kötődés

Videó: Barát Katalin a kötődési sérülésekről

ÖrökbeHozzászólás

Egy Örökbe.hu virtuális rendezvény felvételét láthatjátok. Barát Katalin pszichiáter, családterapeuta volt a vendégünk, és a kötődésről, annak sérüléséről és a sérülések lehetséges begyógyításáról, segítségkérésről, billegő örökbefogadásokról beszélgettünk. A felvétel 2021. november 10-én készült. A beszélgetést Mártonffy Zsuzsa vezette, a vágás Tischler Attila munkája.

Tartalom:

2′ a kötődés

12′ mitől lesz kötődési sérülés

20′ a túlhuzalozott agy. Miért sír minden kis ingertől a baba?

23′ kétkezes nevelés: megértjük, de határokat is szabunk → olvasásának folytatása

„Érzelmi éhségből faltam”

Örökbe3 hozzászólás

Sok örökbefogadott gyereknél okoz problémát az ételhez való viszony. Ma egy felnőtt örökbefogadott nő, Erika mesél nekünk kifejezetten az evési gondjairól, saját érzelmi űrjei tükrében. Nehéz, de kincset érő interjú. Természetesen nemcsak az örökbefogadottak küzdenek étkezési zavarokkal, de az örökbefogadó szülőknek hasznos felkészülniük, hogy az érzelmi hiányok túlevésben is megmutatkozhatnak az érkező gyermeknél. Erika teljes története itt hallgatható meg.

Mennyit tudsz az örökbefogadásod előtti időszakról?

Az örökbeadatásom sommázott történetét én az első pillanattól hallottam az örökbefogadó anyukámtól. Soha egy pillanatig nem titkolták, hogy örökbefogadott vagyok. A vér szerinti anyámról azt a képet festette, hogy ő meg akart ölni engem, úgy, hogy hathetes koromban, télen kint hagyott a babakocsiban egy szál pelenkában. Mivel nagyon szenzoros gyerek voltam, éreztem, hogy valami nem oké a történettel. Felnőttkoromban állt össze a kép. Hathetes koromban május eleje volt. Nemrég derült ki, hogy nyolchónapos voltam, a vér szerinti anyám dolgozott, és az ő mostohaanyja vigyázott rám, amikor a babakocsiban maradtam. A pontatlanság mellett a másik gond az örökbefogadó anyám szándéka volt: hogy én féljek a vér szerinti anyámtól, és legyek hálás az örökbefogadásomért.

Nem tudom megmondani, hogy az örökbefogadó anyám szorongása, a halálfélelem, a veszteségtől való rettegés vagy a saját szégyenérzettel kevert haragom okozta a nagyobb stresszt nekem, de ez a stressz egy életen át elkísért.

Elszenvedtél tényleges nélkülözést kiskorodban, vagy csak lelkit?

Nélkülözést biztosan nem. Van egy fényképem, közvetlenül az örökbeadatásom előtt készülhetett, azon igen pufók gyerek vagyok. Traumatizált elszakadást, érzelmi veszteséget biztosan megéltem, többet is. Az egyik ilyen lehetett a magzatként megélt gyász az apám öngyilkosságakor. Ekkor sérülhetett a szülőanyámmal való kötődés is. Valószínűleg nem, vagy csak nagyon rövid ideig szoptatott, pár hónaposan bölcsődébe kerültem. (1969-ben csak három hónap szülési szabadság járt.)

Nyolchónaposan a babakocsiban hagyás következményeként tüdőgyulladással kórházba kerültem, azonnali életmentő beavatkozást hajtottak végre rajtam, és soha többet nem kerültem haza. A kórházban egy ideig infúzióval tápláltak. Utána a szigorú kórházi protokoll szerint négy óránként cumisüvegből kaptam folyékony tejbedarát. Akkoriban a gyermekek éhségérzetét nem vették figyelembe. Az emberi érintkezések kizárólag az ápoláshoz és az etetéshez kötődtek. Talán akkor alakulhatott, ki, hogy akkor is eszem, ha nem vagyok éhes. A kórházból hazavitt egy házaspár, akik pár hét után elálltak az örökbefogadástól. Újabb pár hónap kórház után vittek haza az örökbefogadó szüleim.

