Örökbe.hu

Pár napja itt az Örökbe.hu oldalon bemutattam a Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című dokumentumfilmet, és interjút közöltem Lukács Csaba filmrendezővel. Most a filmben is megszólaló szakember, Székely Zsuzsanna pszichológus, a Tegyesz egykori munkatársa, a Mózeskosár Egyesület elnöke osztja meg gondolatait az ott ábrázolt helyzetről, mikor az erdélyi szülők a 90-es években jóformán eladták a gyermekeiket Nyugatra. Székely Zsuzsa írását közlöm.

Lukács Csabának a Szombathelyi Savaria Filmszemlén első helyezéssel díjazott Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című nagy sikerű dokumentumfilmjét eddig már több közel 40 ezren nézték meg a Youtube-on. A film megrázó képkockákkal mutatja be a Romániából a 90-es évek elején kiskorukban Nyugatra örökbeadott, már időközben felnőtt magyar fiatalok visszatérését a születési családjukba. Romániában a rendszerváltás után tömegesen – becslések szerint ötvenezer gyermeket – adtak örökbe külföldre az akkori rémes intézeti körülmények közül, legtöbbször korrupcióval gyorsítva az eljárást, vagy akár pénzért csikarva ki a szülők beleegyezését, hivatalos nyilatkozatát. „A vér szerinti szülők jellemzően azzal kezdik, hogy ők nem írtak alá semmit, nem akarták örökbe adni a gyereket, aztán elszólják magukat, hogy „csak egy ócska színes tévét adtak, hamar elromlott”, vagy „mire volt elég az a kétszáz márka?” Az örökbefogadó szülők lehet, hogy nem is tudták, hogy tulajdonképpen veszik a gyereket – csak kifizették a közvetítők által ”ügyintézésre” kért összeget. Nekik megért pár ezer dollárt vagy márkát, hogy gyorsan menjenek a dolgok – Románia amúgy is korrupt ország hírében állt, természetesnek gondolták, hogy mindenért fizetni kell. A történetben számomra az volt a legszomorúbb tanulság, hogy minden résztvevő meg volt győződve arról, helyesen cselekszik. A gyerekre vágyó szülő kapott egy új családtagot, a román gyerekvédelmi rendszer megszabadult a tehertől, ráadásul a közvetítőnek is tiszta volt a lelkiismerete, mert szerinte a gyerek is jól járt, hiszen „normális” családban nőhet fel. És lehet, hogy igaza is van mindenkinek, de a dolog mégis nagyon fájdalmas” – nyilatkozza Lukács Csaba Mártonffynak a vele készített interjúban.

Pszichológusként úgy látom, hogy még ha sokkal jobb anyagi körülmények közé és szerető családba is kerül a gyerek, a származási családtól való elszakadás, a gyökértelenség miatt örökbefogadottnak lenni komoly sérelem, trauma, aminek a feldolgozása sokszor egy életen át tartó nehéz identitási, önelfogadási úttal jár. Az újságíró kérdése, hogy lett-e volna esélyük felnőni ezeknek a gyerekeknek az eredeti családjukban, vagy csak az örökbefogadás volt nekik a megoldás. Jobb nekik így?

A rendező véleménye, hogy ezek a fiatalok sokkal jobb körülmények között nőttek fel, de akikkel találkozott, azokon látszott, hogy súlyos terhet cipelnek. Volt, aki meg is borult a találkozás után, Romániába költözött egy időre, és úgy tűnt, kicsúszik a lába alól a talaj. Végül – azért szerinte szerencsére – ő is visszatért az örökbefogadó családhoz és most úgy tűnik, minden rendben van.

