„Én tudom, mit miért csinálok a gyerekemmel”

Általános

Beszélgetés egy háromgyerekes anyukával, aki nem ijed meg az árnyékától! Tina és férje három örökbefogadott gyereket nevelnek, van bőven nehézségük, mégis sugárzik egy optimizmus az interjúból. Tina egy Örökbe.hu rendezvényen volt a vendégem 2020. októberében. A rendezvényen én és az olvasók kérdeztek, a gépelésben Szentkúti Viola segített.

Ez az interjú második része, ma a két kisebb gyerekkel kapcsolatos nehézségekről olvashattok. Az első rész itt található: https://orokbe.hu/2021/10/12/tina-interju-1-iza/

Beszéljünk kicsit a két fiúról is!

Vincénél a nehézség az volt, hogy nála eleinte semmi nehézség nem volt. Ha ilyen gyerekek születnének, akkor senki nem állna meg 4-5 gyereknél, hanem akármennyit vállalna. Nagyon ritkán sírt, rengeteget aludt, úgyhogy mellette mindent meg tudtam csinálni. Klasszul elfoglalta magát, nagyon szépen fejlődött, a mozgásával is minden csodálatos volt, az önbizalma is gyönyörű. Aztán az iskola előtti évben kezdtek kiütközni mégis problémák, de nem is nekem tűnt föl, hanem egy fejlesztő szólt, hogy annyit rohangászik ott föl-alá, a végén nekirohan a falnak, és nem áll meg. Ez állítólag baj. Én akkor nem nagyon foglalkoztam vele, mert hát fiú. Persze, hogy rohangál, meg össze-vissza mozog. De aztán amikor elkezdődött az iskola, akkor kiderült, hogy ennél többről van szó, nem tud megülni a fenekén, nehezen vesz részt az órákon, miközben az óvodában soha semmi ilyen gondot nem említettek vele kapcsolatban.

Hirtelen egy teljesen problémamentes gyerekből ott álltunk egy olyannal, akinél már az ADHD is felmerült.

Ha az órán nem értett valamit, akkor ő gyorsan viccet csinált az osztálynak, a többiek remekül szórakoztak rajta, és ezt kifejezetten így írják az ADHD-soknál (hiperaktivitás és figyelemhiány zavar), hogy az osztály bohócai. Tényleg nagyon sok minden meg is felelt volna az ADHD-nak, csak a gyerek előélete nem felelt meg. Én kérdezgettem szülőket, akiknek diagnosztizált gyerekük van, és mindig kiderült, hogy ott már babakorban komoly nehézségek voltak az alvással, a sírással, a fejlődéssel, hogy nem tudják lekötni magukat. Úgyhogy nem is akartam ezt elfogadni, mindemellett a Vadaskertben rá pillanatok alatt rásütötték, hogy ADHD-s, úgy, hogy látták öt percet talán. Azóta érdekes módon meg is szűnt, neki is nagyon jót tett a karantén, mert sokat voltunk együtt, meg kapott ő is mozgásterápiát, egy darabig jártunk vele is pszichodrámára, de nála nem éreztem, hogy az az ő útja. És tavaly voltunk egy úrnál, aki az antropozófia (világnézet, a Waldorf-iskolák filozófiai alapja is) szerint foglalkozik a gyerekekkel, ő annyit mondott, hogy nem ADHD-s a gyerek, csak rengeteg sok anyát igényel, és hiperérzékeny a külvilágra, emiatt is mozgékonyabb, felbolydultabb. Nagyon megmaradt bennem, hogy azt mondta, én legyek mindig elérhető a gyerek számára, és úgy tűnik, mivel a karantén alatt én végig elérhető voltam a számára, hogy valószínűleg neki is szüksége volt erre. Nála később jött ki, amivel Iza ennyi idősen már küzdött, hogy elkezdett foglalkozni rendesen azzal, hogy őt örökbe fogadtuk, hogy milyenek lehettek a vér szerinti szülei. Én úgy gondolom, hogy őt ez bolydította föl, mikor ez a tudatáig igazán elhatolt. Mert előtte ezzel nem nagyon foglalkozott. Persze hallotta, hisz Iza kérdezett rendületlenül, és abba időnként beleszőttük az ő történetét is, de ő magától nem kezdett el érdeklődni. Bendegúz érkezésével is ki lett alóla rántva a talaj, mert Bende tényleg rengeteg sok foglalkozást igényelt, én azt szoktam mondani, hogy Bendegúzt kvázi nekem ki kellett hordanom, úgy hogy már ő megszületett, mert ő folyton ránk volt kötve, a hasunkra, a hátunkra, valahova. Nagyon rosszul aludt, ha leraktuk, már ébredt is föl, akkor volt nyugodt nagyjából, ha a mi testünkön lehetett. Rengeteg ideig evett, sokat kellett vele foglalkozni, meg Izával is.

