Örökbe.hu

Egy pár útja az örökbefogadásig, és azon túl. Éva és István az Örökbe.hu virtuális rendezvényén mesélték el a történetüket, a beszélgetést Sulyok Eszter pszichológus és Mártonffy Zsuzsa, az Örökbe.hu gazdája vezette, a résztvevők is kérdeztek. Meddőségi kudarcok, inszeminációk, örökbefogadás, egy meglepetésbaba, majd sűrű élet négyesben. Mennyire viseli meg a meddőség a párkapcsolatot? Hogy lehet együtt, vagy egymást bevárva eljutni az örökbefogadásig? És milyen az élet ma, két kisgyerekkel?

Zsuzsa: Mutatkozzatok be, kérlek!

Éva: Éva vagyok, Vicq néven ismertek a blogról. Nyolcéves, újszülöttként örökbefogadott lányunk van, és utána egy besikerült meglepetésgyermek, aki most ötéves lesz, így vagyunk négyen egy boldog család.

István: István vagyok, én vagyok a negyedik, sofőr, háziúr…

Zsuzsa: Mióta vagytok együtt? Mi élt a fejetekben a gyerekvállalásról az elején?

István: 11 éve vagyunk házasok, 13 éve együtt. Az elején úgy képzeltük, hogy majd jönnek, aztán csak vártunk, elkezdtünk gondolkodni…

Éva: Nekem voltak ismert hormonális problémáim, így már az elején jártunk a nőgyógyásznál. Mikor megbeszéltük, hogy lassan jöhetne, előtte én már voltam az orvosnál, de ő azt mondta, hogy lehet próbálkozni, de azért elindított egy kivizsgálást, hogy miért rendszertelen a ciklusom. Mindkettőnknek volt előtörténete, és abból sejteni lehetett, hogy ez nem fáklyásmenet lesz. Hamar elkezdtünk gondolkodni, hogy lehet segíteni kicsit a sorsnak.

Eszter: Sokszor tapasztalom, hogy az emberek úgy mennek neki, hogy az orvos megnyugtatja őket: majd megoldjuk, lehet, hogy nehéz lesz, de az elején kevés emberben merül fel az örökbefogadás. Ez hogy volt bennetek?

Éva: Én is azt hittem, hogy ez a „megoldjuk” kategória, majd az orvos felír gyógyszert, néz hormonlabort, de akkor nem volt okunk feltételezni, hogy ez ennél bonyolultabb lesz. Attól még, hogy nehezített a pálya, viszonylag sima ügy lesz, gondoltuk. A nőgyógyász se nyomult rá, mi se, hogy itt hősiesen kéne küzdeni. Az örökbefogadás gondolata meg fel se merült, akkor kezdtünk a házasság gondolatánál tartani.

Zsuzsa: Volt idő, mikor elkezdtetek rástresszelni a dologra?

István: Persze, megvoltak a sírós éjszakák. Elkerültünk Tapolcára a meddőségi központra. Belépsz, tömve van a fal babák fotóival, neked meg nem sikerül. Mint mikor egy életfogytosnak mutogatod a világ legszebb tájait. Aztán kifogtunk egy dokit, aki az orvos nejemnek kezdte magyarázni az inszemináció lényegét. Az egésznek volt egy olyan hangulata: akarja, nem akarja, döntsön! Neki menni kell, jön a következő paciens. Nyomás volt rajtunk, egyfelől a francba kívántuk az egészet, másfelől az eredményt meg akartuk, nem szabad feladni. Mindkettőnknek kemény volt odajárni, a sikertelenséget elviselni. Az elején mi megbeszéltük, hogy kizárólag inszemináció lesz, lombikot mi nem akartunk, mert az a természet megerőszakolása.

Eszter: Ebben egyetértés volt köztetek?

