Örökbe.hu

Judit egy közel ötéves kislányt fogadott örökbe, egyedülállóként. 2018-ban már megírta, milyen kreatívan fejleszti a sok elmaradással érkező kisgyereket. Azóta eltelt három év, Eliza nagylány lett, Judit ismét beszámol az életükről. 

„Nekem senki se mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz” – sóhajtott bele a telefonba pár hónapja az egyik barátnőm, aki hosszú évek várakozása, vágyakozása és sok orvosi küzdelem után végre karjában tarthatta háromhónapos kisbabáját. Hát igen, gondoltam akkor magamban, ezt a véleményt én is osztom. Bár talán nem igaz, hogy nekem nem mondta senki. Mondták épp elegen, hogy nehéz lesz, de az ember a saját útja elején ezt hajlamos nem meghallani. Hogy nem önfeledt móka, kacagás az örökbefogadás, de megkockáztatom, a gyereknevelés maga sem.

Ez persze egy másodpercig sem jelenti azt, hogy bármit is megbántam volna. Az én gyerekem tökéletesen jó helyen van, nem véletlen, hogy éppen ő, nem véletlen, hogy éppen akkor. Néha szinte úgy érzem, hogy én szültem, annyira hozza néhány tulajdonságomat, annyira egyben vagyunk, annyira szeretjük egymást. És annyira is az agyamra tud menni olykor. Öt és fél éve érkezett haza, és mivel ő éppen 4 éves és 10 hónapos volt akkor, kiszámolható, hogy túl is vagyunk azon a bizonyos bűvös időn. Már többet élt velem, mint nélkülem. Mi ezt kiszámoltuk, napra pontosan, és meg is ünnepeltük egy jó nagy fagyizással, hiszen éppen egy kánikulai napra esett. De ünnepeljük évről évre a hazaérkezést is, a lányom ezt is számon tartja, és pontosan tudja, hogy akkor meglehetősen megváltozott az élete. Amit pedig éppen úgy tart természetesnek és magától értetődőnek, ahogy van. Ahogyan 4 éves és 10 hónapos kora óta él. Neki onnan indult az időszámítás. Nem én mondom így, szívesen beszélek vele a korábbi évekről, de ő ezt nem igazán szereti egyelőre. Ritkán kérdez, keveset, és nem igazán kíváncsi még a múltjára. Én pedig hagyom, hogy ő irányítson, mindig annyit tud meg magáról és az életének kezdetéről, amennyit aktuálisan fel tud és fel akar dolgozni. Minden bizonnyal lesznek még ebben magasabb fokozatok, most itt tartunk.  Ő úgy érzi, hogy mindig is idetartozott, elvárja és élvezi a programokat, a szórakoztatást, imád jönni-menni, új élményeket begyűjteni. Nagyszájú és okos, vagány és talpraesett, klassz kis csaj, egy igazi kis energiabomba.

Persze azért korántsem rózsaszín minden. Eleve túl vagyunk a minden rózsaszín korszakon, hosszan kiéltük a lilát, és most már a színek közül is inkább azt választja, amit én választok magamnak. Szürke, kék, fekete. Utánoz mindenben és mindent. Jót és rosszat egyaránt. Annak idején is néhány hét kellett csak, hogy a beszédstílusa idomuljon az enyémhez, és mivel én viszonylag határozott és kijelentő vagyok, ezt sajnálatos módon a lányom is örökölte. Mondhatnám nyugodtan, hogy akkora a szája, mint a bécsi kapu, de lehet, hogy még egy kicsit nagyobb is. Az 5-6 éves bömbölős hisztit felváltotta a 7-8 éves „énjobbantudomazt”, majd ez 9-10 körül csúnyán átcsapott a feleselős, nyegle kiskamaszkorba. Ez még nem az ajtócsapkodós, elvonulós kamasz-módi, hanem a határok folyamatos feszegetése, visszabeszélés. Fűszerezve azzal, hogy még mindig nem alszik egyedül, még mindig matrica, és gyakorlatilag minden pillanatban jelen kéne lennem.

Szerintem nekünk soha semmi problémánk nem lenne, ha a nap mindig úgy zajlana, hogy ébredés után kicsit még összebújunk, olvasgatunk, netán lenyomunk egy-két parti Unót vagy Dobblét. Utána nagyon kényelmesen öltöznénk, eszegetnénk, majd együtt csinálnánk bármit is, mennénk bárhová is. Később megnéznénk 1-2 filmet, lenyomnánk néhány kör játékot együtt a tableten, zenéket hallgatnánk, énekelgetnénk. Így minden rendben lenne. Ha nem lenne mobilom, laptopom, ja és mondjuk munkám, a felnőtt barátaimról nem is beszélve, nálunk valószínűleg sosem lenne semmi probléma. Na de hát azért mindezek vannak. Úgyhogy ilyenkor robban a kisebb-nagyobb bomba, mert a gyerekem egyet nem bír, ha nem 100 %-os, de ha lehet, inkább 200 %-os figyelem hárul rá. Ilyenkor gyakran kezd el provokálni és a végsőkig feszíteni a húrt. Ez őrülten fárasztó, szóval néha tényleg mindent meg tudnék adni legalább néhány egyedül, pláne csendben töltött óráért, de leginkább azért is, mert tényleg elképesztő energiákat kell megmozgatnom, hogy minden feladatomat időben el tudjam végezni.

