Category Archives: történet

„A nevelés napi szintű újratervezés”

Általános

Már sok kisgyerekes szülő szerepelt a blogon. Ma egy olyan család mutatkozik be, akik három gyereken tapasztalják egyszerre a kamaszkort, a negyedik gyerekük pedig kisiskolás. Testvérek örökbefogadása, a cigány származás kezelése, lázadások és újratervezések. Áron és Bori négy gyereket fogadtak örökbe, történetük a Romadopt Klubon hangzott el, a kérdéseket a klubvezető Gubcsi Judit és a jelenlevők tették fel. Olvassátok szeretettel, sokat lehet tőlük tanulni, nemcsak örökbefogadóknak. A érdekes gondolatokat a szövegben is kiemeltem.

Mutatkozzatok be, kérlek!

Bori: Négy gyermeket fogadtunk örökbe, három már nagykamasz, Zsiga 19 éves, Gabi 17 és fél, Ági 16, és nagy szünet után jön Vince, aki 9 éves. A három nagy gyermekünk titkos örökbefogadással érkezett, ők vélhetően féltestvérei egymásnak. Amit biztosan lehet tudni, hogy az édesanya személye ugyanaz. Volt egy elsőszülött fia is, Karcsika, de ő négyhónaposan elhunyt, gondolatban őt is a gyerekeink közé soroljuk. Egy rövid időszakban megpróbálkoztunk vér szerinti gyerekkel, ez nem hozta meg a sikert, újra örökbefogadásra adtuk a fejünket, így került hozzánk Vince a Fészek Alapítvány segítségével még a születése hetében. Ő kilencéves, másodikos, róla biztosan lehet tudni, hogy minden felmenője cigány.

A gyerekek hosszú utat jártak be, velünk együtt. Mi nagyon hamar döntöttünk az örökbefogadás mellett, egyéves házasként, picit hülyének is néztek minket, hogy nagyon fiatalok vagyunk, miért nem megyünk lombikprogramra. Vizsgáltattuk magunkat, nem zárták ki a vér szerinti gyerek lehetőségét, de fiatalok voltunk, türelmetlenek, és azt éreztük, semmi akadálya nincs, hogy gyerekünk legyen. Az örökbefogadási döntésünk után egy évvel később megérkezett Zsiga a családunkba, és akkor már tudtuk, hogy hat héttel később Gabi is jönni fog. Zsiga két éves és két hónapos volt, egy hónap alatt zajlott le a barátkozás, minden nap beengedtek hozzá bennünket. Őt előttünk egy másik család örökbe akarta fogadni, haza is adták, de ez nem sikerült, négy nap után visszakerült az intézetbe, nagyon nehéz érzelmi helyzetben. Mi nem tudtunk meg részleteket, de nagyon aggódott a gyámhivatal és az intézetvezető is, hogy a Zsigát ezek után hogy fogják örökbe adni. Akkor derült ki, hogy született egy kistestvére, Gabika is, és a törvények alapján így helyre adhatták őket örökbe. Ha Zsiga az első örökbefogadó családban marad, akkor Gabi nem kerül vele össze… Mi így egy eljárásban mondtunk rájuk igent. Úgy döntött mindenki, az lesz a legjobb, ha előbb Zsigával alakítunk ki szorosabb viszonyt, és mikor ő már otthon van, és eltelt pár hét, akkor kezdek bejárogatni Gabikához is. Nagyon szép emlék, nagyon intenzív és megterhelő volt a semmiből két gyerekkel kezdeni. Rohangáltunk, mint pók a falon, hogy berendezzük a gyerekszobát, szerencsére nyár volt. Hétvégeken Zsiga is bejárt velünk és megnézte a kisöccsét. Egy évvel a döntésünk után már két gyerekünk volt. Nagyon büszkék voltunk, behoztuk a hátrányt is!

De azért nem volt sétagalopp a két fiú. Zsigának sok nehézsége volt, nagyon nehezen beszélt, sok mindentől félt, voltak nyomai, hogy sok időt töltött kórházban. Mindez sok energiát lekötött, de annyit nem, hogy ne gondoljunk egy következő gyerekre. Beadtuk újra a papírokat, mert úgy gondoltuk, hogy annak az anyukának, akinek minden másfél évben születik gyereke, hátha lesz még egy, és a fiúk után hátha egy kislány is érkezik. Read the rest of this entry

Paulon Viktória a Kisrigók meséről

Általános
Paulon Viktória a Kisrigók meséről

Paulon Viktória a férjével közösen három idősebb gyereket, három testvért fogadott örökbe, majd Kisrigók – Három gyerek hazatalál címmel mesekönyvet írt, megalkotva a gyerekek hiányzó, fiktív előtörténetét. Viktóriával beszélgettem a gyerekek érkezéséről és a könyv keletkezéséről. A teljes interjú a Gyereksorsok blogon jelent meg.

