Amikor nemet mondtunk

Általános

Az örökbefogadási folyamat része, hogy nemet kell tudni mondani a bemutatott gyermekre, ha a várakozó bármilyen okból nem tudja elfogadni. Ma olyan örökbefogadó szülők és várakozók mesélnek, akik utasítottak már vissza felajánlott gyermeket. A végén egy kis felmérés is lesz. Ki miért mondott nemet?

„0-3 éves korú, bármilyen nemű, egészséges vagy korrigálható gyermekre vártam, származási kikötés nélkül. Két sikertelen kiajánlásom volt eddig. Az első egy 2,5 éves, valószínűleg roma származású kisfiúról szólt az országos listáról. A diagnózisában veleszületett nemi betegség szerepelt, de a küldött dokumentáció erősen hiányos volt. Két ismerős gyermekgyógyász szakorvossal is konzultáltam, akik egymástól függetlenül mindketten valószínűsítették, hogy a betegség jellege miatt nem kis esély van arra, hogy egy későbbi életkorban súlyos szövődmények jelentkezzenek. Ennek fényében úgy döntöttem, hogy egyedülállóként nem tudom felvállalni ennek a betegségnek a kiszámíthatatlanságát, súlyosságát.

A második egy magánutas próbálkozás volt. Egy kórházban dolgozó ismerős szólt, hogy egy szülőanya lemondana az újszülött csecsemőjéről, aki egészséges, jó születési súlyú, roma származású kisfiú. Előttem több párt is felhívtak, de a roma származás miatt senki nem vállalta. A kórház közben értesítette az egyik civil szervezetet, akik beszéltek az anyával, de ő kizárólag házaspárnak szerette volna örökbe adni a gyermekét, így egyedülállóként sajnos nem jöttem szóba. Itt végülis nem én mondtam nemet, de bajban lettem volna, ha én kapom, mert egyedülállóként nem készültem fel egy újszülött fogadására, sem érzelmileg, sem anyagilag, sem logisztikailag. Ráadásul másfél éve sajnos elveszítettem szeretett édesanyámat, aki segített volna.

Az eddig eltelt másfél éves várakozás alatt sokat “okosodtam”, nem utolsósorban ennek a blognak köszönhetően, és úgy éreztem, hogy három évesnél idősebb gyermeket is vállalnék, viszont nem való nekem az újszülött. Azt is realizáltam, hogy a családom tagjai túlnyomórészt nők, én magam is egyedül vagyok, így egy kislány fogadását komfortosabbnak érzem. Így bementem a Tegyeszbe és módosítottam az elképzeléseimen 1,5 – 4 éves kor közötti kislányra, az egyéb feltételek változatlanok.” (Beja, egyedülálló várakozó)
Mezei-Krisztián-Barátom-a-ló

„Mikor még a várólistán voltam, sokan kérdezték, mi alapján fogok majd dönteni, ha kapok egy kiajánlást. Számomra két komponens határozta meg a dolgot. Egyrészt ez nyilvánvalóan érzelmi döntés is. Ha meglátom a kicsi fényképét, esetleg személyesen találkozunk, megvan-e a kémia, beleszeretek-e rögtön a csöppségbe. A pszichológus azt ajánlotta, ha túl sokat kell töprengeni, akkor inkább mondjon nemet az ember. Másrészt a magam és leendő gyermekem érdekében is racionális döntést kellett hoznom. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy minden gyerek hoz magával valamit, mindnek van valamilyen csomagja, a kérdés csak az volt, mi az, amit be tudok vállalni, és mi az, amit teljesíthetetlen számomra. Végül a kislányom a harmadik kiajánlással érkezett.

0-3 éves kort adtam meg, nem tettem etnikai kikötést, egészséges, vagy korrigálható egészségi állapotú babát kértem. Ez az én olvasatomban annyit jelentett, hogy mivel egyedülállóként szándékozom  örökbe fogadni, én leszek az egyedüli családfenntartó, olyan kicsit tudok bevállalni, akinek az egészségi állapota megengedi, hogy majd teljes munkaidőben tudjak dolgozni.

Az első kiajánlásom egy két és fél éves kislány volt. A tanácsadó először az aktáját mutatta meg, hogy a fotó addig ne befolyásoljon, míg azt át nem olvasom. A kicsinek komolyabb fogyatéka nem volt, de egyértelműen leírták, hogy két kisebb probléma miatt fejlesztésre, mozgás- és beszédterápiára kell majd hordani. A fényképről egyébként egy végtelenül bájos baba nézett rám vissza. Két teljes napig  tépelődtem, mérlegeltem. A problémák nem tűntek annyira komolynak, de hideg fejjel végiggondolva tudtam, hogy teljes munkaidő mellett sajnos tuti nem fog menni, hogy hetente legalább kétszer fejlesztésre is hordjam, ami esetleg még valami távolabbi kerületben is van. Ha olyan helyzetben lettem volna, hogy napi hat órában dolgozhatok, ami után elvihetem terápiára, és utána még kényelmesen marad időnk otthon vacsorázni, fürdeni és a szokásos napi dolgokra, akkor bevállaltam volna. Így sajnos nem akartam egyikünket sem kitenni annak, hogy túlvállalom magamat, és teljesen kimerülünk attól, hogy egy átlagos napon annyi feladatunk van, amennyit fizikálisan nem tudunk teljesíteni, vagy a kicsi nem részesül elég fejlesztésben. Azóta ez be is igazolódott. A lányommal egy átlagos hétköznapunk most úgy néz ki, hogy óvoda után hazajövünk, eltöltünk egy kis minőségi időt közös játékkal, beszélgetéssel, aztán vacsi, fürdés, alvás. Több nem is férne bele, ha azt akarom, hogy időben ágyba kerüljön, és másnap kipihenten kezdje a napot.

A másik kiajánlás, egy két év körüli kislány már keményebb eset volt. Ijesztően alacsony agpar értékkel született, koraszülött baba volt. Másfél évesen kiderült, valamilyen neurológiai problémája van, pszichiátriai kezelés alatt állt, azt írták, speciális nevelési igényű gyermek. Őt lehet, hogy laikus, elsőgyermekes anyukaként még akkor sem mertem volna vállalni, ha egy támogató társ van mellettem, egyedül viszont esély sem volt rá.

