„Köszönöm, hogy ilyen embert faragtatok a fiamból”

Általános

Ma egy felnőtt örökbefogadott mesél eszméléséről és gyökérkereséséről. Már szerepelt több felnőtt örökbefogadott a blogon, de eddig csupa nő, Váczi J. Péter az első férfi, aki megnyílik. A beszélgetés a Romadopt Klubban hangzott el, a résztvevők engedélyével rögzítettem. Péter fantasztikus kisugárzással, zavar nélkül beszélt érzékeny lelki történéseiről negyven ember előtt. Cigány származás, egymásbaborulás a vér szerinti szülőkkel, félelem az örökbefogadók részéről, identitáskeresés kerül szóba. A cikk már megjelent az Index/Divány oldalon is, és 54 ezren látták, de beszéljük meg itt is.

Váczi2

– Mikor fogadtak örökbe és hol éltél előtte?

– Másfél-kettő éves korom között, egy zsámbéki nevelőotthonból. Három hónapos koromig a vér szerinti anyámnál éltem, utána kerültem a gyerekotthonba.

– Miért adtak örökbe?

– Amennyit jelenleg tudok, hogy anyám terhessége alatt a vér szerinti apám börtönbe került. Anyámat bűntársnak titulálták, és három hónap után be kellett vonulnia, engem erőszakkal vettek el tőle.

– A szüleid eszerint nem mondtak le rólad?

– Nem. A vér szerinti anyám idegösszeroppanást kapott, mikor elszakítottak tőle. Mikor apám kiszabadult, bement a gyámhivatalba, és ott az ügyintéző azt mondta: én mindent meg fogok tenni, hogy maga soha a büdös életben ne találkozzon többet a gyerekével.

– Az intézetről vannak emlékeid?

– Tudatos emlékek nincsenek, tudtommal az intézmény is megszűnt azóta. Nagyon szívesen kifejezném a hálámat azoknak az embereknek, akik ott dolgoztak, hisz másfél év alatt biztos valamilyen kötődés kialakulhatott. A szüleim meséltek az első találkozásunkról. Sok kis rácsos ágyban ültek a gyerekek, ők sétáltak köztük. Odaértek mellém, szem a szembe fúródott, ők megcsodáltak, aztán továbbléptek, hogy lássuk a többit. És ahogy átléptek a szomszéd ágyhoz, én átnyúltam a rácshoz és megtéptem a szomszéd gyereket, hogy eszébe ne jusson tündéribbnek lenni, mint én.

Jártak hozzám, ismerkedtünk. Utolsó nap mentek valamit intézni, én annyit láttam, hogy elmentek az ajtó előtt. Mire visszajöttek, én már verekedtem meg ordítottam, nyilván féltem, hogy megint nem sikerül otthonra lelnem.

– Mikor tudtad meg, hogy örökbefogadott vagy? Hogy kezeltétek ezt a kérdést otthon?

– Mindig tudtam, nem emlékszem, hogy mikor mondták meg. Általános iskola második osztályában kaptunk egy feladatot, hogy mindenki rajzolja le, hogy született. Én feltettem a kezem, és mondtam, hogy én nem születtem. Otthon ez nem volt téma. Tudott volt, de nem beszélgettünk róla. A szüleim már 39 és 46 évesek voltak, mikor engem örökbe fogadtak, és két évre rá nekik született egy közös gyerekük. Nekünk a mai napig van mit kezelnünk ezen a húgommal.

Tizenéves koromban aztán ez feljött, mikor elkezdtem lázadozni. Utólag visszagondolva, a szüleimben félelem volt attól, honnan jött ez a gyerek és mit hozott magával. Sokszor kaptam olyan kritikát, amivel ők nyilván motiválni akartak, hogy ha nem figyelek, akkor oda csúszok, mint a vér szerinti szüleim. Mikor látták, hogy fiatalon bulizok, éjszakai életet élek, és nem mindenütt csak narancslevet ittunk, rettegtek, hogy a gyerek majd ugyanoda jut, börtönbe kerül, verekedni fog, mint a szülei. Ettől bennem felépült egy olyan kép, hogy a vér szerinti szüleim rossz emberek és szégyellni valók. Ráadásul a cigányságról is negatív képem alakult ki gyerekkoromban. Néhány veszekedés után már én se akartam erről beszélni, azt szűrtem le, hogy ez nem az a téma, amiről a vasárnapi ebéd mellett beszélünk.

– Mikor tudtad meg, hogy cigány származású vagy?

– A pontos évre nem emlékszem, kamasz lehettem, talán húsvét volt. Apám szól ebéd után, hogy beszélgessünk kicsit. Kinyitotta a térképet, rámutatott egy falura, és annyit mondott: ezen a környéken élnek a vérrokonaid. Anyád cigány volt, te is félig az vagy. Ha akarod, akkor megkeresheted őket, még segítünk is, de nem biztos, hogy épülésedre fog szolgálni, mert nem olyan körülmények közt élnek, mint amit te megszoktál. Szeretnéd? Nem tudom, feleltem. Sarokba szorítva éreztem magam. Most kell megmondanom, akarom-e megkeresni őket? Az elmúlt években annyi szó esett róla, milyen gonosz emberek, és akkor most akarjam megkeresni őket? De aztán gyorsan eltemettem magamban ezeket a gondolatokat. Bezárkózással, értetlenséggel reagáltam, nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Azzal nyugtattam magam, hogy cigány származású vagyok, de a legjobb zenészek is cigányok, akkor én zenész cigány leszek. Én tizenkét éven át zongoráztam, ez olyan muzikalitást épített belém, hogy nehezebb lenne lélegeznem, ha nem lenne zene. Egyébként romungro vagyok, ők nem a zenész cigányok, de a vér szerinti családom is nagyon muzikális.

– Jó a kapcsolatod a szüleiddel?

– Nagyon szeretem a szüleimet, mert rengeteg dolgot megtettek. Két kérdést nem tudtak kezelni: az örökbefogadásomat meg a cigány származásomat. De dolgozunk rajta.

A szüleim félelmet, féltékenységet éreztek. Valamikor tizenéves koromban elveszett az a bizalmi kötelék, hogy bármiről beszélgethetek velük. Egyszer volt egy mondatuk, amit utólag nem tettünk helyre, hogy ők értem nem tudnak többet tenni. Ez közénk állt. Mikor a cigány származásomat elmondták, akkor kicsit meséltek. Annyit mondtak: nem mondhatok többet, ami megint nem ideális, ha egy örökbefogadó szülő száját ez elhagyja. Nem mondhatnak többet, de az biztos, hogy testi sértésért, garázdaságért lecsukták apámat és anyámat is. A történetben van igazság, de amikor találkoztam velük, kiderült, hogy részükről ez nem egy előre eltervezett gonosztett volt, hanem egy élethelyzet, amit nem tudtak kezelni. Nem őket akarom felmenteni, hanem arra rámutatni, hogy ha az örökbefogadó szülő, ha pontosan tudja a gyerek múltját, akkor vagy adja át a teljes információt, ha eljön az idő, vagy mérje fel, mikor és hogyan tudja a megfelelő módon kezelni ezt, először magában, aztán, ha a gyerek rákérdez. Mert a gyerek érdeklődni fog, ha megvan a bizalom. Én azért nem kérdeztem, mert ez a bizalom elveszett.

– Az örökbefogadottságodat mennyire kezeltétek nyíltan az óvodában, iskolában? Volt ezzel kapcsolatban bármilyen bántás, csúfolás?

– Mivel egymás között sem beszéltünk, emlékszem egy olyan pillanatra, mikor rájöttem, hogy a szüleim elmondták az osztályfőnökömnek, hogy én örökbefogadott vagyok. Miért kell a gyereket hülyének nézni? Ezt se tartom jó megoldásnak, hogy nem vontak be, mert én még kicsi vagyok, és a felnőtt majd megbeszéli a felnőttel. Ha én tudom, hogy az osztályfőnök tudja, akkor még az is lehet, hogy odamegyek hozzá, ha bármi bajom van, és segíthetne. Ennyi maradt meg bennem, ezen túl nem volt téma. Volt is egy pillanat, mikor kibukott az osztályban, tippelgettek is, melyik tanár vér szerinti gyereke lehetek, mert annak nagy az orra. Ez nem viselt meg. Az óvodában egyébként cigány gyerekekkel verekedtem, mert olyan környéken laktunk, ahol sokan éltek.

– Mikor merült fel a vér szerinti családod megkeresése, és hogy valósult ez meg?

– Ez egy csodálatos találkozás volt, ahogy megtörtént. Kamaszkoromban írtam egy verset, ami megmutatja a korábbi érzéseimet.

Én csak lettem,

nem születtem a világra.

A szajhának fájt, hogy hús és vér lett egykori hibája,

és most én az égre nézek fel hiába,

miért, miért hagyhatja el egy anya gyermekét?

Ezt tizenhét évesen írtam, óriási fájdalommal. 2012-ben már jóval idősebb voltam, elegem lett ebből az önsajnáló fájdalomból. 2012 novemberében egy jó barátommal felmentem a Normafára. Volt egy szokásom, hogy amit el akarok engedni, azt ott kiadom magamból, és ott sokkal könnyebb. A Normafánál azt mondtam: Uram, ha van dolgom ezzel az egésszel, akkor segíts, hogy megtalálhassuk egymást és elindulhassunk ezen az úton. Ha nincs, akkor meg nyugtasd meg a lelkemet, hogy elengedhessem ezt a fájdalmat, ezt a dühöt.

És 2013 szeptemberében egy jó barátom, aki maga is örökbefogadó szülő, és a hittantanárom is volt, átküldött nekem egy linket, mikor a munkahelyemen ültem. Oda volt írva, hogy keresem a testvéremet, született 1985. augusztus 17-én Vácon, és elválasztottak minket. Mondanom sem kell, hogy a munkámat nem tudtam végezni. És ráadásul a testvérem keres! Akkor tudtam meg, hogy van testvérem, mikor a cigány származásomat is, meg hogy hol élnek. És a testvér az, akivel szemben semmilyen fájdalom vagy indulat nincsen, akit csak szeretne az ember látni és átölelni. Erre most adatik lehetőség!

Váczi1

Első találkozás a vér szerinti nővérrel

Ez egy pénteki napon történt. Szombat, vasárnap nem aludtam, azon gondolkodtam, mit tegyek. Volt olyan ismerősöm, akit megtalált a vér szerinti vonal, anyagi követelésekkel, szóval ismertem rossz példát is. De nem tudok hinni a rossz világban, csak a jóban, úgyhogy ezen elmélkedtem három napot, és vasárnap este visszaírtam a testvéremnek. Ezt a hirdetést ő pár héttel azelőtt, a születésnapomon adta fel. Ő hétfőn elküldte a telefonszámát. Én kilenckor felpattantam, és remegő hangon felhívtam a testvéremet. Az első két perc úgy telt, hogy „Helló! – Szia. – Szia. – Hello. Te vagy? Én vagyok.” Olyan izgatottság volt bennünk, hogy nem tudtunk semmit mondani. Ráadásul hétfő volt, leghamarabb hétvégén tudtunk találkozni, mert nem Pesten élnek. Azon a héten napi 6-7 órát beszéltünk telefonon. Mindenki mesélt magáról. Másnap a nővérem szólt, hogy ő most leteszi, mert felhív engem anyu. Akkor beszéltem először a vér szerinti anyámmal. Másnap a vér szerinti apámmal. Szombaton felültem a vonatra és annyit kértem a testvéremtől, hogy segítsen, mert baromi nagy a család, nem tudom egyszerre befogadni.

– Milyen volt náluk?

– Először a nővéremmel és az öt gyönyörű gyermekével találkoztam. Eltöltöttünk egy közös délelőttöt, varázslatos találkozás volt. Erős hasonlóság van köztünk, ugyanúgy nézünk ki lány és fiú kiadásban. Pótoltuk az elpazarolt éveket. A vér szerinti anyám is felutazott a testvéremhez több száz kilométerre, kiderítette, mit szeretek enni, azt főzte, volt, amire ráérzett. Akkor láttam, mennyi fájdalom és szeretet van a vér szerinti anyámban. Mennyire vádolja magát, hogy így alakult. Találkoztam a vér szerinti apámmal, mintha tükörbe néztem volna. Aztán a falu is összerohant, mert ismerték a történetet, rengeteg unokatesó került elő.

– Ők 28 éven át számon tartották a hiányodat a családban? Közismert volt, hogy van valahol egy fiuk?

– Elmondásuk szerint számon tartottak, minden évben a születésnapomon a nővérem és a vér szerinti anyám összeültek, gyertyát gyújtottak és azt az imát küldték, hogy hadd találjanak rám. A faluban szinte mindenki tudta, hogy vagyok, azt is, hogy nem lehet tudni, hol.

– Hogy élted meg a társadalmi-kulturális különbségekkel való szembesülést?

– A testvéremék szegénységben élnek, és egy teljesen más kultúrkörben. Én úgy nőttem fel, hogy mindkét szülő diplomás, egyetemi tanár-főorvos páros, kitaníttattak, szép értékrendet mutattak meg, még a vallásba is belekóstoltam. Maximum hallottam arról, hogy vannak nehezebb sorsok.

Érdekes, mindig vonzódtam a szegény és nehéz sorsú emberekhez. Első körben ez nem volt lényeges, mentem, amennyit tudtam és csak egymással kommunikáltunk. Egyszer ráébredtem, hogy a falu leghátsó cigánysorán vagyok. Akkor kézen fogtam anyámat, hogy nézzünk körül. Nem azért, hogy turkáljak, csak hogy lássam. A testvéremnek mondtam, hogy lehetne másképp is élni, de neki ott van a múltja. Ő rengeteg nevelőotthont, nevelőszülőt megjárt gyerekként, de úgy érzi, oda tartozik. Nem akar eljönni. Én mit tudok tenni? Diplomásként okoskodok, hogy majd én megmentelek? Nem. Akkor csak nézem, ők hogy élnek, igyekszem sokat ott lenni, hogy megérezzem, ők hogy élnek. Végülis három hónapot csecsemőként ott töltöttem, én onnan indultam.

Amikor meglettem, ünnepeltünk, párszor bekapcsolták a cigányzenét. Először előítélettel fogadtam, hogy ezt kell hallgatnom. Ültem a sarokban, és néztem, hogy mit csinálnak. Ünnepelnek. Elkezdtem oldódni, és eljutottunk oda, hogy fel mertem állni és táncolni. Anyám rám nézett: pont úgy táncolsz, mint az apád! Innen úgy éreztem, hogy nem felveszek egy új kultúrát, hanem előveszek olyan fonalat, ami mélyre süllyedt. Most tanulom a cigány táncokat, és megtanulok cigányul ebben az évben, mert érdekel.

A szegénység és a nehéz életkörülmények adottság is, választott dolog is a testvérem oldaláról, hogy ő ott marad. Ezt nekem nem kell felvenni súlyként. Ha kéri, segítek, de nem tartom a saját felelősségemnek. A kultúra felvállalását viszont a saját felelősségemnek tartom

– Milyen érzéseid voltak a vér szerinti családoddal szemben az évek során? Ez hogy változott benned?

– Úgy 16 éves koromig lebegett, nem jött fel bennem. A második szakaszban düh, fájdalom, vádaskodás, ítéletalkotás volt bennem. És ráadásul cigányok! Ha egy dolgot tisztelek bennük, az az, hogy ragaszkodnak a gyerekükhöz. A hetedik kerületben nőttem fel, találkoztam ezzel az etnikummal, és nem jó véleménnyel voltam róluk. Akkor még róluk. Aztán jött ez a csavar, hogy hoppá, én is ez vagyok.

Sokáig haragudtam a világra, 19 évesen költöztem el otthonról. Úgy gondoltam, hogy ez jó indok, hogy én örökbefogadott vagyok. Aztán ez megfordult bennem, rájöttem, az emberek nem kíváncsiak arra, hogy én milyen szegény kis árva vagyok. És az elmúlt három évben elkezdtem ezt a dühöt, haragot, sérelmet letenni, és szeretnék megbocsátani. Mikor elmentem hozzájuk, már a megbocsátás szándékával mentem. Magam miatt, nem miattuk.

A legjobban a gyökér hiánya fájt addig, amíg nem ismertem meg a vérvonalat. Sokat tud tenni minden örökbefogadó szülő a gyerekéért, stabil törzset tud adni, de a gyökeret nem pótolhatja. Kamaszkoromban egy időben azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy majd én leszek az én családfámnak a gyökere, ez jól hangzik, de nem igaz. Valahonnan indulni kell. Ha csak a történetet megismerem, azt már úgy ki tudom fonni magamnak, hogy valami kis táplálékot ad az identitásomnak.  És mikor találkoztam velük, ezért volt számomra teljesen mindegy, milyen körülmények közt élnek. Lehet, hogy tudok segíteni nekik, ha nyitnak, ha kérnek, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy megvan a gyökér! Igen, innen jöttem, szegény cigánysorról. A legszerencsésebb embernek tartom magam, hogy nem ott kellett felnőnöm, bár hiányzott a vérvonal, és még szerencsésebbnek érzem magam, hogy most visszatekinthetek. Most, hogy van egy a szüleim által megépített erős törzs, tudom, hogy merre akarok menni, és vissza merek nézni. Most végre kiteljesedhetett az identitásom, ami én vagyok.

