Székely Zsuzsa pszichológus elemzése a Hat hét című új magyar játékfilmről. A Hat hét egy nyílt örökbeadás története, a számos díjjal kitüntetett alkotás hamarosan a mozikba kerül.
A Hat hét Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur fiatal filmesek sok nemzetközi díjat elnyert első játékfilmje. Vincze Máté korábban már több örökbefogadási témájú dokumentumfilmet készített. A témában való elmélyülése, és a „Hat hét” alapos előkészítése során szerzett tapasztalatai (interjúk örökbeadókkal és örökbefogadásban jártas szakemberekkel) nem csak tájékozottá, de – a filmen is láthatóan – érzékennyé is tette a főhőssel való alkotói azonosulásra, amely valószínűleg az egyik oka a bírálói és közönségsikernek, illetve a főszereplővel a nézőkben is hasonló empátiát kiváltó hatásának is.
A film története röviden egy fiatal lány nem tervezett terhességének a története a gyermek sorsáról hozott döntésig: megtartsa és felnevelje, lemondva tinédzser életéről, saját terveiről, vagy örökbe adja, lemondva az anyaság átéléséről és a gyermekéről örökre.
A család globális válsága általános kortünetként jelenik meg a történetben. A közönség pozitív, értő, azonosulni képes nemzetközi fogadtatása is lehet, hogy ennek is köszönhető. Sok egyedülálló anya helyzete Magyarországon – és valószínűleg több európai országban is – hasonló a filmbeli Zsófi anyjáéhoz. Nálunk a KSH adatai szerint a kiskorúak 30 százaléka egyszülős családban él, és a gyermekszegénység, – ami a gyermekek 25%-át érinti – egyik jelentős forrása is ez. A lakótelepi nyomor is a filmbelihez hasonlíthat egész kontinensünkön: megvan a napi kaja, ruha, meleg lakás, de remény valamilyen előrelépésre az életben nincs, és ez a legdeprimálóbb, amitől az elhúzódó krízisben élő filmbeli anyához hasonlóan iszik, drogozik sok ember.
Mára, posztmodern világunkban az apák felelősségének, – és persze jogainak is – a közmegegyezéssel elfogadott nullázása általánossá vált, és ez a filmben is megjelenik. Zsófi apja nem csak nincs jelen az életükben, de gyerektartást sem fizet, és a születendő gyermek apjának sincsenek számon kérhető kötelezettségei: például az örökbefogadási hatósági eljárásban meg sem kérdezi az ügyintéző, hogy ki az újszülött apja.
Szinte semmilyen történetet nem lehet igazán hatásosan történelmi, társadalmi háttér nélkül elmesélni. Ennyiben Zsófi, a várandós lány anyává, felnőtté válási krízisének történetét is a jelen városi, lakótelepi szegénységébe, a család globális válságába (válások, egyszülős családok, az ebből adódó gyermekszegénység, reménytelenség, mentális megbetegedések) ágyazottan meséli el a forgatókönyvíró Vincze Máté.
Ez azonban csak a történet háttere, amiről fontos elgondolkoznunk nézőként is, de Zsófi krízise, lelki gyötrődése nem egyszerűen politikai, illetve aktuális társadalmi kérdéshez kötött. Még akkor sem, ha a film apropója lehet, hogy az, hogy 2014 óta a szülés után hat hétig meggondolhatja, visszavonhatja a vér szerinti szülő az újszülött örökbeadását a nyílt örökbefogadásoknál. A krízist azonban nem a hat hét lehetősége gerjeszti, hanem a döntés súlya, dilemmája, felelőssége, az anya magára maradottsága, és az anticipált veszteségérzés, amit a gyermek örökbeadása okoz majd a gyermekéről lemondó szülőben.
A történetben, a drámában nem az a kérdés, hogyan eshetett teherbe a lány 17 évesen, miért nem védekezett, hogy jól nevelte-e az anya, vagy miért nem vállalja a gyereket a nemzőapa. És nem téma a filmben az abortusz dilemmája sem. Az alkotók nem keresnek felelősöket, nem hibáztatnak senkit, még az apákat sem, és nem ítélkeznek senki felett. Remélhetően, ezt eléri a fim a nézők többségében is!
A Hat hét női film: csupa női protagonistával.
A nők hangsúlyos szerepe a filmben nekem arról szól, hogy mai társadalmunkban a gyermekvállalási döntés és a szülőség is károsan eltolódott az anyai szerep felé. Ennek okát nem boncolgatja a film, de a romboló következményei tetten érhetőek. Ha lenne két kereső, nem lenne nyomor, ha az anyának lenne társa, mentálisan bizonyára jobban lenne, ha a születendő gyermek apja vállalná az apaságot, ketten valahogy meg tudnák oldani az anyagiakat is.
Zsófi tehetetlenségi érzése miatti dühe mellett azonban szerencsére a szeretet képessége is leheletfinoman, nem szájbarágósan vagy didaktikusan, de megjelenik a Román Katalin által remekül megformált Zsófi karakterében, és a másik két anyai szerepben, az anya (Járó Zsuzsa) és az örökbe fogadó anya (Balsai Móni) részéről is. Ez nagyon fontos, hogy a néző lássa, értse, hogy egyik sem rossz ember, csak nehéz helyzetbe kerültek.
