történelem

Fekete, örökbefogadott és egy náci unokája

ÖrökbeHozzászólás

Vendégposzt. Tompa Andrea író könyvajánlója Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvéről. A kötet hamarosan magyarul is megjelenik.

Ezzel a könyvvel való találkozásom, mint annyi mással, sem a véletlen műve. Nem ajánlotta ugyan senki, de azok a kérdések, amelyek foglalkoztatnak: örökbefogadás, múltfeldolgozás, a nehéz történelmi örökségek számbavétele, társadalmi traumákkal való kiegyezés, mind együtt vezetettek el hozzá. Az a korábbi előfeltevésem, hogy a nagy történelmi kataklizmák szétzilálják a családokat, megbontják a nemzedékek közti kommunikációt, vagyis a családok maguk e traumák hordozói, mindig afelé sodor, hogy családi történeteket keressek, amelyeken keresztül jobban érthetem egyrészt a mögöttünk (nem) lévő, inkább bennünk hordozott 20. századot, másrészt az örökbefogadás mintázataival ismerkedjek. Így találtam rá Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvére, melyet a szerző, társával, Nikola Sellmairral együtt németül írt és a tekintélyes Rowohlt kiadó jelentett meg 2013-ban. A könyvet angolul olvastam. 

Hogy egy életben egyszerre kapja meg valaki mindezt: örökbefogadást, németként, fekete nőként, egy súlyos háborús bűnös nagyapa unokájaként, az a sors különös, bár történelmileg mégis szépen összerakható – és a szerző által szépen össze is rakott – műve. Majdnem azt írtam: adománya. Kétszeres trauma, amivel Jennifer Teege e könyvben, sorsának megfogalmazásákor birkózik. A könyv ennek a lenyomata – annak a jelen időnek, ahogy a szerző felfedezi saját történetét.

Először még nem is a könyvét olvastam, hanem egy interjút hallgattam meg vele. Elmélyült figyelme, halk, magabiztos, némi szomorúsággal átitatott tekintete egy olyan emberé, aki tudja, mi a „dolga”, a felelőssége, németként, a náci múlt örököseként, és örökbefogadott felnőttként. Olyan embernek tűnik, aki minden erejével (és sok van neki) tisztába akar jönni múltjával, hogy élhető jelene lehessen.

Jennifer Teege könyvének kiindulópontja nem az örökbefogadottsága tényének felfedezése – ezzel a szerző, úgy tűnik, mindig tisztában volt. Anyja, Monika Hertwig (a nevek egyáltalán nem lényegtelenek) látogatta jó darabig, majd megszakadt a kapcsolatuk. A könyv megírására az a felnőttkori – Jennifer 38 éves, két gyermek anyja – döbbenetes felfedezés sarkallja, amikor egy könyvtárban olvasgatva véletlenül felfedezi, hogy anyai nagyapja nem más, mint Amon Göth, a płaszówi láger szadisztikus náci parancsnoka, akit háborús bűnösként végeztek ki 1946-ban. Amon Göth borzalmas kegyetlenségű figuráját a Schindler listája című film is megörökítette; Ralph Fiennes játssza őt. Göth lánya, Monika ekkor, vagyis a kivégzéskor mindössze tíz hónapos, az ő anyja, a lágerben Göth-tel együtt élő, szépséges Ruth Irene Kalder azonban úgy beszél a felnövő kislánynak a kivégzett apáról, mint hősről. Monika maga is fiatal felnőttként tudja meg, hogy ki is volt az apja, a Göth nevet nem viseli, Monika Kalderként születik. A családi hallgatás nagy öröksége ez, ezt a hallgatást adja aztán tovább a saját – örökbeadott – lányának. Aki egy nigériai férfitól születik. → olvasásának folytatása

Vendégposzt: A gyerekkereskedelem ára

Örökbe6 hozzászólás

Pár napja itt az Örökbe.hu oldalon bemutattam a Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című dokumentumfilmet, és interjút közöltem Lukács Csaba filmrendezővel. Most a filmben is megszólaló szakember, Székely Zsuzsanna pszichológus, a Tegyesz egykori munkatársa, a Mózeskosár Egyesület elnöke osztja meg gondolatait az ott ábrázolt helyzetről, mikor az erdélyi szülők a 90-es években jóformán eladták a gyermekeiket Nyugatra. Székely Zsuzsa írását közlöm.

