67 százalékkal nőtt 2007 és 2017 között a gyerekvédelemben élő 6 év alatti gyerekek száma. A szakpolitika több szigorítással reagált a közelmúlt gyerekbántalmazási botrányaira, azonban kérdéses, hogy a leginkább kiszolgáltatott gyerekek kerülnek-e be a rendszerbe. A növekedés közrejátszik az örökbefogadások számának emelkedésében is.
“A Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezet szerint rengeteg a jogellenes, indokolatlan kiemelés, felülreprezentáltak a hozzájuk fordulók között a szegénység miatt vegzáltak. Székely László ombudsman öt megyére kiterjedő vizsgálata szerint a kiemelések harmada anyagi okból történik. Ahol erősebb az alapellátás és több szolgáltatással tudják a hátrányos helyzetű családokat segíteni, ott kevesebb gyereket vesznek el a szüleitől. Ugyanakkor pusztán anyagi eszközökkel nem előzhetők meg a kiemelések, a családok együttműködési készsége és a települési önkormányzat hozzáállása is nagyban számít. Nehéz megoldani a családok időleges nehézségeit, kevés a helyettes szülő, a gyermekek átmeneti otthonainak is egyenetlen az eloszlása, hosszú a várakozási idő egy férőhelyre. A gyermekvédelmen túlmutató probléma a szociális bérlakások hiánya, sok családnak a lakás elvesztése a gyerekek kiemelését is jelenti. Eközben nő a szegénység veszélyének kitett gyerekek száma, még ha a számítási módosítások miatt a hivatalos statisztikák ezt el is fedik.
„Egyre gyengébb a helyi ellátórendszer, a politikai hangulat miatt egyre ellenségesebbek a segítő foglalkozásúak, védőnők, szociális munkások, pedagógusok, félnek a nagy balhéktól, újsághírtől, inkább kiemelik a gyereket születéskor, vagy kicsi korban arra hivatkozva, hogy nem biztosítottak az ellátás feltételei” – sorolja a gyerekvédelem hibáit Herczog Mária szociológus, az ENSZ Gyermekjogi bizottságának tagja. A szegényellenes retorikán túl a helyi önkormányzat anyagilag is a kiemelésben érdekelt, nem nekik kell helyben támogatni a családot, a szakellátást a központi büdzsé fedezi. → olvasásának folytatása
Két fontos körülmény is kihat az örökbefogadások alakulására mostanság: a kormányhivatal és a koronavírus.
Az első az átlagember számára megfoghatatlanabb: a gyámhivataloktól a kormányhivatalokhoz kerül sok örökbefogadással kapcsolatos jogkör. Egész pontosan: 2020. március 1-től a megyeszékhelyen működő gyámhivatal helyett a megyeszékhely kormányhivatala
dönt a gyermek örökbe fogadhatónak nyilvánításáról,
felveszi a vér szerinti szülők nyilatkozatát a titkos örökbefogadáshoz való hozzájárulásról
engedélyezi a kötelező gondozásba kihelyezést, az örökbefogadást, dönt az utánkövetésről
dönt a felek közös kérelme alapján az örökbefogadás felbontásáról,
és itt indíthatják el a felnőtt örökbefogadottak a vér szerinti család hivatalos megkeresését.
Az örökbefogadók alkalmassá nyilvánítását továbbra is a járási/kerületi gyámhivatal végzi. További változás, hogy a fellebbezési lehetőség megszűnik, bírósági úton lehet megtámadni a döntéseket (például, ha egy örökbefogadásra jelentkezőt alkalmatlannak nyilvánít a gyámhivatal, vagy ha egy gyereket kiemelnek a családból vagy örökbefogadhatónak nyilvánítanak). Azaz, szűkülnek a jogorvoslati lehetőségek. Mindez az átfogó közigazgatási reform része, de minket az örökbefogadás érdekel.
Egyébként pár éve, 2013 elején volt egy hasonló nagy átszervezés, akkor kerültek át a járási gyámhivataloktól a megyeszékhelyen működőkhöz a fenti feladatok, és utána az illetékesek nagyon dicsérték, mennyire felgyorsította az örökbefogadásokat.
Mit jelent mindez hosszú távon? Ezt nem lehet tudni még. A mezei örökbefogadók szempontjából nem sok változik, ugyanúgy be kell menni egy hivatalba nyilatkozni, ami jó esetben azonnal, rosszabb esetben pár napon belül kiállítja a határozatot (elvileg 60 nap áll rendelkezésre, de reméljük, ennyire nem fog elnyúlni az eljárás). Egyes híresztelések szerint mindez azt a kormányzati szándékot szolgálja, hogy a házaspárokat tovább preferálják az örökbefogadásban az egyedülálló és meleg jelöltekkel szemben. Ilyen kevés idő alatt ezt nem lehet megállapítani.
