Videó: vendégünk Bombanyu

Egy 2021. októberi Örökbe.hu rendezvényről készült felvételt láthattok. Vendégünk Páczai Patrícia volt, két örökbefogadott gyermek édesanyja, aki a népszerű Bombanyu blogot is vezette a saját örökbefogadásának tapasztalatairól. Nagyon izgalmas és őszinte beszélgetést adok közre, amiben szóba kerül meddőség, vetélés, válás, hospitalizált kisgyermek érkezése és testvérféltékenység. Az élő beszélgetés még ennél is érdekesebb volt, mert egy óra után kikapcsoltuk a felvételt és Patrícia bizalmasan mesélt tovább – de ehhez részt kellett venni a rendezvényen. Mindenesetre a tartalom is elárulja, milyen személyes sztori következik. A beszélgetést Mártonffy Zsuzsa vezette, a vágás Tischler Attila munkája.

0′ Bemutatkozás

5′ Az első vetélés. Attól még, hogy kicsi, hogy nincs neve, hogy nem tudja senki a várandós anyán kívül, nagyon tud fájni. Hat évre beleragadtam a gyászba.

8′ Az a gyerek, amelyik meg akar születni, meg fog születni?
10′ Gergővel az egymásra találásunk sorsszerű volt.
12′ Egyik nap a multinál ültem, és másnap volt egy kétéves gyerekem.

olvasásának folytatása

„Érzelmi éhségből faltam”

Sok örökbefogadott gyereknél okoz problémát az ételhez való viszony. Ma egy felnőtt örökbefogadott nő, Erika mesél nekünk kifejezetten az evési gondjairól, saját érzelmi űrjei tükrében. Nehéz, de kincset érő interjú. Természetesen nemcsak az örökbefogadottak küzdenek étkezési zavarokkal, de az örökbefogadó szülőknek hasznos felkészülniük, hogy az érzelmi hiányok túlevésben is megmutatkozhatnak az érkező gyermeknél. Erika teljes története itt hallgatható meg.

Mennyit tudsz az örökbefogadásod előtti időszakról?

Az örökbeadatásom sommázott történetét én az első pillanattól hallottam az örökbefogadó anyukámtól. Soha egy pillanatig nem titkolták, hogy örökbefogadott vagyok. A vér szerinti anyámról azt a képet festette, hogy ő meg akart ölni engem, úgy, hogy hathetes koromban, télen kint hagyott a babakocsiban egy szál pelenkában. Mivel nagyon szenzoros gyerek voltam, éreztem, hogy valami nem oké a történettel. Felnőttkoromban állt össze a kép. Hathetes koromban május eleje volt. Nemrég derült ki, hogy nyolchónapos voltam, a vér szerinti anyám dolgozott, és az ő mostohaanyja vigyázott rám, amikor a babakocsiban maradtam. A pontatlanság mellett a másik gond az örökbefogadó anyám szándéka volt: hogy én féljek a vér szerinti anyámtól, és legyek hálás az örökbefogadásomért.

Nem tudom megmondani, hogy az örökbefogadó anyám szorongása, a halálfélelem, a veszteségtől való rettegés vagy a saját szégyenérzettel kevert haragom okozta a nagyobb stresszt nekem, de ez a stressz egy életen át elkísért.

Elszenvedtél tényleges nélkülözést kiskorodban, vagy csak lelkit?

Nélkülözést biztosan nem. Van egy fényképem, közvetlenül az örökbeadatásom előtt készülhetett, azon igen pufók gyerek vagyok. Traumatizált elszakadást, érzelmi veszteséget biztosan megéltem, többet is. Az egyik ilyen lehetett a magzatként megélt gyász az apám öngyilkosságakor. Ekkor sérülhetett a szülőanyámmal való kötődés is. Valószínűleg nem, vagy csak nagyon rövid ideig szoptatott, pár hónaposan bölcsődébe kerültem. (1969-ben csak három hónap szülési szabadság járt.)