A film nézői úgy gondolhatják, hogy amit a filmen látnak, az már történelem, és csak a sötét Romániában, vagy esetleg a ma még a világban meglévő diktatúrákban és a fejlődő országokban történhetett, illetve történhet meg a nyomorban élő emberekkel. Holott a gyerekkereskedelem nálunk is háborítatlanul zajlik napjainkban is, csak sokkal szofisztikáltabban, feltűnés nélkül, nehezen leleplezhető módon, modern technikák (internet) felhasználásával. Nem egy internetes oldalon ”bajba jutott” terhes nők kínálják gyermekre vágyóknak születendő gyermeküket és a másik oldalon ugyanúgy folyamatosan több gyermektelen pár is hirdetésben teszi közzé, hogy örömmel vállalná felnevelésre annak a nőnek az egészséges újszülött gyermekét, aki örökbe adná csecsemőjét. Nem egyszer burkoltan mindenféle támogatásukat is felajánlják ahhoz, hogy biztonságban, egészségesen születhessen meg a gyermek.

A film az újratalálkozások megható pillanatai mellett arra is rámutat, hogy mi is ennek a vásárnak a valódi (lelki) ára. (Az egyes hazatérők összeomlásának ez lehetett az egyik oka, hogy megtudták, hogy gyakorlatilag eladták őket.)

Nem is olyan régen nálunk is volt egy botrány, a köztiszteletben álló orvosprofesszor hasonlóan kereskedett újszülöttekkel. Vajon hogy vannak most a 90-es években általa Amerikába „közvetített” gyermekek? Mi lesz, ha egyszer ők is hazatérnek Magyarországra, keresik származási családjukat, és kiderül a számukra is, hogy pénzért vették őket a szüleik? Ezzel a történettel ki számol el nekik, de még inkább a saját lelkiismeretének? Hajlandó lesz-e az az anya találkozni majd huszonvalahány év múlva a professzor úr által Amerikába közvetített gyermekével, aki csak azért lett terhes, hogy majd 250 ezer forintért örökbe adja az újszülöttet? Aki erről még egy riportfilmben nyíltan be is számolt annak idején a botrány kirobbanása után az egyik tévécsatorna hírműsorában, egy tyúkól előtt, a 10 év körüli kislánya feje felett. Milyen lelki rombolást végezhetett ez az aktus, és ez a tudás az anyjáról, a testvéreiről ennek a kislánynak a lelkében akkor és a további személyiségfejlődésében?

A kirobbant botrány után megtiltották külföldre a nyílt örökbefogadást. (Az ügy hozzájárult a magyar örökbefogadási szabályozás fejlődéséhez, ezután került törvénybe, hogy külföldre csak olyan gyerek kerülhet, akinek Magyarországon nem találtak örökbefogadókat, valamint hogy az örökbefogadás nem járhat haszonszerzéssel a közreműködők számára – M. Zs.)  2014-ben pedig bevezették a kötelező krízistanácsadást az újszülöttek nyílt örökbeadási eljárásában. Azóta ennek keretében kötelező közvetítők beiktatása a folyamatba, de az ilyenkor általánosan szülés körüli egyszeri tanácsadási helyzetből álló krízistanácsadás csak különleges esetekben ad alkalmat  az anyagi haszonszerzés leleplezésére a felek között.

Ki a felelős, a “bűnös”: a közvetítő „laikus”, vagy a szakemberek, akik  szemet hunynak az ilyen esetek felett, vagy a tudatlan, gyermekét egy tévéért odaadó szülő, aki közben azért azt is reméli, hogy a gyereknek így jobb sorsa lesz? Hogy hat egy ilyen ügy a résztvevőker?

a) A gyerekek: Joggal gondolhatják: mennyit érek én, mennyit értem a vér szerinti szüleimnek, mennyit értem az örökbe fogadóimnak, engem vajon mennyiért vettek a szüleim? Miért nem segítettek inkább a szüleimnek anyagilag, ha csak ezen múlott, hogy velük maradhassak? Ha akár csak fantázia szintjén megjelenik az örökbe adott gyermekben, hogy őt pénzért vették, az igen romboló tud lenni.

b) Az örökbefogadók: Milyen bűntudatos, mindent megmételyező érzés lehet később örökbefogadóként úgy élni, nevelni a gyermeket, a szemébe nézni, ha ilyen mértékben visszaélt a sokszor tudatlan, de szinte mindig kiszolgáltatott helyzetben lévő, nyomorgó emberek, nők helyzetével, a gyermeke szülőanyjával azért, hogy megszerezze magának a gyermeket?

