Videó: Sári és Bálint, örökbefogadottak és testvérek

Egy nagyon izgalmas felvételt hoztam ma. Két felnőtt örökbefogadott meséli el párhuzamosan az életét, az örökbefogadáshoz való viszonyát. Sára (26) és Bálint (22) ugyanabban az örökbefogadó családban nőttek fel, testvérként, középen két vér szerinti gyerek között, apjuk lelkipásztor. Bálint mindig jól vette az örökbefogadását, míg Sára nehezen dolgozta fel, hogy a vér szerinti anyja lemondott róla. Sokat lázadtak, de ma a helyükön vannak. A beszélgetésbe a vége felé Szilvia, az örökbefogadó anyuka is bekapcsolódik. Elhangzott a 2021. május 12-i virtuális Örökbe.hu rendezvényen, a szerkesztés Szabó Julcsi munkája. 1 óra 45 perc, de megéri megnézni.

 

Kis ízelítő a tartalomból: olvasásának folytatása

„Érzelmi éhségből faltam”

Sok örökbefogadott gyereknél okoz problémát az ételhez való viszony. Ma egy felnőtt örökbefogadott nő, Erika mesél nekünk kifejezetten az evési gondjairól, saját érzelmi űrjei tükrében. Nehéz, de kincset érő interjú. Természetesen nemcsak az örökbefogadottak küzdenek étkezési zavarokkal, de az örökbefogadó szülőknek hasznos felkészülniük, hogy az érzelmi hiányok túlevésben is megmutatkozhatnak az érkező gyermeknél. Erika teljes története itt hallgatható meg.

Mennyit tudsz az örökbefogadásod előtti időszakról?

Az örökbeadatásom sommázott történetét én az első pillanattól hallottam az örökbefogadó anyukámtól. Soha egy pillanatig nem titkolták, hogy örökbefogadott vagyok. A vér szerinti anyámról azt a képet festette, hogy ő meg akart ölni engem, úgy, hogy hathetes koromban, télen kint hagyott a babakocsiban egy szál pelenkában. Mivel nagyon szenzoros gyerek voltam, éreztem, hogy valami nem oké a történettel. Felnőttkoromban állt össze a kép. Hathetes koromban május eleje volt. Nemrég derült ki, hogy nyolchónapos voltam, a vér szerinti anyám dolgozott, és az ő mostohaanyja vigyázott rám, amikor a babakocsiban maradtam. A pontatlanság mellett a másik gond az örökbefogadó anyám szándéka volt: hogy én féljek a vér szerinti anyámtól, és legyek hálás az örökbefogadásomért.

Nem tudom megmondani, hogy az örökbefogadó anyám szorongása, a halálfélelem, a veszteségtől való rettegés vagy a saját szégyenérzettel kevert haragom okozta a nagyobb stresszt nekem, de ez a stressz egy életen át elkísért.

Elszenvedtél tényleges nélkülözést kiskorodban, vagy csak lelkit?

Nélkülözést biztosan nem. Van egy fényképem, közvetlenül az örökbeadatásom előtt készülhetett, azon igen pufók gyerek vagyok. Traumatizált elszakadást, érzelmi veszteséget biztosan megéltem, többet is. Az egyik ilyen lehetett a magzatként megélt gyász az apám öngyilkosságakor. Ekkor sérülhetett a szülőanyámmal való kötődés is. Valószínűleg nem, vagy csak nagyon rövid ideig szoptatott, pár hónaposan bölcsődébe kerültem. (1969-ben csak három hónap szülési szabadság járt.)

Nyolchónaposan a babakocsiban hagyás következményeként tüdőgyulladással kórházba kerültem, azonnali életmentő beavatkozást hajtottak végre rajtam, és soha többet nem kerültem haza. A kórházban egy ideig infúzióval tápláltak. Utána a szigorú kórházi protokoll szerint négy óránként cumisüvegből kaptam folyékony tejbedarát. Akkoriban a gyermekek éhségérzetét nem vették figyelembe. Az emberi érintkezések kizárólag az ápoláshoz és az etetéshez kötődtek. Talán akkor alakulhatott, ki, hogy akkor is eszem, ha nem vagyok éhes. A kórházból hazavitt egy házaspár, akik pár hét után elálltak az örökbefogadástól. Újabb pár hónap kórház után vittek haza az örökbefogadó szüleim.