“Szerinted mire van szüksége a gyerekeknek ennek a történetnek a feldolgozásához?

Most semmire, csak hogy éljék a gondtalan gyerekéveket, megfelelő iskolával, biztonsággal, szeretettel, békével, kis izgalmakkal. Később pedig mégis meg kell próbálni tisztába rakni a múltjukat, az összes létező iratból valami idővonalat összeállítani nekik. Nagyon remélem, hogy találkozhatunk majd a vér szerinti anyával, aki remélem, hajlandó lesz és valamilyen válasszal tud szolgálni, hogy ez miért alakult így.

Ugyanakkor a mindennapokban jól jönne egy folytonosság. Nagyon gyógyító lenne azt mondani a gyerekemnek, aki otthon rajzolgat, hogy te mindig szerettél rajzolni, de ehhez kéne egy irat, amiben benne van, hogy Szandika szívesen rajzol. Ettől azt érezné, hogy bár nem voltunk együtt, de egy szép ívet ír le a történet. Csaba egy darabig erőfeszítéssel tartotta ébren magában a gyerekotthon emlékét, látszott, azért beszél róla, hogy ne felejtse el. Mióta iskolás, azóta érzem, hogy a jelenben él.

A gyerekek olvasták a könyvet?

Az írás folyamatában is részt vettek. Volt többféle változat a cselekményben, néhány verziót megmutattam nekik. Mikor kész lett, felolvastam nekik a számítógépről, de igazán nagy élmény akkor lett, mikor kézbe fogták a kötetet és úgy olvasták el újra. Akkor lett igazi mese a számukra.

Nekik ez egy mese?

Egy mese, ami róluk szól.

Ezen csodálkoznak?

Nem, teljesen természetes, hogy nekik van egy meséjük. Read the rest of this entry

„Öregnek éreztem magam a babázáshoz”

Általános

Beszélgetés egy örökbeadó anyával! Ibolya közel másfél éve hozta világra a harmadik kislányát, akinek a sorsáról nyílt örökbefogadással gondoskodott. Kérdéseimre írásban válaszolt, azért vállalta a szereplést, hogy más kismamáknak segítsen. A neveket megváltoztattam, a fotók nem a szereplőket ábrázolják.

Hogy jutottál el az örökbeadásig?

A harmadik kislányomat szültem 2017-ben. Együtt éltem az élettársammal, aki azóta a férjem lett, és a közös, 13 éves lányunkkal. Nekem van az előző házasságomból egy másik lányom, aki akkor 17 éves volt, ő nem élt velünk, őt az apai nagyszülők és az apa nevelik. Én 39 éves voltam a teherbeeséskor, a párom 54. Anyagilag nem álltuk rosszul, de jól sem. Mindketten sokat dolgoztunk, én egy üzletben, a párom három műszakban. A házunk hármunknak elég volt, de a picinek már nem. Azért döntöttünk az örökbeadásról, mert már öregnek éreztük magunkat a gyerekneveléshez, főleg én. Nem voltam képes arra, hogy újra éjszakázzak. Párom is össze-vissza dolgozik és sokat alszik napközben. Már egy jól kialakított életünk volt, amibe nem fért bele a pici, bár lehet, hogy ez önzőn hangzik.

Váratlan terhesség volt?

Nagyon nem terveztük. 12 hetes és 4 napos voltam, mikor az orvos megállapította a terhességet. Addig nem voltam biztos benne. A vérzésem nem jött meg, de minden más menstruációs jelem igen. Azt hittem, hogy a pajzsmirigyem okozza a kimaradást.

Az abortusz felmerült benned?

Igen, sőt a kórházban hagyás is. Aztán a védőnőm mondta, hogy van egy másik lehetőség, a nyílt örökbeadás. Addig csak arról tudtam, hogy szülés után otthagyhatom a kórházban. A védőnőm a Gólyahír Egyesület önkéntese, elmondta a zárt, nyílt örökbefogadás és a kórházban hagyás menetét. A Gólyahírhez fordultam, rajtuk keresztül adtam örökbe a kislányt.

Ki tudott a környezetedben a babáról?