Nyolchónaposan a babakocsiban hagyás következményeként tüdőgyulladással kórházba kerültem, azonnali életmentő beavatkozást hajtottak végre rajtam, és soha többet nem kerültem haza. A kórházban egy ideig infúzióval tápláltak. Utána a szigorú kórházi protokoll szerint négy óránként cumisüvegből kaptam folyékony tejbedarát. Akkoriban a gyermekek éhségérzetét nem vették figyelembe. Az emberi érintkezések kizárólag az ápoláshoz és az etetéshez kötődtek. Talán akkor alakulhatott, ki, hogy akkor is eszem, ha nem vagyok éhes. A kórházból hazavitt egy házaspár, akik pár hét után elálltak az örökbefogadástól. Újabb pár hónap kórház után vittek haza az örökbefogadó szüleim.

Milyen evő voltál piciként az új családban?

Az elmondások szerint az örökbefogadó anyámmal való találkozás szerelem volt első látásra. Mikor előszőr látott, 17 hónapos voltam, ültem egy ágyban és előre-hátra ringattam magam, közben egy pelenka csücskét szopogattam, rágcsáltam, így nyugtattam magam.

A hazaérkezésem után a cumisüveg egy pillanat alatt eltűnt az életemből, mert a kórházban azt a tanácsot kapta, hogy tanítson meg rágni. Otthon sem a kanalat, sem a szilárd ételt nem fogadtam el, fújtam, köptem, öklendeztem. A családtagok nevetve mesélték ezt. De az anyám évek múlva is személyes sértésként élte meg, hogy elutasítottam őt. Ez az éles váltás, a jónéhány traumatizáló etetési epizód okozhatott veszteségélményt, ami később túlevéshez vezethetett. Mindehhez jött még hozzá a gyermeki lelkiismeret-furdalás, mert elutasítottam őt.

Milyen volt az evéshez való viszonyod gyerekként, kamaszként?

Az elmondások szerint nagyon gyorsan megtanultam önállóan enni. Onnantól anyám nagyon büszke volt magára és az én étkezésemre. A kimaradt etetési intimitást és kötődést én azzal próbáltam pótolni, hogy minden altatáskor szopizós pózba helyezkedtem anyám ölébe, és rágcsáltam a pelenka sarkát. Egyik pillanatról a másikra ennek is vége szakadt a „te már nagylány vagy, ilyet csak a kisbabák csinálnak” mondattal. Az értetlenségre, a szeretet utáni sóvárgásra még a mai napig emlékszem.

Később a vacsora utáni közös családi nassolások pótolták ezt az élményt. Ezt a szokást hoztam tovább a saját családomba, és még most is megvan. Ennek akkor még csak „de jó húsban van ez a gyerek” visszhangjai voltak. Ezzel párhuzamosan rengeteg szokás és szabály kapcsolódott az evéshez. Ami a tányéron van, azt meg kell enni. Vendégségben nem illik visszautasítani az ételt. A nagynéni karamelltortájából minimum két szeletet kell enni, nehogy megsértődjön.

Nálam a túlevés, a falási rohamok mindig akkor jönnek, ha egyedül vagyok és magányosnak érzem magam, és emlékeim szerint ez mindig is így volt. Amíg napközis voltam, és reggeltől estig közösség vett körül, az ételhez való hozzájutás is keretek közé volt szorítva, ez kevéssé jelentkezett. De már ott is csúfoltak a duciságom miatt, pedig akkor még csak a normál testsúly felső határát súroltam.

Az igazi gond akkor kezdődött, mikor felsős lettem, az osztálytársaimmal nem nagyon tudtam kapcsolódni, perifériára szorultam, magányos voltam az osztályban. Iskola után egyedül voltam otthon. Rettegtem a magánytól, ettől a debilizáló szorongástól nem tudtam tanulni, megnyugtatásként ettem. Aztán rettegtem, hogy anyám hazaér, és balhé lesz, mert nincs kész a leckém, ettől, mielőtt hazaért, megint zabáltam, mintha előre benyugtatóztam volna magam. Aztán balhé is lett, ettől még magányosabbnak éreztem magam. Veszekedés, bőgés, kontrollált tanulás, aztán vacsora. Vacsoránál nem mertem megmondani, hogy én már tele vagyok, így aztán vacsoráztam. Este pedig jött az intimitást helyreállító közös nassolás a tévé előtt. Gyakorlatilag az evés kizárólag az érzelmi szükségleteimet elégítette ki, egy idő után már semmi köze nem volt a testi szükségleteimhez. Szerintem éveken át nem volt gyomoréhségem, érzelmi éhségem viszont állandóan. olvasásának folytatása

„Én tudom, mit miért csinálok a gyerekemmel”

Beszélgetés egy háromgyerekes anyukával, aki nem ijed meg az árnyékától! Tina és férje három örökbefogadott gyereket nevelnek, van bőven nehézségük, mégis sugárzik egy optimizmus az interjúból. Tina egy Örökbe.hu rendezvényen volt a vendégem 2020. októberében. A rendezvényen én és az olvasók kérdeztek, a gépelésben Szentkúti Viola segített.

