Category Archives: vendégposzt

Fekete, örökbefogadott és egy náci unokája

Általános
Fekete, örökbefogadott és egy náci unokája

Vendégposzt. Tompa Andrea író könyvajánlója Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvéről. A kötet hamarosan magyarul is megjelenik.

Ezzel a könyvvel való találkozásom, mint annyi mással, sem a véletlen műve. Nem ajánlotta ugyan senki, de azok a kérdések, amelyek foglalkoztatnak: örökbefogadás, múltfeldolgozás, a nehéz történelmi örökségek számbavétele, társadalmi traumákkal való kiegyezés, mind együtt vezetettek el hozzá. Az a korábbi előfeltevésem, hogy a nagy történelmi kataklizmák szétzilálják a családokat, megbontják a nemzedékek közti kommunikációt, vagyis a családok maguk e traumák hordozói, mindig afelé sodor, hogy családi történeteket keressek, amelyeken keresztül jobban érthetem egyrészt a mögöttünk (nem) lévő, inkább bennünk hordozott 20. századot, másrészt az örökbefogadás mintázataival ismerkedjek. Így találtam rá Jennifer Teege A nagyapám engem lelőtt volna című könyvére, melyet a szerző, társával, Nikola Sellmairral együtt németül írt és a tekintélyes Rowohlt kiadó jelentett meg 2013-ban. A könyvet angolul olvastam. 

Hogy egy életben egyszerre kapja meg valaki mindezt: örökbefogadást, németként, fekete nőként, egy súlyos háborús bűnös nagyapa unokájaként, az a sors különös, bár történelmileg mégis szépen összerakható – és a szerző által szépen össze is rakott – műve. Majdnem azt írtam: adománya. Kétszeres trauma, amivel Jennifer Teege e könyvben, sorsának megfogalmazásákor birkózik. A könyv ennek a lenyomata – annak a jelen időnek, ahogy a szerző felfedezi saját történetét.

Először még nem is a könyvét olvastam, hanem egy interjút hallgattam meg vele. Elmélyült figyelme, halk, magabiztos, némi szomorúsággal átitatott tekintete egy olyan emberé, aki tudja, mi a „dolga”, a felelőssége, németként, a náci múlt örököseként, és örökbefogadott felnőttként. Olyan embernek tűnik, aki minden erejével (és sok van neki) tisztába akar jönni múltjával, hogy élhető jelene lehessen.

Jennifer Teege könyvének kiindulópontja nem az örökbefogadottsága tényének felfedezése – ezzel a szerző, úgy tűnik, mindig tisztában volt. Anyja, Monika Hertwig (a nevek egyáltalán nem lényegtelenek) látogatta jó darabig, majd megszakadt a kapcsolatuk. A könyv megírására az a felnőttkori – Jennifer 38 éves, két gyermek anyja – döbbenetes felfedezés sarkallja, amikor egy könyvtárban olvasgatva véletlenül felfedezi, hogy anyai nagyapja nem más, mint Amon Göth, a płaszówi láger szadisztikus náci parancsnoka, akit háborús bűnösként végeztek ki 1946-ban. Amon Göth borzalmas kegyetlenségű figuráját a Schindler listája című film is megörökítette; Ralph Fiennes játssza őt. Göth lánya, Monika ekkor, vagyis a kivégzéskor mindössze tíz hónapos, az ő anyja, a lágerben Göth-tel együtt élő, szépséges Ruth Irene Kalder azonban úgy beszél a felnövő kislánynak a kivégzett apáról, mint hősről. Monika maga is fiatal felnőttként tudja meg, hogy ki is volt az apja, a Göth nevet nem viseli, Monika Kalderként születik. A családi hallgatás nagy öröksége ez, ezt a hallgatást adja aztán tovább a saját – örökbeadott – lányának. Aki egy nigériai férfitól születik. Read the rest of this entry

Utánkövetés: a lányom már többet élt velem, mint nélkülem

Általános

Judit egy közel ötéves kislányt fogadott örökbe, egyedülállóként. 2018-ban már megírta, milyen kreatívan fejleszti a sok elmaradással érkező kisgyereket. Azóta eltelt három év, Eliza nagylány lett, Judit ismét beszámol az életükről. 