A családomnak elmondtam, hogy terhes vagyok és örökbe adjuk. A nagylányom eleinte támogatott, de később elítélt és még most is. Megszakította velem a kapcsolatot. A nővérem és a bátyám is elítél. Ők közvetítenek a lányom felé, ha nagyon muszáj. Mindhárman 120 km-re laknak tőlem. A szüleim már nem élnek. A munkatársaim tudtak a döntésemről és megértettek, sőt tiszteletben is tartották. Vissza is mentem rögtön dolgozni.

Milyenek az örökbefogadók?

A szülők egy egyszerű pár, kedvesek, közvetlenek, őszinték. Semmi felvágást, lenézést nem tapasztaltam. Az anya akkor volt 40, az apa 42 éves, volt már egy ötéves örökbefogadott gyermekük, aki nagyon szeretett volna egy kis húgit. A szülés előtt elvittek a Gólyahírrel együtt egy vizsgálatra a kórházba, ahol szültem. Bent volt velem az ultrahangon a leendő anyuka, és amikor meghallotta a pici szívhangját, elsírta magát. Akkor döntöttem el véglegesen, hogy ők kapják a picit. Read the rest of this entry

„A gyerekeim cigány identitását nem tudom kezelni, amíg magamban nem raktam rendet”

Általános

György mindig tudta, hogy örökbe fogadta a családja, azonban csak felnőttként szembesült vele, hogy cigány származású. Előadásából, amely a Romadopt Klubban hangzott el, kiderül, mennyire fontos, hogy a gyerek tisztában legyen a saját származásával, és ne előítéletes közegben nőjön fel. Identitáskeresés már apaként, találkozás a vér szerinti szülőkkel rasszista gyerekkor után. Egy fiatalember, önmaga felé, útközben. A neveket megváltoztattam, a fotók nem a szereplőket ábrázolják. 

Nehezen beszélek erről a témáról…

Két és féléves koromban kerültem haza. Az első két és fél évről egyetlen emléket őrzök, hogy valaki látogat a gyerekotthonban és kapok egy sárga mackót. A szüleim szerint jó gyerek voltam, szófogadó, aki nem csinál semmi rosszat. A származásomról meg az örökbefogadásomról nem nagyon beszéltünk, tabutéma volt. Ennyivel letudták mindig a szüleim: „Hazakerültél, minden rendben volt, nagyon ügyes, okos voltál, jól fejlődtél.” Azt elmondták, hogy „anyád otthagyott, nem kellettél neki, de itt vagyunk mi, nekünk kellesz”. Néha beszéltünk róla, de soha meg nem kérdezték, nekem ez mit jelent, én hogy vagyok azzal, hogy nem kellettem. Olyan, mintha én benne sem lennék a sztoriban, csak ők akartak szülők lenni. Van egy húgom és egy öcsém, mint a hárman örökbefogadottak vagyunk. Mikor mentünk a legkisebb húgomért, akkor nekem természetes volt, hogy nem az anya hasából születik, hanem hazahozzuk az otthonból. Hozzá kell tennem, hogy a nyolcvanas években kerültem haza, akkor semmi felvilágosító anyag nem volt. Emlékszem egy könyvre, a Nekem két születésnapom van, de ez nem az én történetem, nem érdekelt.

Fotó: Fortepan

Mi úgy nőttünk fel a gyerekkoromban, hogy magyarok vagyunk. Egy olyan faluban laktunk, ahol a környezet ötven százaléka roma származású. A húgom roma, az öcsémről nem lehet tudni pontosan, én is roma vagyok. És egy roma egy másikat rögtön felismer. Sokszor megkaptuk, hogy cigányok vagyunk. A szüleim az iskolában tanítottak, volt körülöttünk egy védőháló, nem kaptuk meg olyan erősen, de azért megkaptuk. Engem annyira nem bántott, rosszul esett, de nem meséltem róla otthon. A húgomat jobban bántották, rajta erőteljesebbek a rasszjegyek. Anyám mindig azt mondta neki, „nem igaz, nem kell ezzel foglalkozni, te egy arab lány vagy”. Voltak cigány osztálytársaim, de nem volt velük konfliktus. Ami előszőr nagyon rosszul esett, a gimnáziumban jártam egy lánnyal és az apja azt mondta, „takarodj innen, te cigány vagy”. Hogy lennék már cigány?

