Örökbe.hu

Vendégposzt. Tompa Andrea író könyvajánlója Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvéről. A kötet hamarosan magyarul is megjelenik.

Ezzel a könyvvel való találkozásom, mint annyi mással, sem a véletlen műve. Nem ajánlotta ugyan senki, de azok a kérdések, amelyek foglalkoztatnak: örökbefogadás, múltfeldolgozás, a nehéz történelmi örökségek számbavétele, társadalmi traumákkal való kiegyezés, mind együtt vezetettek el hozzá. Az a korábbi előfeltevésem, hogy a nagy történelmi kataklizmák szétzilálják a családokat, megbontják a nemzedékek közti kommunikációt, vagyis a családok maguk e traumák hordozói, mindig afelé sodor, hogy családi történeteket keressek, amelyeken keresztül jobban érthetem egyrészt a mögöttünk (nem) lévő, inkább bennünk hordozott 20. századot, másrészt az örökbefogadás mintázataival ismerkedjek. Így találtam rá Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvére, melyet a szerző, társával, Nikola Sellmairral együtt németül írt és a tekintélyes Rowohlt kiadó jelentett meg 2013-ban. A könyvet angolul olvastam. 

Hogy egy életben egyszerre kapja meg valaki mindezt: örökbefogadást, németként, fekete nőként, egy súlyos háborús bűnös nagyapa unokájaként, az a sors különös, bár történelmileg mégis szépen összerakható – és a szerző által szépen össze is rakott – műve. Majdnem azt írtam: adománya. Kétszeres trauma, amivel Jennifer Teege e könyvben, sorsának megfogalmazásákor birkózik. A könyv ennek a lenyomata – annak a jelen időnek, ahogy a szerző felfedezi saját történetét.

Először még nem is a könyvét olvastam, hanem egy interjút hallgattam meg vele. Elmélyült figyelme, halk, magabiztos, némi szomorúsággal átitatott tekintete egy olyan emberé, aki tudja, mi a „dolga”, a felelőssége, németként, a náci múlt örököseként, és örökbefogadott felnőttként. Olyan embernek tűnik, aki minden erejével (és sok van neki) tisztába akar jönni múltjával, hogy élhető jelene lehessen.

Jennifer Teege könyvének kiindulópontja nem az örökbefogadottsága tényének felfedezése – ezzel a szerző, úgy tűnik, mindig tisztában volt. Anyja, Monika Hertwig (a nevek egyáltalán nem lényegtelenek) látogatta jó darabig, majd megszakadt a kapcsolatuk. A könyv megírására az a felnőttkori – Jennifer 38 éves, két gyermek anyja – döbbenetes felfedezés sarkallja, amikor egy könyvtárban olvasgatva véletlenül felfedezi, hogy anyai nagyapja nem más, mint Amon Göth, a płaszówi láger szadisztikus náci parancsnoka, akit háborús bűnösként végeztek ki 1946-ban. Amon Göth borzalmas kegyetlenségű figuráját a Schindler listája című film is megörökítette; Ralph Fiennes játssza őt. Göth lánya, Monika ekkor, vagyis a kivégzéskor mindössze tíz hónapos, az ő anyja, a lágerben Göth-tel együtt élő, szépséges Ruth Irene Kalder azonban úgy beszél a felnövő kislánynak a kivégzett apáról, mint hősről. Monika maga is fiatal felnőttként tudja meg, hogy ki is volt az apja, a Göth nevet nem viseli, Monika Kalderként születik. A családi hallgatás nagy öröksége ez, ezt a hallgatást adja aztán tovább a saját – örökbeadott – lányának. Aki egy nigériai férfitól születik.

A lenyűgöző ebben a történetben a véletlenek és szükségszerűségek hullámzása, ami maga az élet kettőssége. Ahogy véletlenül a szerző elé kerül egy könyv, amely révén azonosítani tudja a nagyapját, az a véletlennek nem, talán inkább a tudatalatti különös szükségletének eredménye; a fiatal Jennifer éppen Izraelbe megy tanulni és megtanul héberül, legközelebbi barátai is izraeliek, olyan, mintha a tudatalatti jóvátétel folyna a nagyapa bűnei miatt; Jennifer behatóan foglalkozott a holokauszttal anélkül, hogy tudná, mennyire érintett megtörténésében nagyapja által. Az anya, Monika Hertwig az Örökség (Inheritance, 2006) című dokumentumfilmben olyan figuraként szerepel, mint aki maga is birkózik a náci múlttal, megpróbálja feldolgozni a nehéz apai örökséget, amikor találkozik egy filmbéli jelenetben azzal a zsidó asszonnyal, aki Göthtől sokat szenvedett. Azonban ez a feldolgozás az ő esetében nem terjed ki a saját örökbeadott lányára, egyetlen szó sem esik erről a gyermekről, arról az örökségről, amit ő maga örökít át. (A film több darabban összevadászható a Youtube-on.)