„Nekem senki se mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz” – sóhajtott bele a telefonba pár hónapja az egyik barátnőm, aki hosszú évek várakozása, vágyakozása és sok orvosi küzdelem után végre karjában tarthatta háromhónapos kisbabáját. Hát igen, gondoltam akkor magamban, ezt a véleményt én is osztom. Bár talán nem igaz, hogy nekem nem mondta senki. Mondták épp elegen, hogy nehéz lesz, de az ember a saját útja elején ezt hajlamos nem meghallani. Hogy nem önfeledt móka, kacagás az örökbefogadás, de megkockáztatom, a gyereknevelés maga sem.

Ez persze egy másodpercig sem jelenti azt, hogy bármit is megbántam volna. Az én gyerekem tökéletesen jó helyen van, nem véletlen, hogy éppen ő, nem véletlen, hogy éppen akkor. Néha szinte úgy érzem, hogy én szültem, annyira hozza néhány tulajdonságomat, annyira egyben vagyunk, annyira szeretjük egymást. És annyira is az agyamra tud menni olykor. Öt és fél éve érkezett haza, és mivel ő éppen 4 éves és 10 hónapos volt akkor, kiszámolható, hogy túl is vagyunk azon a bizonyos bűvös időn. Már többet élt velem, mint nélkülem. Mi ezt kiszámoltuk, napra pontosan, és meg is ünnepeltük egy jó nagy fagyizással, hiszen éppen egy kánikulai napra esett. De ünnepeljük évről évre a hazaérkezést is, a lányom ezt is számon tartja, és pontosan tudja, hogy akkor meglehetősen megváltozott az élete. Amit pedig éppen úgy tart természetesnek és magától értetődőnek, ahogy van. Ahogyan 4 éves és 10 hónapos kora óta él. Neki onnan indult az időszámítás. Nem én mondom így, szívesen beszélek vele a korábbi évekről, de ő ezt nem igazán szereti egyelőre. Ritkán kérdez, keveset, és nem igazán kíváncsi még a múltjára. Én pedig hagyom, hogy ő irányítson, mindig annyit tud meg magáról és az életének kezdetéről, amennyit aktuálisan fel tud és fel akar dolgozni. Minden bizonnyal lesznek még ebben magasabb fokozatok, most itt tartunk.  Ő úgy érzi, hogy mindig is idetartozott, elvárja és élvezi a programokat, a szórakoztatást, imád jönni-menni, új élményeket begyűjteni. Nagyszájú és okos, vagány és talpraesett, klassz kis csaj, egy igazi kis energiabomba.

Persze azért korántsem rózsaszín minden. Eleve túl vagyunk a minden rózsaszín korszakon, hosszan kiéltük a lilát, és most már a színek közül is inkább azt választja, amit én választok magamnak. Szürke, kék, fekete. Utánoz mindenben és mindent. Jót és rosszat egyaránt. Annak idején is néhány hét kellett csak, hogy a beszédstílusa idomuljon az enyémhez, és mivel én viszonylag határozott és kijelentő vagyok, ezt sajnálatos módon a lányom is örökölte. Mondhatnám nyugodtan, hogy akkora a szája, mint a bécsi kapu, de lehet, hogy még egy kicsit nagyobb is. Az 5-6 éves bömbölős hisztit felváltotta a 7-8 éves „énjobbantudomazt”, majd ez 9-10 körül csúnyán átcsapott a feleselős, nyegle kiskamaszkorba. Ez még nem az ajtócsapkodós, elvonulós kamasz-módi, hanem a határok folyamatos feszegetése, visszabeszélés. Fűszerezve azzal, hogy még mindig nem alszik egyedül, még mindig matrica, és gyakorlatilag minden pillanatban jelen kéne lennem. Read the rest of this entry

Miért kevés a nevelőszülő?