Milyen evő voltál piciként az új családban?

Az elmondások szerint az örökbefogadó anyámmal való találkozás szerelem volt első látásra. Mikor előszőr látott, 17 hónapos voltam, ültem egy ágyban és előre-hátra ringattam magam, közben egy pelenka csücskét szopogattam, rágcsáltam, így nyugtattam magam.

A hazaérkezésem után a cumisüveg egy pillanat alatt eltűnt az életemből, mert a kórházban azt a tanácsot kapta, hogy tanítson meg rágni. Otthon sem a kanalat, sem a szilárd ételt nem fogadtam el, fújtam, köptem, öklendeztem. A családtagok nevetve mesélték ezt. De az anyám évek múlva is személyes sértésként élte meg, hogy elutasítottam őt. Ez az éles váltás, a jónéhány traumatizáló etetési epizód okozhatott veszteségélményt, ami később túlevéshez vezethetett. Mindehhez jött még hozzá a gyermeki lelkiismeret-furdalás, mert elutasítottam őt.

Milyen volt az evéshez való viszonyod gyerekként, kamaszként?

Az elmondások szerint nagyon gyorsan megtanultam önállóan enni. Onnantól anyám nagyon büszke volt magára és az én étkezésemre. A kimaradt etetési intimitást és kötődést én azzal próbáltam pótolni, hogy minden altatáskor szopizós pózba helyezkedtem anyám ölébe, és rágcsáltam a pelenka sarkát. Egyik pillanatról a másikra ennek is vége szakadt a „te már nagylány vagy, ilyet csak a kisbabák csinálnak” mondattal. Az értetlenségre, a szeretet utáni sóvárgásra még a mai napig emlékszem.

Később a vacsora utáni közös családi nassolások pótolták ezt az élményt. Ezt a szokást hoztam tovább a saját családomba, és még most is megvan. Ennek akkor még csak „de jó húsban van ez a gyerek” visszhangjai voltak. Ezzel párhuzamosan rengeteg szokás és szabály kapcsolódott az evéshez. Ami a tányéron van, azt meg kell enni. Vendégségben nem illik visszautasítani az ételt. A nagynéni karamelltortájából minimum két szeletet kell enni, nehogy megsértődjön.

Nálam a túlevés, a falási rohamok mindig akkor jönnek, ha egyedül vagyok és magányosnak érzem magam, és emlékeim szerint ez mindig is így volt. Amíg napközis voltam, és reggeltől estig közösség vett körül, az ételhez való hozzájutás is keretek közé volt szorítva, ez kevéssé jelentkezett. De már ott is csúfoltak a duciságom miatt, pedig akkor még csak a normál testsúly felső határát súroltam.

Az igazi gond akkor kezdődött, mikor felsős lettem, az osztálytársaimmal nem nagyon tudtam kapcsolódni, perifériára szorultam, magányos voltam az osztályban. Iskola után egyedül voltam otthon. Rettegtem a magánytól, ettől a debilizáló szorongástól nem tudtam tanulni, megnyugtatásként ettem. Aztán rettegtem, hogy anyám hazaér, és balhé lesz, mert nincs kész a leckém, ettől, mielőtt hazaért, megint zabáltam, mintha előre benyugtatóztam volna magam. Aztán balhé is lett, ettől még magányosabbnak éreztem magam. Veszekedés, bőgés, kontrollált tanulás, aztán vacsora. Vacsoránál nem mertem megmondani, hogy én már tele vagyok, így aztán vacsoráztam. Este pedig jött az intimitást helyreállító közös nassolás a tévé előtt. Gyakorlatilag az evés kizárólag az érzelmi szükségleteimet elégítette ki, egy idő után már semmi köze nem volt a testi szükségleteimhez. Szerintem éveken át nem volt gyomoréhségem, érzelmi éhségem viszont állandóan. → olvasásának folytatása

November 10.: Hogy lehet begyógyítani a kötődési sérüléseket? Vendégünk Barát Katalin

ÖrökbeHozzászólás

Ma a szülő-gyerek viszonyban a legfontosabbnak tartott tényező a kötődés, sok örökbefogadott gyereknél azonban épp ennek a képessége sérül, ha a korai időszakban elhanyagolták, nem megfelelően gondozták, vagy traumákon esett át, több helyen is élt. Az örökbefogadó szülő egyik nagy feladata ezen sebek gyógyítása. De hogyan? A vendégünk dr. Barát Katalin pszichiáter, családterapeuta lesz, akivel arról fogunk beszélgetni:

  • Honnan tudhatjuk, hogy van-e kötődési sérülése a gyereknek?
  • Egy újszülöttként örökbefogadott babának is van traumája?
  • Mit tehet a szülő a mindennapokban?
  • Mikor érdemes segítséget kérni?

