Tag Archives: megmondás

„Ezek a gyerekek egész életükben az anyukájuk fájdalmát akarják gyógyítani”

Általános

Miért baj, ha örökbefogadás előtt az utolsó pillanatig lombikozik a pár? Vagy ha a gyermek örökbefogadásának történetében nem szerepel a „megszülettél” szó? Hogy lehet feldolgozni a meddőséget? Jobb állapotban vannak azok az örökbefogadott gyerekek, akiknek a szülei terápiába jártak? Az izgalmas kérdésekre Sulyok Eszter pszichológushallgató szakdolgozata keresi a választ. Eszter maga is örökbefogadó szülő.

Hova jársz, és miért pont az örökbefogadás témáját választottad?

A témával először műhelymunkaként foglalkoztam a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakán, a reprodukciós eljárások hatását vizsgáltam a meddő identitás kialakulására, szülővé válás utáni fennmaradására.  Nekünk fertilitási problémánk nem volt, első fiunk még az egyetemi tanulmányaim alatt megszületett, később még mindig fiatalon, habituális vetélőként, koraszülőként választottuk az örökbefogadást, két kisebb gyermekünket köszönhetjük ennek a döntésnek. Nem vettem részt meddőségi kezeléseken és beavatkozásokon, de sokat mozogtam abban a közegben, beleláttam, és itt nagyon markánsan van jelen a kielégítetlen igény az engem akkoriban mélyen foglalkoztató gyászfeldolgozásra. A legelső kutatásom ebben a témakörben neuropszichológiai témát járt körül, azt vizsgáltam, hogy mik azok a protektív faktorok, melyek a lombikos terhesség kihordása során megóvják az anyát és így a magzatot a megnövekedett stressz idegrendszerkárosító hatásaitól. Ebből a kutatásból sikerült végül oda eljutni, hogy mi van olyankor, ha sikertelenek a beavatkozások, hogyan lehet ezt feldolgozni, hogyan hat ez az örökbefogadott gyermekre.

Read the rest of this entry

Felmérés: az élettörténeti könyv

Általános

Egy újabb, gyors szondázás. Köszönöm, hogy ilyen sokan feleltetek az előzőre! Örökbefogadó szülők válaszait várom, a kérdés gyerekenként értendő, azaz házaspárok ne töltsék ki kétszer ugyanarra a gyerekre vonatkozóan, de ha több örökbefogadott gyereked van, többször szavazz. Itt olvashattok róla részletesebben, mi az az élettörténeti könyv, itt pedig az elkészítéséhez is kaptok tanácsokat. Nem azonos a fotóalbummal, nem a családba kerüléssel indul, hanem a vér szerinti szülők, nevelőszülők/intézet is szerepelnek benne.

Olvasó a mi fiunk élettörténeti könyvét nézi Örökbe találkozón

 

Élettörténeti munka óvodáskorban

Általános
Élettörténeti munka óvodáskorban

Hogy építsük fel a hat év alatti gyerek élettörténeti albumát? Sárközi Tünde örökbefogadási tanácsadó rendszeresen tart erről tréningeket, a cigány gyerekeket örökbefogadók Romadopt Klubjában mesélt az élettörténeti könyvről. A jelenlevő szülők kérdeztek.

Húsz éve diplomáztam, három gyerekem van, egész életemben a gyerekvédelemben dolgoztam, most három éve a Tegyeszben örökbefogadási tanácsadó vagyok és a Mózeskosár Egyesületben aktív tag. Itt meseterápiás csoportokat tartottam és az élettörténeti munka tréninget Székely Zsuzsa pszichológussal együtt vezetjük már két éve. A résztvevőkkel itt a gyerek története kapcsán beszéljük meg, hogyan hozzuk létre ezt a könyvet. Mindig úgy kezdjük, hogy a saját családi történeteinkkel ismerkedünk, aztán átgondoljuk, hogyan alkossuk meg a gyermekünk élettörténeti könyvét. Gyakorló örökbefogadó szülők és várakozók együtt vesznek részt a tréningen, részletekben belemegyünk egy-egy örökbefogadás történetébe, de a várakozók is jó kérdéseket tesznek fel.