István: Igen. Én tudomásul vettem, hogy Évi kapja az összes hormont, gyógyszert, ő szenved vele, ha ő így gondolja, akkor én mellé állok. Elmondta, ő így szeretné, én nem vitatkoztam ezzel soha. Elkezdtünk alternatívákat keresni, jött az örökbefogadás ötlete, én egy másodpercig gondolkodtam rajta, oké, csináljuk, Évinek hosszabb ideig tartott ez a történet. Ráadásul az ő családjában már volt rá példa, de neki a nőiességéhez kellett a szülés. Én meg úgy voltam vele, hogy a gyerek az gyerek, nem én csináltam, de kit érdekel, szeretnénk családdá válni. Egy idő után Évi is felért a hegyre és én megvártam.

Zsuzsa: Hozzáteszünk időbeli mérföldköveket?

Éva: Kimaradt az a szakasz, mikor az itthoni nőgyógyásszal próbálkoztunk, volt méhtükrözés, petefészek drilling. De az elejétől egyetértettünk benne, hogy minél kevesebb beavatkozás a szükséges. Ez volt a leghosszabb szakasz, a nőgyógyász nógatott volna minket tovább, de mi szerettünk volna minél kevesebb segítséggel megfoganni. Ez egy évig tartott. 2010 őszén jártunk Tapolcára, de annyira párhuzamosan zajlott, hogy decemberben már jelentkeztünk a Tegyesznél. Úgy mentünk a meddőségi központba, hogy lombikot nem szeretnénk, és másképp meg nem biztos, hogy sikerül, azaz el kell gondolkodni, hogy milyen lehetőségek vannak még. Isti úgy gondolta, hogy az örökbefogadás neki simán megy.

Tapolcáról rendszeresen sírva jöttem haza, nagyon ellenszenves volt, ahogy hozzánk álltak az orvosok. Azt mondtam, ha eddig akartunk volna lombikot, így akkor se. Isti egyre többször emlegette az örökbefogadást. Nem attól féltem, hogy mi lesz a genetikája, hanem inkább az volt bennem, hogy az egészet akarom, onnan kezdve, hogy megfogan és bennem növekszik és megszülöm. Kicsit olyan, mint ha valaki már kibontja a csokit, amit meg akarok venni, és akkor már nem kell. Erre mondta egy barátom: akkor soha többet nem eszel csokit?

Jöttek a nagy kérdések, mit is akarunk. Én gyereket akarok, lehetőleg azonnal, szülni. De az embernek muszáj egyszer ütközni a valósággal, hiába toporzékolok. Akkor elindítottuk mégis az örökbefogadást. Először úgy voltam vele, hogy csak nyílt örökbefogadás jöhet szóba, ismerjük meg a szülőket, csak olyan gyereket vállaljunk, akiről gondoskodott a szülőanyja.

Eszter: A meddőségi próbálkozások alatt sokszor izolálódnak a párok, kevésbé mennek társaságba, nem szívesen találkoznak gyerekesekkel. Ez megerősítheti, de meg is viselheti a kapcsolatot, ezt hogy éltétek meg?

István: Nekem az volt rossz, hogy Évinek rossz. Fogom a fejét éjszaka sírás közben, együttérzek vele, rettenetesen sajnálom, de nem tudok mit csinálni. Kettőnk közül neki volt rosszabb.

Éva: Én kezdtem kerülni a kisgyerekes barátokat, volt, akivel két évig nem találkoztam, mert nem tudtam elviselni. Szerintem azért vészeltük át viszonylag könnyen, mert mindketten introvertáltak vagyunk, amúgy sem ápolunk széles baráti kapcsolatokat. Bár hiába csak másfél éves időszak volt, utólag sokkal hosszabbnak tűnik ez a vergődés, és nagyon hálás vagyok Istvánnak, hogy nem sürgetett, nem erőszakoskodott. Nekem nagy sírásaim voltak, és egyszer azt mondta az én végtelenül jámbor és segítőkész férjem, hogy talán mégis ki kéne törni a nyakamat, hogy ne szenvedjek tovább. És ha ő ezt mondja, akkor össze kell szednem magamat, mert vele sem tehetem meg, hogy ennyire szenvedek.

