A visszakért baba

Vendégposzt következik. A „hat hét” jogintézménye ellentmondásos megítélésű örökbefogadói körökben, ez az az időszak, amíg az örökbeadáshoz hozzájáruló vér szerinti szülő meggondolhatja magát, visszakérheti a gyermeket. Beáéknál a külföldön élő vér szerinti apa került elő ezen időszak alatt, és vissza kellett adniuk az aprócska kislányt, akit örökbe akartak fogadni. Hogy lehet ezt ép ésszel kibírni? Bea elmeséli.

Nem vagyok fatalista. Nem gondolom, hogy a jövő előre meghatározott és nem tehetünk semmi mást, minthogy beletörődünk a sorsunkba. Sőt, vallom, hogy az életünket mi magunk irányítjuk, életünk minden pillanatában ott van a döntés lehetősége és a nem döntés is döntés. Nem vagyok a szó valódi értelmében vallásos, de spirituálisan gondolkodó embernek tartom magam és hiszem, hogy létezik valamiféle felsőbb rendező elv, ami befolyással van az életünk történéseire, és ami tanítani próbál minket, hogy jobbá, boldogabbá, teljesebbé váljunk. Eddigi életemben saját bőrömön tapasztaltam, hogy valamennyi esemény, ami megtörtént velem, tanított nekem valamit önmagamról, kapcsolataimról, a világhoz való hozzáállásomról. A legjobb és leghasznosabb leckék azonban rendszerint fájdalmasak.

Pszichológusként és kutatóként a traumák utáni fejlődés lehetősége, a kihívásokkal szembeni pszichés rugalmas ellenállás (reziliencia) témaköre mindig is foglalkoztatott. Mindez minden bizonnyal lenyomatot hagyott a sikertelen – vagy, ahogy a tegyeszes ügyintézőnk kijavított: meghiúsult – örökbefogadásunkkal kapcsolatos gondolataimon, érzéseimen és hozzáállásomon egyaránt, melynek történetét szeretném most megosztani veletek.

A gyermekvállalás rögös útján számtalan veszteséget éltünk át a lombikprogramok és az örökbefogadás során egyaránt. Valamennyi veszteség darabokra tépte a lelkünket, de szerencsére mindegyik trauma után újra és újra összeraktuk lelkünk diribdarabjait, és valamennyi trauma után egy kicsit más emberként folytattuk az utunkat. Olyan volt, mint egy libikóka. Felváltva kerültünk nagyon mélyre és felváltva rángattuk ki egymást az önsajnálat mocsarából.  Mindeközben a kapcsolatunk nagyon erőssé és mélységesen őszintévé vált. Egy olyan erős kötelék alakult ki közöttünk, melyben őszintén fel lehet vállalni a gondolatainkat és érzéseinket, ahol kellőképpen biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy megmutassuk a gyenge pontjainkat, ahol szabad volt sírni, ordítani és toporzékolni. Hiszem és vallom, hogy a férjem az egyetlen ember, akivel végig tudtam csinálni ezt az öt, emberpróbáló évet.

De kezdjük az elején. 2012-ben ismerkedtünk meg egy társkereső oldalon, ekkor vette kezdetét a tündérmese: összeköltözés, jegyesség, házasság, felhőtlen, gondtalan boldogság három éven át. Aztán 2015-ben vált világossá, hogy a fogantatásban akadályaink lesznek, ez volt az első mélypont. A meddőség tényét ekkor még „csak” egyikünknél állapították meg. 2016-ban került sor az első mesterséges megtermékenyítésre, ami nem járt sikerrel. Rögtön a beavatkozást követően elindítottuk az örökbefogadási folyamatot. Szerencsére elsősorban mindketten gyermeket szerettünk volna, és nem ragaszkodtunk a vér szerinti gyermekhez, így a kezdet kezdetén egyetértettünk abban, hogy az örökbefogadás mindkettőnk számára elfogadható és járható út. 2017 januárjában kaptuk kézhez a határozatunkat. 2016-2018 között még öt esélyt adtunk az orvostudománynak, de nem jártunk eredménnyel. A 2019-es évben világossá vált, hogy valószínűleg mindketten meddők vagyunk, de még volt egy halvány remény egy másik intézetben, egy új orvosnál. Ezt az évet arra szántuk, hogy felkészüljünk az utolsó beavatkozásra, közben tavasszal megtudtuk, hogy a várakozók listájának elejére kerültünk.

olvasásának folytatása

Ki vállalja Rolit?

Csilla nevelőszülő, aki egy örökbeadásra váró kisfiú miatt aggódik. Ki fogadja el vajon a traumákkal érkező, dühöngésre hajlamos Rolit? Csilla vendégposztja.

Középkorú házaspár vagyunk, tizenöt éve dolgozunk nevelőszülőként. A családunkban már volt nevelőszülő, a nála élő gyerekek sok időt töltöttek nálunk, ezért vágtunk bele mi is. Úgy éreztük a férjemmel, mi is szívesen vigyáznánk, segítenénk, gondoskodnánk olyan gyerekekről, akik nem nevelkedhetnek a vér szerinti családjukban. Jelenleg öt gyerkőcöt nevelünk. A gyerekeink már felnőttek, nagyszülők vagyunk, egy kisvárosban élünk családi házban.