Fizikailag sokféle változata lehet a könyvnek, lehet fotószerkesztővel készített album, vagy gyűrűsfüzetes mappa, a lényeg, hogy kezelhető legyen. De a könyv csak eszköze, lenyomata annak, ami sokkal nagyobb szabású: az élettörténeti munkának, amit a gyermekünkkel elindítunk szülőként és ő majd egy életen keresztül viszi tovább. A könyv nagyon hasznos eszköz ehhez, mert ki lehet nyitni, bele lehet lapozni, lehet belőle mesélni. A gyerekek nem fogékonyak az elvont dolgokra, kell valami, amivel közel hozhatjuk és amiben ő maga is tud alkotni. Az élettörténeti könyv akkor szuper, ha a gyerek maga is rajzol bele, válogat fotókat, azaz ezen közösen dolgozunk.

Az élettörténeti munka olyan önismereti folyamat, amiben mindenki él, akár vér szerinti családban nőtt fel, akár örökbefogadott. A múltra visszatekintő folyamat, de a jelenből indul ki, az élettörténet fontos állomásait próbáljuk megragadni és összekötni egy folyamatos történetté. Ez történik akkor, mikor összeülünk a családdal és régi történetekről beszélünk, amikor fényképeket nézegetünk, fotóalbumot készítünk, vagy ellátogatunk olyan helyszínekre, amelyek fontosak az életünkben. Ez mind visszanyúlás a közös múltunkhoz. Ez azért fontos, mert ebből szeretnénk az identitásunkat megformálni: ki is vagyok én, mi a hátterem, hogy függök össze a többi családtagommal. Azért tesszük fel a kérdést, hogy honnan jöttem, mert arra vagyunk kíváncsiak, hol tartok most, hova megyek. Ez hol intenzívebb folyamat, hogy kevésbé. Ha valaki elmegy önismereti csoportba, akkor épp ezt tekinti át. De vannak olyan életszakaszok, mikor óhatatlanul foglalkozunk ezzel, például a kamaszkorban mindenki keresgéli, honnan jött és hova megy, de ilyen az esküvő, a nagyszabású családi események, a gyermek érkezése, a temetések. Ilyenkor felerősödik bennünk, hogy hogy is van az én életem és próbálom összerakni magamban. Ilyen az időskor is, az élet vége, mikor próbálom összerakni, mit értem el az életemben. Read the rest of this entry

Én nem voltam ott, amikor születtem

Általános

Gyerekszáj az örökbefogadásról. Családunkban gyakran előkerül a téma. A komolyabb beszélgetésekből már idéztem, most közlök néhány viccesebb megjegyzést, ahol az örökbefogadás, gyerekvállalás került szóba. Gyerekeim jelenleg 4, 6, 8 évesek, a beszélgetések az elmúlt két évben születtek.

Veronika 7-8 éves barátnői vannak nálunk vendégségben.
A testvéredet örökbe fogadták? – kérdezi az egyik kislány.
Igen – Veronika nekilendül. – Mert ha valaki szül egy gyereket, és nem akarja felnevelni, akkor elviszi egy nevelőszülőhöz, és aki fel akarja nevelni, az örökbe fogadja.
Akkor neki nem az anyukád az igazi anyukája?
De! Ő az igazi anyukája! Nem az az igazi anyuka, aki megszüli, hanem aki felneveli – tart tanfolyamot Veronika.
Az az igazi anyuka, aki felneveli – ismételi el a kislány. – Az anyukám testvérét örökbe fogadták – jelenti be váratlanul.
Az én apukám testvérét is örökbe fogadták – mondja egy másik kislány.
Miért? – lepődöm meg.
Mert a kistestvére túl hamar született utána és meghalt.
Én koraszülött voltam – ecseteli lelkesen Veronika. – Engem sikerült megmenteni, de volt egy ikertestvérem, aki meghalt. Mama háromszor szült, én voltam a középső – tereget ki mindent.
Anya mindig mondja, hogy örökbe akar fogadni még egy gyereket, de én nem akarom – mondja kislány 2. Plafonig ér a penetráció a szobában.
Én akarok egy nővért – ábrándozik kislány 1., akinek húga van.
Azt nem lehet! – utasítja helyre Veronika. – Örökbe fogadni csak nálad kisebb gyereket lehet, és szülni is!
Akarok egy bátyát! – szólal meg kislány 3.
Én akarok egy ikertestvért! – teszi fel a koronát kislány 2.