Milyen evő voltál piciként az új családban?

Az elmondások szerint az örökbefogadó anyámmal való találkozás szerelem volt első látásra. Mikor előszőr látott, 17 hónapos voltam, ültem egy ágyban és előre-hátra ringattam magam, közben egy pelenka csücskét szopogattam, rágcsáltam, így nyugtattam magam.

A hazaérkezésem után a cumisüveg egy pillanat alatt eltűnt az életemből, mert a kórházban azt a tanácsot kapta, hogy tanítson meg rágni. Otthon sem a kanalat, sem a szilárd ételt nem fogadtam el, fújtam, köptem, öklendeztem. A családtagok nevetve mesélték ezt. De az anyám évek múlva is személyes sértésként élte meg, hogy elutasítottam őt. Ez az éles váltás, a jónéhány traumatizáló etetési epizód okozhatott veszteségélményt, ami később túlevéshez vezethetett. Mindehhez jött még hozzá a gyermeki lelkiismeret-furdalás, mert elutasítottam őt.

Milyen volt az evéshez való viszonyod gyerekként, kamaszként?

Az elmondások szerint nagyon gyorsan megtanultam önállóan enni. Onnantól anyám nagyon büszke volt magára és az én étkezésemre. A kimaradt etetési intimitást és kötődést én azzal próbáltam pótolni, hogy minden altatáskor szopizós pózba helyezkedtem anyám ölébe, és rágcsáltam a pelenka sarkát. Egyik pillanatról a másikra ennek is vége szakadt a „te már nagylány vagy, ilyet csak a kisbabák csinálnak” mondattal. Az értetlenségre, a szeretet utáni sóvárgásra még a mai napig emlékszem.

Később a vacsora utáni közös családi nassolások pótolták ezt az élményt. Ezt a szokást hoztam tovább a saját családomba, és még most is megvan. Ennek akkor még csak „de jó húsban van ez a gyerek” visszhangjai voltak. Ezzel párhuzamosan rengeteg szokás és szabály kapcsolódott az evéshez. Ami a tányéron van, azt meg kell enni. Vendégségben nem illik visszautasítani az ételt. A nagynéni karamelltortájából minimum két szeletet kell enni, nehogy megsértődjön.

Nálam a túlevés, a falási rohamok mindig akkor jönnek, ha egyedül vagyok és magányosnak érzem magam, és emlékeim szerint ez mindig is így volt. Amíg napközis voltam, és reggeltől estig közösség vett körül, az ételhez való hozzájutás is keretek közé volt szorítva, ez kevéssé jelentkezett. De már ott is csúfoltak a duciságom miatt, pedig akkor még csak a normál testsúly felső határát súroltam.

Az igazi gond akkor kezdődött, mikor felsős lettem, az osztálytársaimmal nem nagyon tudtam kapcsolódni, perifériára szorultam, magányos voltam az osztályban. Iskola után egyedül voltam otthon. Rettegtem a magánytól, ettől a debilizáló szorongástól nem tudtam tanulni, megnyugtatásként ettem. Aztán rettegtem, hogy anyám hazaér, és balhé lesz, mert nincs kész a leckém, ettől, mielőtt hazaért, megint zabáltam, mintha előre benyugtatóztam volna magam. Aztán balhé is lett, ettől még magányosabbnak éreztem magam. Veszekedés, bőgés, kontrollált tanulás, aztán vacsora. Vacsoránál nem mertem megmondani, hogy én már tele vagyok, így aztán vacsoráztam. Este pedig jött az intimitást helyreállító közös nassolás a tévé előtt. Gyakorlatilag az evés kizárólag az érzelmi szükségleteimet elégítette ki, egy idő után már semmi köze nem volt a testi szükségleteimhez. Szerintem éveken át nem volt gyomoréhségem, érzelmi éhségem viszont állandóan. olvasásának folytatása

Beszélgetés egy felnőtt örökbefogadottal

Hangfelvétel egy Örökbe.hu rendezvényről. Erika 52 éves, ő meséli el a történetét. A sarokpontok: az első pár hónapot a vér szerinti anyukájával töltötte, akiről sokat tud, épp most dolgozza fel a családtörténetet egy visszaemlékezés formájában. Másfél éves korában került az örökbefogadó családjába, akik a témát kezdettől nyíltan kezelték. Ugyanakkor mai szemmel sok hibát is lát a saját nevelésében. Sok munkája volt abban, hogy most a helyén érezze magát, és megértse a történetének szereplőit. Húszéves kora óta ismeri a vér szerinti nővérét. A szerkesztésért köszönet Szabó Julcsinak.

