igen. ( és itt az egyetemista luxus lányokra gondolok, akik úgy mond tandíjra gyűjtenek) Ha nem lenne kereslet, ha ezeket a lányokat a kutya nem szólítaná le, akkor előbb utóbb eltűnne ez az iparág. És lehet, hogy meredeket gondolok erről, de szerintem ez a fiús anyák, apák dolga lenne, hogy igényesre neveljék a gyereküket. (erre térjünk vissza sok év múlva, hogy elmondhassam, hogy nekem/nekünk ez, hogy sikerült) Hogy az a színvonal, mikor egy útszéli szexmunkás másfél perc alatt lerendezi, az nem üti meg a mércét. Vagy ha már ilyen igény van, azt véleményem szerint sokkal jobb lenne meleg, tiszta, rendezett körülmények között intézni, pl bordélyház. Én ha “Madam” lennék, akkor tuti, hogy csak egészséges, mosolygós, pihent, tiszta lányokkal dolgoznék, és bizony mindennek meg is kérném az árát. Viszont olyan lenne a hely, mint a patyolat. Makulátlan, egészségre ártalmatlan. A lányok nyelveket beszélnének, tanultak, tájékozottak lennének. Maximalizálnám, hogy egy nap mennyit dolgozhatnak, és csak fix %-ot kérnék a fent tartási költségekért, persze ebben a saját bérem is benne lenne. Ez is egy fajta “striciség” lenne, – és igen a lányok tartanának el engem is – de arccal, mindenféle nyilvántartással, orvosi ellátással és infrastruktúra biztosításával. Persze ez is, mint már számtalan felvetésem, csak egy elkalandozott gondolat. Mert igen, ha lennének ilyen jó minőségű bordélyházat, akkor előbb-utóbb megint csak megjelenne az olcsó kínálat. És azt hiszem itt körbe is értem.
    Na azt hiszem tisztességesen elkalandoztunk már megint.

    Kedvelés

    • Ott tévedsz, hogy míg mások kizsákmányolása nem emberi jog, addig a saját emberi méltósághoz fűződő igen. Tehát nem, ne legyenek vevők, ne legyen kereslet, és az egész ne legyen semmilyen szinten legális és legitim. És ha eltűnik a kereslet, akkor, ahogy mondtad is, majd nem lesz kínálat se. Egyébként ha szerinted ez olyan oké, “semmikülönös” foglalkozás (olyan szép idillt festettél itt a mosolygós és tiszta lányokkal, akik szolgáltatnak ám böcsülettel, nem ám csak másfél perc a szopás!), akkor miért inkább madám (vagy ahogy jól mondtad, strici) akarsz lenni, és miért nem “szexmunkás”?

      Kedvelés

  8. Szerintem a “sötét oldal” (erőszak, bűnözés…) egyszerűen mindenhol jelen van, és jelen volt. Az emberiség eddigi írott történelmében nem találni egyetlen egy városnyi helyet, ahol emberéletnyi időre minden oksa lett volna, a tökéletes jóság egyszerűen nem jellemzője az életnek (de fejlődés szerintem van). Papok között is van pedofília, sikkasztás is, de van korrupt rendőr, tanár, lelkiismeretlen orvos, pék is… stb, pedig…

    Ha valami illegális, akkor sokkal jobban megnő a bűnözés és a bűnözői kör jelenléte abban, és ha legális akkor meg kevésbé (de akkor sem tűnik el teljesen), mert akkor számonkérhetőbb, láthatóbb, kisebb a “sorsközösségi” összetartás benne (mert nincs üldözve). Ezért is legalizálták pl a prostitúciót is, pl nálunk is.

    A belső kontrol, a belülről vezérelt erkölcs (a lelkiismeret) érzelem: empátián alapszik (érzem, hogy ez nem jó nekem, másnak = nem teszem), és ezt vagy érzi valaki, vagy nem. De senkit nem lehet felszólítani arra, hogy most érezzen ezt vagy azt, az érzelem nem tudatos, hanem csak van (vagy nincs). Gyermekkorban alakul ki, hogy milyen mélységekig jut el valaki érzelmi életében, egyrészt a génruletten kipörög fogantatáskor valami: kinek mi, és azután ezt a lehetőséget fejlesztheti (vagy ronthatja le) a nevelés, a szeretet (hiánya).

    Felnőtt korban már szerintem ritka a nagy és mély érzelmi (=erkölcsi) fejlődés (de nem lehetetlen).
    A törvényalkotók és rendfenntartók tehát azért vannak, hogy aki nem érzi (eléggé), azzal meg külső kontrollal (büntetéssel, elzárással, félelemmel) betartassák az adott társadalom épp jónak ítélt normáit (amik között vannak egyértelműen jók, pl a “ne ölj”, és mindig vannak már elavult normák is). De attól még rengeteg ember nem érzi, tehát ha épp nincs konkrét külső kontrol (vagy az attól való félelem) és épp lehetősége adódik, akkor sokan bepróbálkoznának ezzel-azzal, bármilyen területen… (de szerencsére sokan mások meg ekkor sem…)

    Kedvelés

      • Te tévedsz, a prostitúció legális ma Magyarországon.