Karácsonykor mindig felhívjuk a fiúk nevelőszüleit. Este megkérdeztem Veronikát: Neked nem rossz, hogy neked nem tudunk felhívni senkit?
Veronika elnevette magát: Nekem nem kell telefonálnom az anyámnak, ha valamit mondani akarok neki, mert itt van.

Read the rest of this entry

“Minden megszakadó kapcsolat azt erősíti a gyerekben, hogy ne merjen bízni”

Általános

Bátki Anna pszichológussal a kötődés kialakulásáról, építéséről beszélgettem. Örökbefogadó szülőknek ez nagyon fontos téma, a cikkből itt két idézetet közlök, a teljes írás a Gyereksorsok blogon olvasható.

Néha megijednek az örökbefogadók, ha azt írja a szakvélemény, hogy a gyerek nagyon erősen kötődik a nevelőszülőhöz.

Ha van egy erős érzelmi kapcsolat a nevelőszülővel, az inkább jó jel, emiatt nem érdemes abbahagyni a barátkozást. Fontos, hogy a gyerek igényeire szabjuk a barátkozást. Ha szeretném, hogy majd hozzám is kötődjön, akkor a szülői érzékenység lesz a kulcs, empatikusnak kell lenni. Ha a gyereknek ez nehéz, akkor inkább több időt kell tölteni a barátkozással.

Néha előfordul, hogy az örökbefogadók már két hete ott ülnek a nevelőcsaládnál és nem halad a dolog, a gyerek még mindig sír, ha kimegy a nevelőanya a szobából. Van, hogy olyan tanácsot kapnak a szülők ilyenkor, hogy ültessék be a gyereket az autóba, vigyék el akár erővel is egy kirándulásra, ha sír, majd abbahagyja.

Tőlem idegen, hogy akkor is vigyük a gyereket, ha sír, ezt én senkivel nem csinálnám. Akkor rövidebb időket töltenék együtt, menjünk ki együtt a játszótérre és tíz percre menjen el a nevelőszülő. Több évtizedes kapcsolatot alapozunk meg, szánjunk rá kicsit több időt. Sok minden lehet a háttérben, lehet, hogy korábban, a vér szerinti családjában bántották a gyereket, azért bizalmatlan. Éljük bele magunkat a gyerek helyzetébe ilyenkor, ne felnőtt aggyal gondolkodjunk, hanem igyekezzünk, hogy számára a legkevesebb sérüléssel csináljuk végig a barátkozást.

Látsz tipikus örökbefogadói hibákat?

Hát, talán nem hibáknak nevezném ezeket, de valóban vannak olyan viselkedésminták, amik jellemzőbbek az örökbefogadó szülőkre. Gyakran előfordul, hogy saját bizonytalansága vagy szorongása miatt nehezen fegyelmez, nem tart határokat, vagy mindent meg akar adni a gyereknek, és úgy érzi, nagyon rövid idő alatt neki kell pótolni a korábban elszenvedett hiányokat. Sokan érzik úgy, hogy nekik ki kell érdemelni a gyerekük szeretetét, nagyon törik magukat, mert nem bíznak benne, hogy a gyerekük úgyis kötődik majd hozzájuk, kialakul és tartós lesz a szeretetteli, jó szülő-gyerek kapcsolat. Nagyon jellemző a félelem az örökbefogadás témájától, ennek az elkerülése vagy épp túlhangsúlyozása, ami nem szerencsés. Tehát van, aki tudja, hogy fontos erről beszélni, vagy épp őt magát foglalkoztatja a dolog, és folyton beszél az örökbefogadásról, de nem érzékeny arra, mikor terheli ezzel túl a gyereket, mikor érzi esetleg úgy a gyerek, hogy a téma folytonos emlegetése épp azt jelenti, hogy ő nem is tartozik valójában a családba. Tehát ilyenkor a szülő nem a gyerek valós igényeire reagál. A vér szerinti szülőkről sokan nem tudnak tiszteletteljesen, elfogadóan beszélni, ami pedig a gyerek elemi érdeke lenne. Nagy és időnként irreális elvárások lehetnek a szülőkben arra vonatkozóan, hogy a gyerek hogyan kötődjön, és nem veszik figyelembe, hogy a gyerek mit hoz magával ebbe a kapcsolatba. De persze a vér szerinti szülőkre is jellemző sokszor, hogy nem azt tartják tiszteletben és fogadják el, milyen is valójában a gyerekük.

