„Azt éreztem, nem szabad elkallódni”

Általános

Híres örökbefogadottak: Bagi Iván

Bagi Iván parodista, író, a Bagi-Nacsa humoristaduó tagja nehéz gyerekkor után lett ismert. Élt több helyen állami gondozásban, majd a nővére fogadta örökbe, később a bátyjához került. Gyerekkorát nemrég a Csak szeretet legyen! című könyvében őszintén feltárta. A nehéz indulásról, a trauma feldolgozásáról, a hátrányos helyzetű gyerekek mai lehetőségéiről beszélgettünk.

Bagi2

– Miért kerültél állami gondozásba? Hány helyen éltél?

– Anyukám pszichiátriai beteg volt, egy házasságon kívüli kapcsolatából születtem, ami kiderült, és elváltak. Nekik volt két nagyobb gyerekük, akik még jobb körülmények között nőhettek fel, akkor még nem volt olyan rossz az anyukám állapota. Engem sem anyám, sem a vér szerinti apám nem vállalt fel. Éltem Zsámbékon egy intézetben, Fóton a Gyermekvárosban, Budaörsön egy nevelőszülőnél, meg volt egy negyedik helyszín is, amire nem emlékszem. Tízévesen kaptam meg apám nevét, addig anyám nevét viseltem, addig tartott az apasági per, akkor megállapítást nyert, hogy apám ténylegesen az apám. Ekkor fogadott örökbe a nővérem. Ő, mikor 16 éves lettem, disszidált, a bátyámhoz lepasszolt.

– Éltél a vér szerinti szüleiddel is?

– Anyukámmal néha egy-két hónapot, időnként kivett próbajelleggel, de ezek nagyon rövid időszakok voltak, mindig visszakerültem az intézetbe. Apámmal soha nem éltem.

– Milyen emlékeid vannak az állami gondozásról?

– Meglehetősen vegyesek. A budaörsi nevelőanya volt a legrosszabb időszak, itt a legnagyobb nyomorban éltünk. Fóton sok értékes barátság alakult ki a gyerekek között, akár még azt is mondhatnám, hogy nem is éreztem magam rosszul, csak a testvéreim voltak megijedve, hogy mennyire le vagyok fogyva. Ma már nem bánnám. (nevet)

Bagi1

Hatéves kora körül, a budaörsi időszakban

– Valóban vertek a gondozók?

– Igen, mert nagyon kevés nevelő jutott sok gyerekre, így jobban tudtak fegyelmezni. Másképp nem tudtak velünk bánni. De csak azt verték, akikkel gond volt.

– Visszalátogattál az intézetbe? Tudsz-e róla, mi lett az egykori társaidból, kapcsolatban vagytok még?

– Sajnos nem, mindenki elkerült, én is több helyen megfordultam, elsodort minket az élet. Fótra visszamentem párszor, de nem nagyon emlékeztem, az agy ösztönösen törölni szokta ezeket az emlékeket.

– Van olyan ember, akire szívesen emlékszel a gyerekkorodból?

– Nem. Nem segített senki. Magamnak kellett kitaposni az utamat.

– Nyolc éve egy interjúban így fogalmaztál: „Mindenhol kívülállónak érzem magam, talajtalannak, gyökértelennek, meg nem értettnek.” Ez változott azóta?

– Árnyaltabban is fogalmazhattam volna. Ma már erről nincs szó, nem érzem magam talajtalannak, gyökértelennek, hisz már nekem is van családom. De róluk nem nyilatkozom, védem a magánéletemet.

– A könyvben kimondod, hogy első éveidben nem volt olyan felnőtt, aki veled akart volna mindig lenni. Sok helyen meg is fordultál. Mindez nem kedvez a koragyerekkori kötődés kialakulásának. Tapasztaltál később emiatt nehézségeket az emberi kapcsolatokban?

– Igen. És nemcsak én nem tudtam megbízni másokban, de ők sem tudtak normálisan viszonyulni hozzám, hiszen a helyzetemnél fogva az én gondolkodásom sem lehetett átlagos. Nem tudtam barátságokat kötni. A hasonló sorsúakkal sem, mert bennük az egoizmus volt erősebb, de a normális, egészséges családból érkező emberekkel is nehéz.

– Úgy érzed, nem értik meg a mozgatórugóidat?