Rövid távon viszont okozhat kavarodást, hisz az összes, folyamatban levő ügyet át kell tenni, új embereknek kell beletanulni a feladatba. Az első hírek szerint vannak megyék, ahol nagyon flottul átvették az ügyeket, máshol előfordult 1-2 hét csúszás a kihelyező határozattal.
A blogon számos írás foglalkozik az örökbefogadás hivatalos menetével, ezeket idővel aktualizálni fogom.
A másik körülmény mindenkit érint: a koronavírus és az ellene tett intézkedések (iskolabezárás, karantén). A gyerekvédelmi intézményekben látogatási tilalmat vezettek be, sok megye leállította a team értekezleteket és az ismerkedéseket, a hivatalok korlátozottan működnek, a fél ország otthon van a gyerekével. Viszont a minisztérium útmutatója szerint az újszülött gyerekek örökbefogadását továbbra is segíteni kell. Igen ám, de a civil szervezeteknél sok segítő 60 feletti… És a helyzet napról napra változik, nem is tudjuk, mennyi ideig tart, és megyénként más-más megoldások lehetségesek. Megpróbálom összeszedni, kinek mi várható a közeljövőben: → olvasásának folytatása
Riport egy mélyszegénységben élő örökbeadó anyával. A család helyzete most stabil, a szülőknek a mindene a sok gyerek, ám két testvért mégis örökbe kellett adniuk. Tündéhez és családjához a Fészek Alapítvány segítségével jutottam el. A neveket megváltoztattam, a fotók nem őket ábrázolják. A fényképekért köszönet Szarka Zoltánnak.
Tünde, a párja, István és az öt gyerekük tavaly nyáron jutottak el először a Tiszához. Ugyan már hat éve élnek egy településen, ahonnan csak öt kilométer a part, de egy mélyszegénységben élő család számára bizonyos távolságok nagyobbak. Autó nincs, kerékpár nincs, busz nem visz oda, a gyerekek között eddig mindig volt totyogó… Tavaly végül lesétáltak, ugyan a vízbe Tünde nem engedte a gyerekeket, mert nem tudnak úszni, de legalább látták a folyót.
Tündéhez a Fészek Alapítvány vezetője, Katona Andrea és férje, Gyula visz el. Kétszobás kis kockaházba érkezem, a kertben a budi ajtaját lengeti a szél, kócos kutya, de a négy négyzetméteres előtérben egy szerény, ám rendes konyha fogad. Hűtő, tűzhely, pár konyhai eszköz csinosan felakasztva, üvegben egy szál művirág. A házról hamar kiderül, hogy igazából egyszobás, abban él az egész család. A másik, kicsi helyiségben a fát tárolják, kint a kertben ellopnák. Fagyos márciusi nap van, Tünde befűtött a kályhába. A szoba, ahol hét ember alszik, rendes, tiszta, a kopott betonpadlót szőnyeg, az öt ágyat takaró borítja, a sarokban egyetlen szekrény. Hogy fér bele hét ember holmija? A falakon fotók a gyerekekről. A legtöbb a két kicsiről, akik nem velük élnek. Róluk rendszeresen küldenek fotót az örökbefogadó szülők. A nagyobb gyerekekről óvodában készült képek, kevesebb, erre végképp nincs pénz, ami van, azt Andrea fizette ki.
Az anyuka magyarázza, hogy alszanak, az ágyak közül több nyitható. Közben a szekrény tovább szűkül, mert Andrea és Gyula behordják a kocsiból az adománynak hozott gyerekruhákat, cipőket, a zsákokat szépen elhelyezik az egyetlen kanapán. „A gyerekek nagyon fognak örülni a cuccoknak, jobban, mint ha a boltban csokit veszek nekik. Andi néni havonta jön. Mindenben rá számíthattam, ő iskoláztatta be a gyerekeket szeptemberben, ő vette meg a fehér inget, fekete szoknyát. Nagyon rendesek, segítenek, bármi gondunk, bajunk van. A tanév végén szólt, hogy menjek be az iskolába, írassam össze, mi kell az iskolakezdéshez őszre, majd jön, megveszi.” „Volt, hogy Áron egy hétig cipő nélkül járt, átdobták a gyerekek a kerítésen” – teszi hozzá a ruhatémához a férfi, István a nemrégi sztorit.