Az interjú első része itt olvasható: http://gyereksorsok.hu/batki-anna-kotodes-orokbefogadas/

A második rész: http://gyereksorsok.hu/batki-anna-kotodes-2/

Nehéz kérdések az örökbefogadásban

Általános

Hogyan beszélgessünk a gyerekkel az örökbefogadás kapcsán felmerülő kényes témákról? Az írás a Mózeskosár Klub rendezvénye alapján készült, ahol Székely Zsuzsa pszichológus tartott előadást, majd közösen beszélgettünk.

Hogyan beszélgessen az örökbefogadó szülő a gyerekkel az örökbefogadásról?

3 éves kor alatt a legegyszerűbb fényképek segítségével beszélni róla. El lehet mondani a gyerek születése történetét: „te egy másik néni hasából születtél, nem ő lett az anyukád, úgy döntött, hogy ránk bíz/másokra bíz, ezért lehettünk mi a szüleid.” A gyereknek tudnia kell, hogy ő is született, kellett egy néni és bácsi, hogy a magjukból élet jöjjön létre. Az örökbefogadás szót is el lehet mondani, hogy ismerkedjen vele a gyerek, de ez önmagában kevés, ezt még nem fogja érteni.

Ez az időszak általában felhőtlenül telik, az örökbefogadás ekkor egy szép történet, annak örömét fejezi ki, hogy a gyerek a családba érkezett, még nem jelenik meg a veszteség érzete. Ha a gyerek a családban biztonságban érzi magát, még nem tudja összehasonlítani magát más gyerekekkel, nem észleli, hogy ez egy másság. Mire óvodába megy, hallania kell a saját születéstörténetét, tudnia kell, hogy minden gyerek egy néni pocakjából született, és ő egy másik néniéből.

3-5 éves korban rakjuk le a saját története alapjait. Fontos, hogy a szülő a valóságnak megfelelően beszéljen, ne mondjon olyan meseszerű történeteket, amiket később vissza kell vonni. Példa erre, ha a szülő azt meséli, hogy a gyerek tévedésből bújt be egy másik néni hasába – ez olyan, mint ha a gyerek döntötte volna el, hova akar születni. Az ő szintjén, de a konkrét történethez igazítva, a kérdéseire felelve ismertessük meg a történettel. Ha kérdez, előbb derítsük ki, mit akar tudni pontosan. Read the rest of this entry

“Egyszerre vagyok hálás és dühös a szülőanyámra”

Általános

Közös beszélgetés két felnőtt örökbefogadottal! Sára és Robi 21 és 22 évesek, most egyetemre járnak, és örökbefogadó családban nőttek fel. A Mózeskosár Klubban elhangzott beszélgetésben párhuzamosan elevenítik fel gyerekkorukat, örökbefogadásukat, az ezzel való megküzdés történetét. Az interjúból rövid idézetet közlök, a teljes írás a Gyereksorsok blogon olvasható.

A kamaszkorotok hogy zajlott?

Sára: Nagyon szociális ember vagyok, szeretek sokat beszélni, szükségem van társaságra. Tinédzserkoromban én úgy lázadtam, hogy magamra csuktam az ajtót, hogy mindenkit utálok. Nekem anyával nehezebb volt a kapcsolatom, mert teljesen mások az érdeklődési köreink. A kommunikáció kicsit nehéz, ettől függetlenül szeretjük egymást. Tinédzserként nem feltétlen a szüleinkkel akarunk lenni, hanem inkább egyedül vagy a barátainkkal. Én ilyen voltam. Magamra zártam az ajtót, ettem, aludtam, apával pár szót beszéltem és vissza a szobámba. Ez normális, nem tart örökké.

img_6444

Sára

Hazudoztál is?

Sára: Hazudoztam, lógtam. Ezek mindig kiderültek. Lehet, hogy két évre rá, de kiderülnek. Aztán ha sok ciki dolog összejön, akkor visszavesz az ember. Én nagyon temperamentumos vagyok. Nehéz féken tartanom magam, de ez ma már nem jelent nagy gondot.