        A törvény szabályozza a kereteit (a New Yorki egyezmény „csak” a harmadik személyt, azaz pl. a striciket…stb tiltja), de ebbe, hogy akkor most pontosan mik a törvényes keretei a prostitúciónak igazán nem szeretnék itt belemenni, és linkelgetni sem akarnék ezen a honlapon a témában, elég gugliba beírni azt a két szót, hogy prostitúció + legális, és lesz rá releváns találat, annyira, hogy még hivatalos érdekvédelmi szervezetük és honlapjuk is van.

        Szívem szerint én azt szeretném, ha egyáltalán nem lenne bűnözés, aggresszió, prostitúció…stb és a világunk a világok lehető legjobbika lenne mindenki számára, de a vágyak és a valóság sajnos nem mindig mindenben ugyanaz.

        Kedvelés

        • Igen, köszi a kiegészítést, bár továbbra sem legális, inkább csak megtűrt (nem üldözött), a kerítés üldözött (elvileg). Egyébként sokan (nyilván érdekeltség miatt) szeretnék befolyásos helyekről is, hogy kilépjünk az egyezményből. Európában ha jól tudom Hollandiában, Svájcban és Németországban legális a prostitúció(val haszonra szert tenni, akár harmadik személynek is, azaz legálisan lehet bordélyt nyitni).

          Kedvelés

  9. Andi ha már így megszólítottál, akkor én, mint prosti is szívesebben dolgoznék egy bordélyban. Már csak az alapvető szükségleteim miatt is. A soron, ahol a lányok állnak, télen-nyáron falatnyi bugyiban, és melltartóban, max egy üveg ásványvíz van náluk. És néhány bokor, ahol gondolom elintézik ügyes-bajos dolgaikat. Nem hinném, hogy a “lepippantáson” kívül itt bármire lenne igény, és megoldás. Szerintem ez ebben formában inkább gyomorforgató, mint vágykeltő. A stricik kb egy sarokra parkolnak, és “felügyelik” a lányok testi épségét, és gondolom munkamorálját. Ez gááz! Ez így szerintem azonkívül, hogy biztos, hogy olcsóbb, de se az ügyfélnek, se a lányoknak nem jó. Miért gond az, hogy úgy gondolom, hogy nem az utcán ázva-fázva kéne ezt intézni? Valószínűleg még így is van kereslet – legalábbis abból ítélve, hogy évek óta, télen-nyáron -15 és +40 Celzius fok között kint flangálnak,- van az a réteg akinek ez megfelel. Kb 300m-en osztoznak kb 15 lány.
    Szerintem mi rághatjuk még a gittet megváltozni nem fog. Kereslet van, az igények kielégítésére jelentkező is, csak valahogy a színvonalon kéne nagyon erősen emelni. És kiiktatni a bűnözői réteget aki csak vámszedője ennek az iparágnak, de nem befektetője. Sokkal jobban átláthatóvá téve, folyamatosan ellenőrizve lehet letisztulna ez az iparág is.

    Kedvelés

    • Abban egyetértek, hogy a prostituáltaknak legyen jobb, kezdhetnénk például azzal, hogy ne kelljen nekik prostituálódniuk.
      Az ügyfél meg nem érdekel, szerintem egész jó megoldás lenne a helyi lapban közzétenni a névsorukat minden héten, és ez még csak nem is olyan radikális mint a svéd modell, ahol dutyiba mennek.

      Kedvelés

  10. Totál nem ide való vagy akár ide való kérdésem van: szerintetek a Magyarországon született, de lakcímmel, és egyéb biztonságos elhelyezéssel nem rendelkező menekültek babáinak mi lesz a sorsa? Talán tegnap, vagy előtte volt a hírekben, hogy a Keleti pályaudvarhoz közel eső kórházban (Péterfy) született egy baba. No most mi lesz az Ő sorsa? 3 nap után viszi Anyukája vissza a keletibe? Vagy a gyámhivatal gyámság alá veszi? És ha igen, akkor örökbe adható? Mert, hogy a szüleinek nincs bejelentett lakcíme? Fogalmam sincs róla! Ti erről mit tudtok?

    Kedvelés

      • Azért az nagyon durva is lenne, ha örökbeadnák, hiszen ezek szerintem kívánt gyerekek, nem akarják hátrahagyni őket. Legalábbis nekem ez a benyomásom, hiszen családostul jönnek a menekültek, nem véletlenül. Szóval elvenni tőlük a gyereküket és örökbeadni, az majdhogynem az elrablásuk lenne. Vagy volt olyan hír, hogy a kórházban hagyták a gyereket, mert mentek tovább? Ha igen, akkor persze más a helyzet, gondolom elég bonyolult.

        Kedvelés

  11. Visszajelzés: A férjem külföldi | Örökbe.hu

  12. Visszajelzés: Tíz világtrend az örökbefogadásban – Gyereksorsok

  13. Visszajelzés: Tíz világtrend az örökbefogadásban | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s