– Igen. Aki meg ugyanilyen háttérrel érkezik, az saját magával van elfoglalva, a saját sebeit nyalogatja. Ma ez már könnyebb valamivel, de ma sincs sok barátom. A legjobb barátom Józsi, a menedzserem, benne megbízom, meg Nacsa Olivér, a munkatársam, de vele inkább testvéri a kapcsolat.

Bagi4

– Anyáddal, apáddal tudtátok valamennyire tisztázni a dolgot?

– Igazán nem. Nekik volt egy verziójuk, azaz főleg apámnak.

– Neki mi volt a verziója?

– Hogy nem volt apatípus. Azaz nem is ezt mondta, ez legalább őszinte lett volna. Azt mondta, nem tudhatta, hogy tényleg a gyereke vagyok, meg hogy próbált örökbe fogadni, de nyilván kamuzott.

– Meg tudtál bocsátani?

– Igen, mindkettejüknek. Nem voltak szülőtípusok.

– Te az vagy?

– Igen.

– El tudod képzelni, hogy te örökbe fogadj egy gyereket?

– Igen, nem tartom elképzelhetetlennek a gondolatot, de többet erről nem mondanék, mert ez is a magánéletem része.

– Az ifjúkori nehézségek, nélkülözés közben mennyire tudtál a tanulásra figyelni?

– Nem tudtam a tanulásra koncentrálni, ezért többször is évet kellett ismételnem. Elsős koromban nem is tudtam Budaörsről bejárni az iskolába. A nővéremnél sem volt könnyű, nehezen csiszolódtunk össze, ez nem is sikerült, de nem ezért disszidált, hanem egy kapcsolat miatt.

– Ez egy stabilabb időszak volt nála?

– Nem annyira, sokat veszekedtünk, de stabilabb volt, mint a bátyám mellett.

Bagi5

Kilencévesen, miután nővéréhez került

– Voltak magatartási problémák veled?

– Igen, hiperaktív, problémás gyerek voltam, de sikerült kinőni.

– Szinte az egész családod értelmiségi, diplomás, neked is jó képességeid vannak. Neked nem lett diplomád. Gondolkoztál már rajta, mi lesz belőled egy szerencsésebb indulással?

– Talán író lettem volna és tanár, vagy filozófus, esetleg lelkész.

– De írtál hét könyvet.

– A most megjelenő könyvemet (A hűség árvája, az április Könyvfesztiválon jön ki) tekintem az első igazinak, ez egy szépirodalmi kötet, a korábbi írásokat tartalmazza átdolgozva. Minőségben ez az első, ami megüti azt a mércét, amit elvárok magamtól.

– Tehát ez az álmod teljesült.

– Igen, de többet kéne írni, meg olvasni is. Visszatérve a kérdésedre, egész más pályát futottam volna be, egy értelmiségi életutat, és ez nem az, lássuk be.

– A nehéz gyerekkor, állami gondozás témáját felhasználod-e humoristaként illetve íróként?

– Az írásaimban igen, humoristaként nem.

– Túl fajsúlyos téma?

– Vannak dolgok, amivel nem viccelek, ennél mélyebben van bennem.

– A gyerekkorodról mikor mesélsz, ha valakivel megismerkedsz?

– Nyílt titok, az újságokban is megjelent. De nem nagyon szoktam erről beszélni, zárkózott alkat vagyok, írásban valamivel könnyebben megnyílok.

– Miért írtad meg könyvben a gyerekkorodat?

– Le akartam zárni a múltamat. És az újságokban annyi hülyeség jelent meg, hogy elő akartam adni az én verziómat. Korábban könnyelműen nyilatkoztam erről, amit felkaptak. Ezzel talán le lehet zárni.

– Úgy érzed, sikerült feldolgozni?

– Nekem mindenképpen, és szeretném eljuttatni a most intézetben nevelkedő gyerekeknek, hátha tud nekik segíteni. Szeretnék segíteni a hozzám hasonlóan nehéz sorssal induló gyerekeknek. Később ez talán kaphat más formát is.

– Szociálisan érzékennyé tett a gyerekkorod? Szoktál önkénteskedni, támogatsz-e hátrányos helyzetűeket vagy más nemes ügyet?

– Szoktam adakozni, de név nélkül, nem kürtölöm világgá, ezért erről nem szeretnék beszélni.

– Nem akarsz egy alapítványt létrehozni?

