Örökbe.hu

Hogyan tud a szülő segíteni otthon egy idősebb korban, elmaradásokkal érkező gyereket? Tweetyjuicy olvasónk egy közel ötéves kislányt fogadott örökbe, s most, két év elteltével elmeséli, mi mindent csináltak a hiányosságok pótlására. Tudatos, szeretetteljes szülői magatartás, és persze rengeteg befektetett energia révén az addig elhanyagolt kislány szárnyalni kezdett. Bár az anyuka egyedül neveli, a nagymama is velük lakik és otthon dolgozik, így több ideje van Elizára. Nemrég pedig az otthontanulásba is belevágtak. Következzen az anyuka beszámolja.

Nosztalgiavonaton ülök az utóbbi hetekben. Hétről hétre idézem fel magamban a két évvel ezelőtti eseményeket. Nézem a röpködő kétcopfos, vagány, dudorászó kislányomat, és látom magam előtt azt a kis csutkára vágott hajú vézna gyereket, akit először megpillantottam a barátkozáson. Óriási utat tettünk meg ebben a két évben, nem tudok néha nem meghatódni azon, hogy honnan hová jutottunk el.

A kislányom az ötödik születésnapját már itthon ünnepelte. Két hónappal előtte érkezett haza, egy viszonylag gyorsan lebonyolított folyamat után, már ami a kiajánlástól a hazaérkezésig tartó időt illeti. Az két és fél hónap volt, az első telefonhívástól a gondozásba vételig, ami rajtam múlott, azt nagyon gyorsan pörgettük benne, és szerencsére nem ütköztünk akadályokba, mindenki nagyon segítőkész volt. Eliza idejét nem ekkor húzták, hanem a megelőző több mint két év alatt, az örökbefogadhatóvá nyilvánítás és az aktakészítés is egy-egy év volt. No comment. Ez az idő a senki földjén telt a gyerek számára, igazából már csak „parkolt” a nevelőszülőnél, nem érezték fontosnak, hogy elvigyék az óvodába, így bár beíratták, de mindjárt ki is vették és otthon tartották. Ott ellébecolt, nézegette a tévét, de nem tanult mondókákat, verseket, nem ismert dalokat és sajnos ceruza sem volt még a kezében. Nem voltak kirakói, építőjátékai, öltöztetős babái, és amúgy szinte egyáltalán nem is tudott játszani. Még labdázni sem, pedig kertes házban élt, és váltott lábbal lépcsőn járni sem, pedig tele volt a ház lépcsővel. Más gyerekekkel való együtt játszásban is kívülálló, szemlélődő maradt csak. És bár sokat tévézett, a tévé előtt sem maradt meg 5 percnél tovább nyugalomban.

A lányom aktájában úgy szerepelt, van rá esély, hogy átlag alattian alacsony értelmi képességei vannak. Szerencsére ezt nem hittem el, és már az első rápillantásnál kiderült, hogy éles eszű, rendkívül jól kapcsoló gyerekről van szó. Azóta pedig tudom, hogy ha valaki nem szimpatikus neki, nem beszél, nem produkál, nyilván ez volt anno a vizsgálódó pszichológusnál is. Rendkívül érdeklődő, sokat beszélő kislány volt már akkor is, de ezt elég szűk szókinccsel és kevés témával tette. Az nagyon hamar feltűnt, hogy nagyon jól kombinál, kapcsol, von le következtetéseket, és az is, hogy minden érdekli.

A hazaérkezés után mi nem nagyon tudtuk betartani a „nem megyünk sehová” elvet. Eliza is nagyon érdeklődött, ráadásul az első naptól kezdve úgy viselkedett, mintha mindig is itt élt volna a fővárosban, nem pedig egy kis faluban, ahol állítólag még az utcára se nagyon engedték ki. Nagyon érdekes ez az időszak most két év távlatából nézve, mert egyrészt lett egy olyan érzésem, hogy a gyerek automata üzemmódban tolta le az első időt, ennek viszont ellentmond az, hogy egészen apró részletekre is pontosan emlékszik, meghökkentő módon olyanokra is, ami nekem kevésbé fontos és emlékezetes dolog volt, de ahogy ő felidézi, rájövök, hogy tűpontosan megmaradt benne minden.