És persze mindarról, ami a hallgatókat érdekli.

Mikor: 2021. november 10-én szerdán, 17:30-kor.  Hol: a számítógép előtt, a Zoom program segítségével. Küldök linket. → olvasásának folytatása

Könyv: A kötődő gyermek (The Connected Child)

ÖrökbeHozzászólás

Vendégposzt, Attri Anikó könyvajánlója a The Connected Child című amerikai klasszikusról. A kötetet hamarosan olvasóköri formában is feldolgozzuk.

Ez a könyv számomra, egy 5 éves örökbefogadó szülőjeként nagyon hasznosnak bizonyult, bár sajnos magyar nyelven nem elérhető, és más hasonló kötet sem. Abban különbözik más, az örökbefogadás témáját feldolgozó munkáktól, hogy nem az örökbefogadáshoz vezető úttal és a gyermek hátterével foglalkozik, hanem azzal, ami ezután történik. Amikor a családunk tagjává válik egy örökbefogadott vagy nevelt gyermek, hogyan tudjuk őt úgy fogadni és nevelni, hogy odafigyelünk a különleges hátteréből és élettörténetéből eredő sajátosságokra. A könyv szerzői javasolnak olyan nevelési módszereket és tippeket, amelyeket érdemes bevetnünk (pl. minden nap többszörannyi dicséretet kapjon tőlünk a gyermek, mint amennyi kritikát) és figyelmeztetnek azokra a bevett gyakorlatokra is, amiket érdemes elkerülnünk (pl. büntetésből a szobájába küldeni a gyermeket – ezt nagyon nehezen viselik a traumatizát gyermekek).

A könyv szerzői, Karyn B. Purvis és David R. Cross pszichológiát végeztek, és az örökbefogadás és a gyermekfejlődés témaköreit kutatják a Texas Christian University (Texasi Keresztény Egyetem) Gyermekfejlődési Tanszékén, Wendy Lyons Sunshine pedig újságíró. A könyv fókuszában az örökbefogadott gyermek kötődésének kialakítása és a különböző viselkedési nehézségek kezelése áll pszichológiai szempontból. De messze túlmutat ezen, ajánlják a könyvet nevelőszülőknek is, illetve lényegében bárkinek, aki speciális nevelési igényű gyerekekkel áll kapcsolatban.

A könyv elején a szerzők emlékeztetnek: ne felejtsük el figyelembe venni, hogy gyermekünk milyen körülmények között született és nevelkedett, mielőtt a családunk tagja lett, hiszen a minket megelőző időszak mindenképpen kihatott rá valamilyen módon. Felsorolják, hogy a terhesség és a csecsemőkör idején átélt különböző problémák, az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy épp a szexuális abúzus milyen hatással lehetnek a gyermekre.

Ha a gyerek az első éveit elhanyagoló környezetben töltötte, akkor például ezek a következmények léphetnek fel:

  • ételt gyűjtöget és raktároz, fél az éhenhalástól
  • lapos a feje hátsó oldala az állandó fekvéstől
  • kancsít a mennyezet bámulásától
  • szenzoros feldolgozási zavarokkal küzd
  • kötődési zavarok, az empátia hiánya
  • önmegnyugtató repetitív viselkedések (ujjszopás, önringatás)
  • fél az új helyektől és emberektől,
  • a felnőttek manipulálása, színlelt kedveskedés másoknak
  • válogatás nélkül mindenkivel barátságos a kötődési zavar vagy a kapcsolatok hiánya miatt
  • magas fájdalomküszöb
  • kisebb testsúly és testmagasság a méhen belüli éhezés miatt
  • nyelvfeldolgozási és tanulási lemaradások
  • hallási probléma a fülfertőzések miatt.