– Nincs kizárva, későn érő típus vagyok.

– Te nem a szokásos utakon indultál el. Mi volt az a pont, amikor sikerült kitörnöd?

– Szerencsém volt, mindig is parodizáltam, utánoztam másokat. Farkasházy Tivadar fedezett fel, mikor 15 éves voltam, ő indított el a pályán, ő segített.

Bagi3

Kamaszként

– Honnan jött az az erő, hogy ne kallódj el?

– Az istenhit segítet. Nem járok egyik gyülekezetbe sem, de keresztény vagyok, bensőséges kapcsolatom van az istennel.

– Ez honnan jött?

– Nem tudom. Talán az egyik nevelő vallásos volt, de nem emlékszem rá. Azt éreztem, nem szabad elkallódni, ez egy ösztönös védekezési mechanizmus lehetett.

– Szerinted milyen kitörési lehetősége van ma egy hátrányos helyzetű gyereknek?

– Hiszek abban, hogy mindenki tehetséges valamiben, és ezt kell megtalálni. Ehhez kell egy belső útmutatás, mert nem biztos, hogy a többiek véleménye dönti ezt el, vagy amit a világ sugall.

– Te hogy jöttél rá, hogy tehetséges vagy parodizálásban?

– Sose voltak kétségeim, mert mindig ezt csináltam, gyerekkoromban is, ez nyilvánvaló volt. De az írás is megmaradt, és azt szeretném, ha ugyanolyan erőteljessé tudna válni, mint a parodizálás.

Néhány idézet Bagi Iván: Csak szeretet legyen! című önéletrajzi könyvéből

Ha az anyukám és az apukám nem is, de a testvéreim néha-néha meglátogattak; sajnos a vakbélműtétemről csak később szereztek tudomást, ezért nagyon szomorúak voltak. Ötéves lehettem, a bátyám és a nővérem tíz-tizenöt évvel idősebbek nálam, azaz akkoriban is felnőttek voltak. Mindig szomorúan állapították meg, milyen sovány vagyok, és milyen rosszul megy a sorom, de nem tudták magukat rávenni az örökbefogadásra. Az is lehet, hogy ez egy hosszabb procedúra volt, azonban gyerekfejjel sehogy sem értettem, miért nem lehet engem kivenni onnan. Ők – velem ellentétben – biztonságos, rendezett körülmények között éltek. Amíg ők nevelkedtek, addig az anyukánk nem zavarodott össze olyan mértékben, mint ami nekem jutott őbelőle. A nővéremből tanár lett, a bátyám pedig mindenféle alkalmi munkát vállalt, és nem volt mitől félnie, hiszen az apja mindig segített neki, ha megszorult.

Hatévesen aztán ismét Bodnár mamához kerültem huzamosabb időre, s nyolc és fél-kilencéves koromig lehettem ott. Anyám mentális állapota sajnos súlyosabbra fordult, öngyilkos is akart lenni. Tisztán emlékszem, hogy többször is előfordult, amikor nála voltam – amikor nagy ritkán kivett az intézetből az állami juttatások miatt, hogy én hívtam ki hozzá a mentőt.

Az volt a probléma, hogy Bodnár mamánál sittes szülők gyerekei voltak, és azok egész már beállítottságúak, mint akiket addig megszoktam. Persze, igaz, ami igaz: a fóti gyerekek is nagyon hamar elzüllöttek. Mégis úgy érzem, mindenhol jobb volt, mint Bodnár mamánál! Putriban éltünk, nagy szegénységben, borzasztó nyomorban, Teljesen természetes volt, hogy éheztünk. Ha volt, akkor tejbe áztatott kenyeret ettünk, tulajdonképpen azon éltünk. Olyat is csináltunk, hogy ruhástul fürödtünk, hogy így mossuk ki a rajtunk lévő göncöket, no meg magunkat. …

A hároméves budaörsi rémálomnak akkor szakadt vége, mikor a nővérem örökbe fogadott. El sem mertem hinni, mekkora szerencsém van! A lottóötösnél is nagyobb. Óriási boldogság volt, talán sosem voltam annál boldogabb egész addigi életemben. … Testvérként nagyon szeretett engem. Belátom, hogy velem sok baj volt, de vele sem volt könnyű. Meglehetősen nehéz természete volt, főleg, hogy nem volt felkészülve a gyereknevelésre. Talán úgy lehet ezt elképzelni, mintha most örökbe fogadna valaki egy nehéz sorban élő, lelki sérült gyereket. Egyszerűen senki nem tudott megérteni a környezetemben.