Vincét elkönyveltük problémamentes gyereknek, és egyszer csak lecsapódott nála, hogy itt őróla lemaradt a hangsúly.

Amit utólag szintén bánok, de nem hiszem, hogy nagyon tudtam volna mást csinálni, mivel a másik két gyerek tényleg annyira sok foglalkozást igényelt, örültem, hogy a harmadik viszonylag jól elvan, és nem kell mindig keresni a megoldásokat a problémáira. Ehhez képest egyszer csak ott tartottunk, hogy ezzel el van maradva, azzal el van maradva, nem tud viselkedni az iskolában, nem tud odafigyelni, nem csak órán nem, hanem úgy egyáltalán semmire nem tudott figyelni. Most meg annyira édes, hazajön, és mondja, hogy képzeld, anya, az angolórából semmit nem értettem, és mégsem vicceltem szét az órát. Meg is dicsérem miatta, hogy milyen büszke vagyok rá.

Vincével a másik nagy esemény, ami szerintem neki nagy rácsodálkozás volt, hogy összetalálkoztunk az ő vér szerinti testvérével véletlenségből, akit szintén örökbe fogadtak, és vele tartjuk azóta is kapcsolatot. Vincének ezzel is egyszer csak realisztikusan betört a világába az örökbefogadottság. Akkor kezdett el nagyon-nagyon sokat kérdezni, utána, miután összeismerkedett ő is a testvérével. Minden este el kellett mesélni neki, hogy hogy jött hozzánk. Nála ezt is fel kellett dolgozni. De szerintem ő nagyon szépen kilábalt ebből.

Hogy találkoztatok a testvérével?

Először a te találkozódon, de az még a teljesen tudatlanok találkozása volt. Tehát mi beszélgettünk Dani anyukájával, ott volt Vincének a vér szerinti öccse, de erről halvány gőzünk nem volt. Én őt azért megjegyeztem. Amikor később a csoportban szó volt a származáskutatásról, akkor valami kételyemet fejtettem ki, hogy én is tudok róla, hogy van Vincének egy örökbeadott testvére, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy majd a hivatalos eljárásban mindenki rögtön előáll az iratokkal. És erre írt nekem az anyuka. Ők tudták, hogy van már egy nagyobb testvér, akit örökbe adtak. E-mailben egyeztettünk utána, hogy melyik gyerek honnan származik, és gyorsan kiderült, hogy ugyanonnan. De amikor megnéztem a fényképeit, akkor nem is értettem utólag, hogy nem tűnt föl addig ez a nagyon erős hasonlóság köztük. Tartjuk a kapcsolatot. És ezt egy nagyon-nagyon jó dolog, és én nagyon hálás vagyok érte.