Ez az interjú második része, ma a két kisebb gyerekkel kapcsolatos nehézségekről olvashattok. Az első rész itt található: https://orokbe.hu/2021/10/12/tina-interju-1-iza/

Beszéljünk kicsit a két fiúról is!

Vincénél a nehézség az volt, hogy nála eleinte semmi nehézség nem volt. Ha ilyen gyerekek születnének, akkor senki nem állna meg 4-5 gyereknél, hanem akármennyit vállalna. Nagyon ritkán sírt, rengeteget aludt, úgyhogy mellette mindent meg tudtam csinálni. Klasszul elfoglalta magát, nagyon szépen fejlődött, a mozgásával is minden csodálatos volt, az önbizalma is gyönyörű. Aztán az iskola előtti évben kezdtek kiütközni mégis problémák, de nem is nekem tűnt föl, hanem egy fejlesztő szólt, hogy annyit rohangászik ott föl-alá, a végén nekirohan a falnak, és nem áll meg. Ez állítólag baj. Én akkor nem nagyon foglalkoztam vele, mert hát fiú. Persze, hogy rohangál, meg össze-vissza mozog. De aztán amikor elkezdődött az iskola, akkor kiderült, hogy ennél többről van szó, nem tud megülni a fenekén, nehezen vesz részt az órákon, miközben az óvodában soha semmi ilyen gondot nem említettek vele kapcsolatban.

Hirtelen egy teljesen problémamentes gyerekből ott álltunk egy olyannal, akinél már az ADHD is felmerült.

Ha az órán nem értett valamit, akkor ő gyorsan viccet csinált az osztálynak, a többiek remekül szórakoztak rajta, és ezt kifejezetten így írják az ADHD-soknál (hiperaktivitás és figyelemhiány zavar), hogy az osztály bohócai. Tényleg nagyon sok minden meg is felelt volna az ADHD-nak, csak a gyerek előélete nem felelt meg. Én kérdezgettem szülőket, akiknek diagnosztizált gyerekük van, és mindig kiderült, hogy ott már babakorban komoly nehézségek voltak az alvással, a sírással, a fejlődéssel, hogy nem tudják lekötni magukat. Úgyhogy nem is akartam ezt elfogadni, mindemellett a Vadaskertben rá pillanatok alatt rásütötték, hogy ADHD-s, úgy, hogy látták öt percet talán. Azóta érdekes módon meg is szűnt, neki is nagyon jót tett a karantén, mert sokat voltunk együtt, meg kapott ő is mozgásterápiát, egy darabig jártunk vele is pszichodrámára, de nála nem éreztem, hogy az az ő útja. És tavaly voltunk egy úrnál, aki az antropozófia (világnézet, a Waldorf-iskolák filozófiai alapja is) szerint foglalkozik a gyerekekkel, ő annyit mondott, hogy nem ADHD-s a gyerek, csak rengeteg sok anyát igényel, és hiperérzékeny a külvilágra, emiatt is mozgékonyabb, felbolydultabb. Nagyon megmaradt bennem, hogy azt mondta, én legyek mindig elérhető a gyerek számára, és úgy tűnik, mivel a karantén alatt én végig elérhető voltam a számára, hogy valószínűleg neki is szüksége volt erre. Nála később jött ki, amivel Iza ennyi idősen már küzdött, hogy elkezdett foglalkozni rendesen azzal, hogy őt örökbe fogadtuk, hogy milyenek lehettek a vér szerinti szülei. Én úgy gondolom, hogy őt ez bolydította föl, mikor ez a tudatáig igazán elhatolt. Mert előtte ezzel nem nagyon foglalkozott. Persze hallotta, hisz Iza kérdezett rendületlenül, és abba időnként beleszőttük az ő történetét is, de ő magától nem kezdett el érdeklődni. Bendegúz érkezésével is ki lett alóla rántva a talaj, mert Bende tényleg rengeteg sok foglalkozást igényelt, én azt szoktam mondani, hogy Bendegúzt kvázi nekem ki kellett hordanom, úgy hogy már ő megszületett, mert ő folyton ránk volt kötve, a hasunkra, a hátunkra, valahova. Nagyon rosszul aludt, ha leraktuk, már ébredt is föl, akkor volt nyugodt nagyjából, ha a mi testünkön lehetett. Rengeteg ideig evett, sokat kellett vele foglalkozni, meg Izával is.