Tizenöt éves hivatásunk alatt eddig tíz gyerek örökbeadását segítettünk. Az első még nevelőszülőségünk elején történt, egy tündéri okos kisfiút gondoztunk egy családhoz. Volt bennem félelem, mint kiderült, nem alaptalanul. A 30. napon csörgött a telefonom és szólt az ügyintéző, menjek be, mert visszahozták. Azt gondolom, ott a szülők nem voltak felkészültek az örökbefogadásra, elvárták volna, hogy a kétéves gyerek egyedül szépen eljátsszon, míg az anyuka a másik szobában dolgozik. Három hónap múlva újra jött egy család, akik fantasztikus emberek, ők vitték haza a kicsit.

A többi örökbeadásunk fájdalmas és egyben csodálatos volt. Minden egyes alkalommal rengeteget tanultam a gyerekektől. A szülők is mind más és más emberek, volt köztük nagyon nyitott, nagyon zárkozott, volt olyan, aki attól félt, nem fogja őt úgy szeretni a gyerek, mint minket. (Tartják velünk a kapcsolatot és mindig elmondják: „imád minket”.) Volt, aki kért tanácsot, volt, aki nem. Minden egyes örökbeadás más és más, de a lényeg ugyanaz: eljön hozzánk egy házaspár és családként távoznak. Mivel tudták, hogy nekem szívügyem az örökbefogadás, a nevelt „állandó gyerekeim” mellé gyakran kaptam csecsemőket, akik várhatóan örökbe mennek.

Most Rolira is ez vár, de sok álmatlan éjszakám van miatta… Idén nyáron érkezett hozzánk 2,5 évesen, mi már a negyedik hely vagyunk neki, pár hónapot a vér szerinti anyával is élt, aki sajnos nem gondozta, sokszor magára hagyta, ezután került intézetbe, majd nevelőszülőhöz. Az anya egy darabig látogatta, majd ismét állapotos lett, így elmaradtak a kapcsolattartások, Rolit örökbeadhatóvá nyilvánították. A nevelőszülő viszont felmondott és kérte a nála nevelkedő gyerekek elhelyezését. Utólag azt gondolom, hogy nem bírt Rolival. Minket úgy hívtak, hogy vállaljuk-e pár hónapra, amíg örökbe nem adják. Egy alkalommal elmehettem barátkozni Rolival. Ottlétem alatt a nevelőszülő vér szerinti kisfia többször megütötte a picit. Nekem az nagyon rosszul esett, hogy nem szóltak rá.

Roli az első két hétben úgy viselkedett, mintha mindig nálunk lett volna. Mi nagyon megijedtünk, tudtuk, ez így nem normális. Később kiderült, a nevelőszülő sokszor hagyta napokra a mamánál. Két hét után a kisfiú viselkedése megváltozott: ordított, verekedett, harapott, sokszor 45-50 percig tombolt. Ilyenkor arra figyeltünk, nehogy kárt tegyen magában. Hanyatt vágta magát, közben rugdosott. Nem engedett magához, ha meg akartam ölelni, ütött, de ha eltávolodtam, az se volt jó. Nem tudott szeretni, nem értette, miért ölelgetjük. Kiabálta, hogy nem szeretem. Közben viszont nem lehetett magára hagyni, nélküle nem tudtam elmenni sehova. Eleinte nem volt hajlandó osztozkodni a többi gyerekkel, minden az övé kellett legyen, az összes figyelem is. Dühöngött, ha a napirendünk felborult, ha vendégek jöttek, de néha ok nélkül is. Ilyenkor röpül, ami a kezében van. Most már kb. 5 perc után megnyugszik. Megszakad a szívem, amikor nem tudom enyhíteni a fájdalmát. Hároméves, és már annyi veszteség érte, amit egy felnőtt is nehezen viselne.

Eleinte mindentől félt, ami új volt, nem tudtuk berakni senki autójába, csak az enyémbe. Ha mégis szükséges volt, tombolt addig, amíg fel nem hívtuk a páromat vagy a lányomat. Ők megnyugtatták, hogy jön haza.

Az első időszakban félt elaludni. Kitaláltam neki egy kis rituálét, altatáskor elmesélem neki a saját meséjét és megpuszilgatom a kezeit, lábát és a pofiját, mióta ezt csináljuk, azóta könnyebben elalszik. Most már jól alszik, 3 óra körül átjön hozzánk, bebújik közénk és alszik tovább. Szerencsére az étvágya is jó. Eleinte nem lehetett szeretgetni, most már ő bújik hozzánk. Az első hetekben nem fogadta el a szabályokat, most már ez is alakul. Egy hónapja sírt először, addig csak ordított. Szóval haladunk.

Fizikailag egészséges, a genetikai vizsgálaton mindent rendben találtak. Logopédus foglalkozik vele, mert a beszéde idegeneknek nehezen érthető, de szerintem az utóbbi időben sokat fejlődött.

Hogy mi segít? Nagyon nagy türelem, határozottság és a szeretett az, ami visz minket előre. Járok vele pszichológushoz, sokat olvasok a trauma kezeléséről, a tanácsadóm és más nevelőszülők is segítenek. Elvégeztem az 500 órás tanfolyamot is. Hamarosan lesz egy esetmegbeszélés, ahol a szakemberek (tanácsadó, pszichológus, gyám, az örökbefogadási csoport vezetője) és én átbeszéljük Roli ügyét. Egyfelől a tanácsadó is aggódik, hogy ki vállalja őt a gondjaival együtt. Másfelől, ha várunk, megy az ideje, már most is hároméves.