Péter, vér szerinti anyjával és nővérével

Péter, vér szerinti anyjával és nővérével

– Gondolkoztál már azon, mi lesz belőled, hol tartasz most, ha a vér szerinti családodban maradtál volna?

– Nagyon hálás vagyok! Biztos, hogy így sokkal könnyebb dolgom volt, mintha onnan kellett volna kitörnöm. Azt, ami meg hiányzott – a gyökér, eredet – pótolhatom felnőtt fejjel.

– Hogy szólítod a vér szerinti anyádat, apádat?

– Vér szerinti anyámmal jobb, személyesebb kapcsolat alakult ki az elmúlt egy évben, így őt tudom Anyukámnak szólítani. Nem gondolom, hogy ezt a szót ki kéne sajátítani bárki részére. Más töltése van természetesen, amikor édesanyámnak mondom, aki felnevelt, és máshogy szól a vér szerintinek, akivel ezt a kapcsolatot egy éve éljük meg, de mindketten a maguk módján anyák, az ítélkezés nem feladatom. A vér szerinti apámmal nem sokat találkoztunk vagy beszélgettünk az elmúlt fél évben, így őt leginkább sehogy nem szólítom… Ez még alakulhat.

– Mit kaptál az örökbefogadó szüleidtől?

– A nyelvtanulást, a tudásvágyat, a könyvek szeretetét. Megmutatták, hogy szorgalommal meddig juthatok el. A nevelésben mindent megtettek azért, hogy mikor végre észhez térek, legyen milyen értékekhez visszatérnem. A rendszeretet, a tisztaság, a zsebkendő helyes használata… Csupa bázis.

– Az örökbefogadó szüleidről úgy beszélsz, mint egy jó tanárról, a vér szerintiekről viszont úgy, hogy velük szavak nélkül is értitek egymást…

– Ez az én történetem, nem általános. Mint mondtam, nálunk elveszett a bizalom. De ezért lehet tenni, hogy kialakuljon.

– Az örökbefogadó szüleid hogy vették, hogy ilyen jóban vagy a vér szerinti családdal?

– A mai napig téma ez otthon néha, például ünnepekkor. Tavalyelőtt karácsonykor egy olyan szituációba keveredtem, hogy azt éreztem, én vagyok a cigány, ők a fehérek. Én a vér szerinti családomhoz is mentem karácsonyozni, ami négy irány, mert külön él a vér szerinti apám, anyám és a nővérem. Mondtam, hogy 24-én az első olyan karácsonyom lesz, hogy a vér szerinti anyámhoz szeretnék menni, és 25-én hozzájuk mennék, ha fogadnak. Ez kényes dolgot tépett fel bennük, 25-én erről kellett beszélnünk, hogy én hova húzok. Félnek. Érthető a félelmük, hisz attól félnek, hogy engem elveszítenek. De hogyan veszíthetnének el! Olyan jó lenne, ha látnák, hogy mennyire szeretem őket, de ebben a félelmük megakadályozza őket.

Egyébként egyre jobban tudjuk ezt kezelni. Nem téma köztünk mindennaposan, hogy hogy vannak a vér szerinti szüleim. Elmondták, elfogadják a döntésemet, hogy kapcsolatot tartok velük, de nem érzik, hogy ezzel nekik dolguk lenne. A vér szerinti szüleim mindketten jelezték, hogy egyetlenegyszer szívesen találkoznának az örökbefogadó szüleimmel, hogy a szemükbe nézzenek, és azt mondják nekik, köszönjük, és nagyon hálásak vagyunk, hogy ilyen embert faragtatok a fiamból. És itt a kőkemény vér szerinti apám szeméből is könny csorgott, mikor ezt mondta. Olyan emberek, akik hibáztak, elkövettek hülyeségeket, a mai napig nem tudják tökéletesen élni az életüket, de hatalmas szívük van. Én ezt átadtam, de a szüleim azt mondták, nekik erre nincs szükségük. Én ennél többet nem tehetek, meg kell várnom azt a választ, hogy ők érezzék, hogy erre szükség van. Nem miattam, hanem maguk miatt, meg a másik fél miatt.

Mert itt mindkét fél fájdalommal él. A vér szerinti azért él fájdalommal, mert visszakapott egy huszonnyolc éves fickót, akihez köze nem volt, hogy ekkora legyen, hogy diplomája legyen, az első sírás az óvodában vagy bármi… Ezeket anyám fájlalja, apám inkább az együtt töltött idő hiányát. Az örökbefogadó szülő is fél, mert úgy érzi, már nemcsak az övé vagyok, külön utat kezdek el járni. Ezt a félelmet azzal lehetne feloldani, ha találkozhatnának, és az egyik a másiknak azt mondaná, hogy bocsáss meg és köszönöm. Nem kell barátoknak lenni, összejárni, de van egy közös pont, ez én vagyok.

– Az örökbefogadó szüleidtől kaptad a vezetékneved, miért vetted fel elé a Váczi nevet is?

– Hivatalosan nem változtattam nevet, de évek óta használom a Váczi vezetéknevet is. Sokáig ez volt az egyetlen kötődésem, hiszen azt tudtam, hogy Vácon születtem és azt gondoltam, biztos Vácon voltak a vér szerinti szüleim is börtönben. Többször el is mentem a börtönhöz sétálni, gondolkodni. Ezt az útkeresést akartam megjeleníteni a vezetéknevemben is. Ha nem is tudatosan, de ez már egy erős identitás-keresés volt részemről. Már nem laktam a szüleimnél, amikor ezt megléptem, semmilyen bántó szándékom nem volt ezzel, hiszen nem lecserélni akartam a nevem, hanem kiegészíteni. Csupán önmagamat kerestem és a válaszaimat.

– A húgod hogy viszonyul a vér szerinti történethez?

– Talán hármuk közül ő a legnyitottabb. Ő már felvetette, hogy egyszer hármasban találkozna a másik testvéremmel. Erre még nem került sor.

– Te hova tartozol most?

– Még érlelődik. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit beengedtek egy kincsekkel teli szobába, és válogathat. És nekem ez is kell, az is kell, és szükségem van rá. Egy barátom jelezte vissza, akivel ritkán látjuk egymást: Te Peti, benned változott valami. Neked iszonyatosan jól áll, hogy cigány vagy, és most már szereted is ezt. A kisugárzás, az önkép kiteljesedhet, ha nyitottan állok a kultúrám felé.

ovis

– Az örökbefogadó szüleid hogy élik meg az újsütetű cigányságodat?

– Szerintem két külön oldalon állnánk bizonyos tüntetéseken. Ha szóba kerül, elütöm egy viccel, de nem beszélünk róla.

Volt néhány haverom, akik kezdtek elcsúszni a szélsőjobb irányába, és egyszer megkérdeztem tőlük: én cigány vagyok, és itt ülsz velem egy padon, nem zavar? Ja, te más vagy, jött a válasz. Akkor döbbentem rá, hogy a legtöbb ember azt se tudja, mit csinál. És akkor döntöttem el, hogy akkor jöjjön a cigányzene, cigány tánc. A cigány identitásom egy lassan, fokozatosan kibontakozó folyamat, és még ma sem mondhatom, hogy teljesen ismerem a cigány kultúrát.

– Téged nem csúfoltak az iskolában a cigányságod miatt?

– Nem látták rajtam, nem olyan barna a bőröm.

– Mi lett volna más, ha kezdettől tudod a cigány származásodat?

– Az identitás segít, hogy az ember kevesebbet pattogjon a két fal között. Biztos, hogy sokkal kevesebb bántás és fájdalom lett volna köztem és a szüleim között.

– Te örökbe fogadnál később gyereket?

– Mikor elképzeltem, hogy leszek apa, mindig elterveztem, hogy legalább egy gyereket örökbe fogadnék. Az ok mindig változik, de ez a lényemből fakad. Volt, hogy azt mondtam, szeretném a hálámat visszaadni a világnak, mert engem is örökbe fogadtak, lehetőséget kaptam, és szeretnék egy gyermeket én is kihozni és lehetőséget adni.

– Felnőtt fejjel mit emelnél ki, amit fontosnak tartasz egy örökbefogadott gyermek nevelésében?