Vincét elkönyveltük problémamentes gyereknek, és egyszer csak lecsapódott nála, hogy itt őróla lemaradt a hangsúly.

Amit utólag szintén bánok, de nem hiszem, hogy nagyon tudtam volna mást csinálni, mivel a másik két gyerek tényleg annyira sok foglalkozást igényelt, örültem, hogy a harmadik viszonylag jól elvan, és nem kell mindig keresni a megoldásokat a problémáira. Ehhez képest egyszer csak ott tartottunk, hogy ezzel el van maradva, azzal el van maradva, nem tud viselkedni az iskolában, nem tud odafigyelni, nem csak órán nem, hanem úgy egyáltalán semmire nem tudott figyelni. Most meg annyira édes, hazajön, és mondja, hogy képzeld, anya, az angolórából semmit nem értettem, és mégsem vicceltem szét az órát. Meg is dicsérem miatta, hogy milyen büszke vagyok rá. olvasásának folytatása

„Én mindig a bántalmazó gyerek lelkét kezdem sajnálni”

Beszélgetés egy háromgyerekes anyukával, aki nem ijed meg az árnyékától! Tina és férje három örökbefogadott gyereket nevelnek, van bőven nehézségük, mégis sugárzik egy optimizmus az interjúból. Tina egy Örökbe.hu rendezvényen volt a vendégem 2020. októberében. A rendezvényen én és az olvasók kérdeztek, a gépelésben Szentkúti Viola segített.

Mai témánk: küzdelmek az örökbefogadott gyerekkel. Vendégünk Tina, örökbefogadó anyuka, három gyermeket nevelnek a férjével közösen, mind a három gyermek örökbefogadott. Sokan ismerhetitek, elég aktív tagja az örökbefogadós csoportoknak. Azt gondolom, hogy neki se könnyebb, mint másnak, én mégis látok belőle sugározni egy erőt, bátorságot, amiért őt valahogy kevésbé nyűgözik le a gyerekekkel kapcsolatos gondok. Arról szeretnénk beszélgetni, hogy mivel jár a gyerekek örökbefogadása, még ha azok nagyon piciként érkeztek is, milyen szülői stratégiákkal lehet leküzdeni a nehézségeket. Tina, mondj pár szót a családotokról!

Sziasztok, mindenkinek! 11 és fél éves a lányom, Iza, a középső gyerek, Vince most lesz 9 éves, a legkisebb pedig Bendegúz, 4 és fél éves, és a férjemmel együtt neveljük őket. Az első két gyerek nyílt örökbefogadással érkezett, mind a ketten a Fészek Alapítványon keresztül, amit akkor még Budai Ági vezetett. A harmadik pedig országos listáról, titkos örökbefogadással, három hetesen.

Már ez is bátorságra vall, hogy három gyereket vállaltatok. Nem minden örökbefogadó szülő jut el idáig…

Én úgy látom, egyre többen. Mi Szentendrén lakunk, itt a három gyerek olyan, mint Pesten az egy, itt nem ritka a 7-8 gyerek sem.

Fiatalon kezdtétek?

Mondhatni igen, mert mikor Iza érkezett, akkor én 30 éves voltam. Most vagyok 42, szoktam gondolni rá, hogy milyen lenne, ha most várakoznánk, most állnánk be a sorba. Hamarabb eljutottunk idáig, mert velem egy idő után nem tudtak az orvosok mit kezdeni, így aztán nem is erőltettük.

Elég fiatalon vágtatok neki ennek az útnak és következetesen haladtatok. Több gyerek már nem lesz, ha jól tudom?

Mindenféle szempontból elértük a határainkat. Anyagilag is, és én most már kacsintgatok kifelé a folytonos reggeltől-estig anya szerepből, szeretném kicsit magam elfoglalni más dolgokkal is. Nem mondom, hogy egyszerűen megy, de nem szeretnénk már több gyermeket.