Harmadszorra a tegyeszes hölgy úgy fogadott: „Nos, üljön le, már tudja, mi fog következni.” A lányom aktájánál még csak a nevét olvastam el, de alig akartam hinni a szememnek. Mivel tudtam, hogy egy ilyen idős gyereknek nem tanácsos megváltoztatni a keresztnevét, lelkileg felkészültem rá, hogy gyermekemnek az lesz az első neve, amit az életadótól kapott, másodiknak viszont mindenképpen a nagymamám keresztnevét szerettem volna adni neki. Ezen nála nem kellett problémázni, mert az életadó a nagymamám keresztnevét adta neki. Karma! Aztán megmutatták a fotóját, ami szintúgy sokkoló volt, mert gyakorlatilag a másfél éves önmagam nézett vissza rám. Még a tanácsadó is, aki nem látott gyereknek, azt mondta, hogy „még hasonlít is magára”. Ennyi jelet egyszerűen nem hagyhattam figyelmen kívül, és meghoztam felnőtt életem eddigi legjobb döntését.” (Fatika, egyedülálló, azóta sikeresen örökbe fogadott.)

Miczura-Dóra-és-Daniella

„Az első kiajánlásunk egy ötéves kislány volt, és a barátkozás 3. napján léptünk vissza – igazából nem a gyermek, hanem az erőltetett tempójú barátkozás miatt.

A kislány az akta szerint születésétől fogva ugyanannál a nevelőszülőnél élt, bár a pszichológusi vélemény fél oldalon keresztül lényegében csak arra szorítkozott, hogy a gyermeket nem lehetett megvizsgálni, mert a vizsgálat idejére a nevelőanyától történő elválasztása következtében folyamatosan sírt.

A hivatalban megtudtuk még, hogy mi vagyunk az ötödikek, előttünk négyen visszaléptek. Abban az esetben, ha mi is visszalépnénk, a kislányt külföldre adják örökbe. Ezt követően autóba ültünk és elindultunk a nevelőszülőhöz. A nevelőszülőnél azt kellett mondanunk, hogy vendégségbe jöttünk hozzájuk. A gyerekpszichológus nem vett részt a találkozásokon, vele csak kifejezett kérésünkre egy ízben sikerült beszélnünk, de lényegében csak azt tudta megismételni, amit a véleménye már tartalmazott, a gyereket nem tudta megvizsgálni. Még annyit kérdeztem, hányszor próbálta. Egyszer, válaszolta.

A kislány – a számára és a nevelőszülők számára is idegen – házaspártól megijedve végig a nevelőszülőhöz bújt, lényegében csak az első óra végére fordította felénk a fejét. Nagyon szép kislány volt, huncut szemekkel. A nevelőszüleit anyának és apának szólította. Utóbb kiderült, hogy egyáltalán nem tudta, hogy a nevelőszülők nem a vér szerinti szülei, erről senki nem beszélt vele, vér szerinti anyukája olyan rég nem látogatta, hogy egyáltalán nem emlékezett rá. Igent mondtunk és elkezdtük a barátkozást. Erre egy hét volt kitűzve, a megyei Tegyesz azt kérte, hogy minden hivatalos papírt szerezzünk be és ezt követően egy hétre, hétfőtől péntekig költözzünk a helyszínre egy szállodába, a hét pénteki napjára voltunk beidézve a gyámhatósági meghallgatásra az ideiglenes kihelyező határozathoz. Ezt követően már együtt kellett volna hazajönnünk. Mi hétfőtől megszálltunk egy szállodában, innen jártunk a nevelőszülőhöz barátkozni a férjemmel kettesben, a helyi Tegyesz részéről talán egy alkalommal egy kis időre jött ki valaki. Szerdán kísérletet tettünk rá, hogy a nevelőszülő házából elvigyük a kislányt egy külső helyszínre játszani, de annyira félt és sírt, hogy még az autónkba sem volt hajlandó beülni. Mindössze két nap volt hátra péntekig. Nem tudtam elképzelni, hogy két nap múlva önszántából eljöjjön velünk abban a tudatban, hogy otthagyja az általa szüleinek tudott embereket és még mindig nem tudta, kik vagyunk, és miért vagyunk ott, de nyilván sok mindent érzett és nagyon félt. Úgy éreztük, hogy ezt a helyzetet nem tudjuk megoldani két nap alatt, beszéltem a gyámhivatallal is, hogy több időre lenne szükség, de mivel péntekre már hivatalosan be voltunk idézve, ebben a jogi fázisban már csak vagy igent vagy nemet lehetett mondani. A tanfolyami felkészítés során és az általunk ismert szakirodalomban ilyen helyzetek egyáltalán nem merültek fel, erre fejben előre nem is lehet felkészülni. Egy dologban voltunk biztosak, ebből a kiinduló helyzetből, mint „gyermekrablók” nem vagyunk képesek elindulni a családdá válás útján, így nemet mondtunk.

Azóta fáj ez a történet, nagy teher marad a számunkra. Most már objektíven látom, hogy milyen tényezők nehezítették, de akkoriban nagyon hibáztattam magam. Ugyanakkor ez a kudarc megtanított, mennyi problémával kell szembenézni egy nagyobb gyermek örökbefogadásakor. Keresgéltem, hol tudnám ismereteimet bővíteni. Rátaláltam a Bárczin a pszichopedagógiai szakra, így húsz év után ismét beültem az iskolapadba. Nagyon hasznos volt ez a fél év, nem is a tárgyi ismeretek miatt, hanem nagyon sokat tanultam az elfogadásról, empátiáról, hogyan figyeljünk oda igazán egy gyerekre. ” (Angéla, azóta férjével sikeresen örökbe fogadtak)

Szabó-Petra

„Kisfiunkat gyermekotthonból fogadtuk örökbe, hamarosan jelentkeztünk testvérért, lányra vártunk. Az első gyermeknél az első felajánlást elfogadtuk, a testvérre viszont már háromszor mondtunk nemet.

Az első egy újszülött volt. Egy ismerősünk, tudtom nélkül, még az első várakozásunk alatt feltett egy kórházi „várólistára”. Mikor kilenc hónapja volt nálunk a kisfiunk, telefonált a kórház: újszülött kislány várna ránk. Én pont mentem volna vissza dolgozni, ami nem is tűnt annyira magától értetődőnek. Éppen kimondtam az igent, elköteleződtünk egy évre a munkahelyemmel egymással. A határozatunk szerint is csak egy évvel később szerettünk volna testvért kapni. A kisfiunk nagyobbacska volt ugyan, de alig melegedett meg a családban, nem is készítettük fel a testvér érkezésére. Még azt is zokon vette, ha egy babát felsegítettem, ha elesett. És ekkor egy órát kaptunk arra, hogy döntsünk a frissen született életről, elkísérjük-e egész életében, vagy sem. Nemet mondtunk. Úgy sírtunk utána este, mint aki valóban elment. Egy élet, amely egy percig sem volt a miénk, nagy mélységeket járatott meg velünk. Így utólag tisztán látom már, hogy helyesen döntöttünk. Mindig a meglévő életet kell védeni. Talán ez volt minden döntésünk mögött az alapelv. Ezt a babát is meg kellett gyászolni, és másfél év távlatából is könnyeket csal a szemembe, ha eszembe jut.

