Tag Archives: nevelőszülő

Tomi nem akar igazi családot

Általános

Ma egy nevelőanya, Anikó osztja meg velünk dilemmáit. A születése óta nevelt kisfiú hatévesen örökbe fogadható lett, új családba fog kerülni. Tomi azonban hallani sem akar a búcsúról. Anikó azon töpreng, hogy könnyítse meg a gyerek számára az elválást. Vendégposzt.

Hogy miért lettem nevelőszülő? Egyszerű oka volt: otthon szerettem volna maradni az akkor egyéves lányommal. Másfél évet vártam az első gyerekre. Nem is szerettem volna többet befogadni. Egyszer megcsörrent a telefon, hogy a megyei kórházban van egy koraszülött kisfiú, ideiglenesen befogadnám-e. Persze, hogy be! Ennek már több, mint hat éve. Nagyon pici volt, hathetesen 3 kiló. Furcsa volt, de a szívem majd meghasadt érte. Az anyja hasában szinte sorvadt a gyerek, a születése után pedig csak a fehér falakat láthatta. Hat héten keresztül nem volt senki, akihez odabújhatott volna, a kedves szavak helyett csak gépek sípolását halotta.

Amikor hazaértünk, a család központi figurája lett. A lányom imádta már akkor is. Lett egy kisöccse!  Sokan elutasítóak voltak a nevelt gyerekkel, neki mindenki szeretetéért meg kellett küzdenie. Egy idő után senkit nem érdekelt, hogy ki ő, honnan jött. Ő volt a Tomi! Nagyon kedves, figyelmes, okos és szórakoztató figura volt már néhány hónaposan is. Néha-néha megjelentek a szülei is. Nem kellett külön felvilágosítani, hogy „te nem a mi gyerekünk vagy”, természetes volt, hogy van xy anyu és yx apu, mint igazi szülők. Soha nem volt ebből problémánk, mert nem is tekintette őket szinte semminek. Néha jöttek, hoztak csokit és 1-2 játékot. Ennyi elég is volt.

boy-1514820_1920

Ahogy nőtt a gyerek, annál több magához való esze lett. Volt olyan szituáció, hogy anyuka mondta Tominak, hogy hívd ide Anikó nénit, a gyerek pedig elkezdett kiabálni, hogy Anya!!! Nagyon rosszul esett nekik, de olyannyira keveset látták a fiút, hogy tudta a gyerek, hogy ki kivel van, de nem érezte. Annyiban szerencsém volt, hogy mindig is tiszteltek a szülők amiatt, hogy az ő gyereküket nevelem és szeretem. Soha egy szóváltás nem volt köztünk. Tomi soha nem volt hajlandó elfogadni azt, hogy egyszer anyu meg apu hazaviszi. Sem kicsi korában, sem később. Amikor megritkultak és megszűntek a látogatások, akkor már a témát fel sem lehetett hozni előtte. Egyszerűen nem érdekelte. Tudta, hogy ő nem vér szerinti gyerek, azt is tudta, hogy hol lenne a helye, de nem foglalkozott vele. Azóta is folyamatosan bezár a gyerek, ha a téma előkerül. Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy majd mi örökbe fogadjuk, ha arra kerül a sor, de közben született két fiunk. Tomikám imádja őket és ez kölcsönös.

Itt kezdődött a probléma. Három gyerek mellett az anyagi helyzetünk nem teszi lehetővé, hogy még egyet elindítsunk majd az életbe. Rengeteg álmatlan éjszakát okozott ez számunkra. Végül arra jutottunk, hogy a Jó Isten adott nekünk három gyönyörű és egészséges gyereket, miért vennénk el azoktól a lehetőséget, akik számára ez nem adatott meg. Tomi egy csoda, nem sajátíthatom ki, ha másnak örömet tudok szerezni vagy esetleg valakinek ő jelentené a mindent… Megérdemli, hogy szeressék és a jövőjét megalapozzák minden téren. Ő egy biztos anyagi háttérrel szárnyalhatna, a világot meg tudná váltani. (Mivel roma és hatéves, jó eséllyel külföldre kerül.) Ki vagyok én, hogy kisajátítsak még egy kincset, mikor nekem van három saját? Rettenetes érzés azóta is. Read the rest of this entry

Mese: Csokó anyukája

Általános

Új mesekönyv az örökbefogadás témájában! Csokó egy csíkos lábú, kerek arcú, sárga madárka, aki anyukát keres magának. Sorra próbálkozik különböző állatokkal, akiket hasonlónak lát magához, míg végül rájön, hogy nem azok lesznek egy család, akik hasonlítanak, hanem akik szeretik egymást.