Lukács Csabának a Szombathelyi Savaria Filmszemlén első helyezéssel díjazott Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című nagy sikerű dokumentumfilmjét eddig már több közel 40 ezren nézték meg a Youtube-on. A film megrázó képkockákkal mutatja be a Romániából a 90-es évek elején kiskorukban Nyugatra örökbeadott, már időközben felnőtt magyar fiatalok visszatérését a születési családjukba. Romániában a rendszerváltás után tömegesen – becslések szerint ötvenezer gyermeket – adtak örökbe külföldre az akkori rémes intézeti körülmények közül, legtöbbször korrupcióval gyorsítva az eljárást, vagy akár pénzért csikarva ki a szülők beleegyezését, hivatalos nyilatkozatát. „A vér szerinti szülők jellemzően azzal kezdik, hogy ők nem írtak alá semmit, nem akarták örökbe adni a gyereket, aztán elszólják magukat, hogy „csak egy ócska színes tévét adtak, hamar elromlott”, vagy „mire volt elég az a kétszáz márka?” Az örökbefogadó szülők lehet, hogy nem is tudták, hogy tulajdonképpen veszik a gyereket – csak kifizették a közvetítők által ”ügyintézésre” kért összeget. Nekik megért pár ezer dollárt vagy márkát, hogy gyorsan menjenek a dolgok – Románia amúgy is korrupt ország hírében állt, természetesnek gondolták, hogy mindenért fizetni kell. A történetben számomra az volt a legszomorúbb tanulság, hogy minden résztvevő meg volt győződve arról, helyesen cselekszik. A gyerekre vágyó szülő kapott egy új családtagot, a román gyerekvédelmi rendszer megszabadult a tehertől, ráadásul a közvetítőnek is tiszta volt a lelkiismerete, mert szerinte a gyerek is jól járt, hiszen „normális” családban nőhet fel. És lehet, hogy igaza is van mindenkinek, de a dolog mégis nagyon fájdalmas” – nyilatkozza Lukács Csaba Mártonffynak a vele készített interjúban.

Pszichológusként úgy látom, hogy még ha sokkal jobb anyagi körülmények közé és szerető családba is kerül a gyerek, a származási családtól való elszakadás, a gyökértelenség miatt örökbefogadottnak lenni komoly sérelem, trauma, aminek a feldolgozása sokszor egy életen át tartó nehéz identitási, önelfogadási úttal jár. Az újságíró kérdése, hogy lett-e volna esélyük felnőni ezeknek a gyerekeknek az eredeti családjukban, vagy csak az örökbefogadás volt nekik a megoldás. Jobb nekik így?

A rendező véleménye, hogy ezek a fiatalok sokkal jobb körülmények között nőttek fel, de akikkel találkozott, azokon látszott, hogy súlyos terhet cipelnek. Volt, aki meg is borult a találkozás után, Romániába költözött egy időre, és úgy tűnt, kicsúszik a lába alól a talaj. Végül – azért szerinte szerencsére – ő is visszatért az örökbefogadó családhoz és most úgy tűnik, minden rendben van.