– Csak magamnak tudok tanácsot adni, ha én leszek majd apa. A szeretet minden formáját és a kommunikációt. Az a gyermek jön valahonnan, ami nem egy egyszerű csomag. Egyfelől tökéletes, szerethető kisbaba, másfelől mégse ezt kapja. A sérülést, amit biztos okozott benne a története, azt Böjte Csaba szavaival tudom elmondani: ki kell szeretni belőle a fájdalmat. Ezt úgy lehet, ha nyitok felé, mindig az ő szintjén. Egy csodát lehet felfedezni a gyermekben, és a fájdalma is hozzátartozik. És ha beszél valamiről, nem lekezelem, hogy ő csak egy gyerek, hanem komolyan veszem. Így felépül a bizalom. És ha tizenévesen elkezd lázadni, egy idő után majd abbahagyja és visszajön. Bizalom és szeretet.

És a vér szerinti vonalat nem tüntetem fel úgy, hogy rossz vagy gonosz emberek, bármit is tettek. Ha a gyereknek kialakul az értékrendje, majd én meghallgatom az ő véleményét, de én nem alkotok ítéletet felettük. Mint szülő köteles vagyok ezt helyre rakni magamban. Téged fogadtalak örökbe, tehát a vérvonaladat is elfogadom. Ha ők nem lennének, téged nem tudnálak örökbe fogadni. Ha ezek az alapok le vannak fektetve, akkor meglesz a bizalom és szeretet a gyerekem és köztem.

– Mit tanácsolsz azoknak, akik örökbefogadottként a vér szerinti család megkeresésén gondolkoznak, s mit tanácsolsz a szüleiknek?

– Aki már barátkozik a gondolattal, a legnagyobb lépésen túl van. Megbocsátott, túl van a félelmen és a fájdalmon, hisz ismerni akarja őket. Maradjon meg benne ez a nyíltszívűség. Találkozzon minél több emberrel, aki átélte ezt, mert akkor ő is kimondja, amit érez, és amit kimond, azt már tudja kezelni magában, mire odaér. Nyitottságot meg vigyen magával, mert akármilyen sorssal találkozik, és akár tartani akarja a kapcsolatot, akár nem, akkor is megkapta a gyökeret. Vesztesen nem kerülhet ki belőle. Ezért fontos, hogy magában rendezze. És az örökbefogadó szülő a legbiztosabb támasza lehet ezekben a lépésekben. Legyen kivel beszélgetni erről. Ha a szülő jól csinálta az elején, a gyerek neki fog megnyílni.

– A beszélgetésre eljött a barátnőd is, akivel pár hete vagytok együtt, és a vér szerinti nagynénéd, akit aznap láttál először. Mit szóltak?

– A kedvesem határozottan támogat mindenben, őt egyébként a cigányság kultúrája már az előtt komolyan érdekelte, hogy megismertük volna egymást. Sok dologban összeérnek a szálak a közös utunkon. Nagynénémmel erős, de jó élmény volt találkozni. A klub óta elkezdtük szorosabbra fűzni a szálakat. Nagyon örült nekem, én is neki, az a nap egy újabb történet eleje volt.

 Ha maradt kérdés, Péter kommentben szívesen válaszol. A fotók közzétételéhez hozzájárult a vér szerinti család. 

Advertisements

63 responses »

  1. Szia Péter!

    Köszönöm ezt az interjút – ez egy olyan megnyilatkozás, amit el fogok olvastatni a gyerekemmel, ha elég felnőtt lesz hozzá. Örülök, hogy ilyen jól alakult a találkozás a vérszerinti szüleiddel, és hogy felismerted, hogy az örökszüleid nem szeretetlenségből, hanem félelemből teszik azt, amit tesznek.

    Egy picit velük kapcsolatban írnék. Mi egyidősek vagyunk, és az én szüleim kb annyi idősek, mint a tieid, azt tapasztaltam (habár én nem vagyok örökbefogadott), hogy ők a legkisebb “szerintük normálisként titulált helyzettől való eltérést” is képesek negatívan túlreagálni álarcok mögé bújva. Amikor bejelentettük nekik a férjemmel, hogy beadtuk a papírokat örökbefogadásra, óriási hullámokat vert az ő kis privát tengerük, mert nekik ez épp akkor nem fért bele a világképükbe, de már volt eszközünk, amivel relatíve gyorsan csillapítottuk a felzúdulást – 10 év kísérletezés eredménye volt az eszköz…

    Írsz a bizalom elvesztéséről velük szemben. Egy időben én is éreztem így, pont, mint te, kb 20 évesen. Aztán rájöttem, hogy ők nem fognak kimozdulni a helyzetből, nekem kell tennem valamit a változásért – 10 évbe telt, sok apró lépéssel, de sikerült, ráadásul nemcsak az én hatásomra, hanem más történések is erősen mozgatták ezt. Így utólag azt mondom, kellett akkor az az sok összeütközés, hogy le tudjak róluk válni, és külső szemmel is láthassam a kapcsolatomat velük.

    Tudom, hogy teszel, és hogy lépsz, de ebben a bizalom kérdésben jobban oda kell hatnod, ha szeretnéd, hogy haladjon az ügy. Pl úgy is, hogy elolvastatod velük ezt az interjút 🙂 Leírva egészen másképp hat, mint elmesélve…

    Sok szerencsét és jó felfedezőutat kívánok 🙂

    Kata

    Kedvelés

  2. Hálás köszönet minden gondolatért; megerősítő volt olvasni őket! Segített rendbe szedni a saját félelmeimet. Még egyszer köszönöm! 🙂

    Kedvelés

  3. Péter

    Amikor hallottam a Kossuth Rádiós adást, amiben szerepeltél, azonnal meg akartalak keresni, és hamar sikerült is, biztos nem véletlen, de ezt már beszéltük 🙂 Nagyon örülök, hogy barátok lehetünk és, hogy a romadopt-ban is aktívan részt veszel. Hiszem, hogy a missziód sikeres lesz. Nagyon jó képességet örököltél és kaptál – szerintem mindkettő 🙂 ahhoz, hogy ilyen szépen tudd megfogalmazni a gondolataidat és vezesd az embereket a szemlélettágításban.
    Sok sikert az utadhoz!
    Barátsággal:
    Judit

    Kedvelés

  4. Aha, ezeknek egy részét én már hallottam azt hiszem egy interjúban és IMÁDTAM! Majdnem elmentem a klubba is csak Péter miatt. Én ugye az örökbefogadó oldalon állok, de vannak vér szerinti gyerekeim, és nekem eleve iszonyatosan tetszik az a hozzáállás, hogy nem kell választani, anya a vér szerinti is, az örökbefogadó is, nem lehet úgy csinálni, mintha valamelyik nem lenne. Meg úgy se kell csinálni mintha minden tökéletes lenne, ha nem az… Nagyon örülök ennek az interjúnak, Zsuzsa neked is köszi, és Péter ha itt vagy valahol, neked is nagyon köszönöm!!!! 🙂

    Kedvelés

  5. Köszönöm az interjút. Megdöbbentett, hogy erőszakkal el lehetett venni gyerekeket a családjuktól véglegesen. Jó ember lett belőled, hihetetlen tisztánlátással, bölcsességgel. A bizalomvesztés sajnos gyakran előfordul vérszerinti szülők esetén is, ahogy Kata írta, és nagy erő kell hozzá, hogy egyáltalán rendezni akard a viszonyt. Szimpatikus a hozzáállásod, sugárzik az írásból a szeretet mindkét családod felé. Igazán érett személyiséggel rendelkezhetsz. 🙂
    Azért nehéz lehet megélni ezt a helyetet a szüleidnek is (az örökbefogadóidnak és a vérszerintieknek egyaránt)

    Kedvelés

    • Igen, ezt hogy érted? Mert tudod, én nem szeretném, ha a gyerekem és köztem nem maradna meg a bizalom. És nem szeretném, ha csak “tárgyi” dolgokat tudna felsorolni, hogy mit kapott, tanult tőlem- pl. zsebkendőhasználat, egyetem…
      Nekem mint örökbefogadó szülőnek azt lenne jó hallanom a fiamtól ha felnő, hogy szeret és feltétlen szeretet kapott-kap tőlem, tőlünk. És támogatást, bátorítást és utána jöhet minden más.

      Kedvelés

      • Szerintem nagyon jó, hogy Péter vette a bátorságot, és el merte mondani, hogy bizony elveszett a bizalom. De azt is mondta, hogy közelednek egymás felé újra. Ez nagyobb dolog, mint elsőre látszik: annak ellenére, hogy a kincses kamrában érzi magát, nem felejtette el, hogy honnan jött – és lehet, hogy most úgy érzi, hogy csak az egyetemet meg a zsebkendőhasználatot tudja megemlíteni, de lesz ő még idősebb is, bölcsebb is, a fejlődés sosem áll meg.
        Lehet, hogy jó lenne majd hallanunk, hogy milyen jó öf szülők voltunk, de ez ajándék lesz, nem pedig jutalom.
        Okos ember a más hibájából tanul – elmondta, hogy miért veszett el a bizalom, mi már tudunk majd erre is figyelni az ő jóvoltából.