_vyr_68csoko-magyar-001 Read the rest of this entry

Visszamentünk a nevelőszülőhöz

Általános

Vendégposzt. Olvasónk, SN egy két és fél éves kislányt fogadott örökbe, Zsóka addig nevelőszülőknél élt. Nemrég visszalátogattak együtt a nevelőcsaládhoz, amitől az anyuka tartott, de nagyon jól sikerült. Hogy készítsük fel a gyereket a vizitre? Hogy hat mindez a nagy tesóra, akinek nincs ilyen kapcsolata? Az örökbefogadó anya meséli el a kirándulást.

A Szakszolgálattól azt a tanácsot kaptuk, hogy fél év elteltével érdemes, illetve szükséges is visszalátogatni a nevelőcsaládhoz. Abban egyértelműen megegyezett a szakemberek véleménye, hogy fél évnek el kell telnie. A találkozás nem kötelező, csak javasolt, és hangsúlyozottan akkor érdemes belevágni, ha a család készen áll. Ez a „készen áll” nehéz kérdés, eléggé megviselt a gondolkodás, hogy pontosan mit is jelent ez: mire állunk készen?

Én valahogy úgy fogalmaztam ezt meg magamban, hogy akkor állunk készen, ha elég erősen tudunk bízni abban, hogy a kislányunkat nem terheli meg a szükségesnél jobban az, hogy a látogatást követően újra el kell szakadjon a nevelőcsaládtól, vagyis hogy tudja, hogy az már nem az otthona, hanem az élete egy nagyon fontos, de átmeneti állomása.

20160724_180017

A mi nevelőcsaládunkat nagyon megviselte a Zsókától való elválás. Úgy képzelték, hogy már az elválást követő hetekben is alkalmat biztosítunk arra, hogy megnézhessék őt, megbizonyosodhatnak arról, hogy jól van. Amikor ezt visszautasítottuk, tudtuk, hogy fájdalmat okozunk vele, de kitartottunk amellett, hogy a kislányunk számára az a legfontosabb, hogy családdá váljunk, elnyerjük a bizalmát, biztonságban érezze magát velünk és egyértelmű legyen a számára, hogy a korábbi otthonába már csak látogatóba fog érkezni.

A viszontlátáshoz nemcsak nekünk kellett elég erősnek lenni, hanem nekik is úgy kellett készen állni, hogy ne a veszteséget éljék meg általa, hanem az örömet, hogy a kislány, akit olyan szeretettel neveltek, megtalálta a helyét.

Zsóka az örökbefogadás után sokat emlegette a nevelőcsalád tagjait, így alkalom adódott bőven, hogy beszéljünk róluk, illetve arról, hogy mi is történt vele. Nem könnyű egy hároméves kislány számára elmagyarázni, hogy miért nem jönnek érte, miért nem mehet vissza Erzsi mamához, ahogyan nekünk sem könnyű ezeket a kérdéseket hallani. De felkészültünk erre, és próbáltunk egyszerűen és mindig ugyanúgy fogalmazni, valahogy így: „sokáig kerestünk téged, és nagyon örülünk, hogy egymásra találtunk, család lettünk veled, mi vagyunk az anyukád, apukád, Gergő a testvéred, mindig együtt leszünk. Erzsi mama örül, hogy velünk vagy, ők is nagyon szeretnek téged, most nem tudunk találkozni velük, de majd fogunk”. Read the rest of this entry

Barátkozás apaszemmel

Általános

Ismerkedés és hazatérés totyogó korú gyerekkel. Gergely és Zsófia (Maminti néven kommentel) egy 13 hónapos kislányt fogadtak örökbe az országos listáról.  Erős kötelék a nevelőanyával, altatás babakocsiban, zokogásroham az új otthonban. Hogy lehet beszoktatni egy totyogó babát? A történetet Zorka apukája, Gergely meséli el.

