Nyílt örökbefogadásnál a gyermekről lemondó szülők és az örökbefogadók megismerkednek. Aki még előtte áll, sok érzelemmel, esetleg félelemmel várja ezt a pillanatot. Pakinyanya kétszer is átélte a találkozást mélyszegénységben élő örökbeadó szülőkkel, és megírta nekünk.

Sokszor képzeltem el azt a napot, amikor felhívnak, hogy van egy kisbaba. Készültem valamire, amit nem tudhattam előre, mert fogalmam sem volt róla. Mikor Ági a Fészek Alapítványtól az első örökbefogadás előtt felhívott, csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben. Szerencsére Ági magabiztossága segített, mert én azt sem tudtam, mit kell csinálni, amikor találkozunk két ismeretlennel, akiknek a testéből létrejött babát mi visszük haza. Ági informált, kiállt helyettünk is a kórházban a gyerek érdekeiért (mert mi még azt sem tudtuk, hogy mi az és hogy egyáltalán erre szüksége van). Ágival a gyámhivatalnál találkoztunk és csak pár szót tudtunk váltani azelőtt, hogy megkezdtük a hivatalos procedúrát. Vezetett minket az úton, de hagyta, hogy magunk döntsünk arról, vállaljuk-e a kislányt.

El sem tudtam képzelni, milyen emberekkel találkozom a gyámhivatalban. Azaz mégis, mert meséltek róluk a tanfolyamon. Ma már nem az a legjellemzőbb, hogy egy megesett nő a szégyentől való félelmében megszabadul bűne bizonyítékától. Inkább a szegénység az ok. A legijesztőbb verzió a hajléktalan alkoholista nő volt. De ő sem azért, aki, hanem mert ki tudja, hogy egészséges lesz-e az a gyerek, akit ilyen körülmények között hordott ki. Nem volt cél a teljesen egészséges újszülött, de egy esetleges értelmi fogyatékosság megrémített. Az, hogy esetleg nem lesz IQ-bajnok, nem igazán érdekelt minket, mi boldog embert szeretnénk nevelni. Szerencsére úgy voltunk vele, hogy a félelmek nem irányíthatnak minket, csináljuk és kész, megszületett a gyerekünk.

Ági bevezetett minket az önkormányzati épület szobájába, ahol egy rendkívül együttérző és szimpatikus gyámügyes hölgy fogadott minket (később megosztotta velünk, hogy maga is örökbefogadó). “Azt ígérték, egyre itt lesznek” – mondta. Ekkor kicsit megijedtem. Mi van, ha nem jönnek el? Ha meggondolták magukat? Eltelt két nap azóta, hogy jelentkeztek az örökbeadás szándékával, hátha megváltoztatták az elhatározásukat, hogy a nyolcadikként született babát örökbe adják. De nem kellett sokáig várni, megérkeztek. Tudtam, hogy egy mélyszegénységben élő roma párról van szó, ezért ennek megfelelő emberekre készültem. Mióta elvégeztük a tanfolyamot, készítettem magam erre a variációra, hiszen kikötést nem tettünk származásra vonatkozólag, így ez volt a legvalószínűbb forgatókönyv.

Megnyugodtam, mikor megérkeztek, hogy itt vannak és nem kell újra megélni, hogy ezúttal sincs baba. Aki sokáig minden hónapban minden sejtjével azt figyelte, hogy megjön-e a menzesze, az tudja, milyen érzés ez. Egy testes, korban meghatározhatatlan, megviselt arcú, tartózkodó nőt és egy igen sötét bőrű, nagyon vékony, fülig érő mosolyú férfit láttam magam előtt. Bemutatkoztunk, de nem tudtam a nevüket felidézni utána. Félve nézegettük egymást. De nem jutott erre sok idő, mert Ági szinte azonnal rákérdezett: „Mehetünk?” Hát mentünk. Ági elől, a pár utána, végül mi zártuk a sort. Ők Ágihoz ültek, mi a saját autónkba és pár perc alatt már a kórháznál is voltunk. Ekkor már csak egy dolog járt a fejemben: milyen a baba? Lassan telt az idő. Read the rest of this entry →