A könyv szerkezete is azt a komolyságot mutatja, amivel a szerző(k) szembenéz(nek) a múlttal. Jennifer egyes szám első személyben beszél önmagáról, családjáról, barátairól; társszerzője, az újságíró Nikola Sellmair pedig mint egyfajta objektív hang, egy külső szem, egy vizsgálódó tekintet, amely összegzi a tudnivalókat.

Ez a könyv kiváló példa arra, hogy a múlt megismerése micsoda külső-belső, fizikai-szellemi munka. Tulajdonképpen egy nagy utazásként is olvasható, ami a megismerésről (és egyben a feldolgozásról) szól. Jennifer Teege hosszú évek munkáját áldozza arra, hogy megismerje náci múltú nagyapját, a lágert, helyszínekre utazik és mindent tudni akar, ami tudható. Tudja, hogy nem tarthatja el magától saját származását; nem mellesleg Jennifer meglehetősen magas, ahogy anyja is az, és Amon Göth is. Szó van a szeretett nagymamáról is, aki Göth nagypapa emlékezetét szépen átírja a családban, vele is, mint cinkossal elszámol; egy látogatás erejéig felbukkan a nigériai apa, akihez nagyon kevés szál fűzi Jennifert, és aki új családot alapított. Fontos szereplők az örökbefogadó szülők, akik szinte mindent jól csináltak, de csak szinte: Jennifert nem segítették hozzá a saját múltjának megismeréséhez, amit megtehettek volna. Szó van arról a depresszióról is, amelyet a lány fiatal felnőttként megél, a két testvérről is, akivel együtt nevelkedett és arról is, aki a szülőanyjánál született. A testvérek a legszorosabb kötelékek, hiszen nem hibáztathatók semmiért. És nem utolsó sorban elbeszéli azt a szorongását, amikor izraeli barátainak elmondja, ki a nagyapja. Nincs több elhallgatás.

A rettegett náci nagyapának és szép hitvesének fekete unokája lett – egy olyan német lány, amelyet a harmadik birodalom az összes többi alacsonyabb rendűnek vélt fajjal együtt kivetett volna magából és egyenesen a gázkamrába küld. Egyfajta revansként is olvasható egy ilyen gyermek megszületése, mintha valaki tudat alatt jóvá akarna tenni valamit abból a pusztításból, azokból a mérgező gondolatokból és gyakorlatokból, amelyre ez a birodalom épült. Azonban ez az a revans, amihez maga a szülő sem bizonyult elég erősnek. Jennifer Teegeé rendkívüli sors; birkózása a saját múltjának feldolgozásával példaértékű. És nyilvánvalóan Teege sem juthatott volna el sorsának ilyen mély megértéséig, ha nem egy olyan társadalomban nevelkedik, amelyben a múltat feldolgozni nem csak társadalmilag fontos és több évtizedes gyakorlat, hanem családként, egyénként kinek-kinek szembesülnie kell azzal, amit az apák és anyák tettek. Ez a környezet segíti őt is abban, hogy merjen olyan borzalmas figurákkal is szembenézni és leszámolni, mint Amon Göth. A saját nagyapja és néma (női) cinkosai.

Jennifer Teege, Nikola Sellmair: Amon. Mein Großvater hätte mich erschossen. Rowohlt, Reinbek bei Hamburg 2013,

Családtörténet (összeállította Mártonffy Zsuzsa)

Amon Göth, a nagyapa (1908-1946) – SS-tiszt, háborús bűnös, a płaszówi láger különösen kegyetlen parancsnoka volt, 1946-ban kivégezték.

Ruth Irene Kalder (1918-1983) – Göth élettársa, Mónika anyja, később újra férjhez ment.

Monika Hertwig (férjezett nevén), korábban Monika Kalder (1945) –közös gyermekük. Apját csecsemőkorában kivégezték, anyja nem beszélt apja háborús bűneiről, azt állította, a háborúban esett el. Később megpróbált szembenézni apja múltjával. 1970-ben egy nigériai diákkal való rövid viszonyból született Jennifer, akit sose nevelt. Még kétszer férjhez ment és született még egy lánya.

Jennifer Teege (1970), az unoka. Gyerekotthonban, majd nevelőszülőknél nőtt fel, akik hétévesen adoptálták, de addig vér szerinti anyjával, sőt nagyanyjával is volt kapcsolata. Író, reklámszövegíró, két gyerek anyja. Felnőttként tudta meg, ki a nagyapja.