Sok év orvoshoz járás után jutottunk arra feleségemmel, hogy az örökbefogadás felé fordulunk. Az elhatározás nem egyik pillanatról a másikra született, sok vizsgálat és az első lombik lezajlott, amíg formálódott a gondolat. Nagyon vonzó volt azonban, hogy bizonytalan helyzetünkben egyfajta bizonyosságot ígért: ezen az úton biztos lesz gyerekünk, legfeljebb ki kell várni.

Tulajdonképpen elég hamar, egy évvel a határozat után megkaptuk a Tegyeszes kiajánlást: az egyéves Zorkát országos listáról. Már az iratismertetés után is csak egyetlen kétely volt bennünk: hogyan lehet, hogy eddig senki sem kérte őt? (Úgy tudjuk, hogy a Tegyesz nem is keresett Zorkának a megyében szülőt, mivel roma vagy félroma származású. Az nem egyértelmű, hogy másnak kiajánlották-e előttünk az országos listáról, de az biztos, hogy látni mi láttuk először.) A személyes látogatás pedig mindkettőnket meggyőzött arról, hogy bele kell vágni. (Miután végre kettesben maradtunk, feleségem nézett rám óvatosan, hogy mit gondolok, és én állítólag ezt válaszoltam: „Hát ez nem kérdés.”) Egy barátságos, vidám, kiegyensúlyozott, egészséges és mozgékony babát ismertünk meg, aki a születése óta ugyanabban a szerető nevelőszülői házban lakott. És itt kezdődtek a nehézségek.

Az ismerkedés intenzív szakaszát a határozat módosítása (Zorka már éppen kicsúszott a 0-1 éves életkorra szóló határozatunkból) és a munkahelytől való elszakadás miatt három héttel későbbre tudtuk időzíteni, addig hétvégenként látogattuk reménybeli kislányunkat. Ezalatt két problémánk merült fel. Az első egy gyakorlati: alkalmassá kellett tenni a lakásunkat és életkörülményeinket egy egyéves kisgyerek befogadására. Mindaddig ugyanis inkább csecsemőben gondolkoztunk, ami azért egész más igényeket támaszt: más ruhatár, babakocsi, autósülés szükséges, a szórakoztatásához játékok, könyvek. Mivel Zorka az első gyerekünk, nekünk tényleg nem volt itthon semmi, amihez nyúlni tudtunk volna. Az is nagy különbség, hogy egy izgő-mozgó, járó egyéves számára egy méter magasság alatt majdhogynem ki kell üríteni a lakást, a lépcsőre rácsot szerelni, fiókzárakat, elpakolni az éles, szúrós, mérgező dolgokat, a növényeket. Tényleg sok időnk elment mindezzel, mivel nap közben dolgoztunk, hétvégén látogattuk Zorkát, és a fennmaradó időben kellett mindent beszerezni, megszerelni. Persze így sem lett gyerekbiztos a lakás, Zorka rögtön felfedezte a legérdekesebb dolgokat. Már ez a probléma sem volt egyszerű, ennek nyomán jelenleg el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha egy alapítványtól két-három nap alatt befogadandó babára kapunk felajánlást. A második probléma inkább elméleti jellegű volt: sehogy sem tudtam elgondolni, hogyan lehet egy egyéves kisgyereket kiszakítani a számára csecsemőkora óta természetes közegből, és új szülőt adni neki. A hétvégenkénti barátkozások jól alakultak, de az is nyilvánvaló volt, hogy babánk számára az elsődleges kötődést a nevelőanya jelenti. Nagyon féltem az ismerkedés intenzív szakaszától – pontosabban nem értettem, hogyan lehetséges egyáltalán átlépni ezt a küszöböt. Igyekeztem művelődni: olvastam könyvet és ezt a blogot (jellemző módon végigvettem a „barátkozás” tárgyszóval jelölt összes bejegyzést), továbbá nagyon segítőkészen válaszolgatott a kérdéseinkre minden Tegyeszes ügyintézőnk és a nevelőanya is. Összességében annyit szűrtem le mindebből, hogy egy-két hét alatt menni szokott a dolog, persze intenzív és fárasztó napok várnak ránk. Csak az egész hogyanját és mikéntjét nem értettem. Hogy ha odaköltözünk a közeli panzióba, akkor onnantól vajon mi fog történni. Read the rest of this entry

„Csak a holttestemen keresztül vihetik el a fiamat”

Általános

Egy erdélyi örökbefogadás története. Örökbefogadás meddőségi probléma nélkül, traumatikus és gyógyító szülésélmények, öt éve elhúzódó bürokratikus ügyintézés. Kovács Réka Rozália három vér szerinti és egy örökbefogadott kisfiút nevel a férjével. Azaz, az ötéves Benedeket a hivatali akadályok miatt máig nem tudták hivatalosan örökbe fogadni. Rékával beszélgettem a bizonytalanság kezeléséről, a nagycsaládos életről, és hogy miért nem szereti, ha szentnek tartják.