A második kislánnyal személyesen is találkoztunk. Már két év telt el a kisfiunk örökbefogadása után, amikor az ország egy távoli szegletébe mehettünk megnézni őt. Előtte mindent elrendeztünk, már a barátkozás időpontja is ki volt tűzve, a nevelőszülők közelében egy ismerős házát kértük el, hogy majd ott lakjunk. Nehéz volt a találkozás napja. Mindenki szépen felöltözött, kedves volt. Mosolyogtunk. Mivel a zene az életünk szerves része, énekeltünk egy dalocskát a kislánynak. Ő hozzánk vágott egy játékot, és döbbenten hallottuk, amint azt kiáltja: “Kuss!”

Kora, egészségi állapota megfelelt nekünk, helyes lány volt, hazafele mégis nehéz szívvel jöttünk. Valami nagyon hiányzott a találkozásból. Fél tízre értünk haza, és másnap reggel választ kellett adnunk. Éjjel még egy pszichológus barátunk segítségét kértük, hogy segítsen kicsit távolabbról szemlélni a helyzetet. Elcsigázva, összezavarva roskadtunk le az egy órás telefonbeszélgetéshez. Aminek végül az általam kimondott mondat vetett véget: ő nem a mi lányunk. Nem mondhattunk igent. Újra sírtunk. A férjemnek jobban fájt ez a nem. Talán siratta a kétgyerekes létet.

Összeegyeztetni két különbözően szocializált gyermeket szinte lehetetlennek tűnt. Egy barátunk szembesített vele: a kisfiunkkal csordultig van a szívünk, nem fér bele más.
Bármilyen furcsa is, másnap már tudtuk, hogy jó döntést hoztunk. Azóta is tudjuk. Reméljük, a kislány azóta már családban él. A találkozás után eldöntöttük, hogy a második gyermekünket is otthonból szeretnénk örökbe fogadni.

Pár hónapra rá ismét csörgött a telefon. Itt már az akta ismertetése után kihátráltunk. A fényképen egy tünemény szerepelt, az érzelmeink rendben is voltak, de a szülők súlyos értelmi fogyatékosok, a gyereknek is erre van kilátása. Tud majd önálló életet élni? Mi lesz, ha már mi nem leszünk? Hol van a közelünkben speciális ellátás, iskola, foglalkoztató? Vele már nem is találkoztunk, fájó szívvel nemet mondtunk ismét.

Mindegyik esetben egyetértettünk a férjemmel. Van köztünk egy megállapodás, hogy ha valamelyikünknek egy százalékban is nem a válasza, a másik nem kezdi el győzködni, agitálni, hanem elfogadja.”

(Judit, aki hamarosan talán igent mond a kistestvérre)

Gál-Csabika

„Van egy vér szerinti kislányunk, aki lombik eljárással fogant. Születése után volt még több beültetésem, de nem voltak sikeresek. Mivel mindenképpen nagyobb családot szerettünk volna, jelentkeztünk örökbefogadásra, 0-5 éves korú, fehér bőrű gyermeket vagy testvérpárt vállaltunk. Sokáig nem történt semmi, majd egyszer csak egy hároméves egészséges kislányt ajánlottak ki. A képek alapján nem volt első látásra szerelem. Megtudtuk, hogy a kislány éhezett korábban, és most a nevelőszülőnél folyton eszik, nagyon duci. Valahogy a mi családunkba ez a kép nem illett bele, a lányunk alig eszik, nagyon sovány, nem is fontos dolog neki az evés. Mi is vékony testalkatúak vagyunk, nem tudtam elképzelni őt velünk. És akkor már nagyon elöl álltunk a sorban csecsemőre is, így végül fájó szívvel, de nemet mondtunk rá. Valahol a szívünk mélyén kisbabára vágytunk.

Ez után hosszú ideig nem történt semmi, hiába lett örökbe adható több gyerek a megyénkben, de mindig túl közel laktak hozzánk a vér szerinti szülők, ezért nem mi kaptuk egyszer sem a gyereket.

Végül belevágtunk egy utolsó utáni lombik kezelésbe, majd kiderült, hogy babát várok. Nagyon örültünk, de azonnal kiderült, hogy nem egyszerű terhesség előtt állok, pár nap múlva rögtön kórházba is kerültem vérzéssel. A kórházi tartózkodásom harmadik napján csörgött az a bizonyos telefon, amire évek óta vártunk, miszerint újszülött, inkubátoros, makkegészséges kisfiú vár ránk. Röpültünk volna hozzá, vállaltuk volna mindenképpen. Úgy éreztük, hogy mindkét gyereknek lenne helye a szívünkben és életünkben. Minden követ megmozgattunk, hogy el tudjak jönni a kórházból, ahol veszélyeztetett terhesként szigorúan feküdnöm kellett. Nem engedtek. Nehéz volt egy szülészeti osztályon feküdnöm, ahol újszülöttek sírását hallgattam, amíg rám meg éppen egy másik városban, másik kórházban vár az esetleges kisfiam. A kisfiúhoz utazgatni kellett volna, tíz napig látogatni egy másik kórházban, másik városban. Végigzokogott és egyedül a kórházi ágyon töltött éjszaka után másnap korán reggel hívott a családgondozónk, akinek ekkor bevallottam, hogy terhes vagyok, mégpedig veszélyeztetett. Ő elmondta, hogy terhesen nem lehet örökbe fogadni, úgyhogy igazán fájó szívvel a sors lemondatott minket a babáról. Később a védőnő hívta fel a figyelmemet, hogy mi van, ha mégis sikerül a kisfiú örökbefogadása, és a terhességem nem marad meg, nehogy véletlenül egyszer majd őt okoljam érte. Erre a lehetőségre nem gondoltam, de nem látunk a jövőbe, bármi történhet. Nagyon megviselt a dolog.