Akkor te az első gyerek érkezése óta otthon vagy a gyerekekkel?

Az első két gyerek után jött egy szünet, én visszamentem három évre dolgozni, utána érkezett Bende, és azóta otthon vagyok, most már több mint négy éve főállású anyaként.

Mesélsz kicsit a gyerekekről? Sok embernek az álma egy újszülött baba…

Annak idején én is úgy gondoltam, hogy

egy újszülöttnek mi baja lehet, nem létezik, hogy emlékszik bármire, nem lehet gond, elég lesz a gyereknek, hogy mi nagyon szeretjük. Egy idő után kiderült, hogy ez nem mindig elég.

Persze, az alap a rengeteg szeretet, amit igényelnek, ezt néha nehéz is kielégíteni. Egyébként mindhárom gyerekünk teljesen egészséges. De a legidősebb gyereknél már rögtön az elején kiderült, hogy ő nem úgy működik, mint ahogy általában a kisbabák, ez azóta is áll rá. Vele voltak kétségbeesettebb időszakaim, mindenféléket kipróbáltam, amiket olvastam, és nála nem igazán váltak be. De egy idő után engedtem ösztönösebbnek lenni magam, rájöttem, hogy nem kell mindent elolvasni, minden tanácsot megfogadni. Csak nehéz ebben a közegben mozogni, ahol az embernek a nagyszülőktől kezdve az idegenekig az utcán mindent megmondanak. És Iza pláne olyan gyerek volt, akire mindenki nagyon jól tudta, mit kéne vele csinálni, hogy ő megjavuljon, de semmiféle szakkönyv nem vezetett hozzá közelebb. Egy idő után rájöttem, hogy vannak néha olyan megérzéseim, amit nem is tudnék tudományosan alátámasztani. Vele a legnehezebb eleinte az volt, hogy nem foglalta le magát. Őt mindig le kellett foglalni, és elsősorban meséléssel, énekléssel, de amit én csinálok, nem egy magnó. Ő nagyon jó nyelvérzékkel bír, ez már pici korában is látszott, az autózás is úgy zajlott, hogy én végig mondtam a meséket, a mondókákat és az énekeket, különben meg bömbölt. Ő sosem úgy működött, ahogy elvárták, sokan nem értették, és nem tudtak vele mit kezdeni. Ráadásul csak azzal működik együtt, akin érzi, hogy szereti, meg őszintén fordul felé. olvasásának folytatása

Utánkövetés: már nem vagyok nevelőszülő

Az Utánkövetés rovatban megkeresem egy-egy régebbi írás szereplőjét, hogy mi történt vele azóta. Mónika 2015-ben adott interjút, akkor nevelőszülőként hat kicsit nevelt, és egy ikerpárt örökbe is fogadott közülük. Története a könyvemben is szerepelt. Azóta rengeteg változás történt az életében…

Hány évesek most a gyerekek?

Az ikreim pont ma lettek 9 évesek.

Mi változott nálatok a cikk óta?

Rengeteg. A nevelőszülőséget abbahagytam, elköltöztünk Győrbe, családi okok miatt. Munkahelyet váltottam, a gyerekek iskolát kezdtek és most újra járják az elsőt egy másik suliban. Új bébiszitterek, új barátok jöttek, állandóan változik körülöttünk minden, de egymásnak biztonságot és állandóságot adunk a mindennapokban. Egyedül nevelem őket, az apjuk külföldön van. Vele már nem vagyunk együtt, de baráti a kapcsolatunk.

Hogy vagytok tízes skálán?

8/10.

Mennyire nehéz?

8/10.

Mi a legnagyobb problémátok most?

Ilyen nincs, vannak mindig megoldandó feladatok, helyzetek, de a mottóm az, hogy megoldom, és nem süppedek a bajba, megyek és teszem a dolgom, hogy jobb legyen.

A legnagyobb örömötök? olvasásának folytatása

„Nem vettem észre a terhességet”

Interjú egy örökbeadó anyával. Jázmin tizennyolc évesen, váratlanul hozott világra egy kislányt, a terhességet egészen a szülésig nem észlelte. A gyermek örökbeadása mellett döntött, de azóta sem megy ki a fejéből. Egy még mindig nagyon fiatal nővel beszélgettem, aki kemény helyzeteken van túl.