Már Bendéről is elejtettél egy-két megjegyzést…

Ő titkolt terhességből érkezett, olyan szinten titkolt, hogy csak egy nagymama tudott róla, senki más, az anya szülei sem. Az anya úgy szökött meg állítólag a kórházból, hogy nehogy összeakadjon velük, mert családtag is volt bent a kórházban éppen. Bendénél a bizonyosságra való végtelen törekvést újszülöttkora óta érzem. Nála arra vezetem vissza, hogy ő eltöltött sok hónapot a pocakban úgy, hogy a létezése is le volt tagadva, mert ez a leányzó magának is próbált úgy csinálni, mintha nem is lenne terhes. Ráadásul az első 3 hetét a kórházban töltötte, ahol senki meg nem ölelte, puszit nem kapott, és még zavarta is őket egy idő után, azért is kellett már nagyon gyorsan keresni neki szülőket. Ez a három hét sem segített a dolgon. Neki minden gondot okoz, ami eltér attól, amit szoktunk, ami a biztonság, amit ismer. Sokat fejlődött benne, de alapvetően így kell hozzáállni. Utólag visszapörgetve igazán akkor lett borzasztó az alvása, mikor egyéves kora körül elmentünk nyaralni. Onnantól kezdve teljesen fölborult az éjszakai alvása, a csúcs az volt, mikor éjjelente nyolcszor felkelt, és ez nem rövid ideig tartott. Vagy felsírt minket, felkeltett minket. Addig az volt az elképzelésünk, hogy gyerek nem alszik a szülői ágyban, de végül is olyan szinten zombik voltunk már Bencével, hogy ez megdőlt, és ő mellénk került az ágyba. De utólag azt gondolom, hogy ez volt a legjobb, amit tehettünk vele, mert abban is szüksége volt arra, hogy aki éppen altatja, az teljes mértékben körbefonja őt. Ő szeret maximálisan betakarózni, nyáron is, és úgy kellett nagyon sokáig elaltatni, hogy őt körbe kellett minden irányból ölelni, tehát a lábammal, karommal, fejemet ráhajtani, és akkor aludt el. Most már ez is csodálatosan működik, már saját ágyban alszik, külön szobában. De biztos vagyok benne, hogy kellett ez a rengeteg munka vele, hogy igenis akkor velünk aludt, és volt egy idő, amikor a férjem átköltözött másik szobába, mert Bende nem egy kicsi gyerek, mármint termetre. De szerencsére minden visszarendeződött már azóta. Vele a biztonság kielégítése az, ami nagy feladat, és figyelni kell rá mindig.

A párod, hogy viselte mindezt, ti ketten mint szülők hogy futottatok neki ezeknek a helyzeteknek?

Ő sok mindent nehezebben viselt. Én ebben elsősorban az ő neveltetését tartom ludasnak, meg az ő apukájának a katonás neveltetését. Én megengedőbb lettem volna, vagy türelmesebb, és ő meg nem feltétlenül ugyanígy gondolta. De végeredményben elfogadta, ha elmondtam neki, amit én a dologhoz olvastam, meg leszűrtem, és általában sikerült megoldanunk. Többször hallottam tőle azt a kérdést, hogy akkor majd 18 évesen is ezt meg azt fogja csinálni a gyerek. Nyilván nem fogja 18 évesen a cumit szopni a gyerek, meg nem fog velünk aludni, aztán ő is elfogadta, hogy máshogy kell a gyerekekhez nyúlni, mint ahogy őhozzá nyúltak gyerekkorban. Neki az is nagyon nehéz, hogy ő rettentő jó matekos, és a gyerekeink közül talán a Bendegúzban lesz némi matematikai véna, de a másik két gyerekben nem igazán. És ezt el kellett neki azért magyaráznom, hogy amennyire mondjuk őt meg nem érdekli a pszichológia, amit meg én nagyon sokat olvasok, ugyanígy a gyerekektől ne várja el, hogy kiemelkedők legyenek matekból. De ő hagyja magát vezetni az én általam összeolvasottak alapján, úgyhogy közös nevezőre szoktunk jutni.

Az oktatási intézményekben hogy kommunikáltad az örökbefogadás tényét?