Négy hónap szigorú fekvés után végül felkelhettem, de utána is vigyáznom kellett magamra. Végül időben, egészségesen megszületett a második vér szerinti gyermekem, aki kisfiú lett. Boldogságunk leírhatatlan. Nemsokára lejár a határozatunk, és nem fogjuk meghosszabbítani. Józan paraszti ésszel számítva leghamarabb jövő nyáron kerülhet hozzánk egy újszülött. Én akkor már 41 éves leszek, de a fő baj: nincs segítségünk, támaszunk, anyukám a szülés után rögtön megbetegedett és meghalt, a család többi tagjára nem számíthatunk, magunkra maradtunk. Nem tudunk felelősen még egy gyereket vállalni, így lemondunk az örökbefogadásról.”

(Mada, kétgyerekes anya, aki végül nem fogadott örökbe)

Most egy kis felmérés, ami a visszautasítás okait, körülményeit firtatja. Akkor töltsd ki, ha utasítottál már vissza gyereket.

A várakozási időt vizsgáló korábbi felmérésben már rákérdeztem a visszautasítások számára, ott 130, az elmúlt öt évben történt örökbefogadásból

  • 26 esetben a második kiajánlásra érkezett a gyerek
  • 10 esetben a harmadikra
  • 3 esetben a negyedik vagy többedik ajánlott gyereket fogadták el.

Meséljetek! Ti miért mondtatok nemet?

Advertisements

92 responses »

  1. úgy látom a nemetmondás főként abból ered, hogy nem jól mérték fel az emberek a saját kapacitásukat. Vagy esetleg a határozat készítésénél engedékenyebbek voltak (talán így remélve, hogy hamarabb lesz gyerek). Én vállalom, hogy pl nálunk csak egészségen gyerek jöhet szóba, mert csak ilyet tudunk vállalni, így elejét vesszük a feleslelges kiajánlásoknak, és nekünk sem lesz rossz érzésünk. A nemetmondás szerintem valamilyen szinten kudarc, habár ezt nem hangoztatják. Szerintem aki 3-4 gyerekre is nemet mondott, az magában keresse a hibát, és szerintem alkalmatlan az örökbefogadásra…

    Kedvelés

      • Nem gondolom 🙂 Mi több napig ültünk és átrágtunk minden lehetőséget, mire megfogalmaztuk, hogy milyen gyermeket tudunk elfogadni. És nem szeretném egy olyan gyermektől elvenni az esélyt a gyorsabb családba kerülésre, akit én tuti nem tudok elfogadni, de más vállani tudja, szereti és törődik vele! Így is baromi lassú az állami rendszer, gondold bele 2-3 visszautasítás az kb 1 év időveszteség kb! Az őrült sok!

        Kedvelés

          • Nekem is pont ez jutott eszembe, hogy nagyon nem tiszták a határok, megyénként is más és más számít korrigálhatónak, de még roma származásnak is olykor. A mi kisfiunk például makk egészséges volt, időre született, minden rendben volt vele, mégis ketten visszautasították előttünk, mert túl barna volt. Ezt nem nagyon értettük, miért ajánlották ki akkor nekik egyáltalán? Abban teljesen igazad van, hogy ez sajnos súlyos hónapokat jelentett az ő esetében is, míg az egészet lelevelezték (nem, nem e-mail, hagyományos postai levelezés!).

            Kedvelés

            • Ez egy másik téma, de ugye a gyerek származását nem szabad nyilván tartani, és egyes megyék ezt komolyan veszik, akár egy csokiszínű gyereket is kiajánlanak több olyan várakozónak, aki nem kér romát. Mert hivatalosan nem titulálhatják romának a gyereket.

              Kedvelés

            • Érdekelne, vajon minek is jártatok utána, ugyanis a korrigálható egészégi állapotba tartozik például az asztma, allergia, látás-hallászavar, cukorbetegség és még millió egyéb enyhe fokú, jól gondozható betegség, amelyek közül sokat a magam részéről készséggel elfogadnék! És beletartoznak komoly magzati károsodások, illetve maradandó károsodást, vakságot, süketséget, bénulást okozó ( természetesen nem minden esetben) nemi betegség is, vagy olyasmi, ami az egyes megyei tegyesz-ek szerint éppen belefér.
              17 évet lehúztam le az első diplomám után betegágy mellett, nem gondolom, hogy ne tudnám körüljárni a betegségek kérdését… Miből gondolod, hogy nem átgondolt a döntés?! Kicsit elhamarkodottan és felszínesen alkotsz véleményt, számodra teljesen ismeretlen emberekről.
              Azt gondolom, hogy nem szép dolog valakit minősítgetni, hogy alkalmas-e az örökbefogadásra, vagy sem, mert nem hiszem, hogy nálad lenne a bölcsek köve…
              Aztán visszanyalhat a fagyi is, mert én meg úgy gondolom, hogy aki csak egészséges gyereket tud elfogadni, ott baj lehet az elfogadással, úgy egészében. Ha később kiderül, hogy mégis beteg, mi lesz, visszaadod?…
              Roma származású gyermeket azért elfogadsz? Vagy a problémák elkerülése végett inkább csak makk egészséges, szőke kék szeműt?…

              Kedvelés

        • Mi is mondtunk nemet. 10 hónapos, vérfertőzésből született, mozgásfejlődési elmaradással küzdő kislány. Feszes izomzat, a testkontaktust nehezen viseli. 5. baba, mind a 4 testvérénél mozgás és/vagy értelmi problémák. Gondolkoztunk. 3 napig gyötörtük egymást. Végül arra jutottunk, hogy ezt a babát ugyanezekkel a nehézségekkel 2 hónaposan valószínű vállaltuk volna. 10 hónaposan, úgy, hogy addig fejlesztést nem kapott már nem mertük. Ha beletörik a bicskánk, 4 ember életét tesszük tönkre. Nem mentünk el megnézni. Nem tudtam volna otthagyni.

          Nem mértük volna fel előre? Kizártuk az értelmi sérült gyermeket elve. Kiajánlottak egy nagy valószínűséggel értelmileg is sérült kislányt, olyan életkorban, amikorra már a problémái java részét hónapok óta kezelni kellett volna. Azóta is többször gondoltam rá. Remélem, találtak neki egy olyan családot, ahol anyagilag megengedhetik maguknak, hogy az anya évekig otthon legyen vele és napi szinten tornára, fejlesztésre hordja. Akikben megvan az ehhez szükséges önfeláldozás. Bennünk nem volt.