Apukám úgy nevezte magát, hogy ő rasszista. Olyan közegben nőttem fel, ahol a vasárnapi ebédnél cigányoztak, meg az utcán is, hallottam, ahogy szidják őket. A faluban is volt rasszizmus rendesen. Engem jópárszor lecigányoztak, de közben a tanító bácsi gyereke voltam. Ez keltett bennem egy állandó bizonytalanságot. Később ez odáig fajult, hogy ha valaki minden sértés nélkül jegyezte meg, hogy látszik rajtam, hogy cigány vagyok, vagy akár csak hogy milyen barna a bőröm, akkor nagyon megbántódtam, nekem ez csúnyább volt bármilyen szitokszónál. Az egyetem után ez lecsillapodott, már a középiskolában sem volt semmi gond az osztálytársaimmal. 18 évesen elkezdtem félni az iskolában, hogy a szülőanyám megkeres, ki se mertem menni a portára, nem tudtam jól a törvényeket, hogy ő nem kereshet, rettegtem, hogy előkerül. Read the rest of this entry

„Két évig nem állítottunk karácsonyfát, mert nincsenek itt a kislányok”

Általános

Riport egy mélyszegénységben élő örökbeadó anyával. A család helyzete most stabil, a szülőknek a mindene a sok gyerek, ám két testvért mégis örökbe kellett adniuk. Tündéhez és családjához a Fészek Alapítvány segítségével jutottam el. A neveket megváltoztattam, a fotók nem őket ábrázolják. A fényképekért köszönet Szarka Zoltánnak.

Tünde, a párja, István és az öt gyerekük tavaly nyáron jutottak el először a Tiszához. Ugyan már hat éve élnek egy településen, ahonnan csak öt kilométer a part, de egy mélyszegénységben élő család számára bizonyos távolságok nagyobbak. Autó nincs, kerékpár nincs, busz nem visz oda, a gyerekek között eddig mindig volt totyogó… Tavaly végül lesétáltak, ugyan a vízbe Tünde nem engedte a gyerekeket, mert nem tudnak úszni, de legalább látták a folyót.

Tündéhez a Fészek Alapítvány vezetője, Katona Andrea és férje, Gyula visz el. Kétszobás kis kockaházba érkezem, a kertben a budi ajtaját lengeti a szél, kócos kutya, de a négy négyzetméteres előtérben egy szerény, ám rendes konyha fogad. Hűtő, tűzhely, pár konyhai eszköz csinosan felakasztva, üvegben egy szál művirág. A házról hamar kiderül, hogy igazából egyszobás, abban él az egész család. A másik, kicsi helyiségben a fát tárolják, kint a kertben ellopnák. Fagyos márciusi nap van, Tünde befűtött a kályhába. A szoba, ahol hét ember alszik, rendes, tiszta, a kopott betonpadlót szőnyeg, az öt ágyat takaró borítja, a sarokban egyetlen szekrény. Hogy fér bele hét ember holmija? A falakon fotók a gyerekekről. A legtöbb a két kicsiről, akik nem velük élnek. Róluk rendszeresen küldenek fotót az örökbefogadó szülők. A nagyobb gyerekekről óvodában készült képek, kevesebb, erre végképp nincs pénz, ami van, azt Andrea fizette ki.

Az anyuka magyarázza, hogy alszanak, az ágyak közül több nyitható. Közben a szekrény tovább szűkül, mert Andrea és Gyula behordják a kocsiból az adománynak hozott gyerekruhákat, cipőket, a zsákokat szépen elhelyezik az egyetlen kanapán. „A gyerekek nagyon fognak örülni a cuccoknak, jobban, mint ha a boltban csokit veszek nekik. Andi néni havonta jön. Mindenben rá számíthattam, ő iskoláztatta be a gyerekeket szeptemberben, ő vette meg a fehér inget, fekete szoknyát. Nagyon rendesek, segítenek, bármi gondunk, bajunk van. A tanév végén szólt, hogy menjek be az iskolába, írassam össze, mi kell az iskolakezdéshez őszre, majd jön, megveszi.” „Volt, hogy Áron egy hétig cipő nélkül járt, átdobták a gyerekek a kerítésen” – teszi hozzá a ruhatémához a férfi, István a nemrégi sztorit.

Mit csinál az öt gyerek az egy szobában, ha rossz az idő? „Nem tombolnak, bekapcsoljuk a mesét nekik, babáznak, elfoglalják magukat, Áron átmegy a haverjához, nem szeret itthon lenni a lányokkal.” Tünde és párja napközben a tévét nézik, amíg a gyerekek iskolában, oviban vannak, a tévé a beszélgetésünk alatt is duruzsol. Ez a kapcsolat a külvilághoz. Read the rest of this entry

„Az esküvőmön láttam először az öcsémet”

Általános
„Az esküvőmön láttam először az öcsémet”

Mónika szlovákiai magyarként nőtt fel, szerető örökbefogadó családban. Később tudta meg, hogy eredeti szülei szlovákok, az első neve Michaela lett volna, és van két fiútestvére. Kettős identitás, édes-bús találkozások, hiába áhított információk és egy későn kimondott titok. Mónika mesél.