Jelenet a Gyökérkeresők c. filmből

A film nézői úgy gondolhatják, hogy amit a filmen látnak, az már történelem, és csak a sötét Romániában, vagy esetleg a ma még a világban meglévő diktatúrákban és a fejlődő országokban történhetett, illetve történhet meg a nyomorban élő emberekkel. Holott a gyerekkereskedelem nálunk is háborítatlanul zajlik napjainkban is, csak sokkal szofisztikáltabban, feltűnés nélkül, nehezen leleplezhető módon, modern technikák (internet) felhasználásával. Nem egy internetes oldalon ”bajba jutott” terhes nők kínálják gyermekre vágyóknak születendő gyermeküket és a másik oldalon ugyanúgy folyamatosan több gyermektelen pár is hirdetésben teszi közzé, hogy örömmel vállalná felnevelésre annak a nőnek az egészséges újszülött gyermekét, aki örökbe adná csecsemőjét. Nem egyszer burkoltan mindenféle támogatásukat is felajánlják ahhoz, hogy biztonságban, egészségesen születhessen meg a gyermek. → olvasásának folytatása

Visszatekintés: a hatvanas években az örökbefogadás

Örökbe1 hozzászólás

Kis csemege az 1963-as A dolgozó nő című kötetből, ami az otthon minden kérdésében eligazít, a családformáktól kezdve a lakberendezésen át a főzésig. Az örökbefogadásról az “Idegen a családban” című fejezet emlékezik meg, a válás, újraházasodás, mostohaszülő, -testvér kérdései között. Olvassátok, okuljatok.

A háromszög néma oldala

Örökbe6 hozzászólás

Sue Wells fél évszázaddal ezelőtt, 17 évesen adta örökbe a lányát, akit lányanyaként szült Új-Zélandon. Ma Nagy-Britanniában él, szociális munkásként dolgozik, még két lánya született, s azóta az örökbeadott lányával is újra találkozott. Sue-val a Mózeskosár Egyesület 25 éves konferenciáján beszélgettem, ahol előadást is tartott. Az egyesület kiadta magyarul Veled, nélküled címmel Sue Wells könyvét, amely 16 lemondó anya történetét tartalmazza, akik a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben, Nagy-Britanniában és Új-Zélandon adták örökbe a gyermeküket. Néhány írásban az örökbeadott gyermek és az örökbefogadó szülő is mesél. Sue célja bemutatni az örökbefogadási háromszög „láthatatlan” oldalát, a vér szerinti anyák szemszögét, s a kapcsolattartással járó nyílt örökbefogadás népszerűsítése. Vele és a Mózeskosár egyesület vezetőségének alapító tagjaival készítettem interjút az örökbeadó anyák helyzetéről.

Lát közös vonásokat a lemondó anyákban, akiket meginterjúvolt a kötetéhez?

Sue Wells: Igen, közös bennük az élethosszig tartó gyász, ami az évek során növekszik is, pont ellenkezőleg, mint a más típusú gyásznál. Szerették a gyereküket, de lemondtak róla egy meddő pár számára, mert nem éltek házasságban. A Veled, nélküled örökbeadó anyák történeteinek gyűjteménye, az örökbeadásé és a viszontlátásé. Hangot akartam adni nekik, az elbeszélés gyógyító hatása miatt. A könyvben levő esetek példát mutatnak a veszteségre és a szeparációra, a titok nyomasztó súlyára, s arra, hogy ezek a nők egy életen át vágyakoznak a gyerekük után, és néhány egymásratalálás is szerepel benne. Az én történetemet is megírtam a könyvben.

Nagy-Britanniában egy napilapba írtam egy cikket az örökbeadásról, és a reakciók elindítottak egy gondolkodást, ennek az eredménye lett a könyv. Egy kérdőívet szerkesztettem, 262 brit örökbeadó anya válaszolt, 1932-ig visszamenő történetekkel, sokaknak ez volt az első alkalom, hogy az örökbeadásról beszéltek. Hagyományosan az örökbeadó anyák a háromszög csendes oldala. A nők 86 százaléka úgy érezte, nem volt választása. Az örökbeadó anyák traumája a gyerekük elvesztése mellett szégyennel, bűntudattal, titkolózással párosul, sokaknak egy életen át. Többen oldalakat írtak nekem. Hiába mondták nekünk, hogy „felejtsd el a gyerekedet, majd szülsz másikat”, ők nem akartak továbblépni és felejteni. Nem kaptak semmilyen információt a gyerekről, ez szorongást indított el bennük, a veszteség tagadása feloldatlan gyászt eredményezett. Sokan mondták, hogy érzelmileg, vagy fizikailag a hatása alá kerültek, depresszió, szorongás alakult ki bennük, vagy kapcsolatteremtési nehézségek. Sokan közülük ezt a döntésüket bánják legjobban életükben. Így jött az ötlet, hogy egy könyvben is bemutassam a vér szerinti anyák történeteit.