Erika kislányként

Itt tudjátok meghallgatni a beszélgetést:

Aki letöltené a hanganyagot, kattintson a https://orokbe.files.wordpress.com/2021/05/erika_orokbe_jo.mp3 linkre, majd a jobb egérgombbal a “mentés másként” opciót kiválasztva elmenthető és netkapcsolat nélkül is hallgatható. 76 perc.

Jó hallgatást!

Örökbe.hu virtuális rendezvényt minden szerdán tartunk, itt láthatod a múlt és jövő programját. Néhány rendezvényről videó- vagy hangfelvétel is készül. Aki támogatta tavaly a blogot, az ezeket azonnal megnézheti a támogatóknak szóló videótárban (jelszóval). Ha szeretnél te is élni ezzel a lehetőséggel, – és hozzájárulni az örökbefogadásról szóló leggazdagabb információforrás fennmaradásához, működtetéséhez – akkor csatlakozz az előfizetőkhöz. Itt olvashatsz a támogatási lehetőségekről.

Fekete, örökbefogadott és egy náci unokája

Vendégposzt. Tompa Andrea író könyvajánlója Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvéről. A kötet hamarosan magyarul is megjelenik.

Ezzel a könyvvel való találkozásom, mint annyi mással, sem a véletlen műve. Nem ajánlotta ugyan senki, de azok a kérdések, amelyek foglalkoztatnak: örökbefogadás, múltfeldolgozás, a nehéz történelmi örökségek számbavétele, társadalmi traumákkal való kiegyezés, mind együtt vezetettek el hozzá. Az a korábbi előfeltevésem, hogy a nagy történelmi kataklizmák szétzilálják a családokat, megbontják a nemzedékek közti kommunikációt, vagyis a családok maguk e traumák hordozói, mindig afelé sodor, hogy családi történeteket keressek, amelyeken keresztül jobban érthetem egyrészt a mögöttünk (nem) lévő, inkább bennünk hordozott 20. századot, másrészt az örökbefogadás mintázataival ismerkedjek. Így találtam rá Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvére, melyet a szerző, társával, Nikola Sellmairral együtt németül írt és a tekintélyes Rowohlt kiadó jelentett meg 2013-ban. A könyvet angolul olvastam. 

Hogy egy életben egyszerre kapja meg valaki mindezt: örökbefogadást, németként, fekete nőként, egy súlyos háborús bűnös nagyapa unokájaként, az a sors különös, bár történelmileg mégis szépen összerakható – és a szerző által szépen össze is rakott – műve. Majdnem azt írtam: adománya. Kétszeres trauma, amivel Jennifer Teege e könyvben, sorsának megfogalmazásákor birkózik. A könyv ennek a lenyomata – annak a jelen időnek, ahogy a szerző felfedezi saját történetét.

Először még nem is a könyvét olvastam, hanem egy interjút hallgattam meg vele. Elmélyült figyelme, halk, magabiztos, némi szomorúsággal átitatott tekintete egy olyan emberé, aki tudja, mi a „dolga”, a felelőssége, németként, a náci múlt örököseként, és örökbefogadott felnőttként. Olyan embernek tűnik, aki minden erejével (és sok van neki) tisztába akar jönni múltjával, hogy élhető jelene lehessen.