Hol tartasz most?

35 éves vagyok, férjem, kisgyerekem van, az egészségügyben vagyok nővér. Szlovákiai magyarként nőttem fel a Csallóközben, jó gyerekkorom volt, nagyon szerettek a szüleim. Túlféltettek, főleg az anyukám, talán azért, mert már idősebbek voltak, mikor hozzájuk kerültem, anyu 36 éves volt, apu 45.

Ők miért fogadtak örökbe?

Próbálkoztak többszörösen a gyermekáldással és nem sikerült nekik, kimondták, hogy nem lehet gyerekük. Akkor döntöttek az örökbefogadás mellett, rögtön be is adták a papírokat és két évet vártak rám. Én vagyok az egyetlen gyerekük. Mindent megadtak, amit akkor szokás volt, érzelmileg is. 21 hónapos voltam, mikor örökbe fogadtak.

Mónika kisgyerekként a szüleivel

Emlékszel valamire előtte?

Semmire. A szüleim csak annyit meséltek, hogy gyerekotthonban éltem, a keresztszüleim hoztak el autóval.

Te milyen gyerek voltál?

Csendes és visszahúzódó, de kicsi koromtól mindig megvolt mindenről a véleményem és ez a mai napig így van. Kamaszként már minden módon lázadtam, mindig az ellentétét csináltam, amit mondtak a szüleim. A magam feje után mentem.

Mikor tudtad meg, hogy örökbe fogadtak?

Kilencéves voltam, akkor se a szüleimtől hallottam. Egy osztálytársnőm elszólta magát egy vita közben, hogy én örökbefogadott vagyok, rá pár hónapra elmondták az anyuék az örökbefogadást. Nem rázott meg, mert eszembe jutott, hogy egyszer már ezt hallottam.

Értetted, hogy ezt micsoda?

Nem, nem is nagyon kérdeztem emiatt.

Azt elmondták, hogy más szült?

Anyu ezt elmondta, hogy más nő szült és Anyunak nem lehetett gyereke, de emlékszem, nem kérdeztem semmit. Én valahol fel se fogtam, mert tényleg jó családban nőttem fel, és akkor nem éltem meg ennek a hiányérzetét. Később igen, később éreztem a hiányt.

Többet nem került szóba? Read the rest of this entry

Gyermekotthonból örökbe fogadni

Általános
Gyermekotthonból örökbe fogadni

Bár a törvény szerint 12 év alatti gyermek már csak nevelőszülőnél élhet, a gyakorlatban még mindig nem sikerült az összes kisgyereket családba tenni. Így az örökbefogadók egy része is intézetből viszi haza a babát vagy kisebb-nagyobb gyereket. A megelőző években évi 40-60 gyerek került intézetből örökbefogadókhoz, 2016-ban 140. Akkor kerül otthonba egy gyerek, ha az adott megyében nincs elég nevelőszülő, vagy az egészségi állapota olyan, hogy nem vállalják őt. Ma három olvasó osztja meg a tapasztalatait, akik mind csecsemőotthonból vittek haza kisgyereket.

Rlupin72 egy vidéki megyében ismerkedett a 27 hónapos, egészségi gondokkal küzdő Esztivel.

Milyen volt az intézet?

A ház maga egy régi, lepukkant, szocreál panelépület egy hatalmas, gyönyörű, és teljességgel kihasználatlan parkban. Az intézet egy többprofilú szociális-egészségügyi intézmény része. A gyermekotthonból már csak egy szobát használnak, amelyet tíz rácsos kiságy és egy járóka foglal el, szóval irdatlanul szűk a hely. A szoba kialakítása hangulatos volt, mesefigurák a falon, fa bútorzat, szőnyeg.

Hogy éltek a gyerekek?

A Pikler-módszert az intézetben hírből sem ismerik; a tíz gyerekre egy gondozó jutott éjjel-nappal. 2015 tavaszán Eszti volt a maga 27 hónapjával a legidősebb gyerek; viszont legalább öt félévesnél fiatalabb baba is lakott a szobában. Eszti ennek megfelelően nem kapott sem darabos gyümölcsöt, sem darabos ételt. Kizárólag folyékony és pépes táplálékot kapott, mint a többiek; rácsos ágyban aludt, pelenkázták – annak ellenére, hogy a felszereltség lehetőséget adott volna arra, hogy kiságyban aludjon, kisasztalnál, kisszéken ülve, önállóan próbálkozhasson enni, bilire szokhasson.