Ezek kényszeradoptálások voltak?

Ezt nem artikuláltuk akkoriban. A legtöbb nőre nyomást gyakoroltak, hogy mondjon le a gyerekéről. Nem ezt akarták, de aláírták az örökbeadási papírokat. Nekünk azt mondták, nem vagyunk elég jó szülők, mert nem vagyunk házasok, ha szereted a gyerekedet, lemondasz róla és elfelejted. Úgy éreztük, bűnt követtünk el, magunkat hibáztattuk azért, ami történt, nem éreztük magunkat felhatalmazva, hogy véleményünk legyen, és nem is kérték a véleményünket vagy az egyetértésünket. Ez nem igazán lett megbeszélve. Kivéve akkor, mikor információt kértek rólunk és a vér szerinti apáról, ez volt az egyetlen alkalom, mikor előkerül a téma. Megnéztem a nyomtatványt, de csak picike rubrikát hagytak a családi háttérnek, minél kisebb betűkkel írt a szociális munkás, annál több információ fért ki. Az apáról egyetlen dolog érdekelte őket, hogy szenved-e valamilyen nemi betegségben. Minimális információt kaptak az örökbefogadók a szülőanyáról. És sérült gyerekeket nem adtak örökbe, őket megtarthatták az anyák, mert a hatvanas években annyi gyerekből lehetet válogatni. Ma épp fordítva van.

Tekintve ezt az óriási gyászt, mondhatjuk, hogy az örökbefogadások egy része hiba volt és jobb lett volna, ha a gyerek a vér szerinti anyával marad? → olvasásának folytatása

Dolly Jancsi örökbe fogad

Örökbe1 hozzászólás

Avagy: két magyar származású amerikai revüsztár kalandjai a húszas-harmincas években. Ma 125 éve születtek a Dolly lányok, az akkori idők világhírű táncos ikerpárja. SN olvasónk vendégposztja, aki a cikkeket és képeket is gyűjtötte.

Deli Janka életét regényes jelzővel illetni nem túlzás. A Deli lányok 1892. október 25-én születtek Balassagyarmaton, Pest külvárosából kerültek 1905-ben (13 évesen) Amerikába édesapjukkal, a megélhetés reményében. A lányok kávéházakban, bárokban kezdenek táncolni pénzkereseti lehetőségként. Hasonlóságuk, kirobbanó tehetségük, valamint az általuk alkalmazott szokatlan látványelemek és technika hamar sikert arat. Pár év és nemcsak Amerika, Európa is megismeri a Dolly Sisterst: Dolly Jennyt és Dolly Rosie-t, a „mennyei ikreket”. Némafilmekben szerepelnek, megnyílik a Broadway mellett számukra a spanyol király, az angol trónörökös kapuja is. Gazdagság, fényűzés az életük. Egy ideig a világ negyedik legnagyobb csiszolt gyémántja is a birtokukban van.

A magyar lapok rendre foglalkoznak Dolly Jancsi és Dolly Rózsi magánéletével és karrierjével: tudósítanak fellépéseikről, ahogyan arról is, ha valamelyikőjük szerelmi kalandba keveredik, szalont nyit, nyer Monte Carlo valamelyik kaszinójában, árvaháznak adományoz, vagy ha 54 szobás kastélyt vesz Párizs mellett.

A húszas években látogatnak vissza először Magyarországra, 1928 márciusában pedig a Színházi Élet újságírójával közlik magyarul először, hogy visszavonulnak, és mint Dolly Sisters nem lépnek fel többet.