Mikor vetted észre, hogy babát vársz?

Csak a szülésnél. Minden előzmény nélkül erős görcseim támadtak, anyukám elvitt a kórházba. Itt a nőgyógyász megvizsgált és mondta, hogy megyünk szülni, már látszik a feje. Ez teljesen lesokkolt. Nem vettem észre a terhességet. Ugyanúgy menstruáltam, nem volt semmi panaszom, két kilót híztam, de 46 kiló vagyok, az a két kiló meg se látszik, egyáltalán nem volt hasam. A kislány másfél kilóval született és 44 centivel. Az orvos szerint 38. hétre születhetett, csak nem nőtt meg a nem megfelelő körülmények miatt. A terhesség alatt buliztam, alkoholt fogyasztottam, dohányoztam, mindent elkövettem, hogy ne tudjon rendesen fejlődni.

Hisz nem tudtad, hogy babát vársz. Ezek a méretek egy 7 hónapos koraszülöttnek felelnek meg.

Már a körme is hosszú volt, nem is kellett lélegeztetni, ebből gondolták, hogy 37-38. hétre születhetett, csak pici súllyal. Hamar lezajlott a szülés. Onnantól, hogy betoltak a szülőszobára, tíz percbe telt. Sokk volt. Mikor megszületett, nem is akartam ránézni, nem tudtam vele azonosulni.

Kitől volt a gyerek?

Futó kapcsolat, még az iskola alatt jártunk, 1-2 hónapig tartott. Én gyógyszert szedtem, de kaptam közben antibiotikumot és valószínűleg kiütötte. A terhesség alatt is végig szedtem a fogamzásgátlót. Utána lett egy komolyabb kapcsolatom, aki ma már a férjem. A szülésnél már a mostani férjemmel voltam, az érettségi után pár hónappal született a kislány. Neki elmondtam rögtön a dolgokat. Nem tudott vele mit kezdeni. Azt mondta, hogy az én döntésem, és lesz, ami lesz. Én is nehezen azonosultam a babával. Nekem fontosabb volt, hogy legyen egy biztos kapcsolatom, és anyuékra se tegyek plusz terhet. Így is nehéz anyagiak közt éltünk, akkor váltak el az élettársával, akivel 15 évig együtt éltek. Én két hónappal azelőtt kezdtem dolgozni egy gyárban szalagmunkán. olvasásának folytatása

Utánkövetés: “Örülök, hogy én vagyok, és örülök, hogy itt vagyok”

Vágnerné Gábor Andrea (Eleven néven) volt az első felnőtt örökbefogadott, aki hét évvel ezelőtt interjút adott az Örökbe.hu blogon, a történet a könyvemben is szerepelt. Azóta sok minden történt vele: született még egy kisfia, meghalt a vér szerinti anyukája, megkereste a két örökbeadott testvérét, és órásit haladt előre saját múltjának, örökbefogadásának elfogadásában, a téma felvállalásával új barátokat szerzett. Andrea 2021. januárjában volt vendégünk egy virtuális Örökbe.hu rendezvényen, a hangfelvétel ott készült. Hallgassátok meg, izgalmas, sodró anyag, egy nőről, aki sok mindenen ment keresztül és most jól van. A szerkesztésért köszönet Szabó Julcsinak.

Fotó: Dívány.hu, Ruzsovics Dorina

olvasásának folytatása

A mézeshetek vége

Részlet Stájn Emma Kőbölcső című, hamarosan megjelenő regényéből. A hősnő Németországban nevelőszülőként fogad be egy traumatizált, kétéves kislányt, két vér szerinti gyerek mellé. Az első hetek simán telnek, majd a kisgyerek viselkedése hirtelen megváltozik, hisztériás rohamokat kap, és nem válik le a nevelőanyukáról… 

A kutyasétáltatás remek alkalmat ad arra, hogy megismertessük Luisával új környezetét. Apránként felfedezzük a házkörnyéki utcákat, a játszóteret, a parkot, beköszönünk a szomszédokhoz. A húsvéti szünet első napjai békében és nyugalomban telnek. Kezdünk felengedni, bár mindannyiunk számára hihetetlen, hogy nem sír, nem emlegeti sem a vér szerinti, sem a korábbi nevelőcsaládját és zavartalanul alussza át az éjszakákat. A vészharangok megállás nélkül konganak, de mi nem halljuk őket; beleveszünk a nagy, rózsaszín ködbe.