Az intézmény bezárás előtt állt, így a gyerekeknek éppen csak a fizikális életben tartására jutott idő és energia. Az orvosi ellátás meglétére odafigyelnek, de minőségére már nem. Eszti szemészorvosának, aki a kancsal szemét operálta, arra már “nem volt ideje”, hogy észrevegye: a gyerek szemére 6-os dioptriájú lencse kellene. A gyerekek valamennyien jelentősen hospitalizáltak, érzelmileg-mentálisan elhanyagoltak. Tisztázás – reggeli – délelőtti szabad “játék” – tisztázás – ebéd – alvás – tisztázás – uzsonna – délutáni “játék” – tisztázás – etetés – alvás darálója zajlik minden nap, szinte semmi változatossággal. Fürdetés minden másnap.

Eszti nem tanult meg kúszni-mászni sem rendesen, nemhogy beszélni; pedig ő még valamilyen fejlesztést is kapott hetente kétszer. Az udvaron szerintem életében nem járt, pedig még játszótér is van fajátékokkal, és kicsiknek való medence is, szép nagy fák árnyékában.

Hogy zajlott a barátkozás?

A barátkozás szokott menetrend szerint zajlik; az ottani Tegyesz szerint bevált, hatékony és gyors. Valóban az. Az “igen” után egy egyeztetett hétfőn leutazik az örökbe fogadni kívánó pár, kivesz szépen valamilyen szállást magának a saját pénzéből, aztán minden reggel 9 órakor beballag az intézetbe, ahol a Tegyesz munkatársai várják.

9-12, valamint 15-18 óra között lehettünk Esztivel hétfőtől csütörtökig. Minden nap egyre több gondozási műveletet (tisztázás, öltöztetés, etetés, fürdetés) vettünk át a gondozóktól; csütörtök reggel már a reggelit is tőlünk kapta. Péntek reggel 9-re a gyámhivatalba mentünk a papírokat elintézni (a gyerek meg kétségbeesett zavarodottságában ordított az intézetben, mert nem értette, mi történik vele), majd vissza az intézetbe, ebédeltetés, és irány haza. Ennyi. De bármilyen hihetetlen, tényleg működik. Talán a nem túl rózsás körülmények miatt a gyerekek is ösztönösen mielőbb szabadulni akarnak… Read the rest of this entry

„Az örökbeadáskor muszáj volt felnőnöm”

Általános
„Az örökbeadáskor muszáj volt felnőnöm”

Zsófi gimnazistaként esett teherbe, s egyedül hozta meg a döntést, hogy egy másik családra bízza a kislányát. Bár ma sem tenne másképp, mégis nagyon megviselte annak idején az örökbeadás. Azóta az élete rendbe jött, dolgozik, tartós kapcsolata van, s Magyarországon különleges módon a gyerekkel is rendszeresen találkozik.

Mesélj kicsit magadról!

25 éves vagyok, üzletvezető-helyettesként dolgozom egy kereskedelmi cégnél, emellett személyi edzői tanfolyamot is végeztem, ezt csinálom a szabadidőmben, később főfoglalkozásként is szeretném. Hat testvérem van, jó a kapcsolatom velük.

Jó családban nőttél fel?

Apukám elég durván ivott régebben, verekedett is, de az utóbbi öt évben sikerült rendezni. Volt egy necces időszak, mikor úgy nézett ki, hogy elválnak a szüleim, mindenki ezen imádkozott, de végül együtt maradtak, Apu önszántából abbahagyta az ivást. Utólag azt mondom, megérte a szenvedés, most harmonikus a szüleim kapcsolata, harminckét éve vannak együtt.

Én gimi tizedik osztályában összejöttem egy fiúval. Nagy szerelem, tini voltam, hülye voltam. Tíz hónap után szakítottunk, ez március táján történt. Júniusban elmentem anyukámmal rákszűrésre, akkor mondta az orvos, hogy egy hathónapos gyerek lapul bennem. Első sokkomban elszívtam még egy cigit.

Cigiztél a terhesség alatt?

Igen, amíg észre nem vettem, ittam is. Mikor megtudtam, abbahagytam.

Hogyhogy nem vetted észre a terhességet?

Később elmentem pszichológushoz, aki szerint nyilván tudtam róla, csak erős pszichikai gát volt bennem ezzel szemben. Még menstruáltam is, ami nyilván másmilyen vérzés volt. Hat hónapig a hasamon sem látszott, csak egy kicsit híztam mindenhova egyenletesen, aminek még örült is mindenki, mert 44 kiló voltam.

Hogy lettél terhes?

Nem védekeztünk soha. Fiatalság, bolondság, azt hittem, velem ez nem történhet meg, hát megtörtént. A nőgyógyász után felhívtam a srácot, aki annyit mondott, jó vicc volt, és lecsapta a telefont. Utána mentünk Anyuval orvoshoz, vizsgálatokra, mindent rendben találtak. Mikor megtudtam, az első gondolatom az volt, hogy találjunk szülőket, mert én nem érdemlem meg, itt nem lesz jó helye. Read the rest of this entry

Dolly Jancsi örökbe fogad

Általános
Dolly Jancsi örökbe fogad

Avagy: két magyar származású amerikai revüsztár kalandjai a húszas-harmincas években. Ma 125 éve születtek a Dolly lányok, az akkori idők világhírű táncos ikerpárja. SN olvasónk vendégposztja, aki a cikkeket és képeket is gyűjtötte.

Deli Janka életét regényes jelzővel illetni nem túlzás. A Deli lányok 1892. október 25-én születtek Balassagyarmaton, Pest külvárosából kerültek 1905-ben (13 évesen) Amerikába édesapjukkal, a megélhetés reményében. A lányok kávéházakban, bárokban kezdenek táncolni pénzkereseti lehetőségként. Hasonlóságuk, kirobbanó tehetségük, valamint az általuk alkalmazott szokatlan látványelemek és technika hamar sikert arat. Pár év és nemcsak Amerika, Európa is megismeri a Dolly Sisterst: Dolly Jennyt és Dolly Rosie-t, a „mennyei ikreket”. Némafilmekben szerepelnek, megnyílik a Broadway mellett számukra a spanyol király, az angol trónörökös kapuja is. Gazdagság, fényűzés az életük. Egy ideig a világ negyedik legnagyobb csiszolt gyémántja is a birtokukban van.

A magyar lapok rendre foglalkoznak Dolly Jancsi és Dolly Rózsi magánéletével és karrierjével: tudósítanak fellépéseikről, ahogyan arról is, ha valamelyikőjük szerelmi kalandba keveredik, szalont nyit, nyer Monte Carlo valamelyik kaszinójában, árvaháznak adományoz, vagy ha 54 szobás kastélyt vesz Párizs mellett.

A húszas években látogatnak vissza először Magyarországra, 1928 márciusában pedig a Színházi Élet újságírójával közlik magyarul először, hogy visszavonulnak, és mint Dolly Sisters nem lépnek fel többet.

Hogy hogyan kerül a kalandos életű Janka története a blogra, nem nehéz kitalálni. A visszavonulás után a művésznő gyermekre vágyik és úgy gondolja, a legegyszerűbb és legemberségesebb módja ennek az, ha egy árvaházi gyermeket fogad örökbe és mivel szívesen gondol szülőhazájára, büszke származására, egy húsvéti magyarországi látogatása alkalmával nagy körítés és sajtóvisszhang mellett kiválaszt egy ötéves kislányt, akit örökbe fogad.

A táncosnő így kommentálta a döntését: „-Vágyódtam egy gyerek után … most már nemigen lesz színpad… hát nem is tehettem egyebet mást, minthogy egy kis csöppség örökbefogadására gondoljak. És ha már jót tehetek egy kisgyermekkel… akartam, hogy az magyar legyen. Én nagyon boldoggá és gazdaggá akarom tenni a gyerekemet, hát gondoltam, mégse legyen az angol vagy francia… Ezzel a gondolattal jöttem már el hazulról és ezért kellett a háziorvosom is, hogy segítsen kiválasztani egy ép, egészséges gyereket… Így került hozzám Klárika. Nagyon egyszerű! Negyvennyolc órája van nálam, de már nem tudom elképzelni, hogy egy napra is elváljak tőle. Már mindem formalitás és okirat rendben. Az enyém, a szegény édesanyja ideadta. – másképp nem is mertem volna vállalni a felelősséget, meg nem is mertem volna megszeretni, az egész szívemet odaadni, hogy azután egy napon jöhessen valaki, aki azt mondja: jogom van elvinni Klárikát! Ezt nem bírtam volna. A kislány apja nyomtalanul eltűnt, elment, amikor a gyermek egyéves volt. Most már én vagyok a gyermek apja és anyja…. Klárikából úri kislány lesz és ha Isten engedi, nagyúri lady. Sokat fog tanulni magyarul, németül, franciául, angolul, zongorázni, énekelni és tornázni, lovagolni, úszni…És jó szíve legyen az életben.”

Read the rest of this entry

„Ha nincs gyerek, nincs ki miatt megsütni egy rétest”

Általános
„Ha nincs gyerek, nincs ki miatt megsütni egy rétest”

Kollár-Klemencz László filmes, zenész (a Kistehén Tánczenekar énekese) és felesége, Révai Sára fotós meséltek nekem az örökbefogadásról. A házaspár erdőszéli tanyáján beszélgetünk, közben három kutya őrzi az udvart, macska ugrik az ölembe, vadászok sétálnak el a ház mellett, az udvaron kecskék és lovak. A két és negyed éves Roli vidáman kalauzol a házban, kerek mondatokban beszél, megfújja a trombitát, ügyesen felmegy egyedül a meredek lépcsőn, leül a zongorához. Laci és Sári pedig nagy őszinteséggel mesélnek az örökbefogadáshoz vezető útról, arról, hogy a meddőség feldolgozása nem ér véget a gyerek érkezésével, hogy még a vágyott gyerek érkezése is megviseli a párkapcsolatot, s hogy miért baj, ha egy gyerekkel túl kevés gond van.

Mióta vagytok együtt?

Sári: Hét éve vagyunk együtt, négy éve házasok. Az összeismerkedésünk különleges, nagy találkozás volt, és elég hamar, körülbelül egy év után elkezdtünk gyereket tervezni. Tehát mi már öt-hat éve vártunk a gyerekre. Én már nagyon szerettem volna, Lacinak volt két nagy gyereke. Amikor elkezdtünk próbálkozni, én már az első hónapban azt éreztem, hogy terhes vagyok, de nem jött, nem jött, teltek a hónapok, nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy elképeltem. Pár évig próbálkoztunk, aztán elmentünk vizsgálatokra. Semmi sem derült ki, mindkettőnknek extrán jó minden eredménye, semmi akadályt nem találtak. Jó érzés, hogy ilyen egészségesek vagyunk, csak nem tudtuk megfogni, miért nem jön hozzák a gyermek. Még utolsónak felmerült az endometriózis ötlete, az orvosom szerint sok esetben ez az ok, ha mást nem találnak, javasolta, hogy menjek el laparoszkópiás műtétre, ezt még halogatom. Lombikot nem szeretnék, inszeminációnk már volt négy. Laci kezdte el mondogatni, hogy fogadjunk örökbe.

Laci: Mivel minden eredményünk pozitív, ebből valamikor gyerek lesz, de azért készüljünk fel arra, hogy ha mégsem lesz vér szerinti, akkor is legyen gyerekünk.

Ezt az orvos javasolta, vagy te?

Sári: Az orvos azt mondta, hogy ne fogadjunk örökbe, mert nincs rá szükség, nekünk úgyis lesz.

Laci: Ha lesz vér szerinti gyerekünk is, amellett is van helye egy örökbefogadott gyereknek nálunk, van elég szeretet a szívünkben. Én így indultam ezzel, de Sárinak nem volt olyan könnyű.

Sári: Én világéletemben szülni akartam, kislányként a babáimmal szülést játszottam. A fejemben az a képzet élt, hogy ha örökbe fogadunk, akkor én nem fogok tudni szülni. Eleinte nem is akartam. Emellett voltak olyan önző szempontjaim, hogy a gyerekünkben szeretném viszontlátni a kettőnk vonásait. Olyan nagy szerelem van köztünk Lacival, hogy szerettem volna ennek a gyümölcsét meglátni. Innen idő volt eljutni oda, hogy egy örökbefogadott gyerek is a mi gyümölcsünk lehet. Amikor örökbefogadásra jelentkeztünk, még akkor is sok kétely kavargott bennem, de szerencsére a felkészítő tanfolyamon Rózsahegyi Nóra megerősített. Egy évbe telt, mire felkerültünk a várólistára, ez olyan volt, mint egy terhesség, fel tudtam készülni, hogy tényleg akarom az örökbefogadást, és onnantól még egy évet várunk Rolandra.

Laci, mennyi idősek a gyerekeid?

Laci: 22 éves a lányom, és 29 éves a fiam. Read the rest of this entry