        Kedvelés

        • Pétert én értem. A reagálásom arra szólt, hogy mint örökbefogadó szülő nem szeretném, ham ilyen lenne a kapcsolatunk.
          Jutalmat pedig nem várok nyilván. És nem várom, hogy azt mondja a fiam, hogy milyen jó örökbefogadó szülők voltunk, de ha megkérdezik tőle, mint ahogy Pétertől is megkérdezték a szüleihez való viszonyát, akkor én szeretném, ha egy szeretteljes kapcsolatról beszélne a gyerekem (már ha tényleg az marad, nem képmutatásból persze).

          Kedvelés

  6. Sziasztok!
    Nagyon köszönöm a sok szerető, kedves szót, amit kapok. Hálás vagyok, hogy ilyen emberekkel hoz össze a sorsom.

    Kata
    Köszönöm az őszinte szavaid. Szüleimmel, akik neveltek folyamatosan az egymáshoz közeledés útját járjuk, hiszem ezt. Én is úgy gondolom, sokszor a generációs különbség nagyobb részt befolyásolta kapcsolatunkat, de mindig bízom a szeretetteli fejlődésben. Köszönöm a bizalmad, megfogadom szavaid.

    Judit!
    Hálás vagyok, hogy összértek útjaink. Csodálatos barátokra tetem szert bennetek. Bízom abban, hogy sokáig tudjuk kamatoztatni. Örülök, hogy felhívtál, ilyen tudatos és lépni merő emberekre szükség van. Köszönöm, hogy támogatsz utamon.
    Szerető barátsággal…

    M. Ildikó
    Gyere el a klubba, szeretettel várunk! 🙂

    Rave
    Köszönöm a szavaid. Jó azt olvasni, hogy eljutott az üzenetem…Remélem valamikor találkozunk!

    Koré
    Köszönöm kedvességed!

    Zsuzsa!
    Köszönöm a munkád!

    Hálás vagyok értetek. 🙂 Kívánok minden úton járónak erőt és szeretetet!

    Váczi Jezsó Péter
    vaczij.peter@gmail.com

    Kedvelés

  7. A generációs különbséget nem értem, hiszen a szülő és a gyerek között mindenképpen van generációs különbség, a dolgok természetes rendjéből adódóan. Ez nem lehet gátja egy jó, szeretetteljes, bizalmon alapuló gyerek-szülő kapcsolatnak.

    Kedvelés

    • Öröm az, ha ezt valaki nem élte meg, nagy feladat annak, aki előtte áll, benne van, vagy épp “romeltakarít”.
      De évekre meg tudja terhelni és nehezíteni a kapcsolatot huszonéves korban. Az éppen csak magára találó ifjú felnőtt szembesül azzal, hogy a szülei (úgy értem, akik nevelték évekig) nem úgy reagálnak minden esetben, ahogy azt az ember várná, és elég sok munka, mire egyensúlyba kerül a két oldal, és még több energiába telik tartani is az egyensúlyt, amit még külön megborogat a felnőtt gyerekük párkapcsolata/házassága/gyerek utáni vágya – az ezzel kapcsolatos sikeressége, sikertelensége/a nevelési elvek eltérése, vagy simán csak az életszemlélet.
      Azt kell mondanom, hogy ezt a gyereknek kell elsősorban ügyesen megoldania, belátónak lennie, mert ő még tud alakulni 50-60-70 éves emberek akkor sem, vagy csak részben, ha megfeszülnek.

      Kedvelés

  8. Vera hozzászólása kapcsán felmerült bennem, hogy egy szülő mikor tekintheti sikeresnek a saját nevelését.
    A. Ha a gyerek hálás neki, a legjobban a szülőt szereti a világon, egy hasonló interjúban elmondja, hogy a szülei mindent jól csináltak, vele tölti a Szentestét.
    B. A gyerek megáll a lábán, boldogul a világban, érzelmileg ép ember, képes szeretni, a helyén van.

    Ha az A-ben mérjük, akkor ez egy keserű interjú. Ha a B-ben, akkor Péter szülei nagyon elégedettek lehetnek, aki ott volt a beszélgetésen, látta, hogy egy magával és a világgal rendben levő, jó kisugárzású ember. Nekem rengeteg hasonló ismerősöm van, akik bizony, ha őszinték, tudnak hibákat felmutatni a szüleikkel kapcsolatban, de azért ép, egészséges ember lett belőlük.

    Mit vár a szülő? Hogy a gyerek az ő nagyszerűségét igazolja vissza?

    A Szentestéről pedig: aki nem örökbefogadó szülő, azzal is megeshet, hogy a gyereke majd az anyóssal, apóssal tölti inkább a karácsonyt, vagy a saját házastárssal, gyerekkel, vagy külföldre költözik… A gyereknevelés elengedések sorozata. Fiatal felnőttkorban meg egy normális lépés, hogy a gyerek egy lépést hátralép, objektíven kezdi nézni a szüleit, mit csináltak jól, mit rosszul, mit tanulhat ő ebből. Aztán, ahogy Kata írja, jöhet egy újabb közeledés ezután.

    Kedvelés

    • Nekem az A és B verzió nem zárja ki egymást. És nem azért, mert én hú, de mindenben egyetértettem anno a szüleimmel, össze is pakoltam , önálló is lettem, néha lelkileg is messzebb kerültünk egymástól- de anyukám mielőtt meghalt volna, elmondta, hogy mennyire büszke ránk (pedig eredetileg nem tetszett neki amit tanultunk, akivel jártunk stb.). És én tudtam értékelni azt, hogy támogattak, hogy éveken át, mikor mi messzebb is voltunk, ők hazavártak és szerettek.
      Biztos mindenkit a saját élményei, családja élete is befolyásol, hogy hogyan gondolkodik erről, hogyan szeretné / nem szeretné a saját gyerekével csinálni.

      Kedvelés

    • Szerintem ez nem ennyire egyszerű és fekete és fehér. Nem arról van szó, hogy én mitől vagyok jó szülő, vagy sem. Vagy nem csak arról. Főleg nem a saját nagyszerűségemről. Hanem arról, hogy a gyerekem kötődik-e hozzám, szeret-e, van-e vele kapcsolatom, vagy felnőtt is onnantól kezdve csá.
      Habár egészen biztosan örömmel töltene el, hogy a felnőtt gyerekem önálló, képes megállni a lábán és helyén van, de rendkívüli mértékben fájna, ha ebből az életből engem (minket) ki akarna hagyni teljesen (vagy szinte teljesen). És nem a Szentestéről van szó, mi sem töltjük azt a szüleinknél.
      És lehet, hogy nem így van (ő nem ezt mondta az tény), de az interjúból nekem az jött le, hogy Péter jobban kötődik most a vér szerinti családjához, mint az örökbefogadó családjához. Beszédesek a képek is, csak a vér szerinti szülőkkel és testvérével van kép. (Persze lehet, hogy az örökbefogadók nem vállalták volna a megjelenést, de erről a cikkben nincsen szó.)
      Biztos, hogy hibáztak az örökbefogadó szülei is, de tegye fel a kezét, aki maga hibátlan szülő (én nem tudom feltenni…). Mindannyian követünk el a hibákat a gyerek nevelése során, ettől még nem szűnik meg a gyerek kötődése hozzánk. Biztos önzőség, de szeretném, ha felnőtt gyerekeim is szeretnének, nem pusztán csak hálásak lennének, mert volt itthon kaja, pia, könyv meg kirándulás (és most sarkítok).

      Kedvelés

    • Én nem várok el a gyerekemtől hálát. Nem csinálok semmi olyat, amiért hálásnak kellene lennie, egyszerűen mindennél jobban szeretem és olyan lelki kapocs van köztünk, ami hálával nem kifejezhető… Én sem vagyok hàlás az anyámnak, hanem inkább feltétel nélkül és elemi erővel szeretem. És én sem a szüleimmel töltöm a szentestét, hanem a férjemmel és a lányommal. Én külön szeretném, ha a szülőanyjával is lenne kapcsolata a lányomnak, azon vagyok/leszek, hogy büszke legyen a gyökereire.