A szociális munkás karakterválasztása (Takács Katalin) döbbenetesen találó. Szenvtelen, merev viselkedése, monoton hanghordozása a részvét, empátia, a segítési készség teljes hiányát tükrözi. A távolságtartás persze lehet érzelmi védekezés is az eszköztelenség és tehetetlenség érzése miatt. Társadalmi problémák megoldását valóban nem lehet egy embertől, még szakembertől sem várni. Lelkileg azért még így is jobban a lány mellé állhatna, beszélgethetne vele, segíthetne a megfontolt döntés meghozatalában befolyásolás, moralizálás nélkül, de nem magára hagyva a lányt a dilemmáival. De bizonyára ő sem rossz ember. Bár kiégettnek tűnik, de azért teszi a dolgát: felajánlja, hogy elérhető, ha kell, csak hát a lány nem tudhatja, hogy a kiságyon kívül, – ami persze, semmit nem oldana meg -, még mit kérhetne tőle.
Még az edző is nő (Györgyi Anna). És most érkeztem el oda, ami nekem fontos és átüt: senki nem bántja, nem ítéli el a lányt, – ez persze jó -, de segíteni sem segít igazából senki. Sem abban, hogy megfontolt döntést tudjon hozni, tisztában legyen a következményekkel, és persze, a megtartásban sem segítene neki senki, ha úgy döntene. Az anyja ugyan felajánlja, de a saját gyerekeiről sem képes egyedül megfelelően gondoskodni, hiába szereti őket. Sokan veszik körül a lányt, de senki sem segít. Mindenki a maga szempontja szerint működik. Lásd az edzőt, aki pedig szintén nő, talán még anya is, de végig edzői minőségben nyilvánul meg, nem anyaként, nőként, segítőként.
Ez lenne az elidegenedés? Nem tudom, mindenesetre hitelesnek tűnő látlelet a mai emberi kapcsolatokról, ahogy ma élünk, viszonyulunk egymáshoz. Nem szólunk egymás dolgába, csak élünk egymás mellett, ha nem muszáj, nem kérnek, nem is segítünk? Még a hatósági ügyintéző is szótlanul fogadja el, hogy a lány olvasatanul akarja aláírni az örökbeadási határozatot, és érdektelenül fogadja, pedig így még a korrekt jogi tájékoztatás is elmarad az ügyintézésben. „Az ő dolga, ha nem érdekli.” Pedig sok múlhat azon is, hogy érti-e az örökbeadó, hogy nem lesz többé joga látni a gyermekét. A szülészeten sem magyarázza el senki az anyának, hogy miért volna jó megnézni és elköszönni a gyermekétől, vagy esetleg közös fotót is készíteni vele.
A casting nem csak a kismamára, de az anyára, örökbe fogadó anyára is telitalálat.
Az örökbe fogadó anyának a kismama anyjával hasonló életkora, megtört arca, szomorúsága, visszafogott szorongásos jelei ismerősek lehetnek azok számára, akik ismernek gyermekre vágyó meddő anyákat. Balsai Móni színművésznő mindenesetre nagyon finoman és hitelesen oldotta meg az örökbe fogadó anyára szabott legnehezebb szituációkat is e filmben. A film felvillantja a nézőknek azt a drámát is, amit az örökbefogadók élnek meg a maguk történetében, és amelyről talán Vincze Máté egy másik filmje mesél majd nekünk.
Zsófi drámáját az elhúzódó családi élethelyzeti krízis, a serdülő lány fejlődési (normatív) identitáskrízisének egy akcidentális (váratlan) krízissel való egybeesése, a várandós lány fiúja elhagyásának az egybeesése indítja el. Zsófi drámája művészi lélektani látlelet a krízisről és lelki megéléséről a tagadástól a düh és a tehetetlenség érzésén, a kétségbeesett, kapkodó megoldási kísérleteken át a krízis lehetséges kimeneteléig: megoldás, fejlődés útján, vagy stagnálás, beletörődéssel? Ennek megválaszolását viszont jó érzékkel a nézőkre bízzák az alkotók.
A filmkészítők szándéka az volt, hogy a várandóst, az ő lelkiútját az ő megélése mentén kísérje a film a várandóssága észlelésétől az örökbeadási döntésig, de azért az sem véletlen, hogy a születendő gyermek szempontjai, érdekei egyszer sem artikulálódnak a történetben. Valóban itt tartunk ma a szakmai és a közfelfogásban is? Akinek nehézsége van a megtartásban, adja örökbe, akinek nincs gyermeke, fogadjon örökbe, de hogy mi lenne a legjobb a gyereknek, az sajnos, sokszor nem szokott felmerülni a közvetítés, az örökbefogadási eljárás és sokszor talán a – ma már kötelező – krízistanácsadás során sem.
A szülés eljátszása bizonyára a legnehezebb feladat volt a még gyermektelen, fiatal színésznő számára, de a katarzis a filmben mégsem ez, hanem a búcsú a gyermektől, amit a két anya és a rendező is tökéletesen oldott meg.
A filmben nyitva marad: mi lesz utána, ki a legnagyobb vesztese ennek a történetnek, kire milyen következményei lesznek a fiatal lány magára maradva hozott életre szóló döntésének.
Ezen már nekünk, nézőknek kell elgondolkodnunk.
Hat hét, magyar filmdráma, 2022, 95 perc. Rendezte: Szakonyi Noémi Veronika, a rendező munkatársa: Vincze Máté Artur, Producer: Romwalter Judit. Főszereplők: Román Katalin, Járó Zsuzsa, Balsai Móni, Mészáros András, Györgyi Anna, Takács Kati
Örökbe.hu 