→ olvasásának folytatása

“Minden megszakadó kapcsolat azt erősíti a gyerekben, hogy ne merjen bízni”

Örökbe1 hozzászólás

Bátki Anna pszichológussal a kötődés kialakulásáról, építéséről beszélgettem. Örökbefogadó szülőknek ez nagyon fontos téma, a cikkből itt két idézetet közlök, a teljes írás a Gyereksorsok blogon olvasható.Bítki-Anna

Néha megijednek az örökbefogadók, ha azt írja a szakvélemény, hogy a gyerek nagyon erősen kötődik a nevelőszülőhöz.

Ha van egy erős érzelmi kapcsolat a nevelőszülővel, az inkább jó jel, emiatt nem érdemes abbahagyni a barátkozást. Fontos, hogy a gyerek igényeire szabjuk a barátkozást. Ha szeretném, hogy majd hozzám is kötődjön, akkor a szülői érzékenység lesz a kulcs, empatikusnak kell lenni. Ha a gyereknek ez nehéz, akkor inkább több időt kell tölteni a barátkozással.

Néha előfordul, hogy az örökbefogadók már két hete ott ülnek a nevelőcsaládnál és nem halad a dolog, a gyerek még mindig sír, ha kimegy a nevelőanya a szobából. Van, hogy olyan tanácsot kapnak a szülők ilyenkor, hogy ültessék be a gyereket az autóba, vigyék el akár erővel is egy kirándulásra, ha sír, majd abbahagyja.

Tőlem idegen, hogy akkor is vigyük a gyereket, ha sír, ezt én senkivel nem csinálnám. Akkor rövidebb időket töltenék együtt, menjünk ki együtt a játszótérre és tíz percre menjen el a nevelőszülő. Több évtizedes kapcsolatot alapozunk meg, szánjunk rá kicsit több időt. Sok minden lehet a háttérben, lehet, hogy korábban, a vér szerinti családjában bántották a gyereket, azért bizalmatlan. Éljük bele magunkat a gyerek helyzetébe ilyenkor, ne felnőtt aggyal gondolkodjunk, hanem igyekezzünk, hogy számára a legkevesebb sérüléssel csináljuk végig a barátkozást.

…

Látsz tipikus örökbefogadói hibákat?

Hát, talán nem hibáknak nevezném ezeket, de valóban vannak olyan viselkedésminták, amik jellemzőbbek az örökbefogadó szülőkre. Gyakran előfordul, hogy saját bizonytalansága vagy szorongása miatt nehezen fegyelmez, nem tart határokat, vagy mindent meg akar adni a gyereknek, és úgy érzi, nagyon rövid idő alatt neki kell pótolni a korábban elszenvedett hiányokat. Sokan érzik úgy, hogy nekik ki kell érdemelni a gyerekük szeretetét, nagyon törik magukat, mert nem bíznak benne, hogy a gyerekük úgyis kötődik majd hozzájuk, kialakul és tartós lesz a szeretetteli, jó szülő-gyerek kapcsolat. Nagyon jellemző a félelem az örökbefogadás témájától, ennek az elkerülése vagy épp túlhangsúlyozása, ami nem szerencsés. Tehát van, aki tudja, hogy fontos erről beszélni, vagy épp őt magát foglalkoztatja a dolog, és folyton beszél az örökbefogadásról, de nem érzékeny arra, mikor terheli ezzel túl a gyereket, mikor érzi esetleg úgy a gyerek, hogy a téma folytonos emlegetése épp azt jelenti, hogy ő nem is tartozik valójában a családba. Tehát ilyenkor a szülő nem a gyerek valós igényeire reagál. A vér szerinti szülőkről sokan nem tudnak tiszteletteljesen, elfogadóan beszélni, ami pedig a gyerek elemi érdeke lenne. Nagy és időnként irreális elvárások lehetnek a szülőkben arra vonatkozóan, hogy a gyerek hogyan kötődjön, és nem veszik figyelembe, hogy a gyerek mit hoz magával ebbe a kapcsolatba. De persze a vér szerinti szülőkre is jellemző sokszor, hogy nem azt tartják tiszteletben és fogadják el, milyen is valójában a gyerekük.

