Három testvér, kis korkülönbséggel, akik közül ketten vér szerinti testvérek. Szilvia és férje, Róbert gyerekei újszülöttként, nyílt örökbefogadással érkeztek. Szilvia mesél a gyors családbővülésről, és a nyüzsgő család mindennapjairól.

– Hogy néz ki a családod?

– Hegedűtanár vagyok, Robival 2007-ben kötöttünk házasságot. Három örökbefogadott gyermekünk van, Ádám öt és fél, Máté három, Eszter másfél éves. Mindhármukat nyílt örökbefogadással fogadtuk örökbe, Ádámot a Bölcső Alapítvány segítségével, Mátét és Esztert, akik vér szerinti testvérek, az Együtt az Életért Egyesületnél.

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? 

– Robival mindketten többgyermekes családban nőhettünk fel, így természetes volt, hogy mi is több gyermekre vágytunk. Mivel autoimmun beteg vagyok, arra számítottam, hogy esetleg nehezebb lesz egy kisbaba kihordása, de arra a legrosszabb álmaimban sem gondoltam, hogy már a gyermek megfoganása nehézségekbe fog ütközni. Aztán amikor a házasságkötésünk után egy évvel még mindig nem jelentkezett a baba, elmentem orvoshoz. A kivizsgálás során kaptam egy tüszőrepesztő injekciót, aminek következtében fellángolt a betegségem. Nem tudtam folytatni a kivizsgálásokat, fájtak az izmaim, nehezen mozogtam. A petevezetékek átjárhatósági vizsgálatát a magas vérsüllyedési értékek miatt nem végezték el. Közben teltek a hónapok. A testvéremék is örökbefogadó szülők, ezért lassan mi is elkezdtünk gondolkodni ezen a lehetőségen is. Tudtuk, hogy ha ezt az utat választjuk, elképzelhető, hogy éveket kell majd várnunk. Én 33 éves voltam, amikor összeházasodtunk. Így – bár a reményt, hogy képes leszek valaha szülni, nem adtuk fel – belevágtunk a végtelen hosszúnak tűnő procedúrába.

– Nehéz volt meghozni a döntést?

– Azt a döntést, hogy indítsuk el az örökbefogadási eljárást, nem volt nehéz meghozni, részben azért, mert láttunk a családunkban erre nagyon pozitív példát. A másik az, hogy én mindig is nagyon szerettem a gyerekeket. Maga az a tudat,  hogy egy másik emberpár gyermekét fogom esetleg felnevelni, nem okozott problémát. Saját magam elfogadásával viszont nagyon megküzdöttem. Nehéz volt elengednem azt, hogy a női lét egy nagyon fontos szakaszán nem fogok soha átmenni, nem fogok gyereket várni. Nehézség volt az is, hogy gyakorlatilag soha nem lett kimondva, orvosilag nem lett megállapítva, hogy nem lehet gyermekem. Ezért a remény mindig is ott maradt a levegőben, a hátsó gondolataimban. Éppen ezért már rég benne jártunk az örökbefogadási folyamatban, amikor végre érzelmileg is el tudtam engedni a szülés gondolatát. Ebben segített az is, hogy egy vérvétel kimutatta, hogy a véremben van valami, amitől a baba szívbeteg lehet. Na ez volt az a pont, amikor azt éreztem, ezt már nem szabad tovább erőltetni. Már azzal is veszélyeztetem az egészségemet, hogy egyáltalán összehozzák a babát, emellett még esély van arra is, hogy betegen szülessen. Arról nem is beszélve, hogy ezt a gyereket fel is kellene nevelni, az apa mellett szüksége van egy életerős, a lehetőségekhez képest egészségileg rendben lévő anyára is.

– A férjed is könnyen beleegyezett?

– Hála Istennek Robi ebben a folyamatban mindvégig mellettem állt, az első perctől kezdve elfogadó volt az örökbefogadással kapcsolatban. Sőt, ő szinte még gyorsabban el tudta fogadni ezt a helyzetet, mint én.

– Milyen gyereket kértetek?

– Másfél évesnél fiatalabb, magyar, egészséges, vagy kisebb korrigálható betegséggel született babát kértünk, a neme számunkra mindegy volt.

– Mennyit vártatok? → olvasásának folytatása