Általános

Vendégposzt. Egy nevelőszülői hálózat munkatársa osztja meg a gondolatait velünk a rendszerhibákról. Szerzőnk egy jómódúbb országrészben él, a megélhetési nevelőszülőség nem jellemző náluk, mégis számos nehézséggel találkozik a munkája során.

Azt gondoljuk, hogy sok a gyermek, kevés a nevelőszülő és mindenkit felvesznek. Igaz, hogy sokan megpróbálják, de nem igaz, hogy mindenkit felvesznek, és ha a hálózat minőségi munkára törekszik, akkor igyekszik az alkalmatlanoktól megszabadulni. Valóban elégtelennek érzem a szűrőrendszert, sokkal, de sokkal jobban szűrném a jelentkezőket, mert nincs annál rosszabb, mint mikor már megkezdte valaki a nevelőszülői tevékenységét és kiderül, hogy alkalmatlan.

Először is egy orvosi és pszichológiai alkalmassági vizsgálaton kell megjelenni. Hasonló az örökbefogadásihoz, az orvosi nem szokott gondot okozni, a pszichológiai igen. A pszichológiai alkalmassági vizsgálat mi hálózatunknál önköltséges, és szeretjük, ha a mi pszichológusaink készítik. Ez nem jelenti azt, hogy nem fogadunk el külsőst. Sokan már itt elakadnak, nem vállalják az anyagi vonzatát. Utána jön a képzés, mely hálózatonként változik. Rengeteg kifogást hallottam már, hogy miért nem akarnak/tudnak elmenni ezekre az alkalmakra. Szóval itt is el szokott bukni egy réteg.

Törvényi keretek szabályozzák, ki lehet nevelőszülő, nyilatkozatot kell aláírni, hogy nincs eljárás ellene, nem vétett az 1997. évi Gyermekvédelmi törvény ellen, sőt a vele egy háztartásban élő nagykorúak sem. Bekérünk erkölcsi bizonyítványt, mégis van olyan, hogy valakiről időközben kiderül, folyik ellene eljárás, sőt olyan is, akinek a saját vér szerinti gyermeke szakellátásban van, mégis jelentkezik nevelőszülőnek. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, tragikusnak érzem.

De vegyük azt, hogy sikeres vizsgát tett, közben környezettanulmányt készítettünk, és beadtuk a kormányhivatalnak a működési engedély iránti kérelmet és meg is kapta. Sokan játszmáznak, árverezik a házat, és ez bizony kiderül. Nekünk leadhat olyan tulajdoni lapot, melyen ez nem látszik (nem hiteles másolat), de a kormányhivatal minden egyes esetben lekéri az ingatlan tulajdoni lapját, és árverezés alatt lévő házba senki sem kap működési engedélyt. (Jelzáloghitel lehet, albérlet lehet, kell hozzájáruló nyilatkozat a tulajdonostól, valamint ha az ingatlannak több tulajdonosa van, akkor minden egyes tulajdonostól kell.)

A kormányhivatal kimegy sok esetben helyszínre és megnézi az ingatlant.

Megvan a működési engedély, lehet fogadni a gyereket vagy gyerekeket. Sokan könnyű kereseti lehetőségnek tekintik (vagy az egyetlennek), hiszen nem egy nagy cucc a képzés, a bemenete meg 8 általános. Van, aki túlvállalja magát. Azt gondolja, hogy felnevelt 1-2-3-4 gyereket, akkor menni fog. Sajnos ez kevés. A mi gyerekeink minden esetben sérültek és a nevelőszülőnek azon kívül, hogy anyának (apának) kell lenni, és a családmodell szerint kell működnie (ne felejtsük el, az anya egyik legfontosabb tulajdonsága a feltétel nélküli szeretet), egyben professzionális segítőnek is kell lennie. Fel kell tudnia ismerni, mit tegyen, hogyan lépjen, merre kérjen, milyen szakembertől segítséget. (pszichológus, gyógypedagógus, gyógytornász, pszichiáter stb.) És ha ez is megvan, oda el is kell hordani a gyereket. Az autó, a jogosítvány nem feltétel (bár én annak tenném), nélküle macera, nem tudja elvinni, nem megy busz, nem megy vonat, nincs ismerős, aki elviszi…