      Kedvelés

    • Számomra ez nem egy sikeres örökbefogadás története 😦 Az örökbefogadás nem egyenlő a kitaníttatással, a fizikai szükségletek ellátásával, a múzeumba, kirándulni stb. való eljuttatással.
      A “B” változat nyilván a sikeres nevelés egyik mércéje, ha megvalósul. Én Péter esetében egyelőre ezeket a várakozásokat sem látom megvalósultnak.

      Dióhéjban: sikeres szerintem az örökbefogadás akkor, ha a gyerek felnővén ugyanúgy örökbefogad engem, mint ahogyan a kezdetekkor örökbefogadtam én őt. Valaki mondta, nem ő a miénk, hanem mi vagyunk az övé. Akkor fogom sikeresnek látni ezeket az éveket, ha 20 év múlva ő is így fogja érezni, hogy az övé vagyunk. Minden más megadható akár az állami gondozás keretein belül is, csak pénz kérdése. Az egyetlen ami nem, az a valódi szülő-gyerek kötelék, ami úgy érzem Péternél nem volt meg.

      Ami elgondolkoztató: miért annyira könnyű “lazán kezelni” a vér szerinti család felelősségét és miért olyan nehéz felülemelkedni az örökbefogadók hiábin? Mint megállapították már sokan: senki sem hibátlan. Sem az örökbefogadó, sem a vér szerinti szülő, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a gyerek sem hibátlan. Miért kisebb “bűn” olyan életet élni, amiben alkalmatlanná válok a gyerekeim nevelésére, mint nem jól kezelni bizonyos élethelyzeteket amik a gyereknevelésben adódnak? A vér szerinti család felelőssége Péter helyzetében sokkal-sokkal nagyobb annál, minthogy ennyire könnyen el lehetne intézni – nem mondtak le róla? Dehogynem. Vagy ha ők kizárólag a körülményeik áldozatai, akkor az örökbefogadók miért nem azok?

      Kedvelés

      • Sziasztok, én egy rövid válasz erejéig csatlakoznék, mint felnőtt örökbefogadott és reagálnék.

        Adott egy oldalon egy olyan család, aki mélyszegénységben él és egy olyan, akinek az a legnagyobb “problémája” az életben, hogy a 12000 vagy 15000 ft.-ba kerülő cipőt vegye meg ( sarkítottam), míg az egyik oldalon azt élheti meg egy gyerek örökbefogadott, hogy a szegény családnak nincsenek lehetőségei, se választásai, addig a másik gazdag családnak viszont van eszköztára nem is kevés, amivel ő(k) nem élnek….Ezért nem megbocsájthatóak a gazdag örökbefogadók ” bűnei”, akik viszonyt lélekben szegények….

        Kedvelés

        • “Ezért nem megbocsájthatóak a gazdag örökbefogadók ” bűnei”, akik viszonyt lélekben szegények….” Ezt a mondatot en nagyon erosnek erzem. Ebbol nekem csak a harag jon le. En azt gondolom, hogy mindenki a leheto legjobbat akarja az adott helyzetben. Csak kerdes, hogy hogy sikerul, de azt gondolom, hogy lehet, hogy esetleg O se tanulta meg a szeretet kifejezeset. Attol meg, hogy valaki ugy erezzuk nem elege szeret, lehet, hogy csak nem tudja kifejezni es o a legtobbet adja, amit csak adhat, de ennyit tud adni.
          S ebben a tortenetben azt ne felejtsuk el, hogy majd 25-26 evvel ezelott kezdodott, amikor azert mas nezopontok voltak es nem volt annyi segitseg, mint most, hogy akar forumok, ahol megbeszelhettek a torteneteket. Nem volt orokbe sem 🙂

          Kedvelés

          • Nekem is pontosan ez jutott az eszembe. Péter kor- és sorstársai közül a legtöbb elől titkolták az örökbefogadás tényét. Abban a korban nem a nyíltság volt a példa. Ez az örökbefogadó család legalább ebben lépéseket tett. Az, hogy mennyire tudták ők maguk ezt, illetve a gyerek származását kezelni, már más kérdés. De nem titkolták, és ez is valami.

            Kedvelés

    • Nekem az az álmom, a mostani fejemmel, eszemmel, hogy önállóan , a lábán megálló , magával elégedett és elfogadó felnőtt legyen a gyerekemből. Lépésről lépésre engedjük el a gyerekeink kezét, mi még csak óvodába, piszok nehéz volt az első időszak – nem voltam ott amikor valami sérelem érte őket, vagy meg nem értettség stb – de megtelik a szivem örömmel , ahogy látom, hogy boldogulnak – eddig jól csináltuk gondolom, mert vannak barátaik, nagyon szeretik őket az oviban, jókedvű gyerekek, jó testvérek, és itthon elmondják ha volt valami bánat – a maguk óvodás módján, de ki lehet hámozni a lényeget. Keményfejű gyerekek, de ezt is szeretem bennük, még ha fel is tudnak ugrasztani a plafonra néha 😀 örülök, hogy tudják mit akarnak és benne van a pakliban, hogy eltávolodnak felnőttként, ki tudja? Ez már amúgy sem örökbefogadási kérdés. Szeretném, ha nem lenne köztünk bizalomvesztés és igyekszem mindent megtenni ezért, de csak elég jó anya tudok lenni, tökéletes nem, és ezt remélem ők is megértik majd. Remélem, hogy ha nyitva sikerül hagyni az ajtót a párbeszédre, még ha felnőtt korukban el is távolodnak időnként, mindig vissza vissza jönnek, amikor túl vannak egy egy identitás keresésen, felnőtté válási lépésen. Azt hiszem akkor lesz “kész” felnőtt egy gyerek, amikor már neki is gyerekei születnek és átérzi mit jelent szülőnek lenni, ez az időszak szokta még átrendezni a szülő-gyerek kapcsolatot , a leválásnak egy olyan lépcsője, amikor a gyerekünknek saját családja lesz.
      Ismerem Péter történetét egy kicsivel jobban, mint ami a cikkben megjelent, és tetszik a pozitív gondolkodása, szerintem jó úton jár. A mi generációnk valóban sokkal több segítséget kap, sokkal nyíltabban lehet az örökbefogadásról beszélni, vállalni, mint régebben, remélem ez mindannyiunk hasznára válik.

      Kedvelés

  9. Én is Ernussal és kicsinappal értek egyet. Ugyanezt éreztem a cikk elolvasását követően. Mintha Péter tisztességből lenne hálás az örökbefogadó szüleinek, és a vér szerintieknek minden hibája felett szemet húnyna, míg az örökbefogadók hibái megbocsáthatatlanok lennének, de legalább is mély tüskét hagytak volna a szívében. Mintha a vér szerinti családot idealizálná. Pedig ha nem szakítják ki kényszerből a családból és ott nő fel, akkor is lettek volna konfliktusai a vér szerinti szüleivel, sokszor érezte volna, hogy nem értik meg őt. Szinten minden teenager így van ezzel néha napján. Ráadásul az örökbefogadók nem is tehetnek a történtekről, ők csak egy gyereket szerettek volna szeretni.

    Kedvelés

  10. Amikor elváltak a szüleim, nagyon anyám oldalán álltam, és utána még sokáig. Aztán eljött a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem volt ilyen egyszerű a dolog, és akkor annyi anyám oldalára áthúzva töltött idő után nagyon erősen visszapattantam és apám oldalán kötöttem ki. Később persze lassan helyükre kerültek a dolgok. Ez jutott eszembe arról, hogy Péter most a vér szerintiekhez van közel, hát igen, ha egyszer onnan töltött ezer évet távol, és nem azért, mert lemondtak róla. Most oda pattant vissza, majd kiköt valahol középen a végén. Az örökbefogadás oldaláról szeretné az ember azt hinni, hogy ő a 99% és a vér szerinti az csak 1% de ennyire ez azért nem felemás. Sajnos? Szerencsére?

    Kedvelés

    • Pont ezt érzem én is. Most, harminc év kihagyás után a találkozás nagy élmény (és nem terhelik az elmúlt évtizedek konfliktusai, nincs függőség). Aztán majd a helyére kerül minden, és pár év múlva be fog állni egy “középút”.