– Mutatkozz be, kérlek!

– Kovács Réka vagyok, négy gyermekem van. Tamás tíz és fél év éves, Péter kilencéves, Benedek ötéves, Dániel féléves. Pszichológus vagyok, pár- és családterapeuta, a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanítok. Nyárádszentimrén lakunk, ez Marosvásárhelytől van harminc kilométerre, a férjem itt református lelkész. És Benedek az örökbefogadott gyermekünk.

csalad

– Eszerint nincs meddőségi gondotok, miért döntöttetek úgy, hogy örökbe fogadtok?

– Ez egy belső vágy volt, mindig is vágytam arra, hogy örökbe fogadjak. Úgy éreztem, hogy kétféleképpen lesz gyermekem, szülök és örökbe is fogadok. Teljesen egyenértékűnek érzem a kétféle gyermekvállalási módot. De ez egy folyamat volt, hogy eljutottunk ide.

Tamást császármetszéssel szültem egy romániai kórházban, ez traumatikus élmény maradt. Örök titok marad, miért kellett műtét, akkor azt mondták, hogy a szívhang csökkent. De utólag visszagondolva a kórházi helyzetre, a rám erőltetett szülési pozíciókra és az erőszakos vizsgálatokra, úgy érzem, abban a helyzetben nem is tudtam volna megszülni. Tíz órát vajúdtam, utána mondták, hogy ez császár és megkönnyebbültem, hogy ezen a tortúrán túl vagyok. Amikor Péter megfogant, azt mondták, ez kötelező császár lesz, mert nem telt el két év a két várandósság között. Ezt nem akartam, és ekkor ébredtem rá, hogy milyen méltánytalan volt a szülés. Pétert nem kórházban szültem, hanem otthon. Azaz Budapesten.

– Geréb Ágival?

– Igen, és még egy bábával és egy dúlával.

– Ez jobb élmény volt?

– Nem is összehasonlítható. Ekkor gyógyult be a császármetszés traumája, nőként, anyaként erőre kaptam, megtapasztaltam azt, hogy tudok szülni, gátmetszés, megaláztatás nélkül. Bennem az anyasággal kapcsolatban ott átfordult minden. Addig azt tudtam a gyerekvállalásról, szülésről anyámtól és a környezettől, hogy ez a nőnek a keresztje, amin át kell esni, és ez bennem átfordult az otthonszüléskor.

A gyerekek nőttek, Tamás szinte öt évig szopott. Egyszer csak egy családos listán olvastam egy levelet, hogy van egy anya, aki szülés előtt áll, és már most tudja, hogy nem tudja hazavinni a gyereket, mert nincsenek meg a körülményei, és családot keres. Aki írta, az nevelte a nőnek egy nagyobb gyerekét, aki még egyéves sem volt. Szóltam a férjemnek s valami elindult bennem. Kezdtem vágyni erre a gyerekre. Semmit sem tudtam róla, sem az anyjáról, mégis úgy éreztem, hogy talán ő az én gyerekem. A férjemmel kezdtünk az egészről gondolkodni, sokat imádkoztunk, beszélgettünk, hogy elegek vagyunk-e és ilyen hirtelen tudjuk-e vállalni. És úgy éreztük, igen. Telefonon felhívtam az anyukát, és nyíltan megkérdeztem, tényleg így gondolja, biztos mindent átgondolt, minden lehetősége kimerült. Ő azt mondta, hogy igen. Röviden annyit mondott, hogy Benedek a negyedik gyereke, az első három sincs vele, Magyarországon dolgozik, haza fog jönni szülni Csíkszeredába, de rögtön megy vissza Magyarországra. Aztán szóltunk a gyermekvédelemnél, s az nagyon jó volt, hogy a szakemberek átvették a vele való kommunikációt. Engem már ennyi is leterhelt, anyaként, két kicsi gyerekkel nem tudtam magam beleélni az ő helyzetébe, és nem is egészséges, ha ketten mi anyaként összekapaszkodunk. Ez végül csak megtörtént valamilyen szinten, amíg a szülészeten volt, mert nem voltak hozzátartozói, akikre támaszkodhat, bevihetik neki a szükséges dolgokat, de engem megviselt a helyzet, hogy egy anya arra kényszerül, hogy lemondjon a gyerekéről. Read the rest of this entry

Kinek kellenek a fekete kutyák?

Általános

Ma egy olvasó vendégposztját teszem közzé. Kytice egy dilemmáját osztja meg.

Nagyon érdekelne mások véleménye egy általunk fontosnak tartott kérdésben.

Nincs igazán történetünk. Az örökbefogadás mindig foglalkoztatott bennünket, de nem láttunk bele mélyebben a „rendszerbe”. Nagyon örülünk, hogy egy éve rátaláltunk erre a blogra. Itt sok hasznos információ ér össze és átláthatóvá lett számunkra a magyar örökbefogadás. Ahogy olvasgattunk, mi B kategóriás jelentkezőnek számítunk, sok téren hátrányból indulunk. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy olyanok kerüljenek előre, akik még nem tapasztalhatták meg a szülőséget. Ez a világ legfantasztikusabb kalandja.

Még gondolkozunk, hogy melyik a helyes út számunkra. Van egy kétéves és egy négyéves vér szerinti gyermekünk. Szeretnénk még egy családtagot, mert úgy érezzük, hogy valaki még hiányzik a családi fotókról. Van hely a házunkban, az életünkben, a szívünkben is.

IMG_1880

Amikor gyerekre vágytunk, akkor nem jött össze. Én nagyon stresszes munkában dolgoztam. Próbálkoztunk, majd orvoshoz fordultunk. Kiderült, hogy endometriózisom van, megműtöttek. Ez az egészségügyben ma egyenes út a lombikhoz, mást már nem próbálnak. Sikerült, megszületett a kisfiam. Maradt fagyasztott embrió, abból született a kislányom. Nemrég átestünk egy kivizsgáláson, az endometriózisnak jót tett a terhesség, nem jött vissza. Lehetne természetes úton is gyerekünk, de felajánlották a lombikot is újra, maradt is lehetőségünk.

Több lombikot biztos nem szeretnénk, erkölcsi aggályaink vannak, nem akarunk lefagyasztott embriókról dönteni, csak egyet meg nem lehetséges megtermékenyíteni. Ezt nem érezzük már a mi utunknak.

Nem tudom megfogalmazni, miért szeretnénk örökbe fogadni. Nem ragaszkodunk pici babához, és a betegségek egy része sem gond, nagy harcosok vagyunk. Első körben mi is szőke kék szemű gyerekben gondolkodtunk, hogy hasonlítson ránk. A blogot olvasva rájöttünk, hogy sokan szeretnének ilyen babát. Tehát, ha segíteni szeretnénk, akkor roma gyereket kellene vállalnunk. Mi nagyon nyitott és elfogadó család vagyunk, őt is szívesen fogadnánk, de…

Van egy kérdés, ami felmerült bennem és szívesen venném a véleményeket. A családunk nagyon fehér bőrű, szőke hajú. Ahogy elnéztem a blogon a családi képeket az új családtagokkal, valahogy mind beleillettek. Magyarországon sok a barna hajú vagy barna szemű szülő és valahogy annyira belepasszol a családba a „jövevény”. Nálunk viszont csokitojás lenne egy cigány származású gyermek. Ez bennünket nem zavarna, a környezetünkkel pedig szerintem nem lenne gond elfogadtatni. De erősen bennem van a kérdés: jó lenne ez a gyereknek?

Read the rest of this entry

Tóth Krisztina: „Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem”

Általános

Tóth Krisztina író, költő férjével közösen közel két évvel ezelőtt fogadott örökbe egy másfél éves kislányt. Ez az első interjú, ahol az örökbefogadásról mesél. Nagy puttonnyal érkező kisgyerek, durva kezdeti krízisek, kamasz testvér, az anyasággal és az örökbefogadással kapcsolatos sztereotípiák kerülnek szóba a beszélgetésben.

– Ön eddig sosem vállalta fel nyilvánosan az örökbefogadást.

– Mit jelentsen az, hogy felvállalni? Nem titok, de ez az én magánszférám. Ha íróként vagyok jelen, akkor nem a magánéletemről, a férjemről, a gyerekeimről beszélek, ha viszont ez a téma, akkor természetesen elmondom. Nem is szeretem azt a kifejezést, hogy valaki „coming outol”, az ismert emberek nem az örökbefogadásról nem beszélnek, hanem általában véve a magánéletüket védik, és így a gyerekeikről sem beszélnek. Manapság, amikor a bulvárlapokban másról sincs szó, ez valamelyest érthető is.

Tóth K

– Honnan jött az örökbefogadás gondolata?

– Anyukám is örökbefogadott gyerek, úgyhogy nekem ez természetes. Én mindig azt gondoltam, hogy valamikor fogok gyereket örökbe fogadni, de a fiam apjától nagyon hamar elváltam, egyedül éltem, nem úgy alakult az életem. Mikor újra férjhez mentem, megint felmerült a gondolat, hogy jó lenne. Mivel az én sorsom innen eredeztethető, szeretném ezt visszacsatolni a saját életembe. Tartozom ennyivel a sorsnak.

– Vér szerinti gyereket nem is akartak?

– Én már nem igazán. Jócskán negyven felett voltam, amikor újra férjhez mentem.

– És a férje?

– Ő eredetileg jobban vágyott volna gyerekre, neki nem volt még. Én éppen egy komoly betegségen estem túl, egyszer mégis végigkérdeztük az orvosokat, és azt mondták, hogy egy végigfekvéses terhesség szóba jöhet. Akkor kezdett kamaszodni a fiam, és mondtam, hogy ez teljesen ki van zárva, egyetlen porcikám se kívánta ezt a kalandot. A férjemen meg láttam, hogy nagyon vágyik rá, többször beszélgettünk erről. Próbáltam eloszlatni a rossz érzéseit.

– Mik voltak ezek?

– Az egyik aggodalma az volt, hogy az ő családjában mindenki kiváló intellektuális képességekkel rendelkezik. Azon tűnődött, mennyire kiszámíthatatlan ez egy ismeretlen kisgyerek esetében. Én erre azt feleltem, hogy minden, a világba érkező kisgyerek ismeretlen, hogy egy vér szerinti gyerek is teljes titok, hogy titok volt a saját fiam is: valójában semmit nem tudunk arról, ki mit hoz magával. Szerintem nincs akkora jelentősége a géneknek, mint azt hinni szoktuk. És hát az ember mit tud, őszintén, a férje családjáról, sőt, akár a saját tágabb családjáról? Mit tud a felmenőiről? Az anyukám például mindig is jobban kötődött az örökbefogadó szüleihez, mint a vér szerinti szüleihez: hajlamosak vagyunk eltúlozni az öröklés jelentőségét. Read the rest of this entry

„Már a kihelyezés pillanatában tudom, hogy egyszer el kell válnunk”

Általános

Mónika nevelőszülő, aki mindkét oldalról érintett: segítette már több gyerek örökbeadását, és két nála nevelkedő picit ő fogadott örökbe. Jelenleg hat baba él nála, két örökbefogadott és négy nevelt gyerek. A nevelőszülőséggel járó örömökről és gondokról, a gyerekek elengedéséről és persze az örökbefogadásról beszélgettünk. Aki a jövőben nem újszülöttet fogad örökbe, az nagy valószínűséggel nevelőszülőtől fogja elhozni, érdemes hát betekinteni, hogy zajlik az élet egy nevelőcsaládban. A belföldön örökbefogadott gyerekek közül pedig minden tizediket a nevelőszülő fogadja örökbe. A szereplők nevét megváltoztattam.

– Hogyan lettél nevelőszülő?

– Középkorú házaspár vagyunk, húsz éve élünk együtt a férjemmel, egy gyönyörű kisvárosban lakunk. Soha nem akartam gyereket. Lehetett volna, de egyáltalán nem vágytam rá. Jól megvoltunk a férjemmel, nem hiányzott senki az életünkből. Mégsem voltam boldog. Több vállalkozást elindítottunk, és egy időben azon gondolkodtunk, hogy családi napközit kellene üzemeltetni. Ez végül nem valósult meg, de időközben elhatároztam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Nézegettem a neten a lehetőségeket, és ekkor olvastam a megyei Tegyesz felhívását, amiben nevelőszülőket kerestek. Kicsit utánaolvastam, hogy mi is ez, mert azt sem tudtam addig, hogy ilyen egyáltalán létezik.

Jelentkeztem, elküldtem az önéletrajzomat, hamarosan elkezdtük a tanfolyamot a férjemmel együtt. Szerencsére ő mindenben támogatott és segített, vállalta az ezzel járó kötelezettségeket. Ekkor már alig vártam, hogy gyerekek vegyenek körül, mintha egy gát szakadt volna át, ami eddig elzárta előlem az anyai érzéseket.

Szepesi-Laura

– Azzal a céllal jelentkeztetek, hogy majd örökbe is fogadjátok a nálatok nevelkedő gyereket?

– Nem. Ekkor még a saját gyerek, az esetleges örökbefogadás fel sem merült még gondolati szinten sem bennünk, csak gyerekeket akartam gondozni, ellátni, szeretni. Megcsináltuk a gyerekszobát, vettünk bútorokat, játékokat, babakocsit, bilit, meg sok mindent, amit fontosnak gondoltunk. Nagy öröm volt készülődni. Amikor kézhez kaptuk a működési engedélyünket, lezárult egy fejezet az életünkben. Azóta 15 gyerek élt nálunk hosszabb-rövidebb ideig. Voltak, akiket hazagondoztunk, másokat örökbe adtunk és egy ikerpárt végül örökbe fogadtunk.

– Hogy érkezett az első gyerek?

– A telefonhívás hamarabb jött, mint gondoltuk volna, hirtelen meg is ijedtünk. Három héttel az engedélyek után érkezett hozzánk egy hároméves kislány, Panka, akit a családjából emeltek ki. Két év után visszakerült a vér szerinti szüleihez, de kétségeim vannak a jövőjét illetően.

– Rögtön egy hároméves gyereket kaptál. Hogy tudtad megnyugtatni a nyilván traumatizált kislányt?
Read the rest of this entry

A harmadik anya

Általános

Az örökbefogadást gyakran ábrázolják háromszögként, a tanfolyamon is felrajzoltak egy ilyet. A csúcson ott a gyerek. A hozzá vezető két szár végén pedig a vér szerinti szülők és az örökbefogadó szülők.  Az egyik könyvnek is ez a címe a témában: Az örökbefogadás háromszöge. Ezzel magyarázzák, hogy a gyermek tulajdonságaiban mindkét család öröksége keveredik, az örökbefogadó szülő, bármennyire is szeretné, nem iktathatja ki a képből a vér szerinti családot, akiktől hoz magával géneket, tulajdonságokat, történetet. Az örökbefogadott gyermeknek két anyja van.

Némelyiknek három. Aki nem újszülött gyereket fogad örökbe, ott a gyerek többnyire valamennyi időt nevelőszülőnél is élt. (12 év alatti gyereket már tilos intézetben elhelyezni, így a jövőben ennél kisebb gyereket csak nevelőszülőtől fognak örökbe fogadni a várakozók.) A nevelőszülő is része a történetének, 1-3-5 évet nála töltött. Ő látta az első mosolyt, az első felállást, az első szót, ő tanította meg kanállal enni vagy köszönni. Az ottani környezet, a nevelés, a szokások alakították a gyermek kis énjét. A csúcsból egy harmadik szár nyúlik ki a nevelőszülők felé, a háromszög tetraéderré változik. A gyermek életében három anya, apa, otthon van, háromféle jelentéssel bír a testvér szó.

Cséki-Nóra-és-Berke-Orsi-1

Ahogy a vér szerinti szülő képét is az örökbefogadó közvetíti a gyermeknek, úgy a nevelőszülő emlékének az ébren tartásáért is ő felelős. S míg a vér szerinti szülő egy titkos örökbefogadásnál gyakran távoli lény, akiről nincs emléke a gyereknek, a nevelőszülőre egy nagyobb gyerek pontosan emlékszik, tudja a nevét, ragaszkodik hozzá. (Ha a szülő nem ápolja ezeket az emlékeket, ha erről nem lehet beszélni, akkor akár 5-6 éves korban örökbefogadott gyermekek korábbi emlékei is nyom nélkül törlődhetnek). Az örökbefogadó szülőnek nemcsak azt kell elmagyarázni, ki a vér szerinti szülő, de azt is, ki volt és milyen szerepet töltött be a nevelőszülő a gyerek életében. És míg titkos örökbefogadásnál a vér szerinti szülővel nincs kapcsolat, a nevelőszülőnél azt is át kell gondolni, milyen formában és gyakorisággal tartson vele kapcsolatot az örökbefogadó család, egyáltalán: tartson-e.  Read the rest of this entry

„Nem akarom veszteségből indítani a közös történetünket”

Általános

A blogon szeretném ismert emberek örökbefogadással kapcsolatos történetét is bemutatni. Ma Tompa Andrea író, színikritikus mesél, akinek neve a közelmúltban a Márai-díj átvétele kapcsán szerepelt a sajtóban. Andrea a férjével közösen fogadta örökbe másfél éve Elemért, aki ma ötéves. Az interjút azért is vállalta el, hogy oszlassa az örökbefogadás tabujellegét, és más közszereplőket is „coming out”-ra ösztökéljen. Az örökbefogadást feldolgozó játékokról, az identitásról, a témát övező társadalmi közbeszédről beszélgetünk.

– Ma Magyarországon a házaspárok többsége meddőségi problémák miatt vállalkozik az örökbefogadásra. Nálatok is ez volt a kiindulás?

– A meddőség szót elutasítom, mert megbélyegzőnek tartom. Sosem gondoltam magunkra – mármint a férjemmel együtt – mint meddő párra. Hibásnak tartok minden beszédmódot az örökbefogadásról, amelynek a veszteség a kiindulópontja, még ha a hátterében az is áll, hogy egy párnak nem született vér szerinti gyereke. Nem szeretném Elemér történetét, a mi közös történetünket valami kudarcból vagy veszteségből indítani, ahogy az örökbefogadós mesekönyvek kezdődnek, hogy „sajnos anyának és apának nem született gyereke”. Valamikor régen egy pszichológus mondta, hogy a 19. században a családok felében nem született gyermek, a másik felében meg nagyon sok. Ez a gondolat, bármilyen furcsa, felvillanyozott, mert azt üzente, hogy ami velünk és sok más párral történik, teljesen természetes. Még ha tudom is, hogy a 21. században rengeteg módszer áll rendelkezésre beavatkozni és segíteni ott, ahol nem megy spontánul. Erre az útra mi nem léptünk. Szóval én nem a pohár üres felét nézem, hanem a telit. Ez persze alkat kérdése. A gyerekünkkel sem beszélgetünk úgy, hogy ő azért lett, mert nekünk nem született vér szerinti gyerekünk, azért sem, mert ez a kérdés ma már nem érdekes számomra. Ugyanakkor le sem tagadjuk, de nem innen indul a beszélgetés.

SONY DSC

Furcsa, de én sose voltam úgy oda a vér szerinti dolgokért. A vér, a vér, ezt sok ideológia fetisizálja. Miközben irtó fontos a családom, igyekeztem könyveimben is mindent megtudni, feltárni, megőrizni róluk, mégis rá kellett jönnöm, hogy a legfontosabb ember, aki most a világon van számomra – mondjuk így, a gyermek előtt –, ő sem a vérrokonom.

– Honnan érkezett Elemér? Miért ilyen idős gyereket vállaltatok?

– Három és fél évesen fogadtuk örökbe, országos listáról, nevelőszülőktől. Nem ragaszkodtunk csecsemőhöz, mert „csak” gyereket akartunk, és úgy éreztük, egy ekkora gyerekkel jól fogunk tudni együtt lenni. Származási kikötést sem tettünk. Fiunknak remek nevelőszülei voltak, akikkel tartjuk a kapcsolatot és sokat segítettek az egész folyamatban. Sosem ismertem korábban nevelőszülőt, rá kellett jönnöm, hogy ők igazán nagy, áldozatos munkát végeznek, a társadalom számára teljesen láthatatlan munkát.

– Egy ennyi idősen érkező gyereknek feltehetően megvan az előélete, nem könnyű története. Ez nem aggasztott? Read the rest of this entry