Egyébként nálunk általános dolog, hogy otthon gyakran kell valamiért szólni, szétszórt tárgyakért, odavágott ruhadarabokért, felesleges matatásért, csakazértis ellenszegülésekért. Ha viszont elhagyjuk a házat, gyakorlatilag megszűnik minden probléma. Már nyilván azután, hogy én lehiggadtam, mert mi 5 és fél éve küzdünk „elindulási nehézségekkel”, azaz, hogy szinte minden indulás előtt még pont „fésülködni, átöltözni, nem azt felvenni, filmet még végignézni, inkább enni valamit” – helyzet van. Aztán elindulunk és 5 perc múlva minden idillikus lesz, az együttlét varázsa mindent megold. Pont a karanténidőszak előtt tartottunk két alkalommal is olyan háromnapos, már klassz programokkal dúsított minivakációt, ahol semmi gond nem volt, semmi vita, és minden bizonnyal nagyon erősítette a kapcsolatunkat. A máskor nehezebben megoldható osztatlan figyelem aranyat ér. Sajnos hiába döntöttem el, hogy ilyen anya-lánya kalandokat sokat tervezünk, most ez kényszerűen el lett napolva, de remélem, hogy még a nagyobb kamasz korszak előtt lesz módunk együtt kalandozni kicsit a világban.

Legutóbb arról meséltem, hogy mi minden furmányos módszert találtam a fejlesztésre. Ebben gyakorlatilag azóta se nagyon tudtam megállni, mert szeretném a lehető legtöbbet kihozni a kis-nagylányomból. Jártunk neurofeedbackre, érzelmi felszabadító terápiára, kipróbáltuk, sőt én magam is megtanultam az energiaáramlással dolgozó Access Bars módszert, amely nagyon sokat segít nekünk. A hisztiket, kitöréseket ezzel próbálom kezelni, de persze nem mindig sikerül. Fokozott figyelmet fordítok a megfelelő táplálékkiegészítőre, a halolaj, lecitin, magnézium, C és D vitamin nem maradhat el, nem mondom, hogy nincs ebből néha vita, de ezt megoldjuk „vitaminbevevős” videók készítésével, és akkor nincs gond. Ezek rendszeres szedése szemmel láthatóan jó hatással van az idegrendszerre, a viselkedésre és a tanulásra is.

A lányom nagyon okos, kitűnő memóriája van, gyorsan kapcsol, de rém lusta. Motiválni kell, hogy tanuljon, fejlődjön, az ő tanulása és információgyűjtése nem lineáris, hanem teljesen rapszodikus, sok olyat tud, amit még nem kéne, és nehezen abszolvál dolgokat, amik éppen időszerűek. Ezt elfogadtam, támogatom minden lehetséges eszközzel. Továbbra is sok fejlesztő gyakorlatot végzünk magunk is, amiket a netről töltök le, de ebben a fejlesztésben most pár hónapja profi segítséget is kerestünk, szerencsére online is működött, és ez most nagyon szép eredményeket hozott.

Sokszor gondolkodom azon, hogy mit és miért csinálok, szemlélek vajon másképp, mintha én szültem volna a gyerekemet és a nulladik perctől kezdve velem volna. Meg persze, hogy mit csinál másképp a gyerek, mi az, ami örökbefogadásból eredő specifikum, és mi az, ami nem. Ez utóbbiban nagyszerű kontrollcsoportot képeznek a barátnőim, ismerőseim különböző korú gyerekekkel, velük nagyon sok információcsere zajlik, és ilyenkor mindig rájövök, hogy bizonyos dolgokat teljesen felesleges lenne a speciális élethelyzetünkre fogni. Amin én néha nagyon kiakadok, az pont úgy van máshol is. A mi mostani mindennapi gondjainkat nem elsősorban az örökbefogadás hozta magával. Szoktam mondani, hogy a gyereknevelés amúgy is egy extrém sport, és őrült nagy kihívás, hogy az ép eszünket megőrizzük közben. Nekem ebben egy ideje a jóga és a meditáció segít sokat, meg az, hogy sokat foglalkozom mindenféle fejlesztő módszerrel és technikával, annyira, hogy ebből még egy online platform is született, ahol hozzánk hasonló elfoglalt szülőknek igyekszünk instant megoldásokat adni.

Öt és fél évet túléltünk tehát, a legfontosabb, amiért eleinte aggódtam, hogy a gyerek életben maradt, és persze megnőtt, megokosodott, és gyönyörű. Vannak fix dolgok az életében, amihez ragaszkodik, de nyitott annyira, hogy bármit szívesen kipróbáljon. Szoros a kötődésünk, éltünk át együtt sok kalandot, költözést, utazást, örömet, szomorúságot. Tudom, hogy a java még most jön, úgyhogy még nem bízom el magam, inkább igyekszem felvértezni magam. De mindenkinek csak azt tudom üzenni, hogy bátran vállaljon egy ilyen kicsit nagyobb csodát, akinek megváltoztathatja az életét. Nehéz, küzdelmes, fárasztó, de mégiscsak varázslatos.