A tündérmese pontosan öt nappal a beköltözés után ér véget, amikor kézhez kapom a csomagot.

A kis doboz az édesanya rajzait tartalmazza, valamint egy fotómontázst magáról, a cicájukról, illetve az apáról. A gyámhivatali kísérőlevél értelmében köteles vagyok az ajándékokat átadni, valamint – fő a bizalom – azt fényképekkel dokumentálni.

Lulu egy rozsdás szögnek is úgy tud örülni, mint más a lottó jackpotnak. Az asztalhoz ültetem hát és elé halmozom a csomag tartalmát. Boldogan szemléli a színes, szívecskékkel telerajzolt lapot, amíg én ellövök néhány képet. Aztán a fotókat nézegeti, én pedig jobb híján várom a reakciót.

– Tudod ki van a képen? – teszem fel óvatosan a kérdést.

– Katze (cica) – válaszolja elégedetten.

– És ő ki? – mutatok a platina hajkoronás nőre.

– Oga – válaszolja bizonytalanul, miközben kérdőn néz rám. (Olga a szintén szőke szomszédasszonyunk, akivel az elmúlt napokban rendszeresen találkoztunk a ház előtt, és akinél „véletlenül” mindig volt csokoládé vagy gumicukor.)

– Nem, ő nem Olga, hanem az anyukád… ő pedig itt az apukád, emlékszel rájuk?

Csak egy rövid bólintás a válasz. Küldetés teljesítve – igyekszem lezárni magamban a történteket, miközben segítek az ajándékokat elrendezni a komód tetején. Nincs semmi tragikus az egész jelenetben, mégis a hideg futkos a hátamon. olvasásának folytatása

„Mindketten gyereket akartunk, de ki tudtuk mondani: az a legfontosabb, hogy együtt”

Egy pár útja az örökbefogadásig, és azon túl. Éva és István az Örökbe.hu virtuális rendezvényén mesélték el a történetüket, a beszélgetést Sulyok Eszter pszichológus és Mártonffy Zsuzsa, az Örökbe.hu gazdája vezette, a résztvevők is kérdeztek. Meddőségi kudarcok, inszeminációk, örökbefogadás, egy meglepetésbaba, majd sűrű élet négyesben. Mennyire viseli meg a meddőség a párkapcsolatot? Hogy lehet együtt, vagy egymást bevárva eljutni az örökbefogadásig? És milyen az élet ma, két kisgyerekkel?

Zsuzsa: Mutatkozzatok be, kérlek!

Éva: Éva vagyok, Vicq néven ismertek a blogról. Nyolcéves, újszülöttként örökbefogadott lányunk van, és utána egy besikerült meglepetésgyermek, aki most ötéves lesz, így vagyunk négyen egy boldog család.

István: István vagyok, én vagyok a negyedik, sofőr, háziúr…

Zsuzsa: Mióta vagytok együtt? Mi élt a fejetekben a gyerekvállalásról az elején?

István: 11 éve vagyunk házasok, 13 éve együtt. Az elején úgy képzeltük, hogy majd jönnek, aztán csak vártunk, elkezdtünk gondolkodni…

Éva: Nekem voltak ismert hormonális problémáim, így már az elején jártunk a nőgyógyásznál. Mikor megbeszéltük, hogy lassan jöhetne, előtte én már voltam az orvosnál, de ő azt mondta, hogy lehet próbálkozni, de azért elindított egy kivizsgálást, hogy miért rendszertelen a ciklusom. Mindkettőnknek volt előtörténete, és abból sejteni lehetett, hogy ez nem fáklyásmenet lesz. Hamar elkezdtünk gondolkodni, hogy lehet segíteni kicsit a sorsnak.

Eszter: Sokszor tapasztalom, hogy az emberek úgy mennek neki, hogy az orvos megnyugtatja őket: majd megoldjuk, lehet, hogy nehéz lesz, de az elején kevés emberben merül fel az örökbefogadás. Ez hogy volt bennetek?