Robi: Én nagyon konfliktuskerülő ember vagyok, otthon nem lázadtam, próbáltam mindig megfelelni az elvárásoknak és jól tanulni. Az általános iskolában azonban nagyon rosszul viselkedtem. Aztán a gimnáziumi felvételi előtt összeszedtem magam, mivel nagyon fontos volt számomra, hogy bekerüljek. Ez sikerült is, onnantól viszont megint visszaesett a lelkesedésem. Az egyetemi felvételinél ismét összeszedtem magam, ez azonban már tartósnak bizonyult, mivel már bennem volt a vágy, hogy helytálljak.

dscf9084_

Robi

Szerintetek kihat a személyiségetekre, hogy örökbe fogadtak titeket? Read the rest of this entry

Megmondjam az óvodában?

Általános

Megmondjuk az oviban, hogy örökbefogadott a gyerek? Ma ezt a kérdést járom körül. A leírtak a saját véleményemet tükrözik, lehet másképp csinálni.

A szülők a következőképpen szoktak közelíteni a kérdéshez:

  • megmondják rögtön az intézménybe kerüléskor
  • adnak egy kis időt, nehogy a pedagógus beskatulyázza a gyereket, és pár hét múlva közlik
  • nem mondják el
  • egy korábbi intézményben elmondták, de rossz tapasztalatokat szereztek, ezért most már hallgatnak erről.

Én a bölcsiben, oviban elmondanám a gyerekkel foglalkozó gondozóknak, hogy örökbe fogadtuk. Egy hároméves gyerek életében lényeges tény, hogy kétéves koráig nem velünk élt. Az időben előre haladva aztán ennek a jelentősége csökken, és ahogy a gyerek nő, egyre inkább az ő döntése, hogy kivel osztja meg. Tehát, az általános iskola előtt már megkérdezném a gyereket, megmondjuk-e a tanítónak, a középiskolában meg rá bíznám, mit kezd ezzel az információval. Read the rest of this entry

„Nem kell tudni minden probléma okát ahhoz, hogy nekilássunk kijavítani őket”

Általános

A blog már olyan régen működik, hogy ideje visszatérni egy-egy korábban bemutatott családhoz. Az Utánkövetés rovatban korábbi interjúalanyokat látunk viszont. Bajnokék három éve adtak interjút, két gyereket nevelnek, akik egymás vér szerinti testvérei. Újszülöttként fogadták őket örökbe a Gólyahír Egyesület révén, Boróka ma ötéves, Domonkos három és fél éves.

Hol tart most a családotok? Történt-e valamilyen nagy esemény az elmúlt három évben?

Orsi: Boróka óvodába jár 2015 szeptembere óta. Nagyon ragaszkodó leányzó, általában nehezen alkalmazkodik az új helyzetekhez, így a beszoktatás időszaka eléggé hosszú ideig tartott, és mindkettőnket meg is viselt. Boró oviba járása mellett múlt tanévben Domonkossal még itthon maradtam, azzal a szándékkal, hogy neki is lehessen egy olyan éve, amikor „egyedül” van velem. Szerettük volna, hogy néha Domonkos is érvényesülhessen a gyerekszobában, azzal és azt játsszon, amit akar. Az az év eltelt, Domonkos tavaly szeptemberben bölcsibe kezdett járni, én októberben álltam újra munkába.

img_9909

Kapcsolatban vagytok még a szülőanyával?

Semmit sem tudunk róla, nem vagyunk kapcsolatban. Szoktunk küldeni fotót a gyerekekről a születésnapjuk után, de arról sincs információnk, hogy megkapja-e őket.

A gyerekek értik már az örökbefogadást?

Azt hiszem, értik. Egyrészt azért is, mert rendszeresen találkozunk olyan családdal, ahol szintén van örökbefogadott gyerek, így a „másik néni pocakjában volt, mielőtt megszületett” mondat sokszor elhangzik, másrészt a környezetünkben sok baba születik az anyukája pocakjából is, unokatestvérek, barátaink gyerekei, így az elmúlt években azt is többször végigasszisztálták már, ahogyan vér szerinti gyerek érkezik egy családba. Read the rest of this entry

Tomi nem akar igazi családot

Általános

Ma egy nevelőanya, Anikó osztja meg velünk dilemmáit. A születése óta nevelt kisfiú hatévesen örökbe fogadható lett, új családba fog kerülni. Tomi azonban hallani sem akar a búcsúról. Anikó azon töpreng, hogy könnyítse meg a gyerek számára az elválást. Vendégposzt.