          Végül egy másfél és két és fél éves testvérpárt hoztunk haza. Ha csak a teljesen egészségeset jelöljük, nem lennének velünk, pedig “teljesen egészségesek”, csak alacsony születési súllyal születtek, csak nem értették a zárójukat és azt hogy az egyperces apgarja 10 volt, úgy interpretálták, hogy az apgar 1 volt a 10-ből (az ugye újraélesztett babát jelentett volna). Ja, pardon, a kisfiú ekcémás is.

          Kedvelés

    • Én is gondolkodtam ezen anno, hogy mennyire jó politika ez, amit a bennfentesek is ajánlgatnak, hogy jelölj meg minél tágabb határokat, legfeljebb nemet mondasz… mert azért ez sem olyan egyszerű. Engem pl. biztosan nagyon megviselne, akármi is az oka. Persze biztos van, akinél bejön.

      Kedvelés

      • Nehéz ügy.

        Sokan tényleg azért jelölnek meg korrigálhatót, mert bíznak benne, hogy nagyjából egészséges lesz, és elfogadnak romát, de bíznak benne, hogy azért nem lesz olyan barna…

        De tény, hogy minél tágabb határokat jelöl ki valaki, annál több konkrétumot kell mérlegelni. Aki 5-6 éves korig vállal, ott már nagyon sok minden lehet, a korrigálhatót is igen tágan értelmezik a megyék, szakemberek…

        Kedvelés

    • A mi megyénkben (is) önzésnek számít ez a fajta hozzáállás, mármint, hogy csakis egészséges lehet a gyermek. Söt, ha valaki csakis egészséges újszülötett szeretne örökbefogadni, mehet egyböl alapítványhoz, amikre az egy szem megyei ügyintézö pedig erösen fúj. “Aki kizárólag egészséges gyereket tud elfogadni, az ne fogadjon örökbe!” Akik nálunk idösebb egészséges gyerekre várnak, vagy ne adj ég származási kikötésük van, várhatnak, amíg megszólal a harsona.

      Kedvelés

  2. Köszönöm, hogy ez a téma is terítékre került! Bár két sikeres örökbefogadáson vagyunk túl, még mindig nyomaszt a sikertelenek emléke. Amikor meg kellett adnunk a paramétereket, mit is fogadunk el, a világ összes gyerekét keblemre öleltem volna, de szerencsére a férjem lerángatott a földre. Gondolnunk kell a már meglévő gyermekünkre, rá is kell, hogy maradjon energia! Aztán jobban elmélyedtünk a témában, és kirajzolódott, hogy pl. értelmi fogyatékos gyermeket nem tudnék nevelni, vagy ha mégis, lelkileg rámennénk. És persze anyagilag is. Nekünk kell az a hit, hogy egyszer önellátó felnőtt lesz belőle, aki párkapcsolatban tud majd élni és dolgozni fog. Most is úgy gondolom, hogy ez csak hit lehet, mert egy újszülött fejecskéjébe nem látunk bele. Aki csak teljesen egészséges gyermeket tud elfogadni, sajnos ő sem mehet biztosra. Végül fixáltuk: értelmi fogyatékos és Down-os kivételével nyitottak vagyunk mindenkire, egy meglátogatással minimum tartozunk egy kisbabának, hogy esélyt adjunk neki. Meg magunknak, mert azt tapasztaltam, hogy 2-3 napra szükségem van, hogy el tudjam fogadni a már megismert babát. Azért hagytuk ilyen tágra a kört, mert mindenhol azt hallani-olvasni, hogy a valóságnál gyengébb jellemzést adnak a babákról, pláne, ha csecsemőotthonban él (6 éve mi még ilyenbe látogattunk) és egyébként is: fejlesztéssel bármit elérhetünk, nem igaz? Csak ne hospitalizálódjon az a gyermek, hozzuk minél hamarabb haza!

    Kedvelés

  3. Ilyen feltételekkel jött is az első kiértesítés egy csecsemőotthonos babáról, éppen kilenc hónap múlva! Egy 6 hónapos pici (0-6 hóig adtuk meg) de valószínűleg alkohol szindrómás. Igaz, én cseppet sem láttam annak, szép pofija, zöld szeme és vörös haja volt, tekintetével folyton a gondozóját kereste, de felém is barátságos volt, csak úgy járt a kis keze-lába! Majd egy órán át nem eresztettem, csak dajkáltam, és nem értettem, mi a gond vele? Csak orvosi szakvéleményre hivatkoztak, a gondozók nem bocsátkoztak jóslásba. És egy idő után feltűnt, hogy nem tartja a fejét, ha próbálom kissé felültetni az ölemben, remeg a nyaka-feje… Nem nyugodtam, bár a férjem kezébe sem vette, ő kezdettől elhatárolódott: kérjünk pszichológustól szakvéleményt, jöjjön egy külsős. Nekem ugyan beszélhetett, csak a rendszer nyelte be a babát, azért van elmaradva, mert nincs szoros kontaktja senkivel… Végül azt az érvet hozta fel, hogy rendben, most 6 hós és háromnak felel meg; majd hosszas fejlesztések után 6 évesen 3-nak fog meglelelni, és így tovább. És egyszer vége lesz, nem fejleszthető tovább, értelmileg elmaradott és befolyásolható lesz… Na ez hatott. Elkallódó gyereket nem akartam, akire rászántam 15 évet, vagy többet… Így a visszautasítást választottuk. Na, akkor beindult a következő gépezet: úgy éreztem, ez nem bocsáttatik meg nekem, és bűnhődni fogok érte… Két hónap múlva újabb értesítés: ezúttal az Egyesülettől (származást sem kötöttünk ki). Tökéletes pici fiú, csak kétszer meggondolta magát a szülőanya… Nem lehetett a miénk. Talán ez volt a revans. Végül két sikeres örökbefogadással zárult a sztorink, gyönyörűimmel. Hogy a saját korlátaink nem alapos ismeretének lenne köszönhető? Meglehet. De szerettem volna elszalasztani a mi babánkat. A saját szememmel kell látnom, kiről beszélünk, és minden gyerek más… Egyébként is, mi számít betegségnek? A táplálékallergia az? Az asztmától mindig rettegtem. És most látom, hogy kezelhető. Ha hiányzott volna ujjacskája, nem zavarna. Inkább az számít, bele tudok-e szeretni.