Nagyon támogatom az örökbeadását. Szüksége van egy végleges családra! De ő más, gyönyörű, okos gyermek, ha ránézel, egyből belopja magát a szívedbe, ugyanakkor nehéz eset, nagyon sok sérüléssel. Roma, de fehér bőrű gyerek. Félelmünk az, hogy az örökbe fogadni szándékozó család visszahozza és ezzel ismét traumát okoznak neki. Ahogy hallom, mostanában több ilyen eset is előfordult a hálózatunknál. Kevesen vannak felkészülve a csatákra. Ha ez megtörténik, lehet, egy év is kell, mire ismét minimálisra csökkennek a tünetei.

Most, a félelmeim dacára, készítem Rolit az örökbefogadásra. Az esti mesénkbe mindig belecsempészem, hogy egy néni és bácsi keresi őt, mert szeretnék, hogy ő legyen a gyerekük, de még nem találják, mert nagyon hosszú az út, amin jönnek. Kapcsolunk nekik lámpát, hogy minél könnyebben idetaláljanak. Egyelőre ennyit meséltem neki. Ha már lesz konkrét dátum, akkor intenzíven beszélünk (a korának megfelelően), eljátsszuk, hogy mi fog történni. Minden nappal kicsit többet.

Hogy milyen szülők kellenek Rolinak? Legyen hatalmas szívük. Legyenek kitartóak, határozottak, egy olyan pár, aki csapatként tud működni és támogatják egymást. Ha az egyik fél elfárad, a másik legyen mellette. Merjenek tanácsot, segítséget kérni. Ne legyen másik gyerekük, hisz Roli mellett nem lehet másra figyelni, de mégis jó lenne, ha lenne gyereknevelési tapasztalatuk. Abszurd, igaz?

De vajon van ilyen házaspár?

A neveket megváltoztattam, a képek nem a szereplőket ábrázolják. 

Örökbe fogadott gyerekek az óvodai csoportban

Bátki Anna pszichológus tanulmánya. Hasznos írás nemcsak óvodapedagógusok, de más gyerekkel foglalkozó szakemberek számára is.

Manapság szinte elképzelhetetlen olyan óvodai csoport, amelynek tagjai között ne találkoznánk a hagyományos nukleáris (anya, apa, vér szerinti közös gyerek) modelltől eltérő családi háttérrel rendelkező gyermekkel – sőt, gyakran ezek a gyerekek vannak többségben! Mindennapi nevelői munkájuk gyakorlásakor a pedagógusoknak azért kell mindezt szem előtt tartaniuk és tudatosítaniuk, mert a gyermekek harmonikus fejlődésének elengedhetetlen feltétele, hogy ne érezzék úgy, hogy ők nem férnek bele a hagyományos mintába, netán kívülállónak vagy kirekesztettnek kelljen tartaniuk magukat.

Tartalom

1. Problémafelvetés

2. Az örökbefogadás története

3. Mennyire értik meg az óvodáskorú gyerekek az örökbefogadást?

4. Milyen problémák jelentkezhetnek az örökbe fogadott gyerekeknél?

5. Élet a gyermekotthonban

6. Mit tehetnek a pedagógusok?

7. Hogyan beszéljünk, milyen nyelvet használjunk?

8. Kapcsolat a szülőkel

9. Könyvek az örökbefogadásról – gyerekeknek

1. Problémafelvetés

Napjainkban a pedagógusok egyre változatosabb gyerekpopulációkkal találkoznak a munkájuk során. Különböző etnikai és kulturális háttérrel rendelkező, illetve családi helyzetben lévő gyerekek járhatnak egyazon közösségbe. A sokféleségből adódó érzékenységek, nehézségek kezeléséhez, a gyerekek és a családok hatékony támogatásához – az érzelmi odafordulás mellett – elengedhetetlen az is, hogy a pedagógusok korszerű szakmai ismeretekkel rendelkezzenek az adott témában. Cikkünkben egy speciális családi háttérből, az örökbefogadásból fakadó esetleges nehézségeket járjuk körül.

Mielőtt azonban rátérnénk az örökbefogadás kérdéskörére, szükséges lehet annak a végiggondolása, hányféle családmodell is van jelen a mindennapjainkban:

  • vér szerinti anyával és apával élő gyerek (hagyományos családmodell)
  • nagyszülők által nevelt gyerek
  • egyedülálló szülővel élő gyerek
  • elvált szülők gyereke (esetleg a szülő új partnere, házastársa is velük él)
  • nevelőszülők által nevelt gyerek
  • örökbe fogadott gyerek
  • azonos nemű szülők által nevelt gyerek.

Nevelőszülőknél a gyerek átmenetileg vagy tartósan (felnőtt koráig) nevelkedik. A vér szerinti szülők továbbra is rendelkeznek a szülői jogaikkal, sok esetben tartják is a kapcsolatot a gyerekkel, a nevelőszülő jogilag nem lép a vér szerinti szülő helyébe, sőt fontos feladata, hogy segítse a gyerek és szülei kapcsolatának fenntartását, visszagondozza őt a családjába. Ha a körülmények úgy alakulnak, vagy ha a gyermek örökbe fogadhatóvá válik, akkor segítse a gyerek beilleszkedését az örökbe fogadó családba. A hivatásos nevelőszülők hivatásukként, fizetésért végzik ezt a munkát.