Hogy miért lettem nevelőszülő? Egyszerű oka volt: otthon szerettem volna maradni az akkor egyéves lányommal. Másfél évet vártam az első gyerekre. Nem is szerettem volna többet befogadni. Egyszer megcsörrent a telefon, hogy a megyei kórházban van egy koraszülött kisfiú, ideiglenesen befogadnám-e. Persze, hogy be! Ennek már több, mint hat éve. Nagyon pici volt, hathetesen 3 kiló. Furcsa volt, de a szívem majd meghasadt érte. Az anyja hasában szinte sorvadt a gyerek, a születése után pedig csak a fehér falakat láthatta. Hat héten keresztül nem volt senki, akihez odabújhatott volna, a kedves szavak helyett csak gépek sípolását halotta.

Amikor hazaértünk, a család központi figurája lett. A lányom imádta már akkor is. Lett egy kisöccse!  Sokan elutasítóak voltak a nevelt gyerekkel, neki mindenki szeretetéért meg kellett küzdenie. Egy idő után senkit nem érdekelt, hogy ki ő, honnan jött. Ő volt a Tomi! Nagyon kedves, figyelmes, okos és szórakoztató figura volt már néhány hónaposan is. Néha-néha megjelentek a szülei is. Nem kellett külön felvilágosítani, hogy „te nem a mi gyerekünk vagy”, természetes volt, hogy van xy anyu és yx apu, mint igazi szülők. Soha nem volt ebből problémánk, mert nem is tekintette őket szinte semminek. Néha jöttek, hoztak csokit és 1-2 játékot. Ennyi elég is volt.

boy-1514820_1920

Ahogy nőtt a gyerek, annál több magához való esze lett. Volt olyan szituáció, hogy anyuka mondta Tominak, hogy hívd ide Anikó nénit, a gyerek pedig elkezdett kiabálni, hogy Anya!!! Nagyon rosszul esett nekik, de olyannyira keveset látták a fiút, hogy tudta a gyerek, hogy ki kivel van, de nem érezte. Annyiban szerencsém volt, hogy mindig is tiszteltek a szülők amiatt, hogy az ő gyereküket nevelem és szeretem. Soha egy szóváltás nem volt köztünk. Tomi soha nem volt hajlandó elfogadni azt, hogy egyszer anyu meg apu hazaviszi. Sem kicsi korában, sem később. Amikor megritkultak és megszűntek a látogatások, akkor már a témát fel sem lehetett hozni előtte. Egyszerűen nem érdekelte. Tudta, hogy ő nem vér szerinti gyerek, azt is tudta, hogy hol lenne a helye, de nem foglalkozott vele. Azóta is folyamatosan bezár a gyerek, ha a téma előkerül. Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy majd mi örökbe fogadjuk, ha arra kerül a sor, de közben született két fiunk. Tomikám imádja őket és ez kölcsönös.

Itt kezdődött a probléma. Három gyerek mellett az anyagi helyzetünk nem teszi lehetővé, hogy még egyet elindítsunk majd az életbe. Rengeteg álmatlan éjszakát okozott ez számunkra. Végül arra jutottunk, hogy a Jó Isten adott nekünk három gyönyörű és egészséges gyereket, miért vennénk el azoktól a lehetőséget, akik számára ez nem adatott meg. Tomi egy csoda, nem sajátíthatom ki, ha másnak örömet tudok szerezni vagy esetleg valakinek ő jelentené a mindent… Megérdemli, hogy szeressék és a jövőjét megalapozzák minden téren. Ő egy biztos anyagi háttérrel szárnyalhatna, a világot meg tudná váltani. (Mivel roma és hatéves, jó eséllyel külföldre kerül.) Ki vagyok én, hogy kisajátítsak még egy kincset, mikor nekem van három saját? Rettenetes érzés azóta is. Read the rest of this entry