Mit csinál az öt gyerek az egy szobában, ha rossz az idő? „Nem tombolnak, bekapcsoljuk a mesét nekik, babáznak, elfoglalják magukat, Áron átmegy a haverjához, nem szeret itthon lenni a lányokkal.” Tünde és párja napközben a tévét nézik, amíg a gyerekek iskolában, oviban vannak, a tévé a beszélgetésünk alatt is duruzsol. Ez a kapcsolat a külvilághoz. → olvasásának folytatása
Mi vesz rá egy nőt, hogy megölje a saját frissen született gyermekét? Ma a téma klasszikusát, Cseres Judit Eltékozolt újszülöttek című művét mutatom be. A pszichológus szerző két évtized (1982 és 1999 között) összes magyarországi újszülöttgyilkosságát elemezte, s döbbenetesen alapos tanulmányt adott közre a hátborzongató témáról. Aki kriminológus, védőnő, vagy krízisterhesekkel foglalkozik, olvassa el, a többieknek elég lesz az én kis összefoglalóm, az eredeti egy tudományos munka, sok-sok táblázattal és jogtörténettel, szadisztikus részletekkel, s amúgy sem kapható már, de még könyvtárban is nehezen férhető hozzá.
Kezdem a számomra meglepő következtetésekkel. Az újszülöttjüket megölő nők nem a legnyomorultabbak közül valók a 286 elemzett ügy alapján. Hajléktalanok, állami gondozottak, büntetett előéletűek, prostituáltak, szellemi fogyatékosok, ideggyógyászati kezelés alatt állók, alkoholisták ugyan szerepelnek az elkövetők között, de az összes fenti csoport kisebbségben van. A tettesek kvázi „normális” helyzetű nők, nagy többségüknek ép az értelme, lakásban lakik, családjában nőtt fel, dolgozik, tanul, vagy gyesen van. Jobban szálazva az adatokat talán alsó-alsó-középosztálybelinek mondanám őket. Diplomás nem találtatott köztük, de felük elvégezte az általános iskolát, 14 százaléknak érettségije is van.
Másképp szólva: még van vesztenivalójuk, és épp ezt veszélyezteti a váratlanul érkezett újszülött.
Cseres az újszülött halálához vezető fő tényezőt a titokban látja. Általában egy olyan helyzet a háttér, hogy a család – noha kívülről nézve normálisnak tűnik – belülről kiürült, csak a hagyományos szerepek tartják össze, nincs valódi kommunikáció a benne élők között. A lányt-asszonyt általában a nagyon szűken vett női szerepekbe nyomják be, nincs eszköze egy váratlan probléma megoldására vagy egyáltalán megbeszélésére, nincs segítő háló körülötte. Családtagjaitól sem várhat érdemi támogatást, épp ellenkezőleg, súlyos fenyegetésre számíthat tőlük, ha ez a gyerek világra jön. Mivel nincs semmilyen megoldási ötlete, a nő úgy tesz, mintha a magzat nem létezne, és a szűk család elfogadja ezt az ajánlatot. Az újszülött megöléséhez is az vezet, hogy az eltitkolás „túl jól sikerül”, a szülésig észrevétlen marad a terhesség, és akkor már szinte rákényszerül a szülő nő, hogy eltüntesse a bűnjelet. Cseres három csoportra osztja az elkövetőket: hajadonok, asszonyok és rendezetlen hátterű nők (válófélben, özvegyen, élettárssal élnek). A családban élő fiatal lányok általában az apjuktól rettegnek, ezért titkolják a terhességet. Jellemző, hogy ezekben a családokban a lányok anyja még büszke is rá, hogy nem téma a szexuális felvilágosítás, „mi ilyesmiről nem szoktunk beszélni”, az apának nincs igazi szerepe a családban, amit túlzott patriarchális szigorral leplez. → olvasásának folytatása
Sok szó esett a blogon a roma gyerekek örökbefogadásáról, de nem szerepelt még olyan család, ahol az örökbefogadó szülők is romák. Ma Tonté Barbara és férje, Sörös Iván mesélnek, akik cigány értelmiségiek és egy hároméves örökbefogadott kisfiút nevelnek. Barbara írja a cigány konyháról Budai Zsanettel közösen a Romani Gastro blogot, és a napokban jelenik meg a szakácskönyvük. A beszélgetés a cigány gyereket nevelő szülők Romadopt Klubjában hangzott el, a hallgatóságból többen is kérdeztünk. A támadásokra is kapunk példákat, de hasznos taktikákkal is felvérteződhetünk a beszélgetésből. Nem mellesleg megtudjuk, miért nem feltétlenül jó ötlet cigánymeggy-pálinkával kedveskedni egy roma előadónak!