Én mindig nagyon nyílt vagyok ebben a dologban. Vannak beleérzőbb pedagógusok, és vannak, akiknek elképzelésük sincs, hogy miről van szó. Az óvodában megkaptam azt a folyósón a gyerek füle hallatára, hogy minek mondtuk meg neki, hogy örökbefogadott, sokkal boldogabb lenne, hogyha nem tudná. Én próbáltam őket felvilágosítani, hogy sokkal rosszabb lenne, ha mástól tudná meg, de egyszerűen nem sikerült bejuttatni semmilyen információt. Alapvetően nem is mindig lehet segíteni az embereket, mert hogyha nagyon nem nyitott, nagyon nem bírja átérezni, akkor én mondhatok akármit. Vince tanítójánál érzek egy ilyen gátat az ügyben, úgyhogy nem is nagyon erőltetem a témát. Talán azt hiszi, hogy én csak rá akarok mindent fogni az örökbefogadásra. Viszont Iza tanítója folyamatosan kérdez, és elfogadja, amit mondok ezzel kapcsolatban, utána is olvas. Úgyhogy egyrészről érdemes nyitottnak lenni, de abban, hogy mennyire lesznek ezzel ügyesek, elfogadóak, mennyire tudnak megoldást nyújtani a problémákra, sajnos az emberfüggő. Most már úgy gondolom,

nem is szabad olyan helyen hagyni a gyereket, ahol nem tudnak túllépni azon, hogy márpedig egy ilyen korú gyereknek ezt meg ezt kéne tudni csinálni.

Ha ennyire nem tudnak beleérezni, akkor szerintem nem érdemes ott sokáig húzni az időt, mert a gyerek sínyli meg, hogy őt nem tudják elfogadni. Azután, hogy ő úgy gondolja, őt egyszer már nem tudták elfogadni. Többet nem tenném ki ennek a gyerekeimet. De most már ezen túl vagyunk.

Testvérféltékenységet tapasztaltál-e, és hogy kezelted?

Folyamatosan van, abból fakad, hogy belőlem mindannyian rengeteget akarnak. Iza kissé visszább vonult ebben az ügyben egy ideje, ő kamaszodik, de nem olyan rég még neki is nagyon-nagyon sok igénye volt rám. Folyton úgy adják elő, mint hogyha én az egyiket többet ölelgetném, többet puszilgatnám, mint a másikat, pedig ilyen nincs. Sőt olyan is van, mikor megölelgetem, aztán megyek a dolgomra, és odajön, hogy ma még meg sem öleltél. Az ételen is sokszor képesek összevitatkozni. Mintha éltek volna háborúban, és nem kaptak volna enni egy darabig, úgy tudnak az ételeken összeugrani.

Általában volt két gyerek, aki mindig jobban kijött egymással. Egy időben Iza meg Vince volt, aztán Vince és Bende, most korban eléggé három szinten vannak, úgyhogy most nehezen tudnak egymással szót érteni. Ez sokszor abban csúcsosodik ki, hogy rajtam összevesznek, vagy hogy én miért megyek el bárhova is otthonról… Arra nagyon figyelek, hogy különbséget ne tegyek, hogy minden igazságos legyen. Most nem érzem azt, hogy valamelyik gyereket jobban elengedhetném. Volt idő, mikor Vincével nem kellett ilyen rengeteget foglalkozni, mert remekül elfoglalta magát és látszólag nem igényelte. Most úgy gondolom, hogy folyamatosan kell figyelni rájuk és nem mindig sikerül jól megoldani ezt a testvérféltékenységet.

A neveket ti választottátok a gyerekeknek?

Az első neveket mi választottuk, és a második nevüket mindegyiküknek megtartottuk. Vincénél egy kicsit módosítottunk, de utólag még azt is bánom. Mert ő Szebasztián volt eredetileg, és Sebestyénre magyarosítottuk. De ez is olyan dolog, amivel nekem kellett megbarátkozni.

Most már bármi lehetne az eredeti neve, akkor is megkapná másodiknak.

A két nagyobb már többször fölvetette, hogy ők 18 évesen majd visszaveszik az eredeti keresztnevüket. A vezetéknevet nem, de a keresztnevet igen, és Izánál már láttam iskolai füzeten az eredeti nevét többször.

Mit lehet tudni a két nagyobb gyerek magzati és születési körülményeiről?

Nem tudunk sokat. Izáról csak amit elmondott a vér szerinti anya, de nem tudom, hogy az mennyire felel meg a valóságnak. Mikor megkérdezték, hogy ivott-e, meg dohányzott-e a terhesség alatt, ő nem feltétlenül az igazat mondta. Annyira nem sikerült megismerni a körülményeket Izánál, de utólag, a viselkedése alapján nem lehetett zökkenőmentes a babavárás. A dohányzásra azért gyanakszom, mert sokszor van légúti megbetegedése, és nagyon nehezen gyógyul a náthából. Ez csak egy feltételezés. Vincének szerintem nagyon jó lehetett, mert a vér szerinti szülők nem saját elhatározásból mondtak le róla, hanem úgymond kényszerből, mert megfenyegették őket, hogy különben a többit is nevelésbe vetetik. A vér szerinti anyukája azt mondta a gyámhivatalban, hogy

ők tudták, addig szerethetik, amíg a pocakban van. Szerintem ezért ment Vincével annyira könnyedén kiskorában az élet.

Bendénél meg titkolt, nem tudomásul vett terhesség volt, becsülték, hogy 32. hétre született, mert azt mondta a vér szerinti anyukája, hogy akkor menstruált utoljára. Én ezt nem nagyon hiszem el. Egyrészt nehezen hiszem, hogy pontosan tudná, hogy mikor jött meg neki, meg semmi baja Bendének nem volt azon kívül, hogy picike volt, tehát neki semmiféle támogatás nem kellett, se légzés, sem etetés. Elvittük újszülött-kivizsgálásra, ott sem találtak nála semmit, és tulajdonképpen semmi elmaradása nincs. Mindenki azt mondta, hogy nincs is koraszülött feje. Akkor még nem tudtam, hogy mit jelent ez, de azóta láttam koraszülötteket, van egy jellegzetes, csepp alakú fejformájuk, és neki valóban nem volt. Ő egyszerűen elbújt és pici maradt.

Azt mondtad Izánál, hogy az örökbefogadást később vagy máshogy kellett volna mondani. Ma hogy mondanád, mit tettél volna másképp?

Amikor ő nagyon-nagyon komoly kérdéseket tesz föl, én hajlamos vagyok most is sokat beszélni, pedig nem biztos, hogy kellett volna 1-2 szavasnál több válasz egy másfél-kétéves gyereknek. Mivel úgy tűnt, nagyon sok mindent megértett, és vevő rá, ezért én több információt adtam, mint amennyit kellett volna. Volt, hogy ő követelte, hogy ezt is, meg azt is mondjam meg. Bendével egyébként ez nehéz volt, mert őnála már annyira nem került szóba, mivel a két nagy addigra már mindent tudott, hogy magától nem volt erre kínálkozó alkalom, ő később is kezdett beszélni, 3 éves kora körül. Kénytelen voltam teljesen magamtól bevezetni a témát, ő nem állt elő ezzel és magától nyilván nem is jutott volna eszébe, mert a nagyoknál már nem nagyon került akkor szóba.

Tudatos választás volt, hogy az első két esetben a nyílt örökbefogadást választottátok, utána a titkosat, vagy csak így jött ki?