Jennifer Teege könyvének kiindulópontja nem az örökbefogadottsága tényének felfedezése – ezzel a szerző, úgy tűnik, mindig tisztában volt. Anyja, Monika Hertwig (a nevek egyáltalán nem lényegtelenek) látogatta jó darabig, majd megszakadt a kapcsolatuk. A könyv megírására az a felnőttkori – Jennifer 38 éves, két gyermek anyja – döbbenetes felfedezés sarkallja, amikor egy könyvtárban olvasgatva véletlenül felfedezi, hogy anyai nagyapja nem más, mint Amon Göth, a płaszówi láger szadisztikus náci parancsnoka, akit háborús bűnösként végeztek ki 1946-ban. Amon Göth borzalmas kegyetlenségű figuráját a Schindler listája című film is megörökítette; Ralph Fiennes játssza őt. Göth lánya, Monika ekkor, vagyis a kivégzéskor mindössze tíz hónapos, az ő anyja, a lágerben Göth-tel együtt élő, szépséges Ruth Irene Kalder azonban úgy beszél a felnövő kislánynak a kivégzett apáról, mint hősről. Monika maga is fiatal felnőttként tudja meg, hogy ki is volt az apja, a Göth nevet nem viseli, Monika Kalderként születik. A családi hallgatás nagy öröksége ez, ezt a hallgatást adja aztán tovább a saját – örökbeadott – lányának. Aki egy nigériai férfitól születik. olvasásának folytatása

Május 12. Vendégünk két örökbefogadott testvér

Izgalmas programra hívlak titeket. Két fiatal felnőtt örökbefogadott lesz a vendégünk, akik ugyanabban az örökbefogadó családban nőttek fel. Sára (26) és Bálint (21) más szülőktől származnak, de testvérként újszülöttkoruk óta egy örökbefogadó családban nevelkedtek, a szülők két vér szerinti gyermeke mellett. Sára öt éve már szerepelt egy interjúban. Hogy élte meg a két fiatal az örökbefogadást, és hogy vannak most?

Sári, Bálint, és családjuk. Sári tartja a macskát, Bálint csíkos pólóban

Lehet kérdezni, és küldhettek előre is kérdéseket. Vezeti: Mártonffy Zsuzsa, az Örökbe.hu blog gazdája.

Mikor: 2021. május 12-én szerdán 17:30-kor.  Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. olvasásának folytatása

Április 21. Vendégünk egy felnőtt örökbefogadott

A következő online Örökbe.hu programon egy felnőtt örökbefogadott fogja nekünk elmesélni a történetét. Erika 52 éves, másfél évesen fogadták örökbe, szülei nyíltan kezelték az örökbefogadás témáját. Ráadásul bő két évtizede a gyerekvédelemben is dolgozik, így biztos lesz miről beszélgetnünk! 20210413_071333 Lehet kérdezni, és küldhettek előre is kérdéseket. Vezeti: Mártonffy Zsuzsa, az Örökbe.hu blog gazdája. Mikor: 2021. április 21-én szerdán 17:30-kor.  Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. olvasásának folytatása

Utánkövetés: “Örülök, hogy én vagyok, és örülök, hogy itt vagyok”

Vágnerné Gábor Andrea (Eleven néven) volt az első felnőtt örökbefogadott, aki hét évvel ezelőtt interjút adott az Örökbe.hu blogon, a történet a könyvemben is szerepelt. Azóta sok minden történt vele: született még egy kisfia, meghalt a vér szerinti anyukája, megkereste a két örökbeadott testvérét, és órásit haladt előre saját múltjának, örökbefogadásának elfogadásában, a téma felvállalásával új barátokat szerzett. Andrea 2021. januárjában volt vendégünk egy virtuális Örökbe.hu rendezvényen, a hangfelvétel ott készült. Hallgassátok meg, izgalmas, sodró anyag, egy nőről, aki sok mindenen ment keresztül és most jól van. A szerkesztésért köszönet Szabó Julcsinak.

Fotó: Dívány.hu, Ruzsovics Dorina

olvasásának folytatása

Január 13. Egy felnőtt örökbefogadott mesél

Egy örökbefogadottként felnőtt nő, Vágnerné Gábor Andrea lesz a vendégünk a következő online Örökbe programon. Ő hét évvel ezelőtt adott már interjút a blogon, története a könyvemben is szerepel. Azóta sok minden történt vele. Örökbefogadottnak lenni nem állandó dolog, a különböző életszakaszokban mást és mást jelent ez a csomag, ezért érdekes néha “utánkövetni” a régi ismerősöket. Olvassátok újra a régi cikket és gyertek!

A képen Andrea a két kisfiával

Vezeti: Mártonffy Zsuzsa, az Örökbe.hu blog gazdája.

Mikor: 2021. január 13-án szerdán 17:30-kor.  Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. Nem baj, ha közben autózol, fürdetsz vagy csak hallgatod a programot. olvasásának folytatása

Gyökérkeresők – dokumentumfilm Romániából örökbeadott magyar gyerekekről

Megjelent egy nagyon izgalmas magyar dokumentumfilm örökbefogadással kapcsolatban. Lukács Csaba Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című munkája Romániából Nyugatra örökbeadott magyar fiatalokról s azok visszatéréséről szól a születési családjukba. Romániában a rendszerváltás után tömegesen (évi több ezres számban) adtak örökbe külföldre az akkori rémes intézeti körülmények közül gyerekeket, nem egyszer korrupcióval gyorsítva az eljárást, vagy akár pénzért csikarva ki a szülők beleegyezését. A film több amerikai és briti fiatalt követ végig, akik 20-25 év után megkeresik az erdélyi magyar, jellemzően roma családjukat. Itt meg tudjátok nézni a teljes filmet, ajánlom. Lukács Csaba rendező válaszolt a film után felmerülő kérdéseimre.

Nagyon kevés jó magyar dokumentumfilm foglalkozik az örökbefogadással. Hogy találtál rá erre a témára? Te érintett vagy?

Én Romániában vagyok érintett, Székelyföldön születtem, és a kilencvenes évek elején még ott éltem, amikor hirtelen ránk szabadult a szabadság és vele együtt a visszaélések szinte korlátlan lehetősége is. Már akkor is sok örökbeadásos történetet és sok legendát hallottam, többek között szervkereskedőknek eladott gyerekekről – szerencsére utóbbira a kutatásaim során semmilyen bizonyítékot nem találtam.

A téma talált rám, nem én a témára – megkeresett az Írországban élő Ileana Cuniffe Baiescu (aki aztán szerepel is a filmben), hogy segítsek neki, mert elakadt a szülőkeresésekben. Észrevette, hogy a magyar régióból (Hargita-Kovászna-Maros megyék) örökbe adott, vagy Erdély más tájáról, de magyar hangzású névvel rendelkező családok esetében nem eredményesek a kutatásai. Neki addig már jó kapcsolatai alakultak ki országos lefedettségű romániai újságokkal, nagy nézettségű televíziócsatornákkal, de rájött, hogy Erdélyben párhuzamos társadalmak alakultak ki: a bukaresti sajtót nem követik a magyarok, inkább helyi vagy budapesti médiumokat figyelnek. Ezért keresett egy erdélyi gyökerű, de magyarországi újságírót, aki önkéntesként, ingyen segítene neki. Így kerültem képbe, Ileana rám bízta a magyar eseteket – először a keresésekben segítettem fordításokkal, Facebook-posztokkal, regionális magyar újságok megkeresésével, aztán sok fiatalnak segítettem tolmácsolni a vér szerinti szülőkkel való kapcsolatfelvétel után – előbb Skype-on, aztán ha úgy alakult és ellátogattak Romániába, a személyes találkozásokon is. olvasásának folytatása

Virtuális rendezvény, június 3.: A vér szerinti család megkeresése

Hogyan segítse az örökbefogadó szülő a gyereket a vér szerinti család megismerésében, megkeresésében? A régebben örökbefogadott felnőttek sokszor csak 40-50 éves korban, az örökbefogadó szülők halála után indítják el a származásuk felkutatását, nem akarván őket megbántani. Ma az örökbefogadók már tudják, hogy a gyereknek fontos a vér szerinti család ismerete, de nem mindig világos számukra, hogy támogassák ebben a gyereket.

Vendégünk Székely Zsuzsanna pszichológus lesz, aki 40 évet dolgozott a magyar gyerekvédelemben, alapítója és jelenleg elnöke a Mózeskosár Egyesületnek, a Felnőtt örökbefogadottak klubját vezetve már sok fiatal és felnőtt gyökérkeresését végigkísérte. Itt olvasható vele egy alapos interjú. Az egyesület tervez is később egy hosszabb szülőtréninget a témában.

A beszélgetésen ilyen témákkal fogunk foglalkozni: olvasásának folytatása