Mivel foglalkoztok?
Iván: A központi közigazgatásban dolgozom középvezetőként, oktatási témában, roma felzárkózással foglalkozom.
Barbara: Oktatással és közigazgatással foglalkozom, a minisztérium háttérintézményében a tanoda-projekt vezetője voltam, ami hátrányos helyzetű gyerekeknek nyújt iskola utáni segítséget képességfejlesztésre, a lemaradások behozására, esetleg tehetséggondozásra.
Nektek mit jelent, hogy romák vagytok?
Iván: Nálunk apa cigány, anya nem, keveset beszélgettünk erről otthon. Nem beszéltük a nyelvet, nem főztünk „cigányosan”, a nagymama nem mesélt a cigányságról. Dunaújvárosban nőttem fel, ott gyárban dolgozó emberek gyerekei éltek, ismerőseink közül mindenki panelban lakott. Egyszer megláttam az iskola naplóban a nevem mellett, hogy cigány. Meséltem otthon, anya bement az iskolába és kérte, hogy ne strigulázzanak. A kilencvenes években létezett ott egy skinhead-mozgalom, és kaptam beszólásokat, ha mentem valahová a barátaimmal. Bennem először kívülről, a támadásoktól tudatosult a cigányság. A középiskolában művészeti suliba jártam, ott mindenki más volt, járt oda arab, falusi, aki tájszólásban beszélt, meleg, vagy épp aki többször bukott. A cigány „másság” egy volt a száz közül, nem is volt téma, elenyészett ott.
A Romaversitasban, ami a felsőoktatásban hallgatók részére mentori programot működtetett, találkoztam először velem egyidős, főiskolás romákkal, addig nem. Ott alakult egy közösség, így is jöttünk össze Barcival. Ott elkezdtem tudatosítani egy-két dolgot magamban. A külvilág a külső jegyeket látta rajtam, de azt is megkaptam sokszor, hogy te nem tipikus cigány vagy.
Barbara: Én ennek az ellentéte vagyok, Szegedről származom, nagy dózisban kaptam a roma önérzetet otthon, apukám cigányzenész, és ő nagyon büszke rá. Ez nem meglepő, hiszen szinte ez az egyetlen cigány csoport, akiket elismer a többségi társadalom felől. Még aki nem is szeret bennünket, az is elismeri, hogy tudunk zenélni. Ez nagyon kényelmes, mert amíg táncoltunk meg mulatunk, addig nem szólunk bele a politikába. Én egészséges identitást kaptam e tekintetben, nagyon kicsi korom óta tudom, hogy cigány vagyok, mikor engem lecigányoztak, akkor annyit mondtam: „igen, és?”
Ez sokat finomodott bennem. Ha most kérdezed, én nem tudom megmondani, hogy mi a cigányos, minden sablonos választ meg lehet cáfolni. Másoknak egyértelmű, hogy én az vagyok, ez biztos, az kevésbé, hogy bennem ez mit jelent. Hiába mondanám, hogy nagyhangú vagyok és családcentrikus, de hány nem roma asszonyt tudsz mondani, aki szintén nagyhangú és családcentrikus. Nem érdemes ezeket a közhelyeket elsütni. Nekem is a Romaversitas-szal jött, hogy fontos erre figyelni és tudatosabban rálátni a kultúrára és a hagyományokra. Annyira szerteágazó, szinte közösségenként más-más a kultúra. Nekem ebből jött a misszióm, hogy a roma ételeket egy gasztroblogon bemutassam, ez lett a Romani Gastro (Budai Zsanett a másik szerzője).
Budai Zsanett, Janika és Tonté Barbara
Tapasztaltatok kirekesztettséget?
Bara: Én az általános iskolai tanulmányaimat egy szegregált iskolában töltöttem, ahol kettes voltam magyarból. Az unokatestvéreim már olyan iskolába jártak, ahol angolt is tanultak, én mindig kérdezgettem tőlük, mi hogy van angolul. Hamar kiderült, hogy jó a nyelvérzékem. Aztán angoltagozatra kerültem felsőben, imádtam a nyelvet, nagyon jól ment. Mindenki mondta, hogy ne menjek gimnáziumba, azzal nyomasztottak, hogy eladó vagy vendéglátós legyek. Jelentkeztem gimnáziumba, maximum pontos lett a felvételim. Onnantól négyes-ötös voltam. Nekünk az a nagy szerencsénk, hogy úgy lett karrierünk és munkánk, hogy bekerültünk a Romaversitasba, és ott kiépítettünk egy kapcsolati tőkét.