Ezzel szemben az örökbefogadás esetében megszakad a jogi kapcsolat a gyerek és vér szerinti szülei között, jogi szempontból az örökbe fogadott gyerek helyzete megegyezik egy vér szerinti gyerek helyzetével. De a gyereknek örökbefogadás esetén is joga van tudni a gyökereiről, a származásáról.

2. Az örökbefogadás története

Az örökbefogadás szokása a történelem kezdete óta létezik. A szülők halála vagy más, az utód felnevelését ellehetetlenítő probléma esetén rokonok, barátok, ismerősök vették magukhoz, nevelték fel a gyermeket, a jogrendszer beavatkozása nélkül. A formális örökbeadás intézménye, amely a szülői jogok átruházásával, valamint öröklési joggal jár, a babiloni idők óta ismert.

A XX. század közepére vált általánossá (Európában és az Egyesült Államokban) a zárt és titkos örökbefogadási nyilvántartás, amely a gyermeket volt hivatott védeni a törvénytelen fogantatás stigmájától. Az utóbbi évtizedekben ismét változófélben van a szokásrend: egyre többen választják a hagyományos titkos örökbefogadás helyett a nyílt örökbefogadást.

Manapság már csak nagyon ritkán fordul elő, hogy egy gyerek a szülő(k) halála miatt kerülne gyermekotthonba vagy örökbe fogadó szülőkhöz. Sokkal gyakoribb, hogy a nem kívánt terhességből születő gyermek nevelését vér szerinti szülei (különböző okok miatt) nem tudják vállalni. Társadalmunkban ugyanakkor egyre több gyerek kerül be a gyermekvédelmi ellátórendszerbe szociális problémákból (hajléktalanság, mélyszegénység) vagy a szülők saját pszichés és életvezetési problémáiból (alkohol- vagy kábítószer-függőség) adódó olyan helyzetek miatt, amelyekben nem biztosított a gyerekek egészséges testi-lelki fejlődése. Ezek a gyerekek egy idő után – és bizonyos szigorú feltételek teljesülése esetén – örökbe fogadhatóvá válnak.

A nevelői környezet, illetve a családi struktúra ilyen alapvető változásának az időpontja különböző lehet. Vannak gyerekek, akik csecsemő- vagy újszülöttkorban kerülnek örökbefogadó családjukhoz, mások idősebb korban, bántalmazó vagy elhanyagoló környezetből vagy csecsemőotthonból, illetve nevelőszülőktől. Mindebből jól látható, hogy nagy különbségek lehetnek a gyerekek között a tekintetben, hogy milyen traumákat, veszteségeket kellett átélniük, elszenvedniük. Ezek az egyedi eltérések természetesen egészen másfajta kihívások és nehézségek elé állíthatják mind a szülőket, mind a pedagógusokat.

Minden gyerek története, adottságai, nehézségei egyediek. De a lényeges eltérések ellenére vannak olyan tipikus sajátosságok és kérdések, amelyek szinte minden örökbe fogadott gyermeket és örökbe fogadó családot érintenek.

Az egyik legrégibb és legvitatottabb kérdés az, hogy megtudja-e a gyermek az örökbefogadás tényét, és ha igen, akkor melyik kor a legideálisabb erre. olvasásának folytatása

Könyv: A kötődő gyermek (The Connected Child)

Vendégposzt, Attri Anikó könyvajánlója a The Connected Child című amerikai klasszikusról. A kötetet hamarosan olvasóköri formában is feldolgozzuk.

Ez a könyv számomra, egy 5 éves örökbefogadó szülőjeként nagyon hasznosnak bizonyult, bár sajnos magyar nyelven nem elérhető, és más hasonló kötet sem. Abban különbözik más, az örökbefogadás témáját feldolgozó munkáktól, hogy nem az örökbefogadáshoz vezető úttal és a gyermek hátterével foglalkozik, hanem azzal, ami ezután történik. Amikor a családunk tagjává válik egy örökbefogadott vagy nevelt gyermek, hogyan tudjuk őt úgy fogadni és nevelni, hogy odafigyelünk a különleges hátteréből és élettörténetéből eredő sajátosságokra. A könyv szerzői javasolnak olyan nevelési módszereket és tippeket, amelyeket érdemes bevetnünk (pl. minden nap többszörannyi dicséretet kapjon tőlünk a gyermek, mint amennyi kritikát) és figyelmeztetnek azokra a bevett gyakorlatokra is, amiket érdemes elkerülnünk (pl. büntetésből a szobájába küldeni a gyermeket – ezt nagyon nehezen viselik a traumatizát gyermekek).

A könyv szerzői, Karyn B. Purvis és David R. Cross pszichológiát végeztek, és az örökbefogadás és a gyermekfejlődés témaköreit kutatják a Texas Christian University (Texasi Keresztény Egyetem) Gyermekfejlődési Tanszékén, Wendy Lyons Sunshine pedig újságíró. A könyv fókuszában az örökbefogadott gyermek kötődésének kialakítása és a különböző viselkedési nehézségek kezelése áll pszichológiai szempontból. De messze túlmutat ezen, ajánlják a könyvet nevelőszülőknek is, illetve lényegében bárkinek, aki speciális nevelési igényű gyerekekkel áll kapcsolatban.

A könyv elején a szerzők emlékeztetnek: ne felejtsük el figyelembe venni, hogy gyermekünk milyen körülmények között született és nevelkedett, mielőtt a családunk tagja lett, hiszen a minket megelőző időszak mindenképpen kihatott rá valamilyen módon. Felsorolják, hogy a terhesség és a csecsemőkör idején átélt különböző problémák, az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy épp a szexuális abúzus milyen hatással lehetnek a gyermekre.

Ha a gyerek az első éveit elhanyagoló környezetben töltötte, akkor például ezek a következmények léphetnek fel:

  • ételt gyűjtöget és raktároz, fél az éhenhalástól
  • lapos a feje hátsó oldala az állandó fekvéstől
  • kancsít a mennyezet bámulásától
  • szenzoros feldolgozási zavarokkal küzd
  • kötődési zavarok, az empátia hiánya
  • önmegnyugtató repetitív viselkedések (ujjszopás, önringatás)
  • fél az új helyektől és emberektől,
  • a felnőttek manipulálása, színlelt kedveskedés másoknak
  • válogatás nélkül mindenkivel barátságos a kötődési zavar vagy a kapcsolatok hiánya miatt
  • magas fájdalomküszöb
  • kisebb testsúly és testmagasság a méhen belüli éhezés miatt
  • nyelvfeldolgozási és tanulási lemaradások
  • hallási probléma a fülfertőzések miatt.

olvasásának folytatása

Fekete, örökbefogadott és egy náci unokája

Vendégposzt. Tompa Andrea író könyvajánlója Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvéről. A kötet hamarosan magyarul is megjelenik.

Ezzel a könyvvel való találkozásom, mint annyi mással, sem a véletlen műve. Nem ajánlotta ugyan senki, de azok a kérdések, amelyek foglalkoztatnak: örökbefogadás, múltfeldolgozás, a nehéz történelmi örökségek számbavétele, társadalmi traumákkal való kiegyezés, mind együtt vezetettek el hozzá. Az a korábbi előfeltevésem, hogy a nagy történelmi kataklizmák szétzilálják a családokat, megbontják a nemzedékek közti kommunikációt, vagyis a családok maguk e traumák hordozói, mindig afelé sodor, hogy családi történeteket keressek, amelyeken keresztül jobban érthetem egyrészt a mögöttünk (nem) lévő, inkább bennünk hordozott 20. századot, másrészt az örökbefogadás mintázataival ismerkedjek. Így találtam rá Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvére, melyet a szerző, társával, Nikola Sellmairral együtt németül írt és a tekintélyes Rowohlt kiadó jelentett meg 2013-ban. A könyvet angolul olvastam. 

Hogy egy életben egyszerre kapja meg valaki mindezt: örökbefogadást, németként, fekete nőként, egy súlyos háborús bűnös nagyapa unokájaként, az a sors különös, bár történelmileg mégis szépen összerakható – és a szerző által szépen össze is rakott – műve. Majdnem azt írtam: adománya. Kétszeres trauma, amivel Jennifer Teege e könyvben, sorsának megfogalmazásákor birkózik. A könyv ennek a lenyomata – annak a jelen időnek, ahogy a szerző felfedezi saját történetét.

Először még nem is a könyvét olvastam, hanem egy interjút hallgattam meg vele. Elmélyült figyelme, halk, magabiztos, némi szomorúsággal átitatott tekintete egy olyan emberé, aki tudja, mi a „dolga”, a felelőssége, németként, a náci múlt örököseként, és örökbefogadott felnőttként. Olyan embernek tűnik, aki minden erejével (és sok van neki) tisztába akar jönni múltjával, hogy élhető jelene lehessen.

Jennifer Teege könyvének kiindulópontja nem az örökbefogadottsága tényének felfedezése – ezzel a szerző, úgy tűnik, mindig tisztában volt. Anyja, Monika Hertwig (a nevek egyáltalán nem lényegtelenek) látogatta jó darabig, majd megszakadt a kapcsolatuk. A könyv megírására az a felnőttkori – Jennifer 38 éves, két gyermek anyja – döbbenetes felfedezés sarkallja, amikor egy könyvtárban olvasgatva véletlenül felfedezi, hogy anyai nagyapja nem más, mint Amon Göth, a płaszówi láger szadisztikus náci parancsnoka, akit háborús bűnösként végeztek ki 1946-ban. Amon Göth borzalmas kegyetlenségű figuráját a Schindler listája című film is megörökítette; Ralph Fiennes játssza őt. Göth lánya, Monika ekkor, vagyis a kivégzéskor mindössze tíz hónapos, az ő anyja, a lágerben Göth-tel együtt élő, szépséges Ruth Irene Kalder azonban úgy beszél a felnövő kislánynak a kivégzett apáról, mint hősről. Monika maga is fiatal felnőttként tudja meg, hogy ki is volt az apja, a Göth nevet nem viseli, Monika Kalderként születik. A családi hallgatás nagy öröksége ez, ezt a hallgatást adja aztán tovább a saját – örökbeadott – lányának. Aki egy nigériai férfitól születik. olvasásának folytatása

Utánkövetés: a lányom már többet élt velem, mint nélkülem

Judit egy közel ötéves kislányt fogadott örökbe, egyedülállóként. 2018-ban már megírta, milyen kreatívan fejleszti a sok elmaradással érkező kisgyereket. Azóta eltelt három év, Eliza nagylány lett, Judit ismét beszámol az életükről. 