      Kedvelés

  11. Rave, köszönöm, jó megvilágítás.
    Én már 19 évesen igyekeztem minél jobban leválni a szüleimről (örökbefogadók). Ez azóta tartó folyamat. A bizalmi kapcsolat is folyamatosan épül újjá bennünk, nyilván nem azonnal látszik ennek eredménye.
    Most, 29 évesen már engem is más motivál, mint anno 19 évesen, ugyanakkor a leválás megtörtént. Úgy fizikai, mint eszmei és lelki síkon is. Jelenleg így látom. Ettől viszont nem szeretem a szüleimet kevésbé. Az elmúlt 1 évben, amióta a vérvonal is az életembe került, nyilván nagyobb figyelmet kaptak, nem csak a szüleimnél, hanem esetleg barátok is háttérbe szorultak. Ez szerintem megint érthető, ha belegondol valaki, egy új szerelem is át tudja rendezni az ember életritmusát, ez is valami hasonló. Valakik, akikre mélyen, legbelül vártam, érdekeltek, most itt vannak, találkozhatunk. Ugyanakkor a mai napig látogatom a szüleimet (öf.), beszélek a vérszerinti családdal is rendszeresen, de leginkább élem az életem, amiben egyébként egyik fél sincs már napi rendszerességgel jelen.
    A cikket mindkét félnek mutattam, olvasták is. Az, hogy az egyik fél nagyobb érdeklődést mutat, az ő választásuk, amit én tiszteletben is tartok. Öf. szüleim nagyon szeretnek, ezt tudom, a maguk módján tudják ezt kifejezni, ilyen az ember, mind ilyenek vagyunk. 🙂 Nekem tudnom kell értelmeznem a szeretetnyelvüket, s ha olykor nehéz is, mégis érzem, tudom. Ők arra kíváncsiak, hogy boldogulok az életemben, hiszen ők nézték végig a fejlődésemet, ők egyengették az utat, persze, hogy szeretnék, ha mindaz, amit megtettek, hasznomra válna.
    A vérvonal nem tudott jelen lenni ebben a fejlődési fázisban, ők most kaptak egy csomagot, s mivel nekik ebben munkájuk nincsen, mit tehetnének mást, mint örülnek a csomagnak, hisz az magában csodálatos, hogy újra találkozhattunk. Nem büntette őket az Ég azzal tovább, hogy ne ismerjenek….és ezek az ő szavaik. Érezzétek át, milyen mély fájdalom van ebben.
    Öf. szüleim az utamra bocsátottak, több szinten, több módon kimondva ezt. Én vissza-vissza szállok, azt remélve, hogy mindig közelebb juthatunk egymáshoz, tudom s nem hagyom felejteni magamnak, hogy mennyi mindent köszönhetek s minden találkozásnál arra törekszem, ha nem is egyezünk meg mindenben, világlátás, politika, életvezetési módszerek, akkor is egy mondat mindezt felülírhatja, dehát szeretlek, most ennyire futotta, de jövök még….. és szerintem ez a fontos, a jövök még…. nem akarok haragot tartani, se dühöt táplálni. Ez igaz mindkét oldal tekintetében. Hozzátenném, a vérvonallal is volt nem egy vitánk, ahol előbújtak fájdalmas pontok mindenkinek a maga múltjában…megintcsak egy mód van kezelni: de hát szeretlek….hogy miért? CSAK. 🙂

    Öleléssel: Péter

    Kedvelés

  12. Sziasztok!

    Először is: köszönöm az interjút, sokat adott. Most másodjára olvastam el,és azt kell mondjam, nagyon jókor jött, éppen egy nehéz helyzetben (a szerintem természetes lelki hullámhegyek, hullámvölgyek folyamatában egy hullámvölgy szakaszban), amiért különösen jólesett elolvasnom újra. 🙂
    Én úgy gondolom, hogy a jelenleg kissé bizalmatlanabb légkör akár Péteréknél, akár más örökbefogadói családokban nem feltétlenül, illetve nem csak a kamaszkor vagy az örökbefogadói családi státusz miatt alakulhat így (utóbbinál arra a szokványos félelemre gondolok az öfo. szülőknél, hogy a gyermekük nem lesz 100%-osan az övék). Hanem a bizalmatlanság inkább annak a függvénye, “eredménye” lehet – és érzésem szerint Péteréknél is inkább ebben áll -, hogy ezt az örökbefogadói státuszt – esetlegesen mellé a cigány származást, ha van – mindkét félnek hogyan sikerül feldolgozni. Ez pedig szerintem a felek személyiségétől, illetve egymásra találásuk “szerencséjéből”, egymáshoz illő alkatukból következik. Szerintem teljesen eldönteni az örökbefogadás előtt, vagy közvetlenül utána, tehát az együttélés elején nem tudja sem magáról, sem a gyermekéről a szülő, hogy ehhez a kérdéshez hogyan is fognak majd az évek során hozzáállni – nem tudja ezt a legjobb szándék mellett sem, feltételezve, hogy azért igyekszik “jól” csinálni (kinek mi a jó, ugye?): Szerintem a vér szerinti szülők felbukkanása, a felnőtté vált gyermek velük való viszonya már csak hab a tortán, ami alapjaiban nem befolyásolja, hogy ezeket a kérdéseket (örökbefogadás, cigány származás) az öfo. családban/családdal hogyan sikerül rendezni. Ez egy hosszú folyamat, amiben Péteréknél most elakadás érzékelhető. Mivel alapvetően egymást szerető emberekről van szó, az elakadás sérelmesen, fájdalmasan érinti mindkét oldalt. Ez okozhatja azt is, hogy Péter most a pozitívumok között, amit útravalóként az örökbefogadó szüleitől kapott, “csak”(!) olyan, fizikai, illetve szellemi természetű dolgokat tud felsorolni, amelyekről említést is tett (a lelke mélyén bizonyára nem feledve a szeretet, a kötődés, megértés és elfogadás megnyilatkozásait sem). Ez egy borzasztóan nehéz helyzet mindenkinek, és még akkor sem ítélhetjük meg, hogy egy másik családban jól vagy rosszul kezelik-e, ha mi magunk is hasonló cipőben járunk. Hiszen nincs két egyforma út, nincs két egyforma megküzdési stratégia, nincs két egyforma gyermek, család. Én pedig, aki egyelőre még csak tényleg nagyon az út elején járok, főleg csak találgathatok. 🙂
    Azért köszönöm, hogy elolvastátok. További szép vasárnapot Mindenkinek! Kedves Péter, neked pedig sok sikert az életed minden területén! Példát sokaknak ad erőt! Áldjon meg az Ég!

    Kedvelés

  13. Egy hétvége a blog nélkül, nem is tudom hogy bírtam ki… Annyira vártam, hogy Vera kifejtse az álláspontját bővebben.
    Megmondom őszintén, annak ellenére, hogy Péter tényleg nagyon szimpatikus számomra, ez a történet az, ami meggyőzne arról, hogy vágjak bele az örökbefogadásba. Nem tudom, hogy az örökbefogadók helyében képes lennék-e legyőzni a féltékenységemet, mert most úgy gondolom, hogy biztosan az lennék. Pedig érzem, hogy Péter szeretettel beszél az öf. családjáról. Ezért is írtam az első hozzászólásomban, hogy nem lehet ez egyszerű egyik szülődnek sem. De előttem még annyi minden áll, hogy meghozzam/meghozzuk a döntésünket. Nagyon remélem, hogy igazából visszataláltok egymáshoz!

    Kedvelés

      • Te már örökbefogadó szülő vagy, vagy még csak gondolkozol rajta, mint én? Ha túl személyes a kérdés, nem kell válaszolnod, ne haragudj, de nem emlékszem a korábbi hozzászólásaidra. Nekem az örökbefogadásban pont ez a legnagyobb félelmem, hogy a vérszerinti fontosabb/ugyan olyan fontos lesz, mint én. Ezért nem is vágok még bele, nem azért, mert még összejöhet a vérszerinti is.

        Kedvelés

        • Szia Koré, köszönöm a kérdésed. Én is gondolkodom még csak, de másban is hasonlítunk: az én félelmem pontosan ugyanez, a vér szerinti szülők felbukkanása, a dilemma, hogy mennyire is lesz akkor az én “igazi” gyermekem. A Péternek írt válaszomban ezt értettem “hullámvölgy” alatt, amit most megélek. Úgyhogy én sem a vér szerintire várva hezitálok.

          Kedvelés

  14. Ami engem mélyen megráz Péter történetében, az az , hogy róla nem mondtak le a vér szerinti szülei, elszakították őket egymástól barbár módon és itt halkan jegyzem meg, hogy rengeteg gyereket emelnek ki a vér szerinti családból pusztán anyagi okok miatt, ami egész egyszerűen törvénytelen! Az 1997-es gyermekvédelmi törvény pedig ki is mondja, gyermeket a vér szerinti családjából tilos kiemelni csak anyagi okból! Az a ” gyermekvédelmis” pedig nagyon remélem nem dolgozik többé a szakmában, aki azt mondta ő mindent megtesz, hogy sohase kaphassa vissza a saját gyerekét!

