„Szeretnénk úgy felnevelni őket, hogy mindhárman egyformán testvérnek érezzék magukat”

Általános

Három testvér, kis korkülönbséggel, akik közül ketten vér szerinti testvérek. Szilvia és férje, Róbert gyerekei újszülöttként, nyílt örökbefogadással érkeztek. Szilvia mesél a gyors családbővülésről, és a nyüzsgő család mindennapjairól.

– Hogy néz ki a családod?

– Hegedűtanár vagyok, Robival 2007-ben kötöttünk házasságot. Három örökbefogadott gyermekünk van, Ádám öt és fél, Máté három, Eszter másfél éves. Mindhármukat nyílt örökbefogadással fogadtuk örökbe, Ádámot a Bölcső Alapítvány segítségével, Mátét és Esztert, akik vér szerinti testvérek, az Együtt az Életért Egyesületnél.

SZR2

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? 

– Robival mindketten többgyermekes családban nőhettünk fel, így természetes volt, hogy mi is több gyermekre vágytunk. Mivel autoimmun beteg vagyok, arra számítottam, hogy esetleg nehezebb lesz egy kisbaba kihordása, de arra a legrosszabb álmaimban sem gondoltam, hogy már a gyermek megfoganása nehézségekbe fog ütközni. Aztán amikor a házasságkötésünk után egy évvel még mindig nem jelentkezett a baba, elmentem orvoshoz. A kivizsgálás során kaptam egy tüszőrepesztő injekciót, aminek következtében fellángolt a betegségem. Nem tudtam folytatni a kivizsgálásokat, fájtak az izmaim, nehezen mozogtam. A petevezetékek átjárhatósági vizsgálatát a magas vérsüllyedési értékek miatt nem végezték el. Közben teltek a hónapok. A testvéremék is örökbefogadó szülők, ezért lassan mi is elkezdtünk gondolkodni ezen a lehetőségen is. Tudtuk, hogy ha ezt az utat választjuk, elképzelhető, hogy éveket kell majd várnunk. Én 33 éves voltam, amikor összeházasodtunk. Így – bár a reményt, hogy képes leszek valaha szülni, nem adtuk fel – belevágtunk a végtelen hosszúnak tűnő procedúrába.

– Nehéz volt meghozni a döntést?

– Azt a döntést, hogy indítsuk el az örökbefogadási eljárást, nem volt nehéz meghozni, részben azért, mert láttunk a családunkban erre nagyon pozitív példát. A másik az, hogy én mindig is nagyon szerettem a gyerekeket. Maga az  tudat,  hogy egy másik emberpár gyermekét fogom esetleg felnevelni, nem okozott problémát. Saját magam elfogadásával viszont nagyon megküzdöttem. Nehéz volt elengednem azt, hogy a női lét egy nagyon fontos szakaszán nem fogok soha átmenni, nem fogok gyereket várni. Nehézség volt az is, hogy gyakorlatilag soha nem lett kimondva, orvosilag nem lett megállapítva, hogy nem lehet gyermekem. Ezért a remény mindig is ott maradt a levegőben, a hátsó gondolataimban. Éppen ezért már rég benne jártunk az örökbefogadási folyamatban, amikor végre érzelmileg is el tudtam engedni a szülés gondolatát. Ebben segített az is, hogy egy vérvétel kimutatta, hogy a véremben van valami, amitől a baba szívbeteg lehet. Na ez volt az a pont, amikor azt éreztem, ezt már nem szabad tovább erőltetni. Már azzal is veszélyeztetem az egészségemet, hogy egyáltalán összehozzák a babát, emellett még esély van arra is, hogy betegen szülessen. Arról nem is beszélve, hogy ezt a gyereket fel is kellene nevelni, az apa mellett szüksége van egy életerős, a lehetőségekhez képest egészségileg rendben lévő anyára is.

– A férjed is könnyen beleegyezett?

– Hála Istennek Robi ebben a folyamatban mindvégig mellettem állt, az első perctől kezdve elfogadó volt az örökbefogadással kapcsolatban. Sőt, ő szinte még gyorsabban el tudta fogadni ezt a helyzetet, mint én.