Eszter: Akkor ez egy nagyon segítő kapcsolat volt. És micsoda önismereti munka kellett, hogy felismerd, te nem akarsz lombikot…

István: Ebben benne van az is, hogy Évi orvos, nagyon ismerte, fel is nagyította a lehetséges kockázatokat.

Éva: Több olyan történettel találkoztam, ahol később mellrákot kapott, vagy akár meg is halt lombikos anyuka. Senki nem mondja, hogy összefüggésben volt, de nem akartam, hogy Isti özvegyen maradjon a kis lombik hármasikrekkel. Ez megint segített nekem átlendülni, mikor ki tudtam mondani: én nem mindenáron szülni akarok, én gyereket akarok, és nem akarom, hogy megszülöm és felneveli más. Pszichiátrián dolgozom, ott is több a lombikos gyerek.

Eszter: Ez tételmondata az örökebfogadásra való alkalmasságnak: nem szülni akarok, hanem gyereket.

Zsuzsa: Téma volt köztetek, ki miatt nem lehet gyerek?

Éva: Mindkettőnknek volt gondja, és volt olyan időszak is, mikor megállapították, hogy allergiás vagyok az Isti spermájára. Közben azóta született egy egészséges gyerekünk. Voltak olyan beszélgetéseink is, amikor felajánlottam, hogy ha gondolja, hagyjon el engem és vállaljon mással gyereket, de egyikünk sem élt ezzel.

Eszter: Kívülről volt rajtatok nyomás? Család, barátok részéről?

Éva: Kicsike volt. Mi már úgy kezdtük az inszeminációt, hogy megvolt a határozatunk, és ha anyósom nem akarja ennyire, akkor lehet, én már nem is erőltettem volna. Gondolkodtunk, hánynak van értelme, abban maradunk, hogy hat inszemet vállalunk. Hármat megcsináltunk, akkor kaptam a papírt, hogy allergiás vagyok Isti spermájára, akkor felmerült, hogy Istinek autoimmun betegsége van, ami végül vaklárma lett, de akkor megijedtem.

Bennem az volt, hogy a család kedvéért csináljuk végig becsületből ezt a hatot. De a harmadik után egészségi problémáim lettek, nekem nem is lett volna való a lombik, mert már az inszemináció után kezdett vér folyni a mellemből. Megvizsgáltak, nem találtak semmit, de végül azt mondta az onkológus, hogy nem javasolja az inszeminációt a hormonterhelés miatt. Így maradt el a második három inszemináció.

Volt, hogy emiatt megingott a párkapcsolat?

István: Nem.

Éva: Nem. Nekünk nagy szerencsénk volt, mert az ez egész minket összébb hozott. Mi amúgy sem voltunk egy kifele élő páros, de ettől véd-és dacszövetségbe szorultunk össze, nem azt éltük meg, hogy kizártunk másokat, hanem hogy körülzártuk magunkat.

Eszter: Voltak ellendrukkerek?

Éva: Hál’istennek a családjaink jól fogadták az egészet. Csak egy-két esetben futottunk bele a tágabb családban cigányozásba, mikor mi már tudtuk, hogy jó eséllyel cigány gyerekünk lesz. Ebben kellett egymást támogatnunk, hogy ezen túljussunk, és ne ugorjak neki senki torkának.

Eszter: Milyen paramétereket adtatok meg? És ebben egyetértettetek?

Éva: A Tegyeszben jöttünk rá, hogy nem beszéltük meg itthon a kereteket, hogy igazából mit is akarunk. Akkor lepődtünk meg, hogy mennyire egyformán válaszoltunk mégis az örökbefogadási tanácsadó kérdéseire, pedig nem beszéltük meg itthon. Ez nagyon megerősítő élmény volt, mindent egyformán gondoltunk, a korosztályt, származást, egészségi állapotot. Én eleinte csak a nyíltat akartam, aztán olvastam, ez csiszolódott, végül a titkosat is vállaltuk és így érkezett a kislányunk, és nagy veszteség lett volna, ha nem pont ő jön.

István: Odaadták a lapot, és sok mindenre azt éreztük, ez is vállalható, ez is. Mindketten szerettünk volna gyereket nevelni, és nem volt kérdés, hogy bizonyos problémákat vállalunk, mert meg lehet oldani.

Éva: Mindenképp kisbabát akartunk, ez belőlem jött, hogy minél nagyobb szelet csoki legyen, ha már nem én szülöm, minél többet kapjunk belőle.

Zsuzsa: Milyen kort adtatok meg?

István: 8 hetes korig.

Éva: Fél év volt a határozat, és utána még egy év a várakozás. Azért volt ilyen gyors, mert nem volt származási kikötésünk, és a mi megyénkben kevesen vállalnak roma gyereket.

Eszter: Mikor meglett a határozat, elmúltak a viharok?

Éva: Nekem ez olyan volt, mint egy kétcsíkos teszt, elkezdtem kissapkát meg babatakarót horgolni, kifestettük a gyerekszobát, vásárolgattunk. A vége volt nehéz. Már októberben elhangzott, hogy nem áll előttünk senki a sorban, aki roma származást elfogad, de csak áprilisban lett gyerekünk. Mindenórásak voltunk, de fél évig. Akkor jött egy újabb kétségbeesett időszakom: eddig nem volt, már sose lesz! A következő a mienk lett. De ennyi ideig nem lett következő gyerek.

Eszter: Mi volt a stratégiátok a várakozásra?

Éva: Az utolsó karácsony gyerek nélkül borzasztó volt, ügyeltem épp és bőgtem. A stratégiánk az volt, hogy készültünk: figyeltem a bababoltos akciókat, vettem valamit, aminek persze a fele sem kellett. Az első játékot még a gyerek születése előtt egy évvel vettem meg, megvolt a blokkja, a mínusz egyedik születésnapjára kapta.

Eszter: Amikor megérkezett a kislányotok, mennyire fordult ki a sarkaiból a világ?

István: Éjszakás műszakból jöttem haza, nem voltam magamnál, akkor hívott Évi: Virágnak hívják. Kit? Elmondta még egyszer. Nem értettem. Harmadszor is elmondta, akkor esett le nagy nehezen. Aznap éjjel nem aludtunk. Ágyneműt mostunk, berendeztük a babaszobát. Munkába kellett volna mennem, de hazaküldtek.

Éva: Az első hat hét nagyon nehéz volt, különösen, hogy mi nem ismertük az anyukát, nem tudtuk, milyen érzései vannak a gyerekről, hogy viszonyul hozzá. Két hónapig szoptattam is a gyereket, ugyanúgy dolgoztak a hormonok, én nem tudok különbséget tenni a két gyerekágy közt. Érzelmileg hullámvasút volt, a hat hetes meggondolás alatt még meseolvasás közben is sírtam. Az az időszak, amikor nehéz lett volna az átállás, családdá válás, akkor én az aggódást éltem meg, hogy nehogy elvehessék tőlünk. És mikor jött a nagy megkönnyebbülés, hogy a nyakunkon maradt a gyerek, akkor már kialakult a rutin. Persze jöttek nehézségek, éjszakai felkelések, nem volt minden rózsaszín, de ez egy nagy erőforrás, hogy vártunk rá, kínlódtunk nélküle, ebbe bele lehet kapaszkodni, mikor ott van és éppen nehéz valami. Hány éjszakát sírtál át, hogy felkelhessél tizedszer is ma éjjel. Ezt erőforrásként lehetett használni. Kínlódtunk nélküle, és az sokkal rosszabb volt, mint a nehézségek vele.

Eszter: A nagy beérkezés szülőként egyszerre zajlott?

Éva: Az örökbefogadásban nekem könnyebb volt szülővé válni, együtt kaptuk meg a babát, az első másodperctől együtt váltunk szülővé. A férjemnek sajnos hamar vissza kellett menni dolgozni, de együtt csináltuk végig az egészet. Ehhez képest a második lányunk születésénél öt napig ablaküvegen keresztül látta a gyereket. A terhesség alatt közelebb került hozzá, mint én, de a szülésnél öt nap hátrányból indult. A másodiknál én nehezen jutottam el odáig, hogy ugyanazt érezzem, mint az elsőnél.

István: Akkor voltak nézeteltérések, az agyamig nem jutott el, Évi miről beszél, hogy a második gyerek majd kiszorítja az elsőt. Normális? Miről beszél? Az volt a kapcsolatunknak gyereknevelési téren a mélypontja.

Eszter: Pedig ezen majdnem mindenki átesik egy második gyereknél.

István: Nem tudtam.

Éva: Nehezített pálya volt, az elején azért nem mertem kötődni a kicsihez, mert csak egy magzat, ki tudja, mi lesz belőle. Mire végre elhittem, emelkedett lett az AFP, de hál’istennek abban egyetértettünk, hogy ha Downos lesz, akkor is megtartjuk, de az aggódás itt volt, hogy mi van, ha súlyos rendellenessége van, ami élettel összeegyeztethetetlen. Sok aggodalmunk volt, közben jöttek a külvilág megjegyzései: most majd megtudod, milyen anyának lenni! Megtartjátok mind a kettőt? Az összekovácsolódott kapcsolatunk harcrakészségét lehetett tesztelni.

Amiről Isti beszélt, az az időszak volt, amikor a nagyobbikat elkezdtem attól félteni, hogy ezeket a megjegyzéseket ő fogja kapni. Mert amíg én kapom ezeket, én tudom az eszéhez érteni annak, aki mondja. És annyira beindult bennem, hogy meg kell védenem a gyerekemet, hogy azt gondoltam, a még meg sem született kicsitől kell megvédenem. A világ támadja a gyereket, és a kicsi miatt, akkor kvázi ő az ellenség… És ezt Isti nem tudta megérteni, átérezni. Neki elfogadni nehéz volt, hogy én hogy érezhetek ilyet, de nekem is nehéz volt elfogadni. Mert tudtam, hogy nem tehetnék ilyet a kicsivel, hogy még meg se született és már én kiutálom. Ennek a következménye volt, hogy az apjának a terhesség alatt szorosabb volt vele a kapcsolata, mint nekem, NST-n nem rúgott, ha nem volt ott az apja. És tudtam, hogy ez nem a gyerek miatt van, hanem miattam.

Akkor ezen én elkezdtem dolgozni és minden terhesprogramon részt vettem, hogy segítsen áttörni a falat, amit én húztam kettőnk közé. De már gyakorlatilag megszületett a gyerek, már két hónapos volt mire létrejött az az anya-gyerek kapcsolat, amiről álmodtam. Ezt nem tudtam volna Isti nélkül végigcsinálni, még ha nem is értette, de mellettem volt és erőt adott nekem, hogy csináljam tovább.

Zsuzsa: Megszületett a gyerek, ott volt az egész, kibontatlan csoki, amiről álmodtál, és nem örültél. István, neked milyen volt a terhesség?

István: Én szerettem. Ott volt a másik gyerek, akit néha le kellett venni anyáról, hogy tudjon pihenni. Megvolt ugyanaz a kilenc hónap. Megvolt a várakozási idő, mikor várod, hogy csengjen a telefon, és megvolt a kilenc hónap, amikor ott van a gyerek a párod hasában. Nem tudok különbséget tenni, mindkettő másképp szép és nagyon szerencsés vagyok, hogy nekem megadatott mind a kettő.

Eszter: A kislányotok hogy fogadta a tesó érkezését?

István: Nyilván a maga szintjén kellett neki erről beszélni. Három éves volt.

Éva: Akkor már mindent tudott, nem volt kérdés, hogy mindent megmondunk neki.

István: Fel kellett rá készíteni, hogy anya miért nincs otthon, hol van, miért nem vesz fel.

Éva: Ebben nekem volt sok munkám, hogy tompítsam a testvérféltékenységet, mielőtt elkezdődött volna. Az ő felkészítése a kistesóra nem a terhességgel kezdődött, hanem amikor beadtuk a papírokat. Neki azt kellett megmagyarázni, hogy az én pocakomból fog születni és jövő nyáron. Az elején nem is hangsúlyoztuk ezt, mert nem voltunk biztosak a terhességben, nekem is csak a nyolcadik héten lett pozitív tesztem, mi se mertük elhinni.

Volt olyan mondata két és fél évesen, hogy szerettem volna én lenni a kisbaba a köldöködben, de neki ez elfogadható volt, dolgoztunk azon, hogy ne kelljen egy percig se azt éreznie, hogy ő bármi miatt kevesebb. Mikor az unokatesója egy évvel később megszületett és a sógornőm nagy cirkuszt csapott belőle, akkor indult be nála, hogy ő miért nem az én hasamból született és neki miért nem vitt mindenki lufit a kórházba. Azt nehezebb volt feldolgoznia, mert ott túl volt tolva a kis trónörökös téma.

Eszter: Az elején említetted, hogy a pszichiátrián sok a lombikos gyerek. Arra nem gondoltál, hogy az örökbefogadott gyerek is sok?

Éva: Érdekes, erre nem gondoltam. Láttam sok örökbefogadást, de erre mondta Isti: akinek nincs problémája, az nincs nálatok.

Kérdés: Most hogy nyolc és hat évesek a gyerekek, van ebből vita köztük, hogy te vér szerinti vagy, én örökbefogadott vagyok?

Éva: Szóba kerül, beszélgetnek róla, hogy a nagyobbiknak volt egy másik néni, a kisebbik meg az én pocakomból, de sértés ebből sosem lett.

István: Megvan a nem szeretlek, a szokásos féltékenység, de ha egyik kap valamit a boltban, a másiknak is kell venni.

Éva: Össze is zárnak, ha az egyiket igazságtalanság éri, a másik rögtön megvédi. Van testvérféltékenység, de az örökbefogadás ebben sose merül fel, erről békeidőben beszélgetnek. Mi sokat beszélünk róla, hogy mindkettőt úgy szeretjük, ahogy van, és Réka azért lehetett ilyen, mert őt egy másik néni szülte. Próbáltuk elvenni ennek az élét, hogy Réka örökbefogadott – igen, őt örökbe fogadtuk és sokat vártunk. Aztán a kicsit is meg kell erősíteni és őt is vártuk. Megy a féltékenység rendesen, de ezt a vonalat még nem jutott eszükbe behozni.

A családban van megkülönböztetés?

Isti: A nagymama jobban szereti Rékát és többet tud vele kezdeni.

Éva: Anyósomat sem a szülei nevelték fel, hanem a nagynénéi. Ez a félig-meddig sorsközösség érzelmileg közelítette a nagyobbikhoz. Ő eleve azért csak egy gyereket vállalt, mert ő úgy gondolta, hogy nem tudna kettőt szeretni. A nagyobbik közelebb van hozzá, de ez nem baj, mert a kisebbik meg olyan típus, hogy neki minden jó, neki úgyis kerek, ő egy tank. Réka sokkal érzékenyebb, jobban megél minden testi és lelki fájdalmat és nehézséget, neki jó, hogy van egy plusz fészke. Egyébként az én anyám is Rékát dédelgeti többet, mert ő hagyja magát és ő az első unoka.

Más közösségben mennyire kezelitek nyíltan?

István: Elmondtuk az oviban előre, hogy ne hátulról előre tudják meg, az iskolában ugyanez volt.

Éva: Az óvodában tudtak mindent, aztán láttak engem terhesen, teljesen jól megugrották. Az iskolában nem is tudom, hogy tudják, hogy Rozi vér szerinti. Azt elmondtam, hogy Réka örökbefogadott, de Rozit nem is tudom, hogy elmondtam-e. Feltűnően sehol sem álltak ebbe bele még. Cigányozásba futottunk már bele, olyanba nem, hogy mert örökbefogadott vagy.

Harmadik gyereket nem akartok?

Isti: Nagyon sokat gondolkodtunk rajta. Nálunk szabály volt, hogy ha Évi betölti a negyvenet, akkor vége, nem vállalunk újabb gyereket. És ez megtörtént közben. A végére úgy jutottunk, hogy hagyjuk a dolgokat történni, ha megtörténik, jó, ha nem, köszönjük szépen, mi továbbra is boldogok maradunk. Ezt lezártuk.

Eszter: Nem akartátok túlvállalni magatokat?

Isti: Igen, és ez a kettő is sok tud lenni néha, hogy nem biztos, maradna energiánk egy harmadikra és ez a gyerek érdekét szolgálná.

Zsuzsa: Voltatok döntési helyzetben?

Éva: Voltunk, mert úgy gondoltuk a harmadikra, hogy ha örökbefogadással jön, jó, ha becsúszik, jó. Volt határozatunk még a második gyerekre, és amikor teherbe estem, szüneteltettük, és nem hosszabbítottuk meg végül. De volt olyan pont, mikor ha fogadókészek lettünk volna, egy pszichológiai vizsgálat után a következő gyereket mi kaptuk volna, mert elsők voltunk a sorban.

István: Réka első osztályba ment, nyilván több figyelem kellett volna rá, közben egy másik gyereket bevállalni felelőtlenség lett volna vele szemben.

Eszter: Ez mennyire volt mindkettőtök számára egyértelmű?

István: Teljesen. Tudtuk, hogy nem hosszabbítjuk meg, mert már kerek az egész család így. Ha a természet úgy adja és sikerül, akkor jó, ha meg nem, akkor kerekek maradunk.

Éva: De az is egy döntés volt, hogy nem vártuk meg a negyvenet sem és elkezdtünk védekezni, be se csússzon. Hol egyikünk, hol másikunk akart jobban harmadikat, néha mindkettőnk, de ezek a pillanatok nem tartottak sokáig. Az is egyszerre érett meg bennünk, hogy ezt zárjuk le, ne hergeljük magunkat tovább, és ne legyen minden hónapban más az álláspontunk erről. Van két jól sikerült gyerekünk, jó, ADHD-s mindkettő. A harmadik gyerek ebben a helyzetben olyan lenne, mint 19-re lapot húzni, akarunk-e ezek után egy vízfejű, epilepsziás gyereket a nyakunkba tenni? Lehet harmadszor is ekkora szerencsénk, hogy minden rózsaszín lesz? Lehet a gyerekek nyakába ekkora terhet tenni, hogy lesz egy sérült testvére? Ez segített meghozni a döntést. Magunkkal döntünk, de gyerekekkel megtehetjük-e ezt, csak mert bennünk néha fel-felhorgad a vágy a harmadikra?

Rozi, a kislányom, közölte egyszer, hogy olyan jót álmodott az éjjel, kistesója született, hazahoztam a kórházból, benne volt a babakocsiban, és épp elkezdtek veszekedni a nagyobbikkal, hogy ki babázhat először, és szerencsére kiderült, hogy ikrek. Ez volt az a pont mindkettőnkben, amikor azt mondtuk, hogy kösz, de nem.

Zsuzsa: Akkor ezt a döntést is közösen hoztátok meg?

Éva: Igen. Ami nálunk megtépte a családot, az a négytagú családdá válás volt. A kicsi már babának nagyon temperamentumos volt, folyamatosan igényelt engem, folyamatosan szoptattam, nagyon nehéz volt összehangolni, hogy mindenkinek az igényei csak elviselhető mértékben sérüljenek.

Egy gyerekkel még könnyebb volt megélni, hogy ha valamelyikünk időt akar szakítani magára, azt csak a másik rovására tudja megtenni. Az volt nehéz időszak, mire ez beállt, hogy engedjünk a másiknak szabadidőt, különben ő sem bírja tovább, és ez kölcsönösen kellett, hogy menjen. A nagyobbiknak is van egy kis ADHD-ja, de a kisebbik olyan, hogy már értem, miért számít kettőnek az iskolában. Így a két gyerek leköti az összes vegyértéket, ami véletlenül felszabadul. Ez a nehéz, hogy együtt szabadidőnk talán az elmúlt két évben van újra, 3 évig semmi nem volt. Megvan minden, amit álmodtam, csak hol van az a valaki, aki ezt az egészet álmodta…

István: Elmentek a mamához, mi meg otthon maradtunk és néztük a mesecsatornát, mert az maradt bekapcsolva.