A lányomnak volt egy kiskori sérülése, ennek okán vittem el nagyon hamar gyógytornászhoz, ráadásul elég furcsán ment – finoman fogalmazva nem éppen megfelelő méretű és minőségű cipőkben járt korábban. Keveset is mozoghatott, nem nagyon tudott lépcsőn váltott lábbal menni, és egyáltalán nem volt szokva a sétákhoz sem. A gyógytornász felmérése egyértelműen kimutatta az idegrendszeri éretlenséget, és TSMT tornát javasolt, ezt az első, óvoda nélküli hetekben nagyon lelkiismeretesen toltuk: heti két alkalommal szakemberrel, majd az eszközöket beszerezve még legalább hetente kétszer otthon is. Sajnos az ovis időszakban a heti egyet is épp, hogy be tudtuk iktatni, aztán egy időre fel is függesztettük, de ez nagyon sokat segített a fejlődésében. Nemsokára kialakult a talpboltozata, hamar izmosodni, erősödni kezdett. A mozgásfejlődés másik jó eszköze volt a bicikli, a lányomnak teljesen új volt a futóbicikli is, eleinte még azon is billegett. Azt később nagyon megszerette, óriási sétákat tettünk vele, kutyával együtt is, úgyhogy nehezen is vált el tőle, míg átült egy pótkerekesre. Ezen a nyáron már ismerkedett a pótkerék nélküli nagylányos bicajjal, és pár nappal ezelőtt hirtelen el is indult vele. Két éve, a barátkozásunkon még nem tudta magát megtartani a játszótéri mászókán, hátraesett volna, ha nem kapom el, és a hintában is lökni kellett, nem tudta magát hajtani. Ma már virtuózan áll, kötélhintán kapaszkodik, és kipróbáltuk a falmászást is. Járt úszásoktatásra és belekóstolt a korcsolyázásba is, mivel elég aktív gyermek, fontosnak tartom, hogy minél több mozgásformával ismerkedjen meg.

A ceruzafogással jobban megkínlódtunk. Hosszas gyakorlás kellett, mire egyáltalán egy kis kört tudott rajzolni, ebben sajnos évekkel a korosztálya mögött járt. Mivel tudtam, hogy az iskoláskor kezdetére ez már nem maradhat így, mindenféle praktikát kipróbáltunk a finommotorika fejlesztésére. Sárgaborsót kevertem lencsével meg babbal és külön kellett válogatnia őket. Tudom, tiszta Hamupipőke, de a gyerek élvezte! Ugyanezt eljátszottuk kisebb és nagyobb gombokkal. Természetesen használtunk gyurmát és ujjfestéket is, de az extrább, kalandosabb feladatokat jobban vette a gyerek. Például a Gyereketető honlapról töltöttem le olyan feladatot, amelyben a sütőtök volt fókuszban: először is kérdéseket tettem fel kártyákról, hogy milyen a színe, milyen a formája, a tapintása, elsüllyed-e a vízben, aztán rajzszögekkel kellett szurkálnia, majd befőttesgumikkal összekötnie. Végül pedig megsütöttük. Eliza amúgy is kifejezetten tevékeny gyerek, minden tanítás, fejlesztés konkrét cselekvéseken, feladatokon keresztül „megy be” neki jobban, például a konyhában a közös sütés-főzés, mérés, alapanyagok megismerése során nagyon sok mindent megtanult már. A szupermarketek heti akciós újságja is segített az „áruismeretben”, ahogy ő nevezte, „felismerőset” játszottunk a leggyakrabban, de az is nagyon bejött, amikor ollóval szétvágtuk ezeket az újságokat, és vagy memóriajátékot játszottunk vele, vagy ragasztgattuk a képeket szorgosan. Nagy mázli, hogy a lányom imádja, ha foglalkoznak vele, ebből volt a legnagyobb hiánya korábban, így nem nagyon van annyi törődés, ami sok lenne neki. Nagymamájával a földrajzi atlaszt, földgömböt, növényeket kezdte megismerni, velem a mesét, verseket.