Hogy hogyan kerül a kalandos életű Janka története a blogra, nem nehéz kitalálni. A visszavonulás után a művésznő gyermekre vágyik és úgy gondolja, a legegyszerűbb és legemberségesebb módja ennek az, ha egy árvaházi gyermeket fogad örökbe és mivel szívesen gondol szülőhazájára, büszke származására, egy húsvéti magyarországi látogatása alkalmával nagy körítés és sajtóvisszhang mellett kiválaszt egy ötéves kislányt, akit örökbe fogad.

A táncosnő így kommentálta a döntését: „-Vágyódtam egy gyerek után … most már nemigen lesz színpad… hát nem is tehettem egyebet mást, minthogy egy kis csöppség örökbefogadására gondoljak. És ha már jót tehetek egy kisgyermekkel… akartam, hogy az magyar legyen. Én nagyon boldoggá és gazdaggá akarom tenni a gyerekemet, hát gondoltam, mégse legyen az angol vagy francia… Ezzel a gondolattal jöttem már el hazulról és ezért kellett a háziorvosom is, hogy segítsen kiválasztani egy ép, egészséges gyereket… Így került hozzám Klárika. Nagyon egyszerű! Negyvennyolc órája van nálam, de már nem tudom elképzelni, hogy egy napra is elváljak tőle. Már mindem formalitás és okirat rendben. Az enyém, a szegény édesanyja ideadta. – másképp nem is mertem volna vállalni a felelősséget, meg nem is mertem volna megszeretni, az egész szívemet odaadni, hogy azután egy napon jöhessen valaki, aki azt mondja: jogom van elvinni Klárikát! Ezt nem bírtam volna. A kislány apja nyomtalanul eltűnt, elment, amikor a gyermek egyéves volt. Most már én vagyok a gyermek apja és anyja…. Klárikából úri kislány lesz és ha Isten engedi, nagyúri lady. Sokat fog tanulni magyarul, németül, franciául, angolul, zongorázni, énekelni és tornázni, lovagolni, úszni…És jó szíve legyen az életben.”

→ olvasásának folytatása

Régi újságcikkek, 1.

Örökbe5 hozzászólás

SN olvasónk gyűjti a két világháború közti lapok örökbefogadással kapcsolatos híreit. Ma a gyűjteményéből teszek közzé néhány cikket. Háromhónapos “újszülött”, csecsemőkereskedő szülésznő és társaik. Már akkor is a lánycsecsemők voltak a legkelendőbbek! Kattintásra a képek kinagyíthatók, a teljes újságoldalt és a kivágott cikket is közlöm.

ujsag_1936_01__pages57-57-page-001

ujsag-1936_01-05 → olvasásának folytatása

„Ötven gyereknek találtam családot”

Örökbe5 hozzászólás

Pataki Zita (42) televíziós műsorvezető, az RTL Klub időjósa pályája kezdetén, húsz évvel ezelőtt örökbefogadási tanácsadóként dolgozott. Erről az időszakról mesélt az Örökbe.hu-nak. Zita jóformán autodidaktaként vágott bele a munkába, sok mindenre ösztönösen ráérzett. Azóta sokkal szabályozottabb lett az örökbefogadás világa, ezeket a változásokat jeleztem az interjúban.

Mikor kerültél először kapcsolatba hátrányos helyzetű gyerekekkel?

A szüleim gyerekoromban karácsonyra kihoztak gyerekeket az egri gyerekotthonból. Sanyikát most kerestetem is a sajtóban. Ez volt az első ilyen élmény.

Aztán természetesen az általános iskolában is láttam nálam hátrányosabb helyzetű tanulókat. Én mindig jól tanultam, jól éreztem magam, de mellettem sokan nem. Figyeltem a többieket, hogy nekik miért nem megy a tanulás, és közben segítettem ott, ahol tudtam. Volt, hogy valaki helyett megírtam a dolgozatát, vagy épp megvédtem valakit, ha ő nem tudott kiállni magáért. Szerencsémre a szüleim gyerekkoromtól kezdve két elvet ültettek belém: az egyik, hogy a vélemény szabad, büszkén vállaljam azt mindig, a másik, hogy nincs felsőbb hatalom, minden ember egyenértékű. Az apukám katona volt, és anyukám mindig rámutatott a váll-lapjára, hogy a munkahelyen kívül ez nem számít, csak hogy valaki jó vagy rossz ember. Én ezzel a tudattal nőttem fel.