Ilyen történet mellett valószínűbb, hogy inkább akadályozza majd később, hogy megtalálja a családját a fiatal, nehogy kiderüljön a titka: tulajdonképpen vette őt, mint egy kaucsukbabát. (A filmen is csak egy anya kíséri el a fiát a hosszú útra. Egy lány visszalép az utazástól, talán az ő szülei is ellenzik, bár nem tudjuk, ha így van is, miért.)

c) Az örökbeadók: Milyen bűntudattal élhet, az, aki egy színes tévéért adta oda a gyermekét? Az újra találkozást az ilyen múlt hogyan, mennyire terhelheti meg? A szégyenérzet mellett talán épp a bűntudat nem tudatos, – de valószínű énképgyógyító – csökkentéséért kell azt mondaniuk, hogy a tévé értéktelen volt, „hamar elromlott”, hogy csak, mint egy virágcsokor, jelképes ajándékként épüljön be, legyen jelen élettörténeti narratívájukban, emlékezetükben.

d) A közvetítők: A filmben közülük senki nem tűnik fel. Nem tudjuk meg, hogy miért, de valószínűleg már régen nem dolgoznak a hatóságoknál. Ma már nem számon kérhető a felelősségük, de jó lenne legalább abban a tudatban élni, hogy ma már a közvetítők, – akár civil önkéntesként, akár szakemberként vesznek részt a nyílt örökbefogadási procedúrában,- mind előre fel tudják mérni az ilyen háttér támogatásának, kiszolgálásának, elnézésének a romboló hatását mind a három fél számára. Emellett a hatóságnak sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítania azoknak az ügyeknek a feltárására, amelyekben nem a közvetítő szervezetek által ismerkednek össze az örökbefogadók az örökbeadókkal, hanem az interneten, vagy orvos közvetítésével. Ehhez a „nyomozói” munkához ugyanis a gyermekvédelmi szakembereknek sem eszközeik, sem felhatalmazásuk nincsen. (Krízistanácsadáson többször láttunk anyagi támogatásra utaló jeleket, nem életszagú sztorikat, de bizonyítani ezeket nehéz.)

Sem a civil, sem az állami és hatósági közvetítők nem bújhatnak már a mögé a szólás mögé, hogy őket a jószándék vezette. Ők szakemberek a témában, ezért annyi tudás, humánum és meggyőződés, amennyit ez az iromány is közvetíteni próbál, minimum elvárható tőlük.

Ugyanerről szól a béranyaság kérdése is: gyerekkereskedelem, kiszolgáltatott emberek kihasználásával. Bár ez legalább nem engedélyezett hazánkban.

Mit tegyen ezek fényében egy örökbefogadásra várakozó, ha „szembejön vele” egy krízisterhes, aki neki adná örökbe a gyerekét?

Azonnal forduljanak közvetítő szervezethez, aki gondozza az anyát a terhesség alatt, ne várják meg a szülést. És semmilyen anyagi támogatást ne nyújtson a terhes nőnek, még a magzatvédő vitamint se ő vegye meg, bízza ezt a közvetítő szervezetre. Egy jóérzésű ember el tudja különíteni a „lefizetést” a gesztus szintű segítéstől: szülés után a saját autón vinni a gyámhivatalba, meghívni aznap egy ebedre. Az ennél komolyabb támogatás viszont lekötelezheti a terhest, erősebb szóval nyomásgyakorlásnak, zsarolásnak is nevezhetjük.

Köszönjük Székely Zsuzsának az írást! A magánutas örökbefogadás témájával hamarosan egy szerdai virtuális rendezvényen is foglalkozunk.