    Kedvelés

    • Igen, de attól még nem lesz rögtön örökbe adható, hogy kiemelik a családjából. Ahhoz az is kell, hogy ne látogassák.
      Persze harminc éve még máshogy mentek a dolgok, nem volt ennyire szabályozott az örökbeadás.

      Kedvelés

    • Manuela, én nem szeretnék védeni senkit sem, és megértem, hogy ez a kijelentés (jogosan!) vörös posztó a szemetekben… De hidd el, nagyon nehéz eldönteni egy-egy adott esetben, hogy az anyagi körülmények, a szociális viszonyok nincsenek-e már esetleg olyan súlyosak, hogy az a kiskorú olyan mértékű veszélyeztetését okozza, amikor az élete, a testi épsége a tét, mert olyankor (pusztán jogi frázisok miatt) mérlegelni nem szabad.

      Kedvelés

      • Egyetértek Melangival. Anyagi természetűnek tűnik a kiemelés, de ma már az is kell, hogy a vsz szülő ebbe beletörődve ne akarja a helyzetet javítani. Saját szemünkkel láttuk, amikor az enyhén szellemi fogyatékos és végtelenül szegény apa, 30 kmt gyalogol, hogy a nevelőszülőknél lévő fiát meglátogassa. Már minden bútorát és ruháját eltüzelte, de a fiához jön havonta, vett neki valami autót. Felvette az öltönyét. Az a gyerek, bár kiemelték és vissza sem kerülhet, de nem lesz örökbe adható. Kérdés persze, hogy mi szolgálja a gyerek érdekét.

        Kedvelés

          • Sajnos a gyerek nem kötődött az apjához, sírt, mikor ölbe vette, eltolta. Nem tudom, hogy jó-e így, mert a gyerek örökre a rendszerben marad, de legalább nem lesz az a bánata, hogy ő nem kellett, őt eldobták. Sajnos az apa soha nem lesz képes gondoskodni a gyerekről, mert nem áll olyan szinten szellemileg, magát is nehezen látja el. Segítséget meg nem kap.

            Kedvelés

            • Lehet, hogy jobb neki abból a szempontból, hogy nem mondtak le róla, és erőt ad majd neki ez a tudat, de az, hogy így esélye sincs végleges, szerető családba kerülni, veszteség, különösen, ha a vér szerinti apához sem kötődik igazán, ahogy írod. A kapcsolattartás ilyenkor egy nyűglődés, tényleg csak arra jó, hogy konzerváljuk a gyereket a rendszerben tizennyolc éves koráig. 😦

              Kedvelés

            • Sajnos a valóság még kegyetlenebb. Egy állami gondozott gyereknél előír egy látogatási rendet a gyámhivatal, ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy kéthetente, mondjuk szombat délelőtt találkoznak egy hivatali helyiségben. A szülőnek esetleg nem könnyű eljutnia oda. Ha minden láthatásra elmegy, akkor is, ez mennyi kapcsolat a gyereknek?
              És nagyon sok gyerek van, akit ennél ritkábban, rapszodikusan látogatnak. Vagy épp akkor maradnak el a látogatások, mikor már 10-12 éves.

              Kedvelés

      • Az, hogy Péterről nem mondtak le, engem is szíven ütött. Tisztában vagyok azzal is, hogy sokszor a nincs más, mint a gyerek kiemelése, de én azt nem tudom felfogni, hogyan válhatott Péter örökbeadhatóvá, míg a nővére nevelőszülőknél élt. Erre talán az tudná a választ, aki anno a döntést hozta.

        Kedvelés

        • Lehet, hogy a nővért már életkora miatt nem volt érdemes örökbe adhatónak nyilvánítani. Gondolom, régebben is inkább a kisebb gyermekeket keresték jobban az öfo. szülők. De ez persze csak egy tipp.

          Kedvelés

          • És igen, a kegyetlen valóságot sajnos túl jól ismerem. 😦 Természetesen a vér szerinti szülőket is meg lehet érteni, csak próbáltam az örökbefogadás szempontjából megközelíteni a helyzetet. A kétheti kapcsolattartás a maximum, de onnantól kezdve, hogy a gyerekét nem nevelheti, ez sem elég ahhoz a fajta kötődéshez, amire a gyereknek szüksége van. Nem ő méri a lázát, nem ő fogja a kezét, ha fél, nem neki meséli el a szerelmi bánatát… De azért ott van, jelen van, benne van a gyerek tudatában. Ez a két tűz közötti helyzet a gyerek érdekének, az öfo.-nak… És semmi szép és jó dolognak nem használ.

            Kedvelés

            • Ezért nem jó, hogy nálunk inkább a kiemelést, az állami gondoskodást támogatják, a vsz szülők anyagi és szakmai megsegítése helyett. A rendszerben csak nő a gyerekek száma, de a jó az lenne, ha otthon nevelkedne. Abból a pénzből, amit rááldoznak, simán lehetne segíteni a vsz szülőt. Persze csak azt, amelyik együttműködő.

              Kedvelés

            • Igen, ez sokszor megfogalmazódik szakmai berkekben (teljesen jogosan), hogy ha azt a pénz, amiből az állam a gyereket neveli, az alapellátás színvonalának emelésére fordítanák, akkor sokkal több gyereket lehetne sokkal hatékonyabban segíteni, nem termelődne újra az utánpótlás, megtalálnák a helyüket az életben a kikerülő fiatalok… Rengeteg gyerek van úgy a rendszerben, hogy igazából nincs ott semmi keresnivalója, és senki nem érti, hogy miért. Pedig a szakellátás már tényleg csak a legeslegvégső megoldás kellene, hogy legyen!! Nem értem, és úgy érzem, nem is fogom én ezt megérteni. Kicsi vagyok én ehhez.

              Kedvelés

            • Kriszta, ezt az életutat nem lehet könnyű feldolgozni. Sok erőt és lehetőséget kívánok ehhez neked!

              Kedvelés

    • Szia Manuela!

      Ha hiszed, ha nem velem ugyan ez tortent mint Peterrel. A gyamugyis no az akkor 23 eves verszerinti anyam agyat azzal tomte, ha szeretne lemondana rolam.mert nem akart lemondani! Ennek ellenere titkos orokbefogadas indult, es 3 eves koromban a gyamugy kiadta a vegso hatarozatot, eltuntem a verszerinti eletebol (“az anya nem jarul hozza Az orokbeadashoz”-megjegyzessel a jegyzokonyvben). Ezzel nem tolom ra a gyamugyre a feleloseget, mert hat megis a verszerinti adott allami gondasasba, megha csak atmenetileg gondolta is. Szoval a gyamugy berkeiben sok tulkapas is elofordult a 70-80-as evekben. Mi a gyerek erdeke? De nehez ennek az eldontese, de hala Istennek a rendszer sokat fejlodott. Ez a stigma sokunkat megbelyegzett annak idejen.
      Mivel akkor meg pszichologiai alkalmassagi vizsgalat sem volt en egy latens szadista-hajlamu emberhez kerultem. Ez egy pszichologus szakember definicioja volt az orokbefogado anyara. Nagyon oruok, hogy ez most mar kiszuresre kerul. Minden orokbefogado szulonek kivanom, hogy nezzen szembe onmagaval, biztos ezt akarja??? Es fantasztikus orokbefogadasokrol olvasok a blogon, ami orommel tolt el, es szoritok mindenkinek, hogy sikeres legyen amibe egyutt belevagtak.
      Apropo egy kislanyrol is irt Zsuzsa korabban: Reka. Lehet tudni mi tortenik vele????? Szep napot mindenkinek!

      Kedvelés

  15. Őszintén megmondom, nagyon meghatott az írásod és nagyon át éreztem!! Azt gondolom, magadra is légy nagyon büszke, hogy ilyen okosan reálisan gondolkozol az életről!!

    Kedvelés

  16. Azon gongdolkodom mióta elovastam ezt a vallomást/történetet, hogy vajon az örökbefogadottak meg tudják bocsátani az örökbefogadóiknak, hogy nem tudták megszülni? És vajon az öfók ugyanezt meg tudják bocsátani önmaguknak?

    Kedvelés

  17. Én már rég megbocsátottam magamnak, vagy igazából nem is haragudtam magamra ezért, és eszembe sem jut, hogy a gyerekeim emiatt haragudnának rám. Majd megkérdezem. Nekem ez olyan egy kicsit, hogy ha nincs probléma, akkor csináljunk gyorsan. Ezt most nem konkrétan az itteni történetre értem, hanem általánosságban Krepi kérdésére.

    Kedvelés

  18. Visszajelzés: „Azt képzeli, él valahol egy idilli család, amiből őt kilökték” | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s