PatakiZita6

Hogy kerültél a GYIVI-be (Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet, a Tegyesz elődje)?

Váratlan helyzet volt. Elvégeztem a tanárképzőt, abban az évben magyar-könyvtár szakos tanárt Budapesten és Szentendre környékén nem kerestek. A GYIVI viszont meghirdetett egy örökbefogadási előadói állást, amihez pedagógusi végzettség kellett. Bementem, és megkaptam az állást.  Ma már kissé csodálkozom, hogy a főnököm rám bízta ezt a munkakört, bár amit csináltam, szerintem jól csináltam.  Akik akkor velem dolgoztak, tudják, hogy mit alkottam akkoriban: az egész archívumot rendbe tettem – hála a könyvtár szakos rendszerező ismereteimnek. Közben az összes örökbefogadásra várakozó házaspárral személyesen találkoztam, a dossziéjukat ellenőriztem, fenntartják-e még a szándékukat. És nemcsak a szülőket akartam megismerni, hanem a Pest megyei összes gyereket, aki örökbe adható, vagy az lesz valaha. Ellátogattam az összes otthonba, és folyamatosan kapcsolatot tartottam az ottani nevelőkkel, gondozókkal.

Ez mikor volt?

1996 és 1998 között dolgoztam ott.

Te voltál az egyetlen előadó?

Igen, egy titkárnő segített.

Ma egy ilyen méretű Tegyeszben van 5-6 tanácsadó.

Mellettem segített két pszichológus, és a vezetőknek hétről hétre beszámoltam.

Egy ekkora megyében van évi 30 örökbefogadás.

Igen, körülbelül 50 gyereket adtam örökbe a két év alatt. A párosítás is az én feladatom volt, és ezt meg kellett indokolnom a pszichológusnak és a gyámnak, hogy miért tartom ideálisnak.

Előtte volt bármi tapasztalatod az örökbefogadásról? → olvasásának folytatása

A trianoni árva

Örökbe3 hozzászólás

Részletek Szabó Magda Für Elise c. regényéből.

Az a több sebből vérző, eszméletét hosszú ideig vissza nem nyerő, minden tekintetben sérült gyermek, akit már az új határon belül találtak meg, s akit menekülő szülei holttestei takartak, trianoni árva volt, egy, a háború mindenkijüket elvesztett kiskorú áldozatai közül. Mikor a Nemzeti Árvák Egyletét megalapították, a későbbi Revíziós Liga tevékenysége még csak ígérkezett, ám az árvaház nagy épületének azonnal hangsúlyt adott különleges társadalmi fontossága. A közvélemény nem ok nélkül állt a háború és a békekötés eltaposottjai mellé teljes segítőkészségével: amit az elkoldusodott országban még lehetséges volt, megpróbálta megadni nekik az emberségében sebzett jótékonyság. A kezdetben néma Bogdán Cecíliát viszonylag hamar sikerült azonosítani önmagával, a halott szülei ruháiban talált okmányok segítségével. Zentán született és ő is élete negyedik évében járt, mint én.