Az nagyon hamar kiderült, hogy a könyveket – bár 3 könyvecskén kívül azt hiszem, mást nem látott korábban – rajongva szereti. Ezt kiaknázva sokat olvasunk, eleinte a rövid meséken kívül máshoz nem volt türelme, ma már hosszabb fejezeteket is simán végighallgat. Általában párhuzamosan több könyvet is olvasunk, most éppen a Micimackót, a Titoktündért és Berg Judit egyik meséjét, ezt az aktuális hangulata dönti el többnyire. Ami szintén sokat segített, az a zene volt. Mondókás DVD-vel pótoltuk a hiányosságokat, majd szép sorban rákapott a gyerekzenékre, aztán a filmzenékre, musicalekre. A padlást most fogjuk harmadszor megnézni színházban, már szinte kívülről fújja a dalokat. Ami dal, azt nagyon könnyen megtanulja, óriási repertoárja van, és nem fél használni, imád énekelni, ő az a gyerek, aki szinte mindig dúdolgat valamit, ha jó kedve van. A dalokon keresztül pedig fantasztikusan jó kis szavakat tanult meg, ahogyan a versekből is, amelyeket részben a gyerek-CD-ken hall, de a kocsiban is gyakran játsszuk azt, hogy soronként előmondok neki egy-egy verset, és együtt megtanuljuk, mire odaérünk valahová. A sok megtanult szövegnek is köszönhető, hogy mára már szuper kis szókincse van, sok szót használ és jó helyen. Választékosan és szépen fogalmaz, a beszédértéssel nincs bajunk. Azzal inkább, hogy nagyon sokat kérdez, és nem a családban, hanem előszeretettel „interjúztat” idegeneket, akik nem mindig szeretnék elmesélni, hogy hogy hívják a gyereküket, milyen színű a fürdőszobájuk, hol készült a műkörmük, vagy miért van fogszabályzójuk. Ezt az óriási érdeklődést és nyitottságot nagyon nehéz abban a mederben tartani, hogy ez ne legyen nagyon sok és kellemetlen a nem mindig fogadóképes közönség felé, de ne is törjem le az érdeklődését a nagyvilág dolgai iránt.

Az első itthon töltött hónap után remegő izgalommal vittem el a bábszínházba, de azt igazából nem nagyon fogta fel, ráadásul akkor még 5 percnél tovább semmire sem tudott figyelni, nem tudott egyhelyben ülni sem. Később kiderült, hogy jobban szereti az élőszereplős darabokat, így a bábszínházak után váltottunk, és most már üzembiztosan néz meg 2-3 órás hosszú előadásokat is, egy-két fészkelődéstől eltekintve teljesen nyugodtan. Sajnos tévéfüggőként érkezett, nálunk kevesebb a tévé, igyekszem ezt kontroll alatt tartani, de azért mesét nézhet, főleg reggel meg este, és van egy-két kedvenc műsora, amit együtt megnézünk.

A rajzolással továbbra is küzdünk. A kört már be tudja zárni, és lassan színez úgy, hogy nem csúszik ki a vonalból. Néhány hete elkezdtem a rajzain kezdődő alakokat, testrészeket is felismerni. Találtam az interneten olyan rajzoktató videókat, amelyek bemutatják, hogy a szülő miként rajzoljon előre a gyereknek, minthogy én sem vagyok túl nagy rajzzseni, ezt alkalmaztam, és ezt érdeklődéssel nézi, bízom benne, hogy előbb-utóbb követni is fogja. Addig sablonokkal próbálunk operálni, kapott állatosokat is, de szívecskéket, háromszögeket is, annak segítségével rajzoltatok vele. Eleinte a legegyszerűbb puzzle kirakása sem ment, sokat ültem mellette és raktam én rendületlenül, egy idő után már nem csak az ő egyszerű kirakóit is, hanem picit bonyolultabbat, majd együtt vele megint a könnyűt. És ez is egyszer csak elkezdett neki összeállni, ha segítség nélkül nem is, de sokkal ügyesebben rak ki már korának megfelelő puzzle-kat. Ebben az a taktikám, hogy néhány napig rakjuk, majd félretesszük és mire legközelebb elővesszük, leülepedik benne, valahogy összeáll a kép a fejében, és ezáltal ugyebár a játékban is. Ugyanúgy, ahogy elkezdett tudni építeni az építőjátékokkal, gyakorlatilag hétről hétre fejlődik a térlátása.

Számomra talán az volt a legmegdöbbentőbb, hogy Eliza ötévesen még egyáltalán nem tudott játszani. Hiába voltak előtte játékok, nem tudta, mit kell kezdeni vele, soha senki nem ült le mellé babázni, kirakózni, legózni. Legnagyobb örömömre mára szépen fokozatosan megtanult szerepjátékokat is játszani. A többéves elmaradást behozva igyekeztem neki néhány olyan játékot is a kezébe adni, amivel amúgy a 2-3 éveseknek kell játszania, de a kiskonyhában lelkesen szeletel, kavar, süt-főz, gyógyít az orvosi táskájával, fodrászkodik a babafejjel, teát készít a babáknak. Szereti, ha együtt játszunk, de ma már szívesen és elmélyülten molyol egyedül is, igaz, annak többnyire valami kis vizezés, sarazás, maszatolás lesz a vége, de kezd egyre kreatívabban és színesebben játszani.

Nemrég pedig elkezdte az iskolát, azazhogy nem jár iskolába… Az óvoda szerette volna, ha Eliza kétszer járja a nagycsoportot, mert sok szempontból nem tartották még alkalmasnak az iskolára. Én nem örültem volna ennek, mert a gyerek az oviban már nagyon szenvedett, minden nap cirkusz volt a délutáni alvásnál, unta a túl sok kézműves foglalkozást, kevés dolog kötötte le. Ráadásul évvesztes, közel 8 évesen ment volna iskolába, ha az ovira hallgatok. Így hoztam egy merész döntést, magántanulóként kezdtük meg az első osztályt, egyelőre klasszikus otthontanulással. Magam is meglepődöm, hogy mennyi türelmem van ehhez egyelőre, és hogy egészen szépen haladunk, miközben sokkal több időnk marad játékra, egymásra. Azt gondolom, hogy az első kettő, vagy az első négy iskolai év még rámegy, hogy utolérje magát a lányom, de sok jel mutat arra, hogy az ő személyiségének ez kifejezetten jót tesz most. Közösségbe járunk ide-oda, színjáték-dráma csoportba, számítástechnikai órára, zenei előkészítőre, néptáncra, játékos angolra, váltva, hogy ne legyen túl sok, de mindig legyen valami. És élvezzük a lazább napokat. Én otthonról dolgozom, kötetlenebb beosztásban, jelenleg a gyerekhez igazodva, nem könnyű, de valahogy összehozható és megéri.

Amikor picit több, mint 3 évvel ezelőtt először bementem a Tegyeszbe, éppen egy ilyen fonott copfos barna kislányt láttam magam előtt. Tudtam, hogy nem lesz könnyű az út, ha egy óvodáskorú gyermeket fogadok örökbe, de reméltem, hogy mindig érkezik valahogy az aktuális kérdésekre megoldás. Nemrég megfogalmaztam magamban, hogy ha már nem tudtam megadni ennek a gyönyörű és okos gyereknek, hogy én hozzam a világra, és együtt töltsük az élete első három évét, akkor most talán meg tudom adni neki azt, hogy igény szerint 2-3 évig többet vagyunk együtt, mint amit az iskolarendszer lehetővé tenne. Amúgy sajátságos tény, hogy míg a betöltött ötéves kor után semmilyen kérvénnyel és indokkal nem tudtam elérni, hogy felmentsék a kötelező óvodába járás alól, hiába érveltem azzal, hogy éppen totál megváltozott az élete, kérünk egy kis haladékot, az iskolánál gond nélkül működik az otthontanulás, hiszen csak tankötelezettség van, iskolalátogatási nincsen. Nem voltam élharcosa sosem az unschoolingnak, de mostanában sok klassz példát olvasok, találok, és úgy érzem, a mi esetünkben ez most elkerülhetetlen volt. Így van esély arra, hogy pár év múlva egy sokkal összeszedettebb, koncentráltabb, az iskolától a kudarcok miatt nem azonnal frusztrálódó kislány lesz belőle, hanem ki tudjuk bontani a képességeit, és ha nem is nyomtalanul, de legalább részben be tudja hozni az elmaradásait. Miközben a lelki sebei is gyógyulnak, amennyire csak lehetséges. Dolgozunk rajta együtt keményen.