– Milyen gyereket kértetek?

– Másfél évesnél fiatalabb, magyar, egészséges, vagy kisebb korrigálható betegséggel született babát kértünk, a neme számunkra mindegy volt.

– Mennyit vártatok?

– A határozatot 2009 nyarán kaptuk meg, amivel rögtön jelentkeztünk is a Bölcső Alapítványhoz. Ádámot 2010. március 1-jén fogadhattuk örökbe, így a többéves várakozás helyett nekünk 7-8 hónapot kellett csak várnunk. Kicsit olyan volt ez, hogy amikor teljesen el tudtam engedni a vér szerinti gyermek vágyát, és érzelmileg, ésszel és teljes lényemmel az örökbefogadás felé tudtam fordulni, a Jóisten válaszolt nekünk: Igen, ez lesz a ti utatok.

– Hogy zajlott Ádám érkezése?

– Viharos sebességgel. A Bölcső Alapítványnál Budavári Zita próbál a gyermekükről lemondó anyukáknak azzal segíteni, hogy a szülés után hagy pár napot számukra, amíg újra átgondolhatják döntésüket. Az anyukák így a szülésen túl, a kórházból kijőve, kicsit visszarázódva a mindennapi életbe adják meg a végső választ. Zita ekkor szokta csak felhívni a leendő örökbefogadó szülőket. Így történt ez a mi esetünkben is. Ádám kilencnapos volt, amikor egy pénteki napon megcsörrent a telefon. Este hosszan beszélgettünk Zitával, ekkor tudtuk meg az anyuka történetét, hogy kisfiú született, a baba nevét, súlyát, hosszát. Mondanom sem kell, aznap éjszaka nem sokat aludtunk, hajnalban már úton voltunk Budapestre. Sajnos Zita akkor éppen az influenzával küzdött, így egyedül mentünk be a Szent István kórházba. Ott nagyon kedvesek voltak, rögtön megfoghattuk, etethettük Ádámot, elkezdődött az ismerkedés. Zitával többször beszéltünk telefonon, még így is nagyon sokat tudott segíteni nekünk. Hétfőn délután már a gyámhivatalban intéztük a papírokat, kedden kora délután pedig elindultunk haza Budapestről, immáron egy új családként, Ádámmal együtt. Mire hazaértünk, a családom feldíszítette a lakást, idevarázsoltak egy kiságyat, egy pelenkázót és egy kiskádat. Csodálatos érzés volt így belépni az otthonunkba.

– Milyen volt a találkozás a vér szerinti anyával?

– Az anyukával a gyámhivatali eljárás előtt találkoztunk a Bölcső Alapítvány irodájában. Nagyon szimpatikus, halk szavú lány volt. Nyilván ő is izgult és mi is nagyon. Zita segített a beszélgetésben. A hivatalos lemondás után zokogni kezdett, amit elég rossz volt látni, átérezni a fájdalmát. Ami nekünk hatalmas öröm volt, az neki hatalmas fájdalom, még akkor is, ha annak, hogy lemondott a babáról, megvoltak a maga okai. Olyan jó volna tudni azt, hogy azóta rendeződött az élete, hogy boldog…

Sacchetto-Viktória

– Milyen volt a semmiből szülővé válni?