Így jött ki. Igazából mi harmadikra is a Fészekre készültünk, végülis Bendére másfél évet vártunk. Nagyon-nagyon meglepett a Tegyesz, hogy felhívtak. Olyan értelemben jobbnak tartom a nyíltat, hogy tudom, kire hasonlít a gyerek. Nem tudtam felidézni hozzá egy vér szerinti anyukát. Ő nagyon-nagyon sokat evett pici korában, most is jó evő és nagy testű gyerek. De olyan picikének jött haza, talán 42 centisen, a fene gondolta, hogy pillanatok alatt meg fog nőni. De mivel annyira már volt gyakorlatom, hogy tudtam, amit ő kíván enni, azt én oda fogom neki adni, mert úgy gondolom, a babák ezt jól be bírják lőni. Nála ez kétszer, háromszor annyi volt, mint amennyit bárhol írnak egy ilyen pici gyereknek. És nagyon gyorsan elkezdett nőni. Nagyon rossz volt, hogy én nem tudtam azt mondani, hogy igen, igen érthető, hogy ilyen szép nagy gyerek lesz, mert mondjuk a vér szerinti anyukája vagy a vér szerinti apukája is hasonló alkat volt…

Erről mind nem tudok semmit, és félek tőle, hogy neki nem fogok tudni válaszolni a kérdéseire. Ettől jobban félek, mint hogy a másik kettő mit kérdez, vagy mikor akar találkozni a vér szerinti szülővel.

Azt hiszem, leszűrhetjük, hogy minden gyerekből le kellett diplomázni külön-külön, mindegyiknek megvan a saját szükséglete, a saját kezelési módja. Háromgyerekes anyaként pedig zsonglőrködsz, hogy mindenkire a megfelelő módon figyelj oda. Azt viszont nagyon jó hallgatni, hogy épp most minden gyerek egy jó passzban van, és mindenkinél sikerült segíteni a gondokon.

Meg kellett tanulnom, hogy a külvilágot hogy kezeljem. Régebben jobban zavart, hogy húha, így viselkedik, jaj de kínos, mit szólnak hozzá. De egy idő után már eljutottam oda, hogy én tudom, hogy miért csinálom úgy a gyerekemmel, ahogy csinálom. Mostanra vastag bőrt növesztettem, nem igazán érdekel, hogy ki mit szól ehhez vagy ahhoz. Eleve ez már kellett ahhoz is, hogy a gyerekekkel egyáltalán mozogjak, annyira elütnek tőlünk látványban, a férjem szőke, kék szemű, én vörös hajú, fehér bőrű vagyok, és van három látványosan kreol gyerekünk. Látom, hogy megnézegetnek minket jobban, de nem zavar egyáltalán. Ahogy az sem, amikor azt mondogatják, miért vagyok én ilyen türelmes azzal a gyerekkel.

Most tényleg jó időszakban vagyunk, Vince az iskolában is ügyes, és nincs rá panasz, Iza most fog tudni talán kiteljesedni abban, amikben ügyes egyébként, csak el volt foglalva a kis bajaival meg a visszahúzódásával. Pont ma mondtam neki, hogy olyan csodálatos nyelvérzéke van, ő elkezdhetne lassan valamilyen nyelvórára járni. Az iskolában tanulnak két nyelvet, és neki mind a kettő gyönyörűen megy, amennyit ott tanulnak persze. De mindig az a szóbeli értékelés, hogy amikor azt hiszik, hogy nem is figyel, mindig kiderül, hogy ő pontosan tudja. Bendének amit most meg kell ugrani, az az ottalvás az óvodában. De ezzel is igyekszem türelmes lenni, mert visszatáncolni nem szeretnék. Tehát, hogy ha egyszer elkezd ott aludni, akkor szeretném, hogy az úgy maradna, nem szeretném azt mutatni neki, hogy ebből bármikor meggondolhatjuk magunkat.

Honnan van az erőd?

A nagymamámtól. Rá ütöttem energikusságban. Szerencsés alkat vagyok, sokat bírok. Voltak kétségbeesett időszakaim, amikor nagyon nem láttam megoldásokat, de soha az életben nem gondoltam azt, hogy én ezeket a gyerekeket jobban tudnám szeretni, ha nem így érkeztek volna a családba.

One response »

  1. Visszajelzés: „Én mindig a bántalmazó gyerek lelkét kezdem sajnálni” | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.