fortepan_39042

A jelzős főnév: Trianoni árva közismert fogalom volt. Az összegyűjtött, család nélküli otthontalanokat messziről meg lehetett ismerni az egyenruhájukról, ott jártak a mi városunkban is, ahová egyesek kerültek, Cili is az volt, trianoni árva. Azzá válásának körülményeit apám sose mondta el neki, csak amennyit mindenképpen tudnia kellett, felesleges volt Cili amúgy is sérült tudatát részletekkel terhelni. Később persze közölnie kellett: a kislányt úgy találták a déli határon a demarkációs vonalon már innen, minálunk, halott apja-anyja testükkel védték meg a kétfelől rájuk záporozó golyók elől, ő fejsérüléssel és sokáig tartó memóriakieséssel élte túl a szülők pusztulását. Egyébként Cilit annak idején apám hozta a házunkba, és mikor szüleim adoptálták, felvette a Szabók ritka családnevét is, férjhez is apám karján ment, a gyerekkorunktól kedvelt verestemplomba, amely talán nem is az ő felekezete szerinti imahely volt, hiszen mikor a trianoni árvákat átvevő bizottság rendszerezte a talált gyerekek adatait, beszélni még nem tudott, felekezete megállapításának kísérletekor csak a hitágazatok szimbólumait mutatták meg neki. A kereszt után nem nyúlt, nem is vetett keresztet, a református imakönyv tetején lévő kehely rajzára viszont már rátette a kezét, nyilvánvaló volt, hogy ezek szerint protestáns. Szabó Cecília sérült fejében a szétzilált emlékekből ez az epizód sajátságos véletlenből megmaradt. Apám örült, hogy a saját lánya és az adoptált együtt járhat hittani előkészítésre, hiába született Zentán, Cili nem óhitű, még igazán szerencse, mert akkor hogy oktathatná a mi lelkipásztorunk, velem együtt. Amikor egyszer ez az epizód szóba került, fogadott testvérem elkomolyodott, nyugtalan, majd érzékelhetően zavart lett. Nem értettem az okát, félrehívott és megmagyarázta. Dódi – így hívott egész életünkben – suttogta, én nem azt mutattam, azaz én nem mutattam semmit, semmi vallásosat, erre kivételesen emlékszem. Azt láttam, pohár van a fedelen, és szomjas voltam, vizet szerettem volna inni. Sohasem mondtuk el apámnak, anyámnak sem, akármi hitűnek született is Cili, a kálvinisták kátéját tanulta.

Apám, mikor megnősült, szőke lánygyereket kért a feleségétől, az barnát szült neki, s több gyereket már nem is akart, pedig apám vágyott a vidám nyüzsgésre, tizennégyen voltak ők testvérek a köröstarcsai parókián. A Központi Trianoni Árvabizottság debreceni képviselőjeként olykor értekezletre hívták fel Pestre, ahol a központ működött, mikor azon a bizonyos örökre emlékezetes napon felutazott, nem hitte volna, hogy sok teljesületlen kívánsága közül egy most váratlanul teljesül majd. Lefolyt az értekezlet, aztán a jelenlévők meg kívánták nézni az alighanem már alvó gyerekeket, apám nem hitte volna el senkinek, hogy mikor egy óriási, általános hálószobának kijelölt helyiségbe lép, egyfajta jóvátételt kap egy megtagadott, nagyon is emberi óhaj teljesülésével. A helyiségben párnákon, matracokon százfajta pokróccal, paplannal letakarva feküdtek az árvák, akiket akkorra már kikérdeztek az idegorvosok, képzett védőnők fürdettek, s a viszonyok lehetőségeit meghaladó minőségű koszttal is ellátták őket. Mihelyt hovatartozásukat vagy teljes árvaságukat kiderítették, és bebizonyosodott, hogy minden nyomozás meddő, mert nincs a talált gyermeknek olyan családtagja, akinél elhelyezhető, felekezeti hovatartozásuk szerint egyházi létesítmények árvamenhelyén helyezték el őket, onnan kerültek aztán az iskoláskorúak elemibe vagy felsőbb iskolába, a legkisebbeket meg átvették az óvodák. Ágyaik előtt ott volt az egyenruhájuk, szépen kiteregették a fekete vászon- vagy posztóöltözéket, amelyen szürke szalag piros hímzésű felírással jelezte, aki viseli, trianoni árva. Én láttam őket felvonulni, mert egy nagyobb csapat aztán városunkba került az ottani trianoni részlegbe, patyolattiszták voltak, igen ápoltak, egyforma ruháik miatt valóságos kis hadsereg, kétnemű Twist Olivérek egy nagy tömegtemetés után. → olvasásának folytatása

Görög Ilona: Örökbefogadás

Örökbe31 hozzászólás

Kosztolányi Dezső feleségének novellája

«Állástalan pincér örökbeadná hároméves, egészséges leánygyermekét úricsaládhoz, csekély végkielégítésért. Kruspér-utca 8, III. 29.»