– Életem egyik legszebb és legizgalmasabb időszaka volt. A váltás a munkából az anyukalétbe gyors volt és éles. A munkahelyemen kisebb vezetői beosztásban voltam, emellett éppen egy megyei versenyre készítettem fel egy növendékemet, amely az Ádám hazaérkezése utáni napon volt. De ezt mind azonnal és rögtön sikerült félretenni, hiszen erre vártam már hónapok óta. A várakozásban nagy segítség volt, hogy az Ágacska Alapítványnál részt vehettünk a várakozóknak meghirdetett Gyermekre várva csoportban. Jó volt havonta találkozni, beszélgetni hasonló élethelyzetben lévő párokkal, segített “szinten tartani” a várakozást, a készséget egy gyermek befogadására, illetve még jobban felkészülni a baba érkezése utáni időszakra. Úgy gondolom, talán emiatt is könnyebb volt azonnal belehelyezkedni az anyai szerepbe. Persze maga az anyává érés egy hosszabb időszakot ölelt fel. A másfajta fizikai terhelés, az éjszakai folyamatos készenléti állapot és az örökbefogadás körüli izgalmak miatt nagyon fáradt voltam. Ugyanakkor hatalmas erőt adtak az ujjongó baráti, rokoni telefonok, gratulációk. Nagyon-nagyon sokan velünk örültek és egy-egy ilyen beszélgetés hatalmas energiát adott. Persze szokatlan volt a hirtelen bezártság, hiszen az addigi szaladgálós élet után Ádámmal még pár hétig nem lehetett lemenni, ráadásul elég hűvös, szeles idő is volt akkor. Aztán eljött az első séta ideje, kicsit izgulva, de nagyon büszkén sétálgattam az utcán. Még most is melegség tölti el a szívemet, ahogy ezekre a napokra gondolok.

– Hogy jött a testvér ötlete? 

– Már amikor a közös életünket tervezgettük, sokat beszélgettünk arról, hogy nagy családot szeretnénk három-négy gyerekkel. Amikor Ádám másfél éves volt, elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy megszerezzük a határozatot egy második gyermek örökbefogadására. Ádámot is bevontuk a várakozásba, minden este vele együtt imádkoztunk, hogy ha a Jóisten tervében is benne van, adja meg számunkra a második gyermeket.

– Hogy zajlott a találkozás Máté és Eszter mamájával? 

– Nyolc hónapos várandós volt akkor a mamájuk, amikor az Együtt az Életért Egyesület munkatársa felhívott bennünket Máté világra készülődésének hírével. Rá egy hétre találkoztunk vele és az apával a saját otthonukban. Számunkra megrázó volt ennyire testközelből találkozni a mélyszegénységgel. Egy 15 négyzetméteres kalyibában laknak egy hegyen, ahová már az autó sem tud eljutni, és a víz nincs bevezetve. Máté azért született otthon, mert a mentő egyszerűen nem talált oda a lakáshoz. Eszter is otthon született, de ő azért, mert annyira gyorsan kicsúszott az anyából, amikor ő éppen az udvari wc-re ment, hogy esély nem volt arra, hogy a mentő kiérkezzen. De mikor az anyával beszélgettünk, nem éreztük, hogy ettől a helyzettől, a nincstelenségtől ő össze lenne törve, még így is derűs tudott lenni. A szülők nyitottak és nagyon határozottak voltak az örökbeadással kapcsolatban. Még azt is megkérdezték, milyen nevet szeretnénk majd adni a babának. Ha elakadt a beszélgetés, Ildi, az egyesület munkatársa segített továbbmenni.

– Alig másfél évvel később érkezett Eszter. Evidens volt, hogy őt is vállaljátok?

– Igen, hiszen pont azelőtt egy-két hónappal kaptuk meg a határozatot egy harmadik gyermek örökbefogadására, mikor szóltak nekünk, hogy Máténak vér szerinti testvére fog születni. Mondjuk valahogy az nem fordult meg a fejünkben, hogy ez a harmadik gyerek Máté húga lesz.

– És ha születne még egy tesójuk? 

– Igen, ezt a kérdést sokan felteszik nekünk. Nos, negyedik gyermekre nem szereztünk határozatot. De ez nem jelenti azt, hogy ha Eszteréknek születne egy újabb testvére, akkor nemet mondanánk rá. Persze, azért a sort nem lehet végtelenségig folytatni. Az anyuka  elmúlt negyven, így az idő múlásával azért ennek valószínűsége csökkenni fog.

Eszterrel már volt „hat hét”, amíg a szülőanya meggondolhatja magát. Féltetek a visszalépéstől?

– Nem, több dolog miatt is. Egyrészt Máté esetében a szülők már végigjárták ezt a folyamatot, így tudták pontosan, mit csinálnak. Másrészt az is látszott, hogy ahol még mindig laknak a vér szerinti szülők, oda nem fogják kiadni  a gyermeket. Emellett amikor kiderült, hogy újra babát vár és hogy őróla is le fog mondani, az anyuka külön kérte, hogy nekünk szóljanak, bennünket kérdezzenek meg, vállaljuk-e Esztert is. Amikor Eszter miatt újra találkoztunk az anyával, egyáltalán nem kérdezett Mátéról. Ő sokat mesélt Máté és Eszter vér szerinti testvéréről, akit az apával együtt nevelnek, de Mátéról semmit nem kérdezett.

10487593_218779651787616_4828605531664778458_n

– Hogy viszonyulnak egymáshoz a gyerekek?

Nem mondom, hogy nincs néha testvérféltékenység köztük, de szerintem nagyon jó testvérek. Ádám, mint fiú, jól el tud játszani Mátéval, és mint idősebb gyerek, atyáskodó tud lenni Eszterrel. Máté nagyon felnéz Ádámra, Eszterrel  pedig – mivel korban közelebb van hozzá – jól tud huncutkodni. Eszter, mint harmadik, utánozza a fiúkat, mindenben benne van és a kellő rafináltsága is megvan hozzá, hogy elérje a céljait.

– Gyors sebességgel lettetek nagycsalád. Hogy bírjátok a strapát?

– Úgy érzem, mára már egész jól belerázódtunk, összeszoktunk. Ahogy nőtt a gyerekszám, Robi úgy vált egyre jobban apukává. Egyre többet segít nekem, sokkal jobban ráérez, mikor miben tud nagyon segíteni. Ahogy telik az idő, úgy mutatkozik meg a gyerekek egyénisége is, így jobban tudjuk, melyik gyermekünknek mi a szeretetnyelve, mivel tudunk neki örömet okozni, mivel tudjuk a hisztiket kezelni, mivel tudjuk megvigasztalni. Az elmúlt hónapokban kialakult a napi ritmus is, így jobban tudunk tervezni is. Például egyre többször vagyunk képesek odaérni valahova időben, egyre rutinosabban pakolunk össze egy-egy utazás előtt. Persze, nem mondom, hogy nem esne jól néha egy több napos kikapcsolódás, de azt is gyanítom, hogy egy-két nap után már nagyon hiányoznának a gyerekek.

– Volt egy időszak, mikor “az egyik kicsi, a másik pici, a harmadik icipici” volt. Ezt hogy lehet ép ésszel kibírni?

– Nem volt könnyű időszak és azért most sem mindig sétagalopp. El kellett engedni néhány dolgot, sokszor kellett átírni az elgondolásomat. Ilyen például a tiszta lakás, a gyönyörű rend, a nyugodt, szaladgálásmentes étkezések, az olvasás. Próbáltam mindig az adott napra, órára koncentrálni, vagy éppen arra, hogy most ne azon járjon az agyam, hogy például el kellene mosogatni, hanem azon, hogy játsszak egy jót a fiúkkal. Most ennek az időszaka van, volt, s még ha nagyon fárasztó is, tudom, hogy megéri és tudom, hogy ez az időszak sohasem fog visszajönni. Ezért igyekeztem és igyekszem a sok nehézség között meglátni és átélni az örömteli pillanatokat. Persze Robi támogatása és jelenléte mindehhez elengedhetetlen. Nélküle nem tudom, hogy bírnám.

Emellett sok támogatást kaptunk a szüleinktől is. Robi szülei tőlünk ugyan 80 kilométerre laknak, így a napi segítség onnan nehezen megoldható, de amiben tudnak, abban maximálisan segítenek. Az én szüleim pár utcányira laknak tőlünk, ami nagy kincs.

– Mit szólt a család, a tágabb környezet az örökbefogadáshoz?

– Nekünk ezzel kapcsolatban csak pozitív tapasztalataink vannak. A családunk abszolút elfogadó volt, a tágabb környezettől sem kaptunk ezzel kapcsolatban kritikát. Olyannal viszont találkoztam, aki felháborodott azon, hogy nekünk már három örökbefogadott gyerekünk is van, amikor az ő rokona már évek óta vár. Akkor enyhült csak meg, amikor kiderült számára, hogy Máté és Eszter vér szerinti testvérek.

– Mindhárom alkalommal valóban keveset, alig egy évet vártatok, újszülöttre. Hogy lehetséges ez? 

– Igen, ez a kérdés sokakban felmerül, és ahogy elmesélem a történetünket, gyakran én is rácsodálkozom erre. A Bölcső Alapítványnál köztudott, hogy nincs sorrend. Amikor meglett a határozat, mi rögtön jelentkeztünk a Bölcsőnél, aztán elkezdtünk járni az Ágacska Gyermekre várva csoportjába. Itt sikerült találkoznunk Budavári Zitával, aztán később egy másfajta csoportos beszélgetésen is találkoztunk vele. Aztán egyszer csak csörgött a telefon…

Az Együtt az Életért Egyesülethez nem a második határozat kézhezvételekor jelentkeztünk, hanem már sokkal előbb. Úgymond sorban álltunk a várakozó listán. Máté szülőanyjának pedig voltak elképzelései, milyen családba kerüljön a születendő gyermek és mi beleillettünk ebbe a képbe. Ezen kritériumok miatt ugrottunk Máté esetében a többedik helyről az elsőre.

– Kinek mondjátok el? Iskola, óvoda, szomszédok, baráti kör? 

– A közelebbi ismeretségi kör, illetve a szomszédok rögtön az első perctől kezdve tudják az örökbefogadást. Az óvodában Ádámnál vártunk pár hónapot, amíg megismerik az ő személyiségét és csak azután mondtuk meg. Máté ugyanabba a vegyes életkorú csoportba jár, ahová Ádám, így róla már eleve tudták az óvónők, de nem tapasztaltunk semmi negatív dolgot. Így szeretnénk majd az iskolában is. Szeretnénk, ha előbb megismernék Ádámot mindenféle háttérinformáció nélkül, aztán egy közvetlenebb beszélgetésnél, mondjuk családlátogatás alkalmával elmondjuk a tanár néniknek is. De mindez helyzet és körülményfüggő is lesz majd mindhárom gyermek esetében.

– A gyerekekkel beszélgettek az örökbefogadásról?

– Igen. Az ágacskás kötelező tanfolyamon azt nagyon jól átadták nekünk, hogy fontos erről beszélgetni a gyerekekkel. Arra ösztönöztek bennünket, hogy már a pár hónapos csecsemőnek kezdjük el mondani, hogy örökbe fogadtuk. Ami látszólag nagyon egyszerű, de valójában az első ilyen jellegű mondatokat még egy csecsemőnek sem könnyű elmondani. Emlékszem Ádámnál, pedig akkor ő még csak kéthónapos volt, bizony elszorult a torkom, amikor legelőször szemébe néztem és azt mondtam neki: Ádám, mi téged örökbe fogadtunk azért, hogy örökre szerethessünk téged.

Emellett igyekszünk kapcsolatban lenni más örökbefogadó családokkal, ahol a gyerekeink találkozhatnak más örökbefogadott gyerekekkel. A Bölcső Alapítvány minden augusztusban rendez egy találkozót Ráckevén, az Együtt az Életért tavasszal. Kialakult egy baráti társaságunk is azokból a családokból, akik annak idején szintén a várakozók  tanfolyamán vettek részt az Ágacskánál. Ezekkel a családokkal minden nyáron együtt töltünk két-három napot, valamint évente egyszer-kétszer összejövünk egy délutánra valamelyikünk otthonába. Az Ágacska Alapítvány néhány éve a városunkban is működik, így az általuk szervezett programokon is igyekszünk részt venni.

– Mi volt más, mint amit vártál?

– Meglepetést Ádám zeneszeretete okozott. Amikor az örökbefogadást választottuk, akkor arra gondoltam, lehet, hogy el kell engednem azt a vágyamat, hogy a gyerekem zeneiskolába járjon majd, mert lehet, hogy nem lesz jó hallása, ritmusérzéke. Ezzel szemben Ádám nagyon pici kora óta szereti a zenét, itthon sokat énekel, azt játssza, hogy gitározik, furulyázik, csellózik és jó hallása, ritmusérzéke van, és már jár a zeneiskolába, zeneoviba.

Máté pedig rendkívül gyors, mozgékony és hatalmas akarata van. Szoktam mondani, hogy valójában nem három, hanem négy gyermekünk van Igazából az első két – két és fél év volt a legnehezebb. Négy-öt hónapos korától sikított, néha még ma is, ha valami nem tetszik neki. 120 százalékos figyelmet igényelt, különösen szabadtéren. Most már sok mindent jobban megért, ha elfogadta, akkor betartja a szabályokat, sokkal kezelhetőbb, mint volt. A kapcsolatunk nagyon sokat javult, nagyon sok szeretetet sugároz vissza. A legnehezebb számomra, hogy amit elképzelek, azt ne erőltessem rá a gyerekre, hagyjam meg a szabadságát, ha ő valamit nem akar, ne csinálja. Azt, hogy elengedjem az elvárásaimat feléjük. De ezen folyamatosan dolgozom és szerintem jól haladok benne.

SzR

– Próbálsz-e igazságos lenni, nem érzed-e, hogy Máté több figyelmet csikar ki magának, mint a többiek? Okoz ez feszültséget a gyerekek között?

– Próbálok egyensúlyozni a három között. Bár mostanában azért Mátéval sokkal könnyebb. Még mindig nagyon mozgékony, de ahogy okosodik, a szabályokat egyre jobban betartja, például megáll a járda szélén, ha megbeszéljük, meddig mehet előre biciklivel, az adott ponton megáll, játék után többször elpakol magától. Egyébként szerencsére nem vagyok az az aggódós anyuka (ha ilyen lennék, már teljesen megőszültem volna), így többet megengedek Máténak a játszótéren is. Emellett viszont nagyon önálló, ami sokat segít nekem. Ádám egy teljesen más világ. Óriási igénye van a mesére, a beszélgetésre, a testi kontaktusra. Ezekkel az ő szeretettankját könnyű feltölteni például a délutáni alvások idején, amikor a kicsik alszanak és ő nem. Eszter énje most kezd megmutatkozni és azt kell mondjam, nem kell őt félteni. Kellően okos, határozott és rafinált ahhoz, hogy kenterbe verje a fiúkat és mindezt olyan bájjal teszi, hogy elolvad tőle az ember. Még csak pár szót mond, de azzal a pár szóval eligazítja az egész családot.

– Kapcsolatban vagytok a vér szerinti családokkal?

– Nem, nem tartjuk a kapcsolatot egyik szülővel sem. Máté születésekor az anya azt kérte, küldjünk évente egy képet Mátéról. Ez meg is történik, most már Eszterrel együtt, de ez is csak közvetett úton, az egyesület munkatársán keresztül.

– Hangsúlyozzátok, hogy a két kicsi vér szerinti testvér?

– Miután Esztert hazahoztuk, az ismerősök egy-egy találkozásnál sokszor figyelték, mennyire hasonlít a két vér szerinti testvér egymásra. Ez engem nagyon zavart, főleg Ádám miatt, ezért próbáltam elkerülni. Aztán az Ágacskánál voltunk utánkövetésen és ott kérdeztek rá, Ádám mennyire van tisztában azzal a ténnyel, hogy Máté és Eszter vér szerinti testvérek. Javasolták, hogy beszélgessünk vele erről. Azóta néha beszélünk róla, de láthatólag ez nem zavarja Ádámot. Szeretném, ha úgy tudnánk őket felnevelni, hogy mindhárman egyformán testvérnek érezzék magukat. Ebből a szempontból szerencsés, hogy Ádám és Máté fiú, és Eszter a kislány. Egyébként nem egyszer fordult már elő, hogy Ádámot és Mátét ikreknek nézték.

Szilviáék a gyerekekről nem akartak közzétenni képeket.

Reklámok

9 responses »

  1. Köszönöm az interjút, örömmel olvastam a karácsonyi ajándékot! 🙂 Minden jóban bővelkedő, meghitt ünnepet kívánok a blog minden tagjának!

    Kedvelés

  2. Visszajelzés: Harmadik, negyedik, ötödik gyerek örökbefogadása | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s