Természetesen nem volt felhőtlen a viszonyunk. Egyik cirkusz jött a másik után. A nővérem nem bírt velem; szerintem nem tudott velem bánni. Sokat veszekedtünk, például olyan dolgokon, hogy rendetlen voltam, hiperaktív, állandó törődésre vágytam. Sajnos nem volt mintám, hogyan kell jól viselkedni. Kibírhatatlannak találtam, hogy a nővérem állandóan mindenen felkapta a vizet, és híján volt a türelemnek, De próbáltuk normalizálni a helyzetet: jártunk szakembereknél is, hogy tanácsot kérjünk, miként jöhetnénk ki egymással.

Reklámok

8 responses »

  1. Jó volt olvasni, mindig eszembe jut ha látom, amikor még egy gimibe jártunk… de rég is volt! Üdvüzlet a hálón át! Örülök nagyon, hogy ilyen erős jellemed van és viszed előre az életszekerét.

    Kedvelés

  2. Nagyon érdekes volt az interjú, köszönöm és a könyv ajánlást is.
    Ami nekem nagyon szomorú, hogy a 80-as években ennyire nehéz körülmények között élhettek a gyerekek állami gondozásban, szívből remélem, hogy a mai otthonokban nem verik azokat a gyerekeket sem, akikkel „gond van”. És döbbenetes volt Iván összehasonlítása, hogy az a veréses hely is jobb volt, mint a nevelőszülőnél való nélkülözős élet.
    Örülök, hogy Iván ilyen fantasztikus életerővel, megküzdési képességgel rendelkezik, amellett, hogy nagyszerű parodista hét könyvet is írt már? Szívből gratulálok!

    Kedvelés

  3. Wow, róla sem tudtam! Ez a blog mindig tele van meglepetésekkel. 🙂 Engem is érdekelne, hogy a bánatban fordulhattak elő olyan twist olivéri állapotok a nyolcvanas években, hogy egy gyerek tejbe áztatott kenyéren élt, meg nem jutott el az iskolába. Mindig eszembe jut (asszem) Ghandi híres mondása, hogy egy közösség nagyságát, értékét az mutatja meg, hogyan bánik a gyengékkel, elesettekkel.

    Kedvelés

  4. Nagyon köszönöm ezt az interjút is. Elképesztő, hogy embereknek miken kell keresztül menni, miket kell megélni. Le a kalappal Iván előtt, hogy „nem hagyta el magát” és talpra állt (vagy talpon maradt?).
    Azért az, hogy Ivánt a nővére magához vette becsülendő, akárhogy is alakultak a dolgaik. Csak 15 évvel idősebb a testvérénél, ezek szerint 23-24 éves volt, amikor bevállalt egy 8 éves gyereket? Nagyon fiatal volt ehhez. Az idézett szövegből kiolvasható, hogy ő valószínű minden tőle telhetőt megtett, még szakemberek segítségét is kérték, hogy „normalizálják” a kapcsolatukat.
    Biztos el fogom olvasni a könyvét, nagyon érdekes lehet.

    Kedvelés

  5. Előfordulhatnak ilyen körülmények nevelőszülőknél manapság? A nyomornak ez a szintje? A 90-es évek végén vettünk egy kis házat egy Pest megyei városkában egy nevelőszülőtől. Arra emlékszem, hogy sok gyerek volt nála és összesen két szoba. A ház ugyan fürdőszobás volt, de elhanyagolt állapotban és a kert tele volt szeméttel, borzasztóan nézett ki. Hónapokba telt rendbe hozni az egészet. Élhetnek ilyen körülmények között gyerekek ma?

    Kedvelés

  6. Nagyon elszomorított ez az interjú, mert el sem tudtam képzelni, hogy élhettek így gyerekek. Ugyanakkor Bagi Ivánnak lelkiereje, akarata sok embernek például szolgálhat. Kívánom Neki, hogy lelki sebei mihamarabb gyógyuljanak, s tudjon megbocsátani az őt bántóknak. Azt is kívánom, hogy családjában sok-sok öröme, boldogsága legyen, a benne lévő sok-sok szeretetet, amit másoknak ad, százszorosan kapja is vissza.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s