És ott van egy vagy több gyerekkel, és egy hét alatt kiderül, hogy valóban 24 órás szolgálat, heti 7 napban, évi 365 napon. A fizetés meg ennyi: Read the rest of this entry

A mézeshetek vége

Általános

Részlet Stájn Emma Kőbölcső című, hamarosan megjelenő regényéből. A hősnő Németországban nevelőszülőként fogad be egy traumatizált, kétéves kislányt, két vér szerinti gyerek mellé. Az első hetek simán telnek, majd a kisgyerek viselkedése hirtelen megváltozik, hisztériás rohamokat kap, és nem válik le a nevelőanyukáról… 

A kutyasétáltatás remek alkalmat ad arra, hogy megismertessük Luisával új környezetét. Apránként felfedezzük a házkörnyéki utcákat, a játszóteret, a parkot, beköszönünk a szomszédokhoz. A húsvéti szünet első napjai békében és nyugalomban telnek. Kezdünk felengedni, bár mindannyiunk számára hihetetlen, hogy nem sír, nem emlegeti sem a vér szerinti, sem a korábbi nevelőcsaládját és zavartalanul alussza át az éjszakákat. A vészharangok megállás nélkül konganak, de mi nem halljuk őket; beleveszünk a nagy, rózsaszín ködbe.

A tündérmese pontosan öt nappal a beköltözés után ér véget, amikor kézhez kapom a csomagot.

A kis doboz az édesanya rajzait tartalmazza, valamint egy fotómontázst magáról, a cicájukról, illetve az apáról. A gyámhivatali kísérőlevél értelmében köteles vagyok az ajándékokat átadni, valamint – fő a bizalom – azt fényképekkel dokumentálni.

Lulu egy rozsdás szögnek is úgy tud örülni, mint más a lottó jackpotnak. Az asztalhoz ültetem hát és elé halmozom a csomag tartalmát. Boldogan szemléli a színes, szívecskékkel telerajzolt lapot, amíg én ellövök néhány képet. Aztán a fotókat nézegeti, én pedig jobb híján várom a reakciót.

– Tudod ki van a képen? – teszem fel óvatosan a kérdést.

– Katze (cica) – válaszolja elégedetten.

– És ő ki? – mutatok a platina hajkoronás nőre.

– Oga – válaszolja bizonytalanul, miközben kérdőn néz rám. (Olga a szintén szőke szomszédasszonyunk, akivel az elmúlt napokban rendszeresen találkoztunk a ház előtt, és akinél „véletlenül” mindig volt csokoládé vagy gumicukor.)

– Nem, ő nem Olga, hanem az anyukád… ő pedig itt az apukád, emlékszel rájuk?

Csak egy rövid bólintás a válasz. Küldetés teljesítve – igyekszem lezárni magamban a történteket, miközben segítek az ajándékokat elrendezni a komód tetején. Nincs semmi tragikus az egész jelenetben, mégis a hideg futkos a hátamon. Read the rest of this entry

Egy szív szerinti gyermek története

Általános

Vendégposzt. Rostás Bianka képes riportja. 

Azt mondják, a családunkat nem mi választjuk. Mi van akkor, ha valaki mégis választ magának gyereket? Valóban terhet és egy életen át tartó küzdelmet jelent egy Down-szindrómás gyerek?

 

Ezek és ehhez hasonló ezeregy kérdés járt a fejemben, amikor megismertem Jásper Évát, aki 43 éves, egyedülálló nőként döntött az örökbefogadás mellett és kimondottan Down-szindrómával született gyereket szeretett volna. Néhány hónappal később, titkos örökbefogadás útján lett a most négyéves Tamás édesanyja, akiről a vér szerinti szülei a Down-szindróma és egy veleszületett szívrendellenesség miatt lemondtak. 2016 óta követem az életüket fotósként.

A téma szempontjából fontos, hogy a fogyatékossággal, tartós betegséggel, fejlődési nehézséggel, speciális ellátási igénnyel élő gyerekekről életadó szüleik nagyobb eséllyel mondanak le, nagyobb eséllyel maradnak a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében örökbefogadók nélkül, mint egészséges társaik. Az elmúlt tíz évben évente kevesebb mint tíz fogyatékossággal élő gyereket fogadtak örökbe. Már a számok alapján is különleges a történet, meghatározó szála mégis az lett, amit az Örökbe blogon olvastam még a kezdetekben, hogy az örökbefogadott gyereket szív szerinti gyereknek is nevezik. Aligha kérdőjelezhető ez meg Éva és Tomi esetében. Read the rest of this entry

Bartos Erika: Örök ölelés

Általános
Bartos Erika: Örök ölelés

Vendégposzt, Székely Zsuzsanna pszichológus írása.

Az ismert mesekönyvíró, Bartos Erika sokféle témát tárgyaló közkedvelt mesekönyvei után jelent meg az Örök ölelés című, úgynevezett segítő témájú mesekönyve az örökbefogadásról.

Az utóbbi években más szerzőktől is több, különböző stílusú és más-más aspektusból közelítő gyerekkönyv is napvilágot látott itthon  a témában, némelyekben az állatvilágba helyezve a szereplőket, másokat olvasva meg az örökbefogadó (ember)családok életébe pillanthatunk be.

Ez a könyv négy különböző életkorú és élettörténetű gyermek örökbefogadását meséli el külön fejezetekben. A szerző vélhetően – és jó érzékkel – ezzel arra törekedett, hogy minél több örökbefogadottat megszólítson, és minél szélesebb körben ismerhessék fel saját történeteiket a gyermekek és örökbefogadó szüleik. Az első történet szereplőjét újszülöttként kórházból, a másodikat 2,5 évesen csecsemőotthonból, a harmadikat pedig 4 évesen nevelőszülőtől vitték haza az örökbefogadók. A negyedik történetben egy 10 éves kisfiú meséli el örökbefogadását a barátainak.

Pszichológusként arra nem vállalkozom, hogy grafikai, tipográfiai, szerkesztési és egyéb általános könyvkritikusi szempontból elemezzem a kötetet, de az örökbefogadásban jártas szakemberként szeretnék néhány örökbefogadási szakmai-pszichológiai vonatkozású észrevételt tenni a könyvvel kapcsolatban.

Szakemberként az jól látható, hogy Bartos korrekten – talán szakirodalomból is -, mondhatni naprakészen igyekezett tájékozódni arról, hogyan történik ma nálunk a gyermekek örökbefogadása. A gyermekek és örökbefogadó szüleik közt zajló bemutatott barátkozások folyamatában és részleteiben is több helyen megjelennek a szakmai protokoll elemei. Amennyire – ez részemről legalábbis – dicsérendő törekvés, ugyanannyira sajnálatos, hogy mégis maradtak benne nem jelentéktelennek tűnő tévedések, melyeket szerintem legfeljebb csak kerülendő példaként szabadna említeni leendő örökbefogadók számára.

Az új szülők és szándékuk bemutatása az örökbe fogadandó gyermekek számára például mindegyik történetben elmarad a gyermekkel történő első találkozásukkor, amit pedig szakemberként alapvetőnek tartunk a folyamatban. Nem csoda, ha ez után az új családjában „bizonytalanul érzi” sokáig magát a gyermek. Soha nem tudhatja ugyanis, ha vendég jön, nem elvinni akarja-e őt, mert kommunikáció nélkül honnan tudná, kinek mi a szándéka, még akkor is, ha csak a szobában beszélgetnek a felnőttek, amíg ő játszik az udvaron, ahogy ez történt Dorottya történetében a nevelőszüleinél az örökbefogadók első felbukkanásakor.

A csecsemőotthonban meg, ahol Zoli az első perctől, mint egy igazi hospitalizált gyermek, – amilyennel azért egy jól működő csecsemőotthonban már nemigen találkozunk, – teljes nyitottsággal, bizalommal fogadja el a két idegen közeledését az első perctől, akikről pedig még a távozásakor sem mondják meg neki, hogy ők lesznek az új szülei, és most haza költözik örökre velük. Vajon mit gondolt, hova viszik új ismerősei és mikor hozzák vissza a csecsemőotthonba? Csoda, hogy „nehéz időszak következett” ennyi bizonytalanság mellett? Read the rest of this entry

Hivatalos ügyek intézése örökbefogadás után

Általános

Sokan kérdezik, mik az intéznivalók egy frissen örökbefogadott gyerekkel. Több emberrel beszéltem, és valahogy mindenkinél másképp alakult, mit, mikor és hogyan tudott elintézni. A leírtakat tekintsétek sorvezetőnek, nagyjából ilyen sorrendben érdemes rendezni a papírokat, de nagy eltérések lehetségesek az ügymenetben, és sokszor a hivatalok is rossz tájékoztatást adnak.

Ha úgy érzed, hamarosan sorra kerülsz és felkészülnél, várlak a Finisben csoportba.

A családi pótlékot, gyedet stb. akár már ezzel el lehet kezdeni intézni a kihelyezés alatt, de akkor a tényleges örökbefogadáskor újra be kell adni a gyerek adatait.

Örökbefogadási határozat. Titkos örökbefogadásnál általában a kihelyezés végén, a gyámhivatalban adják oda. De van olyan is, hogy ne kelljen egy távoli hivatalba elutazni, ezért egy közelebbibe megy be nyilatkozni a család, akkor pár hét múlva elküldik postán. Ezt nem minden megye engedi. Nyíltnál általában kiküldik postán pár hét múlva. Ha megvan, ezt is mindig vigyük magunkkal.  Nyílt örökbefogadásnál a vér szerinti család minden adata szerepel rajta. Hallottam már olyat, hogy a diszkrét szülő ügyesen fénymásolt belőle egy olyan verziót, ahol a vér szerinti család adatait kitakarta, és ahol nem szükséges az eredeti, ott ezt a másolatot adta be.

A gyermek új anyakönyvi kivonata. Postán küldi el általában a gyámhivatal, 2-3 héttel az örökbefogadás után. Amíg ez nincs meg, semmit nem tudtok intézni.

Lakcímkártya. A kormányablakban kell intézni, de néha kiküldik az anyakönyvi kivonattal együtt, máskor meg üreset küldenek ki, akkor újat kell csináltatni.

Útlevél. Nem kötelező. Az igénylésnél legyen ott a házaspár mindkét tagja (legalább amíg hozzájárul), és a gyerek, hogy lefotózzák. Read the rest of this entry

Tompa Andrea: Vaslaci

Általános

Tompa Andrea író örökbefogadós meséje, mely először itt az Örökbe.hu blogon olvasható. A Meseország mindenkié című kötetben fog megjelenni, a történetekben ismert mesék újraírt változatait alkották meg a szerzők olyan hősökkel, akik valamilyen stigmatizált vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak. Kilenc jól ismert szerző és nyolc új alkotó meséje került a gyűjteménybe, melyben többek között meleg, leszbikus, transznemű, roma, örökbe fogadott, hallássérült és idős hősökkel találkozhatunk. A tizenhét kortárs szerző friss meseátiratai azokat is megszólítják, akik nehezebben találják a helyüket a világban. Megerősítenek abban, hogy bár nem vagyunk egyformák és különböző utakat járunk be, de ha megérkezünk, a kapu mindannyiunk előtt nyitva áll.

A kötet kapható szeptember 17. után az Írók Boltjában, a Líra online oldalán, a Pagony boltokban.

E-nek, köszönettel

Volt egyszer, hol nem volt, falu végén túl, ott, ahol a legszegényebb emberek laknak, még azon is túl, hol a legrosszabb földek és a mocsár kezdődik, élt egyszer egy szegény ember és egy szegény asszony. Úgy éltek együtt, egymásnak támaszkodva, mint két zsák krumpli. Nem volt semmijük, éppen csak egy szakadozott tető a fejük felett. Hiába dolgoztak egész életen át, mindig a mások földjén hajlongtak. Az Úristen gyermeket sem adott nekik, nem csak földet. Az asszony fel is sóhajtott, mikor már útnak indultak megint az erdőre, hogy egy kis rőzsét gyűjtsenek, amivel tüzet rakjanak, mert bizony tél volt, és a szél meg a fagy nem törődött a szegényekkel, csak fújta, fújta be a hideget a ház résein. Mondta is az asszony:

– Meddig kell még nekünk ezt a cudar életet cipelni a hátunkon? Semmink sincs, immár gyermeket sem az ad a Teremtő, mert túl öregek vagyunk.

A férfi, aki elől ment a nagy hóban, hogy letapossa az asszonynak az utat, mert ebben a nagy szegénységben semmijük nem volt, csak hogy egymást szerették, így felelt:

– Hagyjad, te asszony. Nem minekünk kell elszámoltatni itt a földön az Urat. Nem a mi dógunk.

– Hát mi a mi dógunk, te ember? – mondta az asszony nagy szomorún és ment tovább a férje nyomában a mély hóban.

Mikor kiértek az erdőre, hát látják, hogy akkora a hó, de olyan mély, hogy minden faágat, amit levert a szél a fákról, bizony betemette a hó. Néznek körbe, körbe, de csak a nagy, csupasz fákat látják meg a mély havat. Látja az ember, hogy nyomok vannak a hóban, friss, apró csizmanyomokat hagyott más elöttük, s mondja is:

– Hát már asszony, későn jöttünk, járt már előttünk más, hogy összeszedje az ágat.

– Asszony volt a’ – feleli, mert lássa, milyen kis csizmája van. – Menjünk másfelé, ahol több a szerencsénk.

Meg is fordulnának, amikor egyszer csak vékony hangot hallanak, valamit nyivákolást. Megállnak, fülelnek. Talán csapdába esett állat? Megindulnak a hang irányába az erdőbe. Ahogy odaérnek, hát néznek körbe, nem látnak semmit, csak hallják mind a hangot. Read the rest of this entry

Jó reggelt, te moslék!

Általános

Vendégposzt. Hilda és férje egy hét és fél éves kislányt fogadtak örökbe. Az örökbefogadás után másfél évvel még mindig viharosak a hétköznapok, amiről az anyuka számol be. Ellenkezés, dac, hajsza az idővel, összeveszések és kibékülések. A helyzetek nemcsak az idősebb gyerekek örökbefogadóinak lehetnek ismerősek…

 

Még a macskáim is jobban szeretnek, mint a gyerekem…

 

Erősen fúj a szél, a hálóban zörgeti a redőnyt, Melikénél meg a két tetőtéri ablak felhőmintás rolóját. Csoda, hogy tudott aludni szegény. Halkan megyek, mint minden reggel, halkra kapcsolom a közlekedőben a rádiót és csak az ottani lámpát kapcsolom fel. Attila most ágyaz a hálóban. Nyitom az ajtaját és rögtön halk nyöszörgést hallok: ébren van már. Felkapcsolom a nagyon tompán világító kis égősort a szobájában és halkan közeledem az ágyához. Miért van már most görcsben a gyomrom? Nem, a mai indulásnál minden rendben lesz! A paplan lecsúszott a pónis-pizsamás válláról, lassan megsimogatom, amint hangtalan leülök az ágyára. Újabb nyöszörgés, nemtetszik-hangon. Nem, nem, ma minden rendben lesz – győzködöm magam. – Jó reggelt Melike!

Nincs válasz. – Jól van, Cicám, lassan ébredezzél! – Nem vagyok a cicád! Ne hívj így! – Nyelek egyet és újra megsimogatom a hátát, de elhúzódik és helyettem inkább a csíkos falvédővel bújik össze. Unokahúgom jut eszembe, aki mesélte, hogy a tízéves fiával minden nap felkeléskor, pozitív napindítóként a nagy rohanás előtt adnak maguknak öt percet, amikor összebújnak, s csak aztán kelnek fel… Hamar konstatálom, hogy nálunk ilyen soha nem lesz. Inkább kimegyek, nekem is készülnöm kell.

A rádiót kicsit hangosabbra veszem, kitámasztom az ajtaját, és a mosdó majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Eltelik három perc, visszanézek hozzá, ugyanott és ugyanúgy fekszik az ágyán, pedig már mindjárt hét óra. – Melike, jó reggelt, ébresztő! Légy szíves kelj fel most már, és öltözz, tegnap nem készítettünk ruhát!

Nem mozdul, közelebb megyek és megfogom megint a vállát: – Jóóóóreggeeeelt! – mondom, (szerintem) viccesen. – Jó reggelt, te M O S L É K! – köpi rám és én lefagyok a döbbenettől. – Cicám… nem, Melike, ez nagyon csúnya volt, ilyet nem szabad mondanod! Read the rest of this entry

Örökbefogadás Olaszországban

Általános

Vendégposzt! Folytatódik a más országok gyakorlatát bemutató sorozat. Stefy olvasónk Olaszországban él, férjével ott szereznek éppen alkalmasságot, és írt egy izgalmas összefoglalót az olasz rendszerről. Három év maga csak a határozat megszerzése, vérre menő vizsgálatok, aki nemet mond a gyerekre, kizárja magát. Ha úgy gondoltad, Magyarországon nehéz örökbe fogadni, olvasd el ezt az írást, hogy milyen, ha egy állam tényleg alaposan megvizsgálja a jelentkezők alkalmasságát. Köszönjük Stefy munkáját.

Olaszországban az örökbefogadáshoz legalább három év házasság szükséges, amibe beleszámítható az esküvő előtti bizonyítható együttélés is. Ennek a feltételnek már a jelentkezésnél eleget kell tenni. Egyedülállók és azonos neműek, mivel nem is házasodhatnak, nem fogadhatnak örökbe. Az örökbefogadó és az örökbefogadott között legalább 18, legfeljebb 45 év lehet. Általában meddőség miatt jelentkeznek örökbefogadásra a párok. Bár ritkábban, de az is előfordul, hogy vér szerinti gyerek(ek) után fogadnak örökbe akár nagyobb vagy sérült gyereket, annak ellenére, hogy nem áll fenn fogamzásképtelenség. A gyerekszámra nincs megkötés, viszont vannak bíróságok, melyek eleve csak egy gyerekre adnak ki határozatot. Érdekesség, hogy korábban a jelentkezést kérelemnek hívták (richiesta), most pedig hajlandóságnak (disponibilità), ami egy nyitottságra utal. Ez is megerősíti, hogy nem én “kérek” gyereket, hanem felajánlom magam arra, hogy befogadjam; szemléletváltozást tükröz, ami a gyerek jogait helyezi előtérbe. Neki van joga a családhoz, és nem fordítva.

A képeken az a kollázs látható, amit Stefy és férje készítettek el házi feladatként az alkalmassághoz

Külföldi és belföldi örökbefogadás egyaránt létezik. Ez utóbbi mértéke a többi gazdaságilag fejlett országhoz hasonlóan nem magas, míg a nemzetközi (mikor olaszok fogadnak örökbe külföldről gyereket) az évtizedek során tetemesen nőtt. Az utóbbi néhány évre viszont ebben is visszaesés jellemző, feltehetően politikai okok, bürokratikus nehézségek és a gazdasági válság következményeként.

Nemzetközi örökbefogadások számokban

  •             1982-ben kevesebb, mint 300
  •             1991-ben több mint 2700
  •             2000-ben 3115 (ugyanabban az évben 7000 benyújtott kérelem)
  •             2009 örökbefogadási boom: 3387 külföldről érkezett kiskorút jegyeztek be
  •             2015-ben már csak 1741 nemzetközi örökbefogadás történt (3668 benyújtott kérelem, 2929 kiadott alkalmassági határozat)
  •             2017-ben 1440 valósult meg.

A belföldi örökbefogadás évi 1000 gyerek körül stagnál (ebből kb. 300 az újszülött), míg 2015-ben 9000 kérvényt nyújtottak be erre, és ugye a korábbi évek jelentkezői is várakoznak. Read the rest of this entry