Eszter: Hol volt leginkább veszélyben a kapcsolat?

Éva. A felnőtt szerepeket megtartani a két gyerekkel az elején nehéz volt.

István: Nyilván annyi idő nem jutott egymásra, mit egyébként, vagy később, mikor a gyerekek már nincsenek otthon. Elsikkadtak dolgok, beszéltünk elalvás előtt két percet egymással és alvás, reggel meg indult a robot. A mai napig nehéz néha. Évi is több helyen dolgozik, én is. Néha írásban kell megbeszélni a dolgokat, holnapra készítsd oda neki ezt, a másiknak meg azt. Az ember fáradtan hazaér, a két gyerek a nyakába ugrik, leckét kell írni, edzésre vinni, a másikat is…

Éva: A kedvencem, mikor a Jégcsarnokban találkozunk tíz percre, mert ő viszi az egyiket, én hozom haza a másikat. Az a nehéz, hogy már mindkét gyereknek vannak ilyen-olyan igényei, sportolnak, ide-oda mennek, ezt összehangolni úgy, hogy nekünk is maradjon idő, nehéz.

Eszter: Ti párhuzamosan haladtatok. Mit tanácsoltok azoknak a pároknak, aki nem egyszerre érnek oda az állomásokra, és az egyik még lombikozna, a másik nem és esetleg egyedül kell végigjárni az utat?

Éva: Mindent beszéljenek meg. Azért tudtunk együtt haladni, mert én mindent elmondtam Istinek, hol tartok épp. A cikiset is, a kínosat is el kell mondanom, mert akkor tudunk tovább lépni belőle. Én nem akartam lombikot, az Isti nem lett volna annyira ellene. Én elmondtam az érveimet, miért nem szeretném, ő elmondta, miért szeretné. Erről addig beszélgettünk, míg meglett a közös nevező, az örökbefogadás. Először a nyílt tűnt jónak, de addig beszélgettünk, míg kiderült, hogy a titkos sem állt tőlünk távol. Ami a kulcs volt, hogy érveket, érzéseket megfogalmazva beszélgettünk, ettől tudtunk együtt mozdulni. Nemcsak arról, hogy kinek mi elfogadható, hanem hogy milyen közös pontokat lehet találni és az merre visz tovább.

Eszter: Mi lett volna, ha az egyikőtök azt mondja, hogy nem?

István: Akkor két alternatíva lett volna. Vagy helyben azt mondjuk, hogy köszönöm, nem, vagy még öt-hat évig eldaráljuk, elnyírjuk egymást.

Éva: Nekem volt egy párkapcsolatom Isti előtt, ami hasonlóképpen ment szét. Elindultunk ott, hogy nagyjából hasonlóan tervezzük a jövőt és ott kaptunk észbe, mikor az álláspontok nem voltak egymáshoz közelíthetőek. Ez évek alatt történt, csak nem volt téma, nem vettük elő közben, aztán megdöbbentünk, hogy a másik milyen más végpontra jutott, pedig ugyanonnan indult, mint én.

Nekem az a tanulság, hogy folyamatosan kell beszélni, nem csak az út végén, mert akkor kiderülhet, hogy már rég másik városban vagyunk. Azért tudtunk együtt haladni, mert folyamatosan kommunikáltuk. Az elején megbeszéltük, hogy mi akkor is együtt maradunk, ha mással könnyebben lehetne gyerekünk. És mivel egymást választottuk, a többit már könnyebb volt kommunikálva.

Zsuzsa: Fontosabb volt a gyerek, mint a szülés, és fontosabb volt a párkapcsolat, mint a gyerek.

Éva: Ezt kimondtuk végül. Mindketten gyereket akartunk, de ki tudtuk mondani, hogy az, hogy együtt, az a legfontosabb.