De mikor az első főiskolámon záróvizsgáztam, emberi erőforrás-szakemberként, kijött a bizottság elnöke, elmondta, hogy kitűnőre diplomáztam, de abban a szakmában nem lesz nekem hely. Ebben teljesen igazat adok neki. Utána szereztem egy külügyi szakértői diplomát, azzal helyezkedtem el. Tegyük hozzá, ha engem elutasítanak egy állásinterjún, nem fogom tudni, miért nem vettek fel: mert nő vagyok? Kisgyerekem van? Roma vagyok? Az ember kap egy csomagot.
Iván: Mi nem tudtunk albérletet kivenni, tízszer elutasítottak minket.
Barbara: Úgy nyitottunk, hogy munkahelyi névjegykártya és kéthavi kaució. → olvasásának folytatása
Sok örökbefogadó múltjában szerepel vetélés. Singer Magdolna (62) gyásztanácsadóként a születés körüli halálozással foglalkozik: a vetélés, halvaszülés miatt elvesztett gyerekek szüleivel. A veszteség feldolgozásáról beszélgettem Magdival, aki maga is örökbefogadó szülő.
– Mutatkozz be, kérlek!
– Gyásztanácsadó, író, mentálhigiénés szakember vagyok. A gyász területén belül elsősorban perinatális gyásszal foglalkozom, azaz vetéléssel és a szülés körüli halálozással. Az országban sok helyen működnek Vendégbabák csoportok, ahol a magzati gyászt tudják feldolgozni közösen az elszenvedők, az egyik feladatom a csoportvezetők felkészítése. És egyénileg is fogadok anyákat, apákat, akikkel beszélgetek a veszteségükről. Elváltam, négy gyerekem van, a nagyok közel negyven évesek, a kicsik húsz év körüliek. A legkisebb fiamat, Benjámint örökbe fogadtuk.
– Hogy jutottál el a témához? Érintett vagy?
– Nekem nem volt vetélésem. Én a hospice-ban haldoklókkal foglalkoztam, a volt férjem meg a háborítatlan születés mozgalmában tevékenykedett, és mivel a születésnél is van halál, egyértelműen adta magát a feladat. Elkezdtem interjúkat készíteni anyákkal, akik vetélés, halvaszülés, koraszülés vagy abortusz miatt vesztették el a gyereküket, ebből született az Asszonyok álmában síró babák című könyvem. (A könyvből egy összefoglaló itt olvasható.) Utána kezdtem elmélyülni a pre -és perinatális szakirodalomban, hogy az elméleti tudást is megszerezzem, majd perinatális gyásztanácsadó lettem.
– Milyen veszteséggel jár egy vetélés vagy halvaszülés?
– Minden közeli hozzátartozó elvesztése fájdalmas veszteség. A magzatvesztésnek megvannak a maga külön nehézségei. Az egyik, hogy nem fogadja el a környezet ennek a gyásznak a létjogosultságát, úgy tekintenek a kisbabára, mint egy fogyóeszközre: fiatalok vagytok, jön majd a következő. Ezt jó szándékkal mondják, de mélyítik a szülők fájdalmát, mert azt üzenik, nekik arra sincs joguk, hogy megsirassák a babát, hogy szomorúak legyenek, mert ezt lebecsüli, pótolható veszteségnek tartja a világ. Persze, általában jön következő kisbaba, de attól ez egy fájdalmas veszteség. A környezet nem támogat, sőt, elhallgatja, szőnyeg alá söpri a témát, sokszor családon belül is.
– Esetleg nem is tudják, egy korai terhességet nem mondanak el a szülők babonából.
– Igen, ez is lehet. Ha pedig nem újszülöttről, hanem magzatról van szó, akkor olyan valakit kell elgyászolni, akit nem ismerünk, nincsenek róla emlékképek, sokszor a találkozás sem jön létre. Magyarországon általában nem olyan tudatos az egészségügyi személyzet, hogy elősegítse a találkozást.
