„Már a kihelyezés pillanatában tudom, hogy egyszer el kell válnunk”

Általános

Mónika nevelőszülő, aki mindkét oldalról érintett: segítette már több gyerek örökbeadását, és két nála nevelkedő picit ő fogadott örökbe. Jelenleg hat baba él nála, két örökbefogadott és négy nevelt gyerek. A nevelőszülőséggel járó örömökről és gondokról, a gyerekek elengedéséről és persze az örökbefogadásról beszélgettünk. Aki a jövőben nem újszülöttet fogad örökbe, az nagy valószínűséggel nevelőszülőtől fogja elhozni, érdemes hát betekinteni, hogy zajlik az élet egy nevelőcsaládban. A belföldön örökbefogadott gyerekek közül pedig minden tizediket a nevelőszülő fogadja örökbe. A szereplők nevét megváltoztattam.

– Hogyan lettél nevelőszülő?

– Középkorú házaspár vagyunk, húsz éve élünk együtt a férjemmel, egy gyönyörű kisvárosban lakunk. Soha nem akartam gyereket. Lehetett volna, de egyáltalán nem vágytam rá. Jól megvoltunk a férjemmel, nem hiányzott senki az életünkből. Mégsem voltam boldog. Több vállalkozást elindítottunk, és egy időben azon gondolkodtunk, hogy családi napközit kellene üzemeltetni. Ez végül nem valósult meg, de időközben elhatároztam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Nézegettem a neten a lehetőségeket, és ekkor olvastam a megyei Tegyesz felhívását, amiben nevelőszülőket kerestek. Kicsit utánaolvastam, hogy mi is ez, mert azt sem tudtam addig, hogy ilyen egyáltalán létezik.

Jelentkeztem, elküldtem az önéletrajzomat, hamarosan elkezdtük a tanfolyamot a férjemmel együtt. Szerencsére ő mindenben támogatott és segített, vállalta az ezzel járó kötelezettségeket. Ekkor már alig vártam, hogy gyerekek vegyenek körül, mintha egy gát szakadt volna át, ami eddig elzárta előlem az anyai érzéseket.

Szepesi-Laura

– Azzal a céllal jelentkeztetek, hogy majd örökbe is fogadjátok a nálatok nevelkedő gyereket?

– Nem. Ekkor még a saját gyerek, az esetleges örökbefogadás fel sem merült még gondolati szinten sem bennünk, csak gyerekeket akartam gondozni, ellátni, szeretni. Megcsináltuk a gyerekszobát, vettünk bútorokat, játékokat, babakocsit, bilit, meg sok mindent, amit fontosnak gondoltunk. Nagy öröm volt készülődni. Amikor kézhez kaptuk a működési engedélyünket, lezárult egy fejezet az életünkben. Azóta 15 gyerek élt nálunk hosszabb-rövidebb ideig. Voltak, akiket hazagondoztunk, másokat örökbe adtunk és egy ikerpárt végül örökbe fogadtunk.

– Hogy érkezett az első gyerek?

– A telefonhívás hamarabb jött, mint gondoltuk volna, hirtelen meg is ijedtünk. Három héttel az engedélyek után érkezett hozzánk egy hároméves kislány, Panka, akit a családjából emeltek ki. Két év után visszakerült a vér szerinti szüleihez, de kétségeim vannak a jövőjét illetően.

– Rögtön egy hároméves gyereket kaptál. Hogy tudtad megnyugtatni a nyilván traumatizált kislányt?

– Sok játékkal, sétával, programmal tudtam elterelni a figyelmét eleinte a traumáról. Esténként sírdogált lefekvés után, de napközben annyi élmény érte, hogy nem ért rá szomorkodni.

– Hol történt a kapcsolattartás? Hozzád jártak a szülők?

– A kapcsolattartás nem nálam, hanem egy hivatalos helyszínen zajlott kéthetente két órában, a szülők és nagyszülők jöttek. Nagyon ellenségesen viszonyultak hozzánk.