Barabásné az ágyban hangosan olvasta a vasárnapi reggeli ujság apróhirdetését. Mellette a másik ágyban a férje már jóideje ébren volt, de ábrándjaiba merülve tovább mímelte az alvást. Most hangosan ásított, mint az, akit hirtelen fölébresztettek. Ez az ásítás egy kissé hangos és szemrehányó volt. Az asszony tudta, hogy férje nem aludt. Ő is gyakran menekült így az örömtelen valóság elől.

– Hallod? Egy állástalan pincér örökbeadná a hároméves kislányát – ismételte az asszony, saját szavaival a hirdetést. – Nézzük meg. Jó?

– Megnézhetjük éppen, – mondta az ura kelletlenül.

Fotó: Fortepan, Adományozó: Szepessy Tibor
Fotó: Fortepan, Adományozó: Szepessy Tibor

Már unta a sok ellentmondást ebben a kérdésben. Az asszony az utóbbi időben egyre azon nyargalt, hogy vegyenek örökbe egy kisleányt. Barabás nem egészen helyeselte ezt a heves kívánságot. Ő kitünően megvolt gyermek nélkül is. Reggelente bement hivatalába, az állami zálogházba. Szerette ezt a munkáját. Szórakoztatta őt. Barátai is voltak. Ezekkel eljárt estente sörözni. Hosszan öltözködött, rendbetartotta a holmiját, élénkszínű nyakkendőket viselt, sok kölnivizet locsolt magára. Olykor egy-egy nővel is összekozmásodott, de csak óvatosan, nehogy zavar, vagy kényelmetlenség támadjon belőle. Gyakran nézték nőtlennek, ifjú agglegénynek. Ennek örült. Járása könnyű volt, ruganyos, ő maga izmos és karcsú. Kis fekete, nyírott bajúszára különös gondot fordított.

Emma, a felesége, az utóbbi években hiába küzdött a hízás ellen. Különösen a keblei duzzadtak nagyra. Túlságosan vékony lábszárán szinte félelmesen himbálódzott puha teste. Az orvos hormonokat rendelt neki, mert mint mondta, negyven évvel a belső szekréciós mirígyek nem működnek már elég jól. De a hormonok is csak éppen hogy meggátolták a további rohamos vastagodást. Idősebb is volt két évvel az uránál, akihez mint fiatal özvegyasszony ment hozzá tizenöt évvel ezelőtt. Gyermeke az első urától sem volt s a másodiktól sem. Eleinte ő se sokat törődött vele, később azonban mindenfélét megpróbált, hátha mégis lehetne egy. Egyszer már akart is lenni, de nem birta kihordani. Akkor nagybeteg lett, műtétet is hajtottak végre rajta, azóta lemondott arról, hogy neki magának gyereke legyen.

– Most felöltözünk, megreggelizünk, elmegyünk a Bazilikába és utána arra sétálunk. → olvasásának folytatása

Híres örökbefogadók: Török Sophie és Babits Mihály

Örökbe31 hozzászólás

Babits Mihály (1883-1941), a Nyugat nagy költőjének a felesége is tehetséges, bár kevésbé ismert alkotó volt, Tanner Ilonaként született, de Török Sophie néven írt (1895-1955). A házaspárnak – vélhetően a feleség egy korábbi abortusza miatt – nem lehetett gyereke. Mikor Ilona öccse teherbe ejtette a cselédlányukat, a gyermeket magukhoz vették és örökbe fogadták. Az 1928-ban született kislányt Babits Ildikó néven anyakönyvezték, a házaspár egészen sajátjaként nevelte, s eltitkolták előle, hogy nem vér szerinti gyermekük.

babits-mihaly3

→ olvasásának folytatása