Két hete hunyt el Czeizel Endre orvos, genetikus, akinek bírósági eljárással végződött amerikai örökbeadási ügye mellett kevésbé ismert, hogy a kilencvenes évek elején egy sikeres és törvényes hazai örökbefogadási programot is működtetett. Ma ezeket foglalom össze. Új megállapításaim nem lesznek, az ügyben a bírósági eljárással kapcsolatos tudósításokra illetve Czeizel nyilatkozataira támaszkodom. Czeizel az utóbbi időben majdnem minden interjúban szóba hozta az örökbefogadási pert, a haláláról szóló híradások is megemlítették. Egy egész könyvet is írt róla (Czeizel Endre: A Czeizel-ügy, 2004, Galenus Kiadó, ahol külön nem jelzem, ott ebből idézek majd), illetve az idén megjelent róla szóló riportkönyvben is külön fejezet foglalkozik az örökbeadási botránnyal (M. Kiss Csaba: Czeizel Endre – Két életem, egy halálom, 2015, XXI. Század Kiadó). Úgy gondolom, tisztességesebb pontosan leírni a történteket – amennyire ez rekonstruálható –, mint abban a hitben hagyni az átlagos újságolvasót, hogy „Czeizelnek valami örökbefogadási botránya volt.”
A posztban a következő témákkal fogok foglalkozni:
a Czeizel által vezetett legális dajkaanya-program
A legális örökbeadási program (amit a bíróság sem kifogásolt)
azok a nemzetközi örökbefogadások, amik a bírósági eljárásba kerültek
és a kilencvenes évek törvényi szabályozása, amely, már előre mondom, jóval kevésbé volt szigorú, mint a mai.
Czeizel Endre. Fotó: 168 óra
Czeizel Endre (1935-2015) pályájának egyik fő vonulata a magzatok életének, egészségének védelme és kutatása volt. Ő vezette be a családtervezés előtti genetikai tanácsadás rendszerét Magyarországon, számos kutatást végzett a születési rendellenességek és az ezt kiváltó tényezők (például terhesség alatt szedett gyógyszerek) témájában. Ő fedezte fel a folsav (magzatvédő vitamin) hatását a születési rendellenességek megelőzésében. Televíziós sorozatokban tette népszerűvé a genetika témáját, és számos könyvet is írt, élete végén a zsenik családfáját kutatta. 2002-ben a rangos Kennedy-díjat ítélték neki Amerikában, egyes vélemények szerint egy hajszál választotta el a Nobel-díj jelölésétől. Ez a hajszál pont a balul sikerült örökbeadási ügy volt. Egyébként tudomásom szerint ez volt az egyetlen magyar bírósági ügy örökbefogadás közvetítése kapcsán.
Dajkaanya-program
Czeizel pályájába a 80-as évek végén kapcsolódunk be, ekkor kezdeményezésére országszerte létrejött az Optimális Családtervezési Szolgáltatások rendszere, ő a fővárosi Családtervezési Központot vezette, az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetője volt és a WHO-nak (Világegészségügyi Szervezet) is dolgozott. A Családtervezési Központban Czeizel vezetésével a kilencvenes évek elején egy legális, a minisztérium által támogatott dajkaterhes-program működött. Ekkorra az orvosi feltételek lehetővé tették, hogy a méh nélküli nők petesejtjét mesterségesen megtermékenyítsék, s az embriót egy másik nő hordja ki, aki a születő gyermeket nyílt örökbefogadás útján átadja a genetikai szülőknek. A korabeli törvények nem szabályozták ezt a lehetőséget, tehát nem minősült tiltottnak az eljárás. Czeizel több tévé- és rádióadásban foglalkozott a témával, hogy mennyire fogadja el a társadalom ezt a megoldást, és toborzott is vállalkozó dajkaanyákat. A fogadtatás jó volt, a levélírók többsége vállalhatónak tartotta a dajkaanyaságot, és összesen 154 nő jelentkezett, hogy kihordja valaki másnak a magzatát. Többkörös szűrésük után őket összehozták a központban nyilvántartott, méh nélküli nőkkel. A programban 17 gyermek született, akiket a kihordó anyák átadtak a genetikai szülőknek. Czeizel intézménye csak a közvetítést végezte, utána jogászhoz, majd meddőségi klinikára küldték az összepárosított jelentkezőket, a megszületett gyermekekről már csak a házaspárok önkéntes beszámolóiból értesültek. A program több ponton mintája lett az intézetben kialakított nyílt örökbeadási projektnek. 2002-ben a parlament betiltotta a dajkaterhesség alkalmazását, és a programnak vége szakadt. → olvasásának folytatása
Mónika nevelőszülő, aki mindkét oldalról érintett: segítette már több gyerek örökbeadását, és két nála nevelkedő picit ő fogadott örökbe. Jelenleg hat baba él nála, két örökbefogadott és négy nevelt gyerek. A nevelőszülőséggel járó örömökről és gondokról, a gyerekek elengedéséről és persze az örökbefogadásról beszélgettünk. Aki a jövőben nem újszülöttet fogad örökbe, az nagy valószínűséggel nevelőszülőtől fogja elhozni, érdemes hát betekinteni, hogy zajlik az élet egy nevelőcsaládban. A belföldön örökbefogadott gyerekek közül pedig minden tizediket a nevelőszülő fogadja örökbe. A szereplők nevét megváltoztattam.