„Nekem senki se mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz” – sóhajtott bele a telefonba pár hónapja az egyik barátnőm, aki hosszú évek várakozása, vágyakozása és sok orvosi küzdelem után végre karjában tarthatta háromhónapos kisbabáját. Hát igen, gondoltam akkor magamban, ezt a véleményt én is osztom. Bár talán nem igaz, hogy nekem nem mondta senki. Mondták épp elegen, hogy nehéz lesz, de az ember a saját útja elején ezt hajlamos nem meghallani. Hogy nem önfeledt móka, kacagás az örökbefogadás, de megkockáztatom, a gyereknevelés maga sem.

Ez persze egy másodpercig sem jelenti azt, hogy bármit is megbántam volna. Az én gyerekem tökéletesen jó helyen van, nem véletlen, hogy éppen ő, nem véletlen, hogy éppen akkor. Néha szinte úgy érzem, hogy én szültem, annyira hozza néhány tulajdonságomat, annyira egyben vagyunk, annyira szeretjük egymást. És annyira is az agyamra tud menni olykor. Öt és fél éve érkezett haza, és mivel ő éppen 4 éves és 10 hónapos volt akkor, kiszámolható, hogy túl is vagyunk azon a bizonyos bűvös időn. Már többet élt velem, mint nélkülem. Mi ezt kiszámoltuk, napra pontosan, és meg is ünnepeltük egy jó nagy fagyizással, hiszen éppen egy kánikulai napra esett. De ünnepeljük évről évre a hazaérkezést is, a lányom ezt is számon tartja, és pontosan tudja, hogy akkor meglehetősen megváltozott az élete. Amit pedig éppen úgy tart természetesnek és magától értetődőnek, ahogy van. Ahogyan 4 éves és 10 hónapos kora óta él. Neki onnan indult az időszámítás. Nem én mondom így, szívesen beszélek vele a korábbi évekről, de ő ezt nem igazán szereti egyelőre. Ritkán kérdez, keveset, és nem igazán kíváncsi még a múltjára. Én pedig hagyom, hogy ő irányítson, mindig annyit tud meg magáról és az életének kezdetéről, amennyit aktuálisan fel tud és fel akar dolgozni. Minden bizonnyal lesznek még ebben magasabb fokozatok, most itt tartunk.  Ő úgy érzi, hogy mindig is idetartozott, elvárja és élvezi a programokat, a szórakoztatást, imád jönni-menni, új élményeket begyűjteni. Nagyszájú és okos, vagány és talpraesett, klassz kis csaj, egy igazi kis energiabomba.

Persze azért korántsem rózsaszín minden. Eleve túl vagyunk a minden rózsaszín korszakon, hosszan kiéltük a lilát, és most már a színek közül is inkább azt választja, amit én választok magamnak. Szürke, kék, fekete. Utánoz mindenben és mindent. Jót és rosszat egyaránt. Annak idején is néhány hét kellett csak, hogy a beszédstílusa idomuljon az enyémhez, és mivel én viszonylag határozott és kijelentő vagyok, ezt sajnálatos módon a lányom is örökölte. Mondhatnám nyugodtan, hogy akkora a szája, mint a bécsi kapu, de lehet, hogy még egy kicsit nagyobb is. Az 5-6 éves bömbölős hisztit felváltotta a 7-8 éves „énjobbantudomazt”, majd ez 9-10 körül csúnyán átcsapott a feleselős, nyegle kiskamaszkorba. Ez még nem az ajtócsapkodós, elvonulós kamasz-módi, hanem a határok folyamatos feszegetése, visszabeszélés. Fűszerezve azzal, hogy még mindig nem alszik egyedül, még mindig matrica, és gyakorlatilag minden pillanatban jelen kéne lennem. olvasásának folytatása

Miért kevés a nevelőszülő?

Vendégposzt. Egy nevelőszülői hálózat munkatársa osztja meg a gondolatait velünk a rendszerhibákról. Szerzőnk egy jómódúbb országrészben él, a megélhetési nevelőszülőség nem jellemző náluk, mégis számos nehézséggel találkozik a munkája során.

Azt gondoljuk, hogy sok a gyermek, kevés a nevelőszülő és mindenkit felvesznek. Igaz, hogy sokan megpróbálják, de nem igaz, hogy mindenkit felvesznek, és ha a hálózat minőségi munkára törekszik, akkor igyekszik az alkalmatlanoktól megszabadulni. Valóban elégtelennek érzem a szűrőrendszert, sokkal, de sokkal jobban szűrném a jelentkezőket, mert nincs annál rosszabb, mint mikor már megkezdte valaki a nevelőszülői tevékenységét és kiderül, hogy alkalmatlan.

Először is egy orvosi és pszichológiai alkalmassági vizsgálaton kell megjelenni. Hasonló az örökbefogadásihoz, az orvosi nem szokott gondot okozni, a pszichológiai igen. A pszichológiai alkalmassági vizsgálat mi hálózatunknál önköltséges, és szeretjük, ha a mi pszichológusaink készítik. Ez nem jelenti azt, hogy nem fogadunk el külsőst. Sokan már itt elakadnak, nem vállalják az anyagi vonzatát. Utána jön a képzés, mely hálózatonként változik. Rengeteg kifogást hallottam már, hogy miért nem akarnak/tudnak elmenni ezekre az alkalmakra. Szóval itt is el szokott bukni egy réteg.

Törvényi keretek szabályozzák, ki lehet nevelőszülő, nyilatkozatot kell aláírni, hogy nincs eljárás ellene, nem vétett az 1997. évi Gyermekvédelmi törvény ellen, sőt a vele egy háztartásban élő nagykorúak sem. Bekérünk erkölcsi bizonyítványt, mégis van olyan, hogy valakiről időközben kiderül, folyik ellene eljárás, sőt olyan is, akinek a saját vér szerinti gyermeke szakellátásban van, mégis jelentkezik nevelőszülőnek. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, tragikusnak érzem.

De vegyük azt, hogy sikeres vizsgát tett, közben környezettanulmányt készítettünk, és beadtuk a kormányhivatalnak a működési engedély iránti kérelmet és meg is kapta. Sokan játszmáznak, árverezik a házat, és ez bizony kiderül. Nekünk leadhat olyan tulajdoni lapot, melyen ez nem látszik (nem hiteles másolat), de a kormányhivatal minden egyes esetben lekéri az ingatlan tulajdoni lapját, és árverezés alatt lévő házba senki sem kap működési engedélyt. (Jelzáloghitel lehet, albérlet lehet, kell hozzájáruló nyilatkozat a tulajdonostól, valamint ha az ingatlannak több tulajdonosa van, akkor minden egyes tulajdonostól kell.)

A kormányhivatal kimegy sok esetben helyszínre és megnézi az ingatlant.

Megvan a működési engedély, lehet fogadni a gyereket vagy gyerekeket. Sokan könnyű kereseti lehetőségnek tekintik (vagy az egyetlennek), hiszen nem egy nagy cucc a képzés, a bemenete meg 8 általános. Van, aki túlvállalja magát. Azt gondolja, hogy felnevelt 1-2-3-4 gyereket, akkor menni fog. Sajnos ez kevés. A mi gyerekeink minden esetben sérültek és a nevelőszülőnek azon kívül, hogy anyának (apának) kell lenni, és a családmodell szerint kell működnie (ne felejtsük el, az anya egyik legfontosabb tulajdonsága a feltétel nélküli szeretet), egyben professzionális segítőnek is kell lennie. Fel kell tudnia ismerni, mit tegyen, hogyan lépjen, merre kérjen, milyen szakembertől segítséget. (pszichológus, gyógypedagógus, gyógytornász, pszichiáter stb.) És ha ez is megvan, oda el is kell hordani a gyereket. Az autó, a jogosítvány nem feltétel (bár én annak tenném), nélküle macera, nem tudja elvinni, nem megy busz, nem megy vonat, nincs ismerős, aki elviszi…

És ott van egy vagy több gyerekkel, és egy hét alatt kiderül, hogy valóban 24 órás szolgálat, heti 7 napban, évi 365 napon. A fizetés meg ennyi: olvasásának folytatása

A mézeshetek vége

Részlet Stájn Emma Kőbölcső című, hamarosan megjelenő regényéből. A hősnő Németországban nevelőszülőként fogad be egy traumatizált, kétéves kislányt, két vér szerinti gyerek mellé. Az első hetek simán telnek, majd a kisgyerek viselkedése hirtelen megváltozik, hisztériás rohamokat kap, és nem válik le a nevelőanyukáról… 

A kutyasétáltatás remek alkalmat ad arra, hogy megismertessük Luisával új környezetét. Apránként felfedezzük a házkörnyéki utcákat, a játszóteret, a parkot, beköszönünk a szomszédokhoz. A húsvéti szünet első napjai békében és nyugalomban telnek. Kezdünk felengedni, bár mindannyiunk számára hihetetlen, hogy nem sír, nem emlegeti sem a vér szerinti, sem a korábbi nevelőcsaládját és zavartalanul alussza át az éjszakákat. A vészharangok megállás nélkül konganak, de mi nem halljuk őket; beleveszünk a nagy, rózsaszín ködbe.

A tündérmese pontosan öt nappal a beköltözés után ér véget, amikor kézhez kapom a csomagot.

A kis doboz az édesanya rajzait tartalmazza, valamint egy fotómontázst magáról, a cicájukról, illetve az apáról. A gyámhivatali kísérőlevél értelmében köteles vagyok az ajándékokat átadni, valamint – fő a bizalom – azt fényképekkel dokumentálni.

Lulu egy rozsdás szögnek is úgy tud örülni, mint más a lottó jackpotnak. Az asztalhoz ültetem hát és elé halmozom a csomag tartalmát. Boldogan szemléli a színes, szívecskékkel telerajzolt lapot, amíg én ellövök néhány képet. Aztán a fotókat nézegeti, én pedig jobb híján várom a reakciót.

– Tudod ki van a képen? – teszem fel óvatosan a kérdést.

– Katze (cica) – válaszolja elégedetten.

– És ő ki? – mutatok a platina hajkoronás nőre.

– Oga – válaszolja bizonytalanul, miközben kérdőn néz rám. (Olga a szintén szőke szomszédasszonyunk, akivel az elmúlt napokban rendszeresen találkoztunk a ház előtt, és akinél „véletlenül” mindig volt csokoládé vagy gumicukor.)

– Nem, ő nem Olga, hanem az anyukád… ő pedig itt az apukád, emlékszel rájuk?

Csak egy rövid bólintás a válasz. Küldetés teljesítve – igyekszem lezárni magamban a történteket, miközben segítek az ajándékokat elrendezni a komód tetején. Nincs semmi tragikus az egész jelenetben, mégis a hideg futkos a hátamon. olvasásának folytatása

Egy szív szerinti gyermek története

Vendégposzt. Rostás Bianka képes riportja. 

Azt mondják, a családunkat nem mi választjuk. Mi van akkor, ha valaki mégis választ magának gyereket? Valóban terhet és egy életen át tartó küzdelmet jelent egy Down-szindrómás gyerek?

 

Ezek és ehhez hasonló ezeregy kérdés járt a fejemben, amikor megismertem Jásper Évát, aki 43 éves, egyedülálló nőként döntött az örökbefogadás mellett és kimondottan Down-szindrómával született gyereket szeretett volna. Néhány hónappal később, titkos örökbefogadás útján lett a most négyéves Tamás édesanyja, akiről a vér szerinti szülei a Down-szindróma és egy veleszületett szívrendellenesség miatt lemondtak. 2016 óta követem az életüket fotósként.

A téma szempontjából fontos, hogy a fogyatékossággal, tartós betegséggel, fejlődési nehézséggel, speciális ellátási igénnyel élő gyerekekről életadó szüleik nagyobb eséllyel mondanak le, nagyobb eséllyel maradnak a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében örökbefogadók nélkül, mint egészséges társaik. Az elmúlt tíz évben évente kevesebb mint tíz fogyatékossággal élő gyereket fogadtak örökbe. Már a számok alapján is különleges a történet, meghatározó szála mégis az lett, amit az Örökbe blogon olvastam még a kezdetekben, hogy az örökbefogadott gyereket szív szerinti gyereknek is nevezik. Aligha kérdőjelezhető ez meg Éva és Tomi esetében. olvasásának folytatása

Bartos Erika: Örök ölelés

Vendégposzt, Székely Zsuzsanna pszichológus írása.

Az ismert mesekönyvíró, Bartos Erika sokféle témát tárgyaló közkedvelt mesekönyvei után jelent meg az Örök ölelés című, úgynevezett segítő témájú mesekönyve az örökbefogadásról.

Az utóbbi években más szerzőktől is több, különböző stílusú és más-más aspektusból közelítő gyerekkönyv is napvilágot látott itthon  a témában, némelyekben az állatvilágba helyezve a szereplőket, másokat olvasva meg az örökbefogadó (ember)családok életébe pillanthatunk be.

Ez a könyv négy különböző életkorú és élettörténetű gyermek örökbefogadását meséli el külön fejezetekben. A szerző vélhetően – és jó érzékkel – ezzel arra törekedett, hogy minél több örökbefogadottat megszólítson, és minél szélesebb körben ismerhessék fel saját történeteiket a gyermekek és örökbefogadó szüleik. Az első történet szereplőjét újszülöttként kórházból, a másodikat 2,5 évesen csecsemőotthonból, a harmadikat pedig 4 évesen nevelőszülőtől vitték haza az örökbefogadók. A negyedik történetben egy 10 éves kisfiú meséli el örökbefogadását a barátainak.

Pszichológusként arra nem vállalkozom, hogy grafikai, tipográfiai, szerkesztési és egyéb általános könyvkritikusi szempontból elemezzem a kötetet, de az örökbefogadásban jártas szakemberként szeretnék néhány örökbefogadási szakmai-pszichológiai vonatkozású észrevételt tenni a könyvvel kapcsolatban.

Szakemberként az jól látható, hogy Bartos korrekten – talán szakirodalomból is -, mondhatni naprakészen igyekezett tájékozódni arról, hogyan történik ma nálunk a gyermekek örökbefogadása. A gyermekek és örökbefogadó szüleik közt zajló bemutatott barátkozások folyamatában és részleteiben is több helyen megjelennek a szakmai protokoll elemei. Amennyire – ez részemről legalábbis – dicsérendő törekvés, ugyanannyira sajnálatos, hogy mégis maradtak benne nem jelentéktelennek tűnő tévedések, melyeket szerintem legfeljebb csak kerülendő példaként szabadna említeni leendő örökbefogadók számára.

Az új szülők és szándékuk bemutatása az örökbe fogadandó gyermekek számára például mindegyik történetben elmarad a gyermekkel történő első találkozásukkor, amit pedig szakemberként alapvetőnek tartunk a folyamatban. Nem csoda, ha ez után az új családjában „bizonytalanul érzi” sokáig magát a gyermek. Soha nem tudhatja ugyanis, ha vendég jön, nem elvinni akarja-e őt, mert kommunikáció nélkül honnan tudná, kinek mi a szándéka, még akkor is, ha csak a szobában beszélgetnek a felnőttek, amíg ő játszik az udvaron, ahogy ez történt Dorottya történetében a nevelőszüleinél az örökbefogadók első felbukkanásakor.

A csecsemőotthonban meg, ahol Zoli az első perctől, mint egy igazi hospitalizált gyermek, – amilyennel azért egy jól működő csecsemőotthonban már nemigen találkozunk, – teljes nyitottsággal, bizalommal fogadja el a két idegen közeledését az első perctől, akikről pedig még a távozásakor sem mondják meg neki, hogy ők lesznek az új szülei, és most haza költözik örökre velük. Vajon mit gondolt, hova viszik új ismerősei és mikor hozzák vissza a csecsemőotthonba? Csoda, hogy „nehéz időszak következett” ennyi bizonytalanság mellett? olvasásának folytatása