Az interjú első része itt olvasható: http://gyereksorsok.hu/batki-anna-kotodes-orokbefogadas/

A második rész: http://gyereksorsok.hu/batki-anna-kotodes-2/

„Óriási dolog egy gyereknek, hogy a szülei keresik hozzá az utat”

Örökbe59 hozzászólás

Melyek a tipikus fejlődési lemaradások örökbefogadott gyerekeknél, és hogyan orvosolhatók? Hogyan segítheti a szülő a gyerek beilleszkedését, kötődését az új otthonban? Tóth Zsuzsa pszichopedagógussal, a Bárányfelhő Fejlesztő Gyermekközpont vezetőjével beszélgettem. Zsuzsa és munkatársai közel hatvan állami gondozott gyerek állapotát mérték fel a battonyai SOS-Gyermekfaluban az orosházi költözés előtt.

– Beszéljünk a hat év alatti gyerekekről, hiszen főleg ilyen korú gyereket szoktak örökbe fogadni a szülők. Melyek a tipikus fejlődési, viselkedési problémák?

– A battonyai gyerekeket megvizsgálva majdnem mindenkinél előjött egy idegrendszeri éretlenség, elakadás a normál érési folyamatban. Sok megkésett beszédfejlődésű gyereket találtunk, vagy akinél fül-orr-gégészeti problémát gyanítottunk. A legfontosabb, hogy a gyerekek mindenre viselkedéses választ adnak: rosszalkodnak, nem figyelnek oda, leverik, eltörik. Ezek hátterében valamilyen más probléma lehet, például azért nem figyel, mert nem úgy hall. Ha az idegrendszer nem úgy észleli a környezetét, ahogy kellene, az viselkedéses problémát okozhat, ha ezeket kiszűrjük, már könnyebb batyuval mennek tovább a gyerekek. Ezen kívül minden gyereknél megjelenik valamilyen módon annak a traumája, amin keresztülment, míg bekerült.

IMG_6703_1 copy

– Normális, egészséges, korának megfelelően fejlett gyereket nem is láttatok?

– Keveset. A nagyobbaknál mindig gond a szókincs, a helyesírás, és nagyon komoly figyelemproblémáik vannak. A trauma egyik hatása, hogy a figyelem szóródik, mert nagyon sok kapacitása elmegy, hogy a traumáit lent tartsa, hogy élhetőek legyenek a hétköznapok.

– Az a trauma, hogy kiemelték őket a családból?

– Igen, és amin előtte keresztülmentek. Ha rajzolunk, sokkal jobban figyelik a reakciómat, mint más gyerek. Ha kérdezek valamit, nem mondja kapásból a választ, hanem figyeli, hogy mit várok, sokszor már egy 4-5 éves is azt feleli, amit hallani szeretnék. Ha megkérdezem, hogy érzi magát, rávágja: nagyon jó nekem itt, nagyon szeretek itt lenni, és ritkán böki ki, hogy hiányzik az anyukám. A standardválaszokat adja, amitől azt érzi, hogy megfelelő a felnőtt számára. Az az érzés nincs meg benne, hogy ő úgy megfelelő, ahogy van. Ezt vissza kell rakni beléjük, ezt meg kell tanítani.

– Azok a gyerekek jobb állapotban vannak, akik születéstől állami gondozásban élnek? Elég sok gyereket úgy fogadnak örökbe, hogy a születésétől egy-két-három éves koráig egyetlen nevelőszülőnél él, szerető közegben.

– Kicsit talán igen, nem szignifikánsan. Azok a gyerekek voltak érzelmileg jól, még ha képességileg vagy beszédben szintén elmaradást mutattak, akik olyan nevelőanyával éltek, aki anyai szeretettel és figyelemmel fordult feléjük. Az egyik családban egy nagyon szerető nevelőanyával találkoztunk, a gyerekeknek mindenféle lemaradásaik voltak, de ezeket mégis sokkal egészségesebben kezelték, és kiegyensúlyozottabbak voltak.

– Tehát ahol sajátjaként szereti a nevelőanya?

– Igen. Ott nagyon kimutatható, hogy sokkal jobban vannak a gyerekek.