– Hogyan lettél nevelőszülő?
– Középkorú házaspár vagyunk, húsz éve élünk együtt a férjemmel, egy gyönyörű kisvárosban lakunk. Soha nem akartam gyereket. Lehetett volna, de egyáltalán nem vágytam rá. Jól megvoltunk a férjemmel, nem hiányzott senki az életünkből. Mégsem voltam boldog. Több vállalkozást elindítottunk, és egy időben azon gondolkodtunk, hogy családi napközit kellene üzemeltetni. Ez végül nem valósult meg, de időközben elhatároztam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Nézegettem a neten a lehetőségeket, és ekkor olvastam a megyei Tegyesz felhívását, amiben nevelőszülőket kerestek. Kicsit utánaolvastam, hogy mi is ez, mert azt sem tudtam addig, hogy ilyen egyáltalán létezik.
Jelentkeztem, elküldtem az önéletrajzomat, hamarosan elkezdtük a tanfolyamot a férjemmel együtt. Szerencsére ő mindenben támogatott és segített, vállalta az ezzel járó kötelezettségeket. Ekkor már alig vártam, hogy gyerekek vegyenek körül, mintha egy gát szakadt volna át, ami eddig elzárta előlem az anyai érzéseket.
– Azzal a céllal jelentkeztetek, hogy majd örökbe is fogadjátok a nálatok nevelkedő gyereket?
– Nem. Ekkor még a saját gyerek, az esetleges örökbefogadás fel sem merült még gondolati szinten sem bennünk, csak gyerekeket akartam gondozni, ellátni, szeretni. Megcsináltuk a gyerekszobát, vettünk bútorokat, játékokat, babakocsit, bilit, meg sok mindent, amit fontosnak gondoltunk. Nagy öröm volt készülődni. Amikor kézhez kaptuk a működési engedélyünket, lezárult egy fejezet az életünkben. Azóta 15 gyerek élt nálunk hosszabb-rövidebb ideig. Voltak, akiket hazagondoztunk, másokat örökbe adtunk és egy ikerpárt végül örökbe fogadtunk.
– Hogy érkezett az első gyerek?
– A telefonhívás hamarabb jött, mint gondoltuk volna, hirtelen meg is ijedtünk. Három héttel az engedélyek után érkezett hozzánk egy hároméves kislány, Panka, akit a családjából emeltek ki. Két év után visszakerült a vér szerinti szüleihez, de kétségeim vannak a jövőjét illetően.
– Rögtön egy hároméves gyereket kaptál. Hogy tudtad megnyugtatni a nyilván traumatizált kislányt? → olvasásának folytatása
Ma amerikai forrásokból válogatok, amelyek a rasszok közti örökbefogadáshoz nyújtanak segítséget. Jellemzően arra gondolnak, ha amerikai fehér családba fekete baba kerül, illetve ha nemzetközi örökbefogadással érkezik valamely fejlődő országból a gyerek. Ott ez nagy téma, minden örökbefogadással foglalkozó weboldalon létezik egy szekció a más rasszból való örökbefogadásról, és több évtizedes tapasztalatokkal rendelkeznek. Az amerikai szak- és ismeretterjesztő cikkek nem mondják, hogy mindenki képes és alkalmas más rasszból való gyermek felnevelésére. Viszont nem helyeslik, ha az örökbefogadó „színvaknak” tetteti magát, azaz egy fehér család úgy nevel fel egy fekete gyereket, hogy semmilyen módon nem reflektál az eltérő származására. Lehet, hogy a többségi társadalomhoz tartozó fehér szülő úgy érzi, a rasszizmus ma már “nem téma”, a színes bőrű gyermekek azonban beszámolnak előítéletekről, akár sértő megjegyzések, akár pozitív sztereotípiák formájában érték őket. Az sem kellemes, ha a gyerek az egyetlen fekete egy fehér osztályban, és minden mozdulatát mint a népcsoport szimbolikus megnyilvánulását figyeli a környezet.
Magyarországon a más rasszból, vagy fejlődő országból való örökbefogadás igen-igen ritka, bár meglepően sok jelentkező nyitott lenne ázsiai, afrikai babára. Komoly téma viszont a cigány gyerek vállalása a nem cigány örökbefogadók számára. A hazai örökbefogadási rendszer felemás: a keresleti oldalon a szülőjelöltek megfogalmazhatnak származási, etnikai elképzeléseket, kínálati oldalon ugyanakkor ezeket tilos számon tartani a gyermekekről.
Talán a szempontok a hazai várakozóknak is segítenek körüljárni a témát. Lássuk az amerikai tanácsokat!
Örökbefogadásról katolikus szemmel! A beszélgetésekben, interjúkban néha előkerülnek az örökbefogadás és az azt megelőző döntések vallási, erkölcsi dilemmái. Ma Bíró László püspökkel beszélgetek, aki a katolikus egyház családdal kapcsolatos kérdéseivel foglalkozik. Meddőség, nem kívánt terhesség és az örökbefogadás kapcsán felmerülő etikai kérdések kerülnek szóba.
– Mi a katolikus egyház álláspontja a családtervezésről, születésszabályozásról?
– Az élet tisztelete mindenek felett álló érték a gondolkodásunkban. Minden törvény értelmetlenné válik, ha az életet magát nem tartjuk szentnek. Ha azt mondjuk, hogy apádat és anyádat tiszteld, abból következik, hogy a szülő is tisztelje a megfogant gyermekét. Ha a család nem tudja felvállalni ezt az életet, akkor ne ölje meg, hanem adja meg a lehetőséget, hogy valaki örökbe fogadja, ez a hitvallásunk.
Ha orvosi indikációra indokolttá válna az abortusz, az egyház akkor is nemet mond, mert az élethez nem nyúlhatunk. Hány ember szaladgál a földön, akiről magzatkorában kimondták, hogy beteg lesz, és hány édesanya éli meg a száz évet, akiről kimondták, hogy nem éli túl a szülést! Az élet szent, és nem a minősége szabja meg, hogy élhet-e vagy sem. Az ember méltósága nem abból fakad, hogy szép vagy csúnya, hogy okos vagy buta, hanem a létéből. Ez a mi alapgondolkodásunk. Ahol a nem megfelelő minőségű élet fogant meg, és világra jött, a szülők nagy százaléka arról beszélt, hogy a világra jött, például Down-szindrómás gyermek mennyire szeretetreméltó, és az egészségesek világát is odafordítja az élethez.
Ahol meg nem lehet gyerek: a gyerek nem jár a házassághoz, az élet nem kötelező tartozéka a házasságnak. Ha egy házasság a gyerekvállalás szándékával köttetik, de valamilyen okból nem lehet gyerekük, ők attól egy család, a szándék miatt, az egyház családnak tekinti őket. Mert látom, a hívek szenvednek ettől. Óvatosan kell fogalmazni, hogy ne frusztráljuk azokat, akik szeretnének gyereket, de nem lehet nekik.
– Melyek a megengedhető módszerek meddőség esetén?
– Szomorú tény, hogy a magyar társadalomban 15-20 százalék között mozog a meddő házaspárok aránya. Az egyház alapvető üzenete, hogy az élet a szülők személyes egyesüléséből fakadjon. Minden orvosi kezelés megengedett, ami lehetővé teszi, hogy kettejük természetes egyesüléséből foganjon az élet.
– Ha jól értem, ebbe a gyógykezelések, műtétek beleférnek, de az inszemináció és a lombik nem.
– Orvosilag más módszerekkel is előállítható az élet, de az egyház jelenleg idegenkedik attól, hogy ipari termék legyen az élet. Az orvostudomány ma messze előrehaladottabb, mint ahogy az etikai szabályok követni tudják. Sokféle sztori kering, mi tud történni a lombikban, ezeket az etika még nem tudta követni.
„Egyre gyengébb a helyi ellátórendszer, a politikai hangulat miatt egyre ellenségesebbek a segítő foglalkozásúak, védőnők, szociális munkások, pedagógusok, félnek a nagy balhéktól, újsághírtől, inkább kiemelik a gyereket születéskor, vagy kicsi korban arra hivatkozva, hogy nem biztosítottak az ellátás feltételei” – sorolja a gyerekvédelem hibáit Herczog Mária szociológus, az ENSZ Gyermekjogi bizottságának tagja. A szegényellenes retorikán túl a helyi önkormányzat anyagilag is a kiemelésben érdekelt, nem nekik kell helyben támogatni a családot, a szakellátást a központi büdzsé fedezi. olvasásának folytatása
Örökbe.hu 