Éva: Én is azt hittem, hogy ez a „megoldjuk” kategória, majd az orvos felír gyógyszert, néz hormonlabort, de akkor nem volt okunk feltételezni, hogy ez ennél bonyolultabb lesz. Attól még, hogy nehezített a pálya, viszonylag sima ügy lesz, gondoltuk. A nőgyógyász se nyomult rá, mi se, hogy itt hősiesen kéne küzdeni. Az örökbefogadás gondolata meg fel se merült, akkor kezdtünk a házasság gondolatánál tartani.

Zsuzsa: Volt idő, mikor elkezdtetek rástresszelni a dologra?

István: Persze, megvoltak a sírós éjszakák. Elkerültünk Tapolcára a meddőségi központra. Belépsz, tömve van a fal babák fotóival, neked meg nem sikerül. Mint mikor egy életfogytosnak mutogatod a világ legszebb tájait. Aztán kifogtunk egy dokit, aki az orvos nejemnek kezdte magyarázni az inszemináció lényegét. Az egésznek volt egy olyan hangulata: akarja, nem akarja, döntsön! Neki menni kell, jön a következő paciens. Nyomás volt rajtunk, egyfelől a francba kívántuk az egészet, másfelől az eredményt meg akartuk, nem szabad feladni. Mindkettőnknek kemény volt odajárni, a sikertelenséget elviselni. Az elején mi megbeszéltük, hogy kizárólag inszemináció lesz, lombikot mi nem akartunk, mert az a természet megerőszakolása.

Eszter: Ebben egyetértés volt köztetek? olvasásának folytatása

Jó reggelt, te moslék!

Vendégposzt. Hilda és férje egy hét és fél éves kislányt fogadtak örökbe. Az örökbefogadás után másfél évvel még mindig viharosak a hétköznapok, amiről az anyuka számol be. Ellenkezés, dac, hajsza az idővel, összeveszések és kibékülések. A helyzetek nemcsak az idősebb gyerekek örökbefogadóinak lehetnek ismerősek…

 

Még a macskáim is jobban szeretnek, mint a gyerekem…

 

Erősen fúj a szél, a hálóban zörgeti a redőnyt, Melikénél meg a két tetőtéri ablak felhőmintás rolóját. Csoda, hogy tudott aludni szegény. Halkan megyek, mint minden reggel, halkra kapcsolom a közlekedőben a rádiót és csak az ottani lámpát kapcsolom fel. Attila most ágyaz a hálóban. Nyitom az ajtaját és rögtön halk nyöszörgést hallok: ébren van már. Felkapcsolom a nagyon tompán világító kis égősort a szobájában és halkan közeledem az ágyához. Miért van már most görcsben a gyomrom? Nem, a mai indulásnál minden rendben lesz! A paplan lecsúszott a pónis-pizsamás válláról, lassan megsimogatom, amint hangtalan leülök az ágyára. Újabb nyöszörgés, nemtetszik-hangon. Nem, nem, ma minden rendben lesz – győzködöm magam. – Jó reggelt Melike!

Nincs válasz. – Jól van, Cicám, lassan ébredezzél! – Nem vagyok a cicád! Ne hívj így! – Nyelek egyet és újra megsimogatom a hátát, de elhúzódik és helyettem inkább a csíkos falvédővel bújik össze. Unokahúgom jut eszembe, aki mesélte, hogy a tízéves fiával minden nap felkeléskor, pozitív napindítóként a nagy rohanás előtt adnak maguknak öt percet, amikor összebújnak, s csak aztán kelnek fel… Hamar konstatálom, hogy nálunk ilyen soha nem lesz. Inkább kimegyek, nekem is készülnöm kell.

A rádiót kicsit hangosabbra veszem, kitámasztom az ajtaját, és a mosdó majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Eltelik három perc, visszanézek hozzá, ugyanott és ugyanúgy fekszik az ágyán, pedig már mindjárt hét óra. – Melike, jó reggelt, ébresztő! Légy szíves kelj fel most már, és öltözz, tegnap nem készítettünk ruhát!

Nem mozdul, közelebb megyek és megfogom megint a vállát: – Jóóóóreggeeeelt! – mondom, (szerintem) viccesen. – Jó reggelt, te M O S L É K! – köpi rám és én lefagyok a döbbenettől. – Cicám… nem, Melike, ez nagyon csúnya volt, ilyet nem szabad mondanod! olvasásának folytatása