– Az örökbefogadók néha megijednek, ha a gyerek jellemzésében az szerepel, hogy nagyon erősen kötődik a nevelőszülőhöz. → olvasásának folytatása

Mikor először másra bíztam

Örökbe33 hozzászólás

Vallomások örökbefogadó szülőktől: ki mikor hagyta először másra a gyerekét? Ezt a kérdést tettem fel több családnak. Hogy vette a gyerek, a szülő és a gyerekvigyázó? Korai volt, vagy késői? Egyáltalán, ki a „más”? A férj “más”? Mikor kezdett intézménybe járni a gyerek? Szülők mesélnek.

„Két hónaposan, négy napra, anyukámékra. Nagyon váratlanul fogadtunk örökbe és addigra már be volt fizetve a balatoni nyaralás, egyben a nagyobb gyerekem első balatoni nyaralása, és az első olyan, amikor nem a családi nyaralóba mentünk. Mindenféle csodákat beígértünk neki és úgy éreztük, hogy egy vízparti nyaralás egy kéthónapos babával nem lenne az igazi, sem együtt fürdeni, sem egész nap csatangolni nem tudnánk, viszont a nagy nagyon várta és úgy éreztük, nem tehetjük meg vele, hogy mindent felborítunk. Így az egy hetet négy napra kurtítottuk és a picit a szüleimre hagytuk, akikkel a mindennapokban amúgy is nagyon szoros a kapcsolat. Szerintem ez mindannyiunknak – gyerekeknek, szülőknek, nagyszülőknek jó megoldás volt. A nagyot – azért, mert első gyerek – fél évesen hagytuk először a szüleimre két napra. Akkor még egész végig stresszeltem, és félóránként telefonáltunk, most csak napi néhányszor és tök lazák voltunk.”

(Eszter, kétgyerekes anya)

********

Varga-Domminik-10-éves-Igazgyöngy-AMI

„Az, hogy a férjemre rábíztam-e, nem kérdés. Az első pillanattól kezdve mindent csinált a gyerekkel, persze, hogy rábízom bármikor-bármiben, hiszen az apja! A nagyszülők is nagyon közel állnak hozzánk, és gyakran vagyunk együtt, ők is nagyon hamar bekapcsolódtak a mindennapokba, talán már egy-két hét után vigyáztak a gyerekekre – nem is emlékszem pontosan, így valószínűleg minden rendben ment. Nagyon szerencsések vagyunk, mert a családi és baráti körben többen vannak, akikre a gyerekeimet nyugodt szívvel rábízom. Azt sajnálom, hogy a másnál alvást nem kezdtük el korán, és bár már bőven ovis a nagyobb, még mindig nem aludtak nélkülünk sehol. Ez nem a bizalom miatt volt így, csak egyszerűen nem alakult így. Most aztán jól jönne néha, de most már nem vagyok olyan merész, túlságosan berögzült a gyerekeknél az, hogy anya-apa minden éjjel elérhető. De készülünk rá, hogy ezt a berögzülést mihamarabb megtörjük. Nekem a bölcsi-ovi sem volt törés. A gyerekeim nagyon szeretik a társaságot, csodálatos óvónénikhez kerültek, hamar beilleszkedtek, és én ennek nagyon örülök.” → olvasásának folytatása

„Mégsem ültetjük be az embriókat, mert tegnap örökbe fogadtunk”

Örökbe84 hozzászólás

Kinga és férje, Csaba több sikertelen lombik után két éve örökbe fogadtak egy újszülött kisfiút, Ádámot a Bölcső Alapítványtól. Kingával a párhuzamosan futó lombikról és örökbefogadásról, a hirtelen szülővé válás sokkjáról, a fagyasztott embriók sorsáról beszélgettünk. Mélyen őszinte interjú következik, Kinga a vívódásait, megbánt döntéseit is megosztotta velünk. (Az interjú korábban az Index/Divány oldalon jelent meg.)

– Mióta akartok gyereket?