    Kedvelés

  4. Mi is korrigálhatóig jelöltük meg, származási kikötés nélkül. Két dolgot az egyéb között kikötöttünk, hogy értelmi fogyatékost, és macska allergiást nem tudunk fogadni. Az első kikötést azért tettük, mert a tanfolyamon hallottuk, hogy sok megyében az enyhén értelmi fogyatékos gyerkőcöket korrigálhatónak minősítik. Nekünk pedig fontos volt, hogy értelmes legyen a gyerek, aki meg tudja például tanulni az apja nyelvét is. A második kikötést azért tettük, mert van két cicánk, és nem akartunk tőlük megszabadulni. Szerencsére egy csodás kisfiúval áldott meg a sors, akibe már az iratismertetéskor beleszerettünk.

    Az egyéb rész, amúgy jó arra, hogy ott kizárjuk azokat a betegségeket, amiket nem tudunk elfogadni, de a kérdőív, vagy a besorolás nem tér ki rájuk. Például totálisan mi nem utasítottuk el az allergiás gyereket, csak a cicák miatti allergiát zártuk ki. Ha étkezési allergiás lett volna, arra igent mondunk.

    Kedvelés

  5. Beja, elég személyes hozzászólást írtál így nekem címezve. Képzeld, én is betegágy mellől jövök. És tudom, hogy akár egy egyszerűnek tűnő cukorbetegség (mert pl ezt hoztad fel) mennyi mindennel jár/járhat. Annak jártunk utána, pontosan mit jelent a korrigálható egészségi állapot. Mert olyan jól hangzik, hogy “korrigálható”, először mi is azt mondtuk, hogy OK, legyen. De miután utána néztünk, rájöttünk, hogy sok esetben igen súlyos betegségeket rejt magában. És mérlegeltünk. Mérlegeltük azt, hogy nekünk ez nem fér bele. Ez a mi véleményünk. Nemre pl nincs kikötésünk, és képzeld, a kislányunk fekete hajú, nagy fekete szemekkel és mégis a miénk. Újszülöttként fogadtuk örökbe, és sértő még a feltételezés is, hogy visszaadnám! Ezt kikérem magamnak!

    Kedvelés

    • Nos, ha nem minősítesz másokat – úgy általában- felkészűletlennek és alkalmatlannak nevezve, én sem reagáltam volna így. Őszintén örülök, hogy boldogok vagytok a gyermeketekkel, szívből gratulálok!
      Mindezek mellett én biztosan nem venném a bátorságot, hogy a Te alkalmasságodat megkérdőjelezzem, amiért beteg gyermeket nem fogadsz el… Mindenki csak annyit vállaljon, amennyit elbír.
      Továbbra is úgy gondolom azonban, hogy a korrigálható állapotba sok, számomra elfogadható betegség belefér. Így miért is zárnám ki ezt a – sajnos sokszor túl tágan értelmezett – kategóriát?
      Abban gondolom azért egyetérthetünk, hogy rám bízod, én mit tudok felvállalni és mit nem, anélkül, hogy kategórikus véleményt alkotnál valakiről, akit nem is ismersz.
      Az újszülött baba egyébként a legnagyobb “zsákbamacska” a betegségek tekintetében, de én a Te minősítgetésed helyett kívánom, hogy a gyermeket boldog, egészséges baba legyen.
      Nekem is jobban esett volna, ha a Te hozzáállásod is ilyen…

      Kedvelés

      • Egyetlen szóval Nem írtam olyat, hogy aki beteg gyereket vállal, az alkalmatlan. Ezt írtam: “Szerintem aki 3-4 gyerekre is nemet mondott, az magában keresse a hibát, és szerintem alkalmatlan az örökbefogadásra…” ez teljesen más, mint amit te írsz, de nem fogok magyarázkodni, olvasni mindenki tud. Én a mi vàlasztásunkat írtam le. A máséhoz semmi közöm.

        Kedvelés

  6. Jött a telefon, hogy talán olvastam róla, van egy inkubátoros kislány — de aznap dönteni kell. (Úgy tudtam, hogy mi parkolópályán vagyunk). A férjem pár országgal arrébb, én nem éppen egészségesen, a nagymama épp kemoterápián. Nemet mondtunk, de nagyon felkavart.

    Ami még durva volt, hogy az első kérdésemre, hogy “És mit tudunk róla?” azt a választ kaptam, hogy “Fehérnek néz ki.” Ezt úgy, hogy mi direkt odaírattuk a papírra, hogy nincs származási kikötésünk…

    Kedvelés

      • Szerintem pedig ez több fronton is gáz. Egyrészt a gyerekre nézve sértő hogy ez az első ami eszébe jut róla. Másrészt ránk nézve sértő hogy minket egy babáról az fog érdekelni hogy fehér-e. Harmadrészt elolvashatta volna a papírunkat rendesen mielőtt felhív… (de amúgy nem ez volt a nehéz a történetben, ez csak egy plusz negatív volt az élményben).

        Kedvelés

        • Nos ez az, amikor én azt mondom, hogy a hivatal egy rakás… aztán mindig megy a hörgés, hogy nem is. Utána meg azon, hogy ilyet meg olyat tesznek, és ez milyen már…
          Tessék már felfogni: Az első a saját jogi védelmük, második jó esetben a gyerek. A sokadik szempont vagyunk mi a rendszerben, és az ilyen “apróság” meg aztán végképp sokadrangú, hogy az ember mit mond vagy mit akar.
          A gyámhivatalban a nő előtt ott feküdt a házassági anyakönyvi kivonatunk, A4-es kivitelben, majd megkérdezte, hogy mi tonképpen házasok vagyunk-e, mert voltam olyan mocsok, hogy nem vettem fel azuram nevét, és ez még téma egy hivatalban 2015-ben.
          De ki lehet próbálni más hivatalt is, az se jobb, javaslom az adóhivatalt, kész élmény…

          Kedvelés

        • Azért nem gondolom annyira durvának, mert aki ott ott ült és ezt mondta, lehet, hogy tapasztalatból mondta, hogy nyilván sok embert ez érdekel. Vagy találkozott már olyannal többször, hogy ezt megkérdezték. Senkinek nem célja, hogy a gyereknek, örökbefogadó szülőnek rosszat akarjon. Én legalábbis mindig ebből indultam ki.

          Kedvelés

          • Természetesen nem gondolom, hogy rosszat akart. Azt gondolom, hogy iszonyatos, hogy azt hiszi, hogy ez a kérdés. Szégyene egyébként a hivatalnak is, de az örökbefogadóknak is. Egy gyereket a bőre alapján megkülönböztetni bármilyen módon eszméletlen durva dolog, és az egy rettenetes helyzet, amikor ez mégis rutinná válik.