– Milyen volt elengedni Pankát?

– Jó, mert a család nagyon ragaszkodott hozzá, nagyon várták haza és a kislányt is megviselte lelkileg ez a kettősség. Meg akart felelni nekem is, meg a szülőknek is, de teljesen más normák, elvárások mentén neveltük őt. Szeretett engem is, anyának szólított, de lelkiismeret-furdalása volt az anyjával szemben emiatt. Jó volt hazaengedni, talán enyhült a nyomás, ami addig rá nehezedett, talán ott felszabadultabban tudja élni a mindennapjait. Hiába jobbak a körülmények egy nevelőszülőnél, az mégis csak egy „idegen” hely az otthonához képest. Nekik normál lakhatásuk volt, a szülők pszichés problémái miatt került a rendszerbe.

– Utána ki érkezett?

– Panka pár hónapja volt nálunk, amikor egy újabb kislány, Betti érkezett hozzánk, kilenc hónaposan, leforrázott kézzel. Csak pár hétig volt itt, mert családbafogadással a nagymamájához került. Aztán kihelyeztek egy testvérpárt, két kislányt, akiket a csecsemőotthonból hoztunk el, Esztike hét hónapos volt, a nővére, Lilla kétéves. Őket eleinte rendszeresen látogatta az anyjuk, de idővel ritkultak a kapcsolattartások, és két évvel a hozzánk kerülésük után az örökbefogadó szüleikkel mehettek haza végleges otthonukba. Szépen beilleszkedtek, az anyuka időnként fel szokott hívni és beszámol a fejleményekről.

Volt közben pár hónapig egy újszülött kislányunk is, akit az anyukája pszichiátriai kezelés után vihetett csak haza, vele szoktam is találkozni, mert egy városban lakunk. Azóta jól van, szépen cseperedik.

Járt nálunk egy hármas testvérsor is, akiket szintén a nagymama vett magához egy idő után. Ők tetvesen kerültek ide, hosszú, sűrű göndör hajjal, nem volt egyszerű rendbe hozni őket úgy, hogy közben az itt lévők és a felnőttek se legyenek bogarasak. Ezen kívül borzasztó durvák és agresszívek voltak, kiabáltak, káromkodtak, vadultak. Akkor velük együtt  összesen hét gyerek volt nálam, nem volt egyszerű történet. De egyik sem az…

Berki-Zsanett

– Most hány gyerek él nálad?

– Hat gyerek, mind három év alatti. Négy nevelt gyerekem van és két örökbefogadott, mert egy ikerpárt úgy megszerettünk, hogy végül mi fogadtuk őket örökbe. Amanda 15 hónapos, Csaba 19 hónapos, Mira 23 hónapos, Lotti és a sajátjaim, Donát és Boróka 3 évesek. Csaba koraszülött volt, legszívesebben őt is örökbe fogadnám, de a korom ezt már nem teszi lehetővé. Az apuka rendszeresen  látogatja őt, az örökbefogadás így különben sem jöhet szóba. Másik picikénk, Amanda, szintén a kórházból érkezett. Neki egy évig nem készült el a nevelésbe vételi határozata, fogalmam sincs, miért. Addig ő mintha nem is létezett volna. A határozat után egyszer meglátogatta az anyja, ez három hónapja volt, azóta megint semmi hír róla. Megy a kislány örökbe, de hogy mikor…?

Lotti és Mira testvérek, családból emelték ki őket veszélyeztetés miatt, rendőrökkel hozták el őket, koszosan, büdösen, egy szál trikóban télvíz idején. Akkor a kicsi Mira egyéves volt, a testvére, Lotti kétéves, az ikreimmel két hét híján egyidős. Ezzel tulajdonképpen hármasikrekre tettem szert. Lottit és Mirát is rendszeresen látogatják a szülők, azóta született egy kistestvérük is, aki szintén nevelőszülőkhöz került. A körülményeik gyereknevelésre teljesen alkalmatlanok, nem tudom, mi lesz a kislányokkal.

– Hogy jött az örökbefogadás gondolata?

– Mikor a második gyerek, Betti érkezett hozzánk, akkor jelentkeztünk a tanfolyamra, ami az örökbefogadáshoz szükséges. Ekkorra érlelődött meg bennünk a vágy a saját gyerekre. A saját nem azt jelentette számunkra, hogy a mi húsunk-vérünk, hanem azt, hogy mi alkotunk egy családot egy gyerekkel, együtt jóban-rosszban, mi gondoskodunk róla és neveljük, szeretjük örökre. Elvégeztük a képzést, beálltunk a sorba 270. várakozóként.  Úgy gondoltuk, hogy pár éven belül sorra kerülünk és lesz egy gyerekünk, másfél év alatti korosztályt jelöltünk meg. Nem is gondoltunk arra, hogy a nevelőszülőségünk által fogunk örökbe fogadni.

Az ikrek pár hetesen kerültek ide, közvetlenül a kórházból, ahol születtek, egy kisfiú és egy kislány. Picik voltak, csúnyák, gyengék, elesettek. Úgy volt, hogy majd anyaotthonba mehet velük a szülőanyjuk, de nem tudtak helyet biztosítani neki. Itt volt nálunk a kapcsolattartási helyszín, egyszer jártak is nálunk látogatóban. Azután soha többé. De közben sokáig tervezték, hogy rendezik a körülményeiket és hazaviszik a gyerekeket. Van egy 18 éves nővérük is az anya előző házasságából, ő is meglátogatta a piciket. Közben én meg csak imádtam őket. Még soha nem éreztem egyetlen gyerekkel kapcsolatban sem azt a szeretetet, odaadást, mint irántuk. Teljesen elvarázsoltak, mindig azt éreztem, hogy mennyországillatuk van. Hálát adtam minden nap, hogy megismerhettem őket, hogy velem lehettek. Nem tudtam, mi lesz a sorsuk, akkor még bármi benne volt a történetükben. Azután teltek a hónapok és eljutottunk arra a pontra, amikor örökbe fogadhatóvá nyilvánították őket. Már majdnem kétévesek voltak akkor. Egy hónap híján 45 év köztünk a korkülönbség. Ha időre születnek, akkor nem lehetnénk már együtt. (Az örökbefogadó szülő legfeljebb 45 évvel lehet idősebb a gyereknél.) Nem volt kérdés, hogy mi lesz velük. Nem is lehetett másként, ők a mi gyerekeink voltak és azok is maradnak örökre. Nem is szerethetnénk őket jobban, ha én szültem volna őket, akkor sem éreznék mást irántuk.

– A gyerekek számára világos, hogy ki milyen státuszban van nálad?

– Sokszor szóba hozom, kinek kicsoda az anyukája, apukája, rengetegszer átbeszéljük ezt. Koruknál fogva ez még kicsit nehézkes, de már tudják, hogy miről van szó, már mondják, hogy ez nem a te anyukád, a te anyukáddal a hivatalban találkozunk. (Az a kapcsolattartási helyszín.)

– Hogy zajlott az örökbeadás? 

– Van ennek egy hivatalos útja, egy forgatókönyve, amit végigéltünk. Az első szülőpár fogadta őket örökbe, akinek bemutatták a kislányokat. Minden rendben zajlott, átlagosan viselt meg mindenkit a dolog. A szülők nagyon hálásak voltak, megköszönték, hogy így neveltem a lányokat és ennyire támogattam az örökbefogadás feldolgozását. Én azt mondtam a gyerekeknek, mikor már biztos volt, hogy előbb-utóbb mennek örökbe, hogy hamarosan eljön értetek az igazi anyukátok és apukátok, akik nagyon fognak benneteket szeretni, akik nagyon várnak már rátok és örökre együtt maradtok velük. Ezt minden nap szóba hoztam, sokat beszélgettünk erről és nagyon várták már. Mikor eljöttek a szülők, akkor már csak azt kellet nekik mondanom, hogy látjátok, ők azok, akikről beszéltünk, az igazi anya és apa, és ők ezt így nagyon hamar elfogadták, örültek a szüleiknek. Nem volt dráma. Persze mi felnőttek bőgtünk sokat, de örömünkben és meghatottságunkban. Utána az anyuka többször felhívott használati utasításért, hogy adott szituban mit is csináljon, de azután belejöttek és nem volt már rám szükség.

Szilágyi-Dóra

– Tudsz az elkerült gyerekek sorsáról? Hogy lehet feldolgozni, hogy egyik pillanatban egész nap ott van, aztán sose látod?

– Igen, tudok valamennyit a sorsukról. Az elkerülésük nem egyik napról a másikra történik, nem úgy, hogy jönnek egyik reggel és elviszik őket. Ez egy hosszabb folyamat, amire a gyerek is meg a nevelőszülő is fel tud készülni. De én már  a kihelyezés pillanatában tudom, hogy egyszer el kell válnunk, nekem ez nem probléma. Nekem ez a munkám. Nem ér váratlanul, hogy el kell válnom egy gyerektől. Tudatosan állok hozzá ehhez a momentumhoz is.

A nevelőszülőséget nem a szülőséghez tudnám hasonlítani, hanem egy óvónő vagy gondozónő munkájához. Ez egy munka, egy feladat, amit a mindennapokban el kell látni. Az óvónő sem teljesen úgy viszonyul a kis ovisokhoz, mint a saját gyerekéhez, mindamellett, hogy nagyon szereti őket és mindent megtesz a kiegyensúlyozott fejlődésükért.

Én úgy állok a nevelőszülőséghez, hogy ez a munkám, szeretném minél jobban ellátni, és próbálom tudatosan úgy alakítani a gyerekekhez fűződő viszonyomat, hogy ezt tudják, érezzék, de azért nagyon szeressenek.

– Az 500 órás nevelőszülői tanfolyamot elvégezted?

– Igen, egy éven keresztül jártam a képzésre a hat gyerek mellett, nagyon nehéz volt. Mármint nem a képzés, hanem megoldani az egész napos távolléteket és a vizsgákat. Nehéz ennyi gyereket, ilyen piciket egész napra másra hagyni.

– Hogy telik egy átlagos nap?

– Reggel 5 és 6 óra között ébrednek a gyerekek, sorban veszem ki őket az ágyból, peluscsere, öltözés, utána reggeli. Játék, séta, udvari bolondozás, dél körül ebéd, utána alszanak két órát. Délután ugyanaz, mint délelőtt, este fürdés, vacsora, alvás. A mindennapjaink sokszor nehezen telnek, kicsit káoszosan, de mindig találunk benne szép pillanatokat, meghitt perceket. Hat pici gyerek rengeteg feladatot ad, szinte megállás nélkül tesz-vesz az ember. Időt szakítunk minden nap a sétára is, mesére, közös játékra.

– Mik a legnehezebb helyzetek? 

– Amikor mind a hat gyerek egyszerre sír, vagy egyszerre szeretne valamit, vagy ugyanazzal a játékkal akar mindenki játszani. Meg az etetések és a fürdetés. Ami nagyon fáj: semmifajta megbecsülést nem érzek a munkáltatóm részéről. Két ember ellenőriz rendszeresen, a nevelőszülői tanácsadó havonta egyszer, a gyermekvédelmi gyám hetente ellátogat hozzánk, megnézik a gyerekeket, beszámoltatnak a mindennapokról. Legutóbb, mikor együtt eljöttek, burkoltan szemrehányást tettek, hogy nálam káosz van, és nem tudunk a gyerekektől nyugodtan beszélgetni. Hat bölcsis korú gyerekről van szó, akik már mind járnak, pakolnak, futnak, kiabálnak. Hogy a gyerekek nem rajzolgatnak szép csendben, amíg beszélgetünk. Jó szót vagy dicséretet még sosem kaptam, nagyon rosszul esik. Emberfeletti meló ezeket a kicsi gyerekeket csak ellátni is nap mint nap, a többiről nem is beszélve. Nálunk van itthon minden, kert, hinta, homokozó, trambulin, millió járgány, millió játék. Van ötféle babakocsi, hármasikres, kettesikres, testvérfellépős, hogy bármilyen felállásban el tudjunk menni sétálni. Programokat szervezek, két bébiszitterem van, hogy ha bármi adódik, valamelyiket el tudjam érni. Hétszemélyes a kocsink, hogy mindannyian mehessünk. Úgy érzem, a maximálisnál többet is teszek. Nagyon bánt az elismerés hiánya.

Vásári-Szabolcs

– Mi a legnagyobb öröm a munkádban?

– Az örökbeadás. Örülök, hogy végre rendeződik az életük, végre ők is igazi családban élhetnek majd, boldogan, gondtalanul. Csodálatos látni a szülők meg a kisgyerek egymásra találását, ahogy napról napra közelebb kerülnek egymáshoz. Nagyon megható az örökbefogadó szülők boldogsága, nagyon tudnak örülni és izgulni.

A másik nagy öröm, amikor új gyereket kapok. A barátkozás vele, a beillesztése a mindennapjainkba, a megszelídítése, ez szintén nagyon nagy kihívás és egyben sikerélményt adó tevékenység. Nagy izgalommal várom mindig a telefont, amikor van üres férőhelyem.

– A hazagondozás nem ilyen jó élmény?

– Hazagondozásnál bennem mindig maradnak kételyek. Vajon meddig tart az idill, vajon nem kerül vissza a gyerek a rendszerbe? Biztos, hogy minden rendben lesz? Örökbeadásnál sokkal biztosabb vagyok a gyerek jóllétében.

– Ha bárhova mész, mit mondasz, mi ez a hat gyerek? Szoktak kérdezgetni?

– Mindenhol feltűnést keltünk, gondolhatod. Még három gyerekkel is, nemhogy hattal. Idegeneknek nem magyarázgatok semmit. Megkérdezik általában, hogy ez mind a magáé? Igen. És gratulálnak meg álmélkodnak meg szörnyülködnek. Én csak mosolygok.

Olyanoknak, akikkel sokszor találkozom, vagy a szűkebb környezetemhez tartoznak, elmondom, hogy nevelőszülő vagyok és ők a nevelt gyerekeim. Úgysem tudják mi az, legtöbben azt hiszik, hogy az örökbefogadást jelent. Azt, hogy a saját gyerekeim örökbefogadottak, nem szoktam elmondani senkinek, azt a család tudja, az ismerősök, és akiknek feltétlenül szükséges, például az orvos. Ahhoz aztán végképp senkinek semmi köze és nem is kérdezik, miért mondanám.

– Most csupa picid van. El tudod képzelni magad kamaszokkal is? Milyen érzés lenne, ha valamelyik gyerek nálad ragadna nagykorúságáig?

– El tudom képzelni kamaszokkal is, olyanokkal, akiket én neveltem fel. Ha itt maradna valamelyik gyerek, akkor nevelnénk őt szeretetben addig, ameddig szüksége van ránk.

– Teszel-e különbséget az örökbefogadott és a nevelt gyerekek között?

– A sajátjaim és a többi gyerek között természetesen teszek különbséget, még ha ez nem is annyira látványos vagy érezhető egy kívülálló számára, de szükség van rá. A sajátjaimnak szükségük van arra, hogy érezzék, mi már örökre összetartozunk, mi egy család vagyunk. Tudják, hogy ők az én gyerekeim. A többieknek fontos, hogy érezzék, ez nem az ő végleges otthonuk, nekik van másik anyukájuk, apukájuk, ők most nálunk laknak, de majd elkerülnek tőlünk az igazi családjukhoz. Beszélgetek erről velük, persze nem mindennapos téma, de időről időre szóba kerül.

A különbségtételt nagyon tapintatosan kell kezelni. A külsőségekben, ruhában, játékban egyformán megkapnak mindent. Érzelmileg adok többet az enyéimnek és úgy, hogy ezt a többiek ne érezzék bántónak. Egy példa. Esténként mindenkit lefektetek, és utoljára hagyom az én drágáimat. És akkor együtt tudunk még kicsit sutyorogni a sötétben, összebújni, puszilgatni egymást. A többi gyerek a saját szobájában, a kis ágyában a cumijával, állatkájával alszik, ők is megkapták az esti meghitt elaltatást. Az ikreim megkapnak még többet, mert szükségük van rá nekik is, meg nekem is.

– Az ikreket egyszer meglátogatták a szülők, tehát tudják, hol laksz. Érdeklődtek azóta a gyerekekről? Mit tennél, hogy kezelnéd, ha holnap betoppannának? 

– Nálam nem érdeklődtek, a családgondozójukon keresztül szerettek volna fényképeket kérni a gyerekekről. Ez már utána történt, mikor hivatalosan is lezajlott az örökbefogadás. A családgondozónak elmondtam, hogy nem tudok képeket küldeni, mert örökbe fogadták a gyerekeket és nem vagyok már illetékes. Ezt csodálkozva hallgatta, nem tudott róla. Ha megjelennének, akkor elküldeném őket. Titkos örökbefogadással fogadtuk a gyerekeket örökbe, nem mondanám meg nekik, hogy itt vannak. Majd ha a gyerekek szeretnének velük találkozni, amikor annak eljön az ideje, akkor úgyis megkeresik őket. Ennek itt és most nincs létjogosultsága, hogy bármilyen kapcsolatot is létesítsenek velük. Nem tartom egyébként valószínűnek, hogy érdeklődnének, mert addig sem voltak kíváncsiak rájuk, amíg lehetett volna, amíg még ők voltak a szüleik.

– Szeretnél még örökbe fogadni gyereket?

– Szeretnék még egy kisfiút örökbe fogadni. Legszívesebben a pici Csabát, de a kora miatt a jelenlegi szabályozás mellett ez nem lehetséges.

Advertisements

20 responses »

  1. A kisfiamat a nevelőszülők a kórházból hozták el, és károm éves elmúlt amikor örökbe fogadtuk. Részükről nagyon nehéz volt az elválás, az összes eddig nevelt gyermek közül Őt nagyon megszerették. Amikor elhoztuk, az nagyon nehéz volt, nekünk is, hát még nekik. Sírtak, sírtunk, a gyerekek is, a kis barátja el sem búcsúzott. Egyedül a kisfiam mosolygott, elköszönt a nevelőszüleitől, a gyerekektől, és már ugrott is be a kocsinkba, és sürgetett minket, hogy menjünk már. Minden tiszteletem a nevelőszülőké, nehéz, felelősségteljes feladat. És köszönöm Nekik, hogy szerették, féltették, óvták a kisfiunkat.

    Kedvelés

  2. Nagyon szép volt az egész interjú. Ez a kedvenc mondatom: “A saját nem azt jelentette számunkra, hogy a mi húsunk-vérünk, hanem azt, hogy mi alkotunk egy családot egy gyerekkel, együtt jóban-rosszban, mi gondoskodunk róla és neveljük, szeretjük örökre.” ❤

    Kedvelés

  3. Jó volt azt olvasni, hogy van olyan nevelőszülő, aki örül annak, hogy a gyermeket örökbe fogadják, hogy rendeződik a sorsa, hogy lesz igazi anyukája és apukája. Szívmelengető, hogy nem úgy érzi, hogy elveszik tőle a gyereket, még ha fáj is neki a gyerek hiánya, de együtt örül az örökbefogadókkal. Bárcsak minden nevelőszülő így viszonyulna a dologhoz és az örökbefogadókhoz … Végtére is, a gyerek érdeke, hogy legyen egy olyan családja, amelyet sajátjának tudhat, amely végleges és örök.

    Kedvelés

  4. Jó olvasni ilyen érzelemmel teli nevelőszülő(k)ről. Az elején, gyermekekkel kapcsolatos tapasztalat nélkül biztosan nehéz lehetett egy oviskorú kisgyerekkel. A különböző státuszú gyerekek egy családban téma viszont facsarta a szívemet… Végül is előfordulhat, hogy valamelyikük ebben a családban éri el a nagykorúságot, nem biztos, hogy mindegyikük örökbefogadott lesz. Viszont szép “munka” lehet új értékrendet adni nekik. Az pedig megmosolyogtatott, hogy őket örökbefogadó szülőkkel keverik, bennünket ugyanakkor a nevelőszülőkkel.

    Kedvelés

    • Nagyon klassz interjú, köszönjük! Igen, komoly feladat elé állíthatja az embert, hogyan kezelje a sajátjait valóban a sajátjaiként úgy, hogy a nevelt gyerekek ne sérüljenek. Ne feledjük, hogy Magyarországon manapság már általában csak az a gyermek marad felnőtt koráig nevelőszülőnél, akivel rendszeresen tartja a kapcsolatot a vérszerinti családja (meg persze aki annyira beteg vagy túlkoros). Tehát a nevelt gyereknek felnőve úgyis tisztában kell lennie vele, ki az, akihez őt rendszeresen viszik látogatásra, és tudnia kell, hogy mi a különbség közte, és a másik gyerkőc között, akivel együtt nevelkedik.
      Nagy kihívás lehet még, ami itt is elhangzott, hogy azt is kezelni kell, a nevelt gyerek a biológiai családjához látogatva esetlegesen teljesen más értékrenddel találkozik, mint a nevelő családban. Segíteni kell őt abban, hogy ezt a kettőséget fel tudja dolgozni. Egy nevelőszülőtől hallottam például, hogy a kisiskolás nevelt gyerekét vitte láthatásra a vérszerintihez, aki általában elég lepukkantan szokott megjelenni az ilyen látogatásokon. Megérkezéskor a kislányra rá kellett szólni, hogy adjon puszit az anyjának, amit megtett, de utána látványosan megtörölte az arcát, és később mondta is a nevelőjének, hogy az anyukája piszkos volt. A visszagondozással kapcsolatban maximálisan megértem az érzéseit. Kemény dolog lehet olyan körülmények közé adni egy kicsit -akinek a jólétéről te gondoskodtál hónapokig, esetleg évekig- amiről biztosan tudod, hogy sokkal rosszabb, mint amiben nálad volt, még akkor is, ha az a vérszerinti családja, és érzelmileg többet tudnak neki adni, mint a nevelőcsalád. Hallottam olyan esetről, ahol a nevelőmamának gyakorlatilag egy nyomortanyára kellett visszaadnia a picit, akit majdnem két évig nevelt. Nem volt könnyű feldolgoznia.
      Valóban sajnálatos a szakmai elismerés hiánya, de az a nagy helyzet, hogy ebben az országban ez bizony minden munkahelyen így van, úgyhogy bármi mással foglalkozna, valószínűleg akkor is találkozna ezzel a jelenséggel… bár tudom, ez sovány vigasz. 🙂

      Kedvelés

  5. Nagyon hasznos nevelőszülőkkel készült interjúkat olvasni. Köszönjük!

    Az merült fel bennem, hogy nem skizofrén helyzet-e valahol az, amikor a saját gyerekek a neveltekkel hasonló korúak? Egyetértek azzal, hogy különbséget kell tenni a saját és a nevelt között a gyerekek érdekében is. A sajáttal az ember egy életre tervez, a nevelteknél mindig ott van az átmenetiség tényezője. A sajtnak tudnia kell, hogy ő nem egy limbóban van, hanem a végleges helyén. Ugyanakkor a saját gyerekéért a szülő sokszor erőn felüli áldozatot hoz pl. nagyobb lakásba költözik hitelből, fizeti a tandíját, magánórákat, hobbikat, nyári táborokat stb. A nevelteknél van ennek egy határa, ami morálisan elvárható valamint fizikailag és anyagilag is. Hogy lehet ezt kezelni? Milyen érzést kelt ez a nevelt gyerekekben?

    Kedvelés

  6. nagyon szép írás és hasznos. 🙂 Köszönöm, jó volt olvasni.

    u.i örökbefogadott testvérek egymásra találása cikkek egyszer úgy olvasnék :))))

    Kedvelés

  7. Szeretném, ha a mi babánk is hasonló kaliberű nevelőszülőtől jönne, és örökbefogadóként is elképesztő, amit véghez viszel. Nem tudom, hogy tudtad olyan hideg fejjel kikerülni az ikrek kapcsán a túl korai konfrontációt. Mennyit gondolkodtál ezen a válaszon? Vagy spontán volt?

    Nagyon sajnálom, hogy nem kapsz elég elismerést, pedig megérdemelnéd. A profizmusodért minimum… Remélem, azért mi itt valamicskét árnyaljuk a képet, és a neveltjeid szeméből is a szeretet sugárzik rád. Köszönöm, hogy engedtél belelátni az életetekbe.

    Azt szeretném megkérdezni, hogy mennyiben látod hasznosnak az 500 órás tanfolyamot? Milyen témákat tárgyaltak? Az mindenhonnan hallani, hogy időbeosztás szempontjából nem volt épp nyerő felállás. De az anyag legalább adott valami pluszot? A gyakorlatodból azt gondolom, nem sok meglepetés ért azon a tanfolyamon…

    Kedvelés

  8. Mindig szívesen olvasok a nevelőszülők munkájáról. Korábban én is évekig gondolkoztam, hogy az örökbefogadást válasszam-e, vagy a nevelőszülőséget.Az örökbefogadás mellett döntöttem.

    Úgy hallottam, újra elég a 60 órás tanfolyam is. Igaz ez?

    Kedvelés

  9. Sziasztok! Örülök, hogy pozitív visszhangot váltott ki az interjú. Szívesen válaszolok a kérdésekre is.
    Kata, a túl korai találkozás az életadóval szerintem csak zavart és értetlenséget váltana ki a gyerekekből. Először meg kellene érteniük az örökbefogadás fogalmát, tényét, mi még nem tartunk ott, kicsik még. Nekik még ez felfoghatatlan. Semmi szükségük egy ilyen élményre. Én vagyok az Anya, aki senkivel nem helyettesíthető és nem felcserélhető. És ez most így van jól, erre van szükségük. Majd találkoznak ha eljön az ideje és akkor amikor majd ők akarják. Szerintem ez így természetes és így van jól. A biztonság, amire leginkább szükségük van a mindennapokban. A kiszámíthatóság. Még fokozottaban mint egy átlagos családban.
    Az 500 órás egy érdekes kérdés, vegyes érzelmeket kelt bennem. Adott sokat és elvett sokat. Elvett az időmből, energiámból rengeteget, sokszor teljesen feleslegesen. Adott új ismereteket, más nézőpontot, és emberileg csalódást. A nevelőszülő társaimban csalódtam. A gyakorlatban nem sok mindent tudok hasznosítani belőle, aszerint neveltem eddig is a gyerekeket mint amiket ott tanultunk. Pár dolog azért hasznos volt.
    Ella, arra még nincs jogszabály, hogy elég a 60 órás, az viszont igaz, hogy a képzések most leálltak a kezdeti nagy lendülethez képest. A nevelőszülőség és az örökbefogadás 2 teljesen különböző dolog. Semmi közük egymáshoz.

    Kedvelés

    • OoO véletlenül sem bírálni akarom, amit tettél, magam is ugyanígy gondolkodom. A megjegyzés inkább arra vonatkozott, hogy ekkora diplomáciai érzéknek, asszem, én hirtelen híján lennék.
      Most megint megerősített ez a válasz abban, hogy sajnos nem abba az irányba halad a képzés, amerre kellett volna…

      Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s