– Tizenhárom éve vagyunk együtt a férjemmel. Mikor megismertem a Csabát, még aznap mondtam a barátnőmnek: ilyen embernek érdemes gyereket szülni. Összejöttünk, és viszonylag hamar kiderült, hogy Csaba korábbi hererákja miatt csak lombikkal lehet gyerekünk. Először én akartam gyereket, aztán ő, végül 2008-ban kezdtünk el lombikozni. Az evidens volt, hogy mindenképpen akarunk gyereket.

Emlékszem, egyszer álltunk az udvaron és beszélgettünk róla, hogy öt alkalmat támogat a társadalombiztosítás, és én rögtön mondtam, hogy ha nem sikerül, akkor ugye örökbe fogadunk. A férjem meg rávágta, hogy dehogy fogadunk örökbe.

Az első lombik nem sikerült. Mivel fagyasztott spermiumot használtak, én minden vizsgálaton nagyon hamar átestem, amin később szoktak, volt petevezeték-átfújás, laparoszkópia, hiszteroszkópia, találtak endometriózist, megműtöttek. Sosem történt semmi, a negyedik lombiknál mintha valami elindult volna, kicsit megemelkedett a hormonszint, előtte semmilyen reakciót nem mutatott a szervezetem.

Rostás-Vivien

– Hogy bírtátok a kudarcot?

– Nehezen. Volt, hogy kihagytunk egy évet, mert nem tudtam magamat összeszedni, azt éreztem, én nem akarom ezt végigcsinálni. Aztán, mikor odakerültünk, megint fellelkesedtünk.

– A donor spermium lehetősége felmerült?

– Nem, mert én azt gondoltam, hogy akkor már egyikünknek se legyen vér szerinti gyereke. Sokan elítélnek, hogy miért nem akartam minden áron szülni, de bennem ez nem volt kérdés.

– És a férjedben? → olvasásának folytatása

„Azt éreztem, nem szabad elkallódni”

Örökbe8 hozzászólás

Híres örökbefogadottak: Bagi Iván

Bagi Iván parodista, író, a Bagi-Nacsa humoristaduó tagja nehéz gyerekkor után lett ismert. Élt több helyen állami gondozásban, majd a nővére fogadta örökbe, később a bátyjához került. Gyerekkorát nemrég a Csak szeretet legyen! című könyvében őszintén feltárta. A nehéz indulásról, a trauma feldolgozásáról, a hátrányos helyzetű gyerekek mai lehetőségéiről beszélgettünk.

Bagi2

– Miért kerültél állami gondozásba? Hány helyen éltél?

– Anyukám pszichiátriai beteg volt, egy házasságon kívüli kapcsolatából születtem, ami kiderült, és elváltak. Nekik volt két nagyobb gyerekük, akik még jobb körülmények között nőhettek fel, akkor még nem volt olyan rossz az anyukám állapota. Engem sem anyám, sem a vér szerinti apám nem vállalt fel. Éltem Zsámbékon egy intézetben, Fóton a Gyermekvárosban, Budaörsön egy nevelőszülőnél, meg volt egy negyedik helyszín is, amire nem emlékszem. Tízévesen kaptam meg apám nevét, addig anyám nevét viseltem, addig tartott az apasági per, akkor megállapítást nyert, hogy apám ténylegesen az apám. Ekkor fogadott örökbe a nővérem. Ő, mikor 16 éves lettem, disszidált, a bátyámhoz lepasszolt.

– Éltél a vér szerinti szüleiddel is?

– Anyukámmal néha egy-két hónapot, időnként kivett próbajelleggel, de ezek nagyon rövid időszakok voltak, mindig visszakerültem az intézetbe. Apámmal soha nem éltem.

– Milyen emlékeid vannak az állami gondozásról?

– Meglehetősen vegyesek. A budaörsi nevelőanya volt a legrosszabb időszak, itt a legnagyobb nyomorban éltünk. Fóton sok értékes barátság alakult ki a gyerekek között, akár még azt is mondhatnám, hogy nem is éreztem magam rosszul, csak a testvéreim voltak megijedve, hogy mennyire le vagyok fogyva. Ma már nem bánnám. (nevet)

Bagi1
Hatéves kora körül, a budaörsi időszakban

– Valóban vertek a gondozók?

→ olvasásának folytatása

Az eredet sebe

Örökbe27 hozzászólás

Vendégposzt. Gál Magdolna örökbefogadó szülő gondolatait adom közre. Magdi egyedülállóként négy, egészségi problémával küzdő kisgyermeket fogadott örökbe, akik ma 20 és 30 év közöttiek. Látásmódját áthatja keresztény hite. Az örökbefogadott gyermek eredendő traumájáról szóló előadása az Együtt az Életért Egyesület várakozói találkozóján hangzott el április 11-én, ennek kéziratából közlök egy részletet.

Sok és szerteágazó a problémakör, ha az örökbefogadásról beszélünk. De az egyik központi kérdés, amiből a többi is sokszor magyarázható, az az „eredet sebé”-nek nevezett létállapot.

Kincseim

A természetes módon családba születő gyerek számára mi sem magától értetődőbb, mint hogy ő a szüleié, akik legjobb tudásuk szerint gondoskodnak testi-lelki szükségleteiről. Élete a szüleiéből nő ki mind biológiailag, mind szellemi síkon, „a szerelem gyümölcse” ő, identitása megkérdőjelezhetetlen. Persze tudjuk, hogy a vér szerinti családjában élő gyermekek közül is sok sérül, mert mindez nem mindig ilyen optimálisan történik. Mégis, a pszichológusok szerint olyannyira fontos ősbizalom, amely az élethez való kapcsolatát megjellegzi a gyermeknek, itt, a magzatkortól kezdődően az önállósodás első korszakáig, tehát egy-két éves korig alakul ki – vagy nem alakul ki tán soha…

Az ősbizalom fogalmát régóta használja a lélektan, de néhány gondolat álljon itt is erről. Fontos tudni, hogy a szülői gondoskodás folyamatában ez afféle „alapkőletétel”, valamiképpen a gyerek életkedvét, örömre való hajlandóságát, a világ jóságába vetett hitét, s ezeknek következményeként a teherbíró képességét, a benne rejlő adottságok kibontakozásának legalapvetőbb feltételét teremti meg az anya és az apa.

Mivel ez a tapasztalat nagyon korai, a személyiség legmélyén rejlik a továbbiakban, léte vagy hiánya csak hatásaiban mutatkozik. Az alkat, a karakter jegyei elleplezhetik, mindenképp árnyalják, – de tulajdonképpen az ősbizalom minősége erősen befolyásolja, hogy a gyerek adott személyiségjegyeiből melyik változat fog megvalósulni: a gyönge, a középszerű vagy a kiváló… Ez a minősítés itt nem a teljesítményére vonatkozik, hanem a személyiségére. Az átlagos vagy épp átlag alatti képességű gyerek is remekül megállhatja a helyét és boldoggá lehet, ha kihozza magából mindazt, ami lehetőségként benne szunnyad. És mindez fordítva is áll: a zseniális adottságok sem boldogítanak, nem tesznek automatikusan sikeressé, ha rosszul használják őket, vagy épp bennrekednek hordozójuk énjének ingoványos alapjaiban.

Szerencsére mindez talán nem ilyen végzetesen determinisztikus, és semmiképp sem jóvátehetetlen, ha ez a korai élmény sérül vagy nem teljes. De az tény, hogy kialakulásának imprinting (korai, időhöz kötött bevésődés) jellege van, vagyis a személyiség ekkor teljes „plaszticitásával” várja és befogadja ezt a tapasztalatot, és ha ebben a korai életszakaszban nem nyomódik bele a személyiségbe, hogy a világ egy jó hely, és én is jó vagyok, később sokkal nehezebben pótolható és sokkal több időt kell rászánni.

Ezért tudni kell, hogy ez az a terület, ahol az örökbefogadó szülőknek egy mély sebet kell gyógyítaniuk. Illetve közreműködniük a felgyógyulásban, mert a gyereknek magának kell megbirkóznia a feladattal ahhoz, hogy valóban övé legyen a megoldás. Jobban vagy kevésbé, sorstól és alkattól függően, de ebben az eredendő bizalomélményben minden anyjától elszakadt gyermek hiányt szenved. Könnyen elfedheti a sebet egy optimista alkat, a humorérzék, vagy akár egy kolerikus, önérvényesítésre erősen „programozott” gyerek természete. De mindez ne tévesszen meg minket. → olvasásának folytatása