            Kedvelés

  7. Kemény egy téma ez megint. Lehet általánosítani, eltervezni, h majd aztán én így meg úgy. Nagyobb lutri ez, mint a lottó, és minden eset tök más. Én még azt is meg merem kockáztatni, h még a találkozás, vagy az iratmegtekintés órája se mindegy.
    Félek tőle, nincs befolyásom rá, hanem egyszercsak jön a döntési helyzet. Ahol első körben a realitás van porondon (mit tudunk vállalni) aztán az érzelem. Még jó, h a férjemmel mindketten másban vagyunk “jók”, ügyesek.
    Mostanában olyan témák vannak, amik totál leterítenek, próbálgatják a határaimat, de talán pont ez a jó. Köszi!

    Kedvelés

  8. Amúgy valaki akkor is kerülhet olyan helyzetbe, hogy nemet mond, ha nagyon világosan jelezte a határait. Hiába jelezte valaki, hogy nem szeretne roma származású gyereket, mivel a másik oldalon tilos a gyerek származását nyilvántartani, lehet, hogy több roma (kinézetű) babát is felajánlanak neki.

    Kedvelés

    • Oké, nem lehet a gyerek származását nyilvántartani. Sok esetben ez nem is kivitelezhető, mert az apát senki nem látta. De a mi lányunk aktájában is szerepelt a haja és szeme színén kívül az, hogy kreol bőrű. Nem származás nyilvántartása, csupán egy tény, mint ahogy tény, hogy barna a haja és barna a szeme. Ha valaki csak fehér bőrű babát tud elfogandi, akkor miért ajánlanának neki ki egy kreol bőrűt? Maguknak csinálnak csak felesleges munkát. Nem értem.

      Kedvelés

      • Szerintem az a protokolljuk, hogy ha van egy örökbeadható baba vagy gyerek, akkor megnézik, hogy sorszám szerint kik következnek, akik nagyjából megfelelnek és azokat felhívják. Mivel a származással hivatalból nem foglalkozhatnak, nem ugorhat át mondjuk 100 jelentkezőt, hogy kikeresse azt a 10%-ot, akiknek kifejezetten nincs származási kikötésük. Ugyanis az ügyintéző sok esetben nem tudja a gyerek származását, találgatásra meg nem építhet. Tehát egy elhallgatásra épülő rendszerben kell a gyerek érdekét nézni. A potenciális szülőnek olyan elvárása lehet, aminek szinte lehetetlen megfelelni egy olyan szituációban, ahol a szülőanya nem nyilatkozik az etnikai hovatartozásáról valamint a vsz apa ismeretlen.

        Kedvelés

        • Pont ezt mondom én is, hogy a származás nincs és nem is lehet nyilvántartva, de a gyerek leírásánál gondolom leírják más gyereknél is, hogy szeme színe, haja színe, bőre színe, nem csak a mi lányunknál volt így. Ott pedig miért ne lehetne leírni, hogy kreol bőre van, ha egyszer az van neki? Innentől meg miért hivogassanak olyat, aki kifejezetten fehér bőrű gyerekre vár? Csak a gyerek idejét húzzák.

          Kedvelés

          • Felemás rendszer csak felemás megoldásokat tud kínálni. Aminek a gyerekek isszák a levét. El kellene dönteni egyszer már a tegyesznek, hogy mi legyen ezzel a származási témával és aszerint működni. Nem így a félhomályban tapogatózva a legalitás határán.

            Kedvelés

    • A mi megyénkben szerencsére nem volt szívbajos az ügyintéző, és biza számon tartotta az örökbefogadók származással kapcsolatos kikötéseit és a gyerek (vélhető) származását is. És szerintem nagyon jól tette. Így kerülhetett egy cigány származású kisfiú 2 hónaposan a sor legvégén álló örökbefogadó családba, ahol elfogadják a származásával együtt, ahelyett, hogy “végiglépkedve” a sorban álló családokon eltelik fölötte az idő, és talán egy életre a rendszerben ragad.

      Kedvelés

      • Nálunk is számon tartják “nemhivatalosan”, és eleve tudtuk, hogy roma vezetéknevű, “félbarna” gyerekkel minket hívnak legközelebb, hiába volt 20 feletti sorszámunk. Mert tényleg felesleges végigzongorázni az előző 20+ embert, ha eleve elzárkóznak. (Aztán volt, aki fullra nem zárkózott el, nyitva hagyta a kérdést egy talánnal, őt hívták is előttünk, és el is fogadta végül.) De tényleg, egy újszülött babánál a napok is számítanak, na meg ha több olyat felhívnak, aki eleve nem vállalt roma származásút, akkor a mi lányunk is előbb került volna országos listára (és kallódott volna hónapokat a rendszerben), minthogy mihozzánkig eljussanak, és neki sem lett volna jó az a helyzet. Így 8. napját már családban töltötte, és addig is látogattuk a kórházban már.

        Kedvelés

    • nekünk a határozatunk 0-4 éves (inkább idősebb), fehér bőrű, korrigálható egészségügyi problémás gyerkőcre szól…. (Nálunk amúgy sosem felejtik el hangsúlyozni, hogy a kikötés fontos, és nekik nem ítélkezniük kell felettünk:) ) bevallom, eleinte én is nyugodt voltam, hogy mit nekem egy kis asztma…én is túléltem….De nem rég olvastam Bogár Zsuzsanna amúgy fantasztikusan jó könyvét az örökbefogadásról,amit mindenkinek ajánlok, és rájöttem, hogy csak a rózsaszínű álmokban léteznek a full kiegyensúlyozott, boldog ránk váró gyermekek….először kicsit megijedtem…. na jó nagyon…. amikor leírták, hogy a 2-3 éves gyerekek sokszor az 1-2 éves gyerek szintjén vannak, de mégis akkor hogyan döntsek…És milyen fejlesztési lehetőségek vannak még a sok szereteten és türelmen kívül? Erről nincs valami szakirodalom? Vagy valami tapasztalat? Ti hogyan tudtátok ezt kezelni?

      Kedvelés

  9. Régen írtam, de most muszáj leírni a gondolataimat. Hátha erre jár még ma valaki 🙂
    Mi kétszer, nyílt örökbefogadással, szülés előtti megismerkedéssel fogadtunk öörkbe. Az életet adó semmit nem tudott a családi betegségekről elmondani, szerinte nem volt semmi említésre méltó. El is hittük neki, ma sem gondolnám, h elhallgatott valamit. A nagyobbik fiam oxigénhiányosan született, a kórházban semmi infót nem adtak a gyerekről se nekünk, se az életet adónak. Aztán elbocsátáskor kaptunk mellé egy irtó hosszú zárójelentést, amit pontról pontra megmagyarázott a csecsemős doktornő, h bár leírták, de nem olyan nagy gond ez…. Magyarul elkenték az egészet. Aztán pár hét alatt kiderült, hogy dehogynem. Ahogy telt az idő – már három éves elmúlt – hozzájött még egy csomó egyéb, akkor még nem látható gond (étel és egyéb allergiák halmaza) és a születéskori körülményekre visszevezetve egy majdnem hiperaktiv, éretlen idegredszerű, megkésett beszédfejlődésű, írtó sok viselkedési problémával rendelkező kisfiú lett belőle. Másodjára (tesók) is elég komplikáltan jutottunk el a hazahozatalig (sorvadt baba, kiszáradás – milyen jó, h egy kórházban ki tud száradni napok alatt egy újszülött, mert senki se néz rá…). Aztán hónapok küzdelme után szintén kezdtek kiderülni a bajok – és még nincs vége a kivizsgálásnak. Jelenleg két, halmozottan problémás, tartós beteg gyereket nevelek. Úgy, hogy mindkétszer egészséges állapotot jelöltünk csak meg. De ezt dobta a gép, nem panaszból írom le, hanem tájékoztatásul. A kémia mindig megvolt első pillanattól kezdve, bele is betegedtem volna, ha nem lehetnek az én gyerekeim, és most is teljes szívemből imádom őket. Nehogy félre értse valaki, nem átverve érzem magam. Tudom, h az élet ilyen, és nem én vagyok az egyetlen, akinek hasonló (vagy még cifrább) problémájú gyerekei vannak.
    Anno, mikor az egészségi állapotról dönteni kellett, féltünk is a gondoktól és egyáltalán nem gondoltuk, h mi bírnánk bármi problémával együtt élni. Aztán az élet bebizonyította, hogy sokkal több van bennünk, mnt amit mi hittünk magunkról. Nagy különbség van, mikor “menet közben” derül ki, h baj van, mint mikor már eleve tudjuk – más, mikor a feladat rád mérettetik, és menni kell, mint amikor önként bevállalsz valamit. Szerintem sokan (mi is) nem tudjuk előre, mennyi enegia lakozik bennünk, nem merünk bevállani. Pedig menne….

    Kedvelés

    • A teherbírásunk alábecsülésével nagyon egyetértek. Viszont hogy elbírjuk, kell a biztos érzelmi-anyagi háttér. Stabil partner nélkül szerintem roncsderbi-gyanús. Mindig mondom, örülök, hogy nem látok előre, a jövőbe. A legtöbb dolognak neki se kezdenék. Viszont jó idő óta az az érzésem, nagy erők mozgatnak bennünket végig az úton, és valahogy mindennek megvan az oka, miértje. Fejlődünk a tapasztalatok által, amit a gyerekeink ontanak ránk. A gyerekeim tanítanak meg egy csomó dologra, és rajtuk keresztül értem meg időnként magamat is.

      Kedvelés

  10. Kedves Mártonffy Zsuzsa! Ha ajánlhatnék esetleg témát, az országos listáról és működéséről még nem volt szó, és elég keveset lehet tudni róla. Esetleg megtennéd, hogy írsz erről? Biztos sokan vannak, akik a megyéjük mellett az országosban is reménykednek. Köszönöm szépen! Melinda

    Kedvelés

      • Köszönöm szépen! Igazából, ami még érdekes lehet, azok a “kulisszatitkok”. Például: Előfordulhat-e, hogy bár van hazai várakozó, az “úgyis biztos visszautasítaná” elv alapján megy a gyerek inkább külföldre? Honnan tudjuk meg, hogy hányszor és milyen gyermekre jelölt minket az országos rendszer? Megtudhatjuk-e a konkrét esetekben, hogy ha jelöltek, de nem minket választott az adott megye, akkor mi volt a kizáró ok (szokott ilyen lenni, most nem arra gondolok, amikor a sorban előttünk álló elfogadta a gyereket, mert az tiszta sor)? Az országos lista kicsit olyan, mint egy “fekete lyuk”, már persze innen nézve.:) Melinda

        Kedvelés

        • Sokszor van egy “nulladik hívás”, hogy beválasztottak titeket egy gyerekre. Akkor megtudod, hogy ti lettetek-e a befutók.
          De nem mindig szólnak, akkor, ha nem titeket választanak, meg se fogod tudni.

          A megye maga válogat a jelentkezők között, ha nem titeket választ, nem fogod megtudni, miért.

          De 8 évesre nincs akkora tolongás, ott szerintem talán nem is tudnak ilyen 3-4 fős listát készíteni.

          Kedvelés

          • És ha csak egy jelentkező van egy gyerekre mondjuk, akkor megteheti a megye, hogy azt mondja rá, hogy “nem tetszik”, nem ajánljuk ki neki a gyereket, és megy külföldre?

            Kedvelés

            • Nem tudom megmondani.

              De ne úgy képzeld, hogy a 3 éves Petikét az összes embernek bemutatják az országban, aki 3 éves fiút elfogad. Csinálnak egy kört 5 jelentkezővel, ha azok mind elutasítják, akkor esetleg még egy kört megint öttel, aztán megy külföld, nem húzzák a végtelenségig az időt.

              Kedvelés

  11. Ki tudja megmondani? Mi nagyobb gyerekre várunk, származási kikötés nélkül, korrigálható problémákkal. Olyan nagyra, ami példátlan az országban. Mégsem csörög a telefon.:(

    Kedvelés

  12. Sziasztok!
    Régóta olvasom a blogot (ami szuper :-)!) A NEMet mondás kapcsán vált most érdekessé a mi történetünk, ami egy hosszú történet lesz. Azért írom le részletesen, mert biztos vagyok benne, hogy másnak is nagyon hasznos lehet, különösen, akik vér szerinti gyermek mellé szeretnének örökbefogadni. Az eset végére számos kérdés felmerült bennünk, aminek egy része csak költői kérdés lesz sajnos….
    Szóval az eddigi történetünk: 2 vér szerinti lányunk mellett (5 és 8 éves szuper csajok) szeretnénk örökbe fogadás révén családot bővíteni (0-3 éves kisfiú, egészséges vagy korrigálható, titkos, országos listáról, származási kikötés nélkül). A határozattól számítva fél év múlva szóltak, hogy lenne egy 3 éves roma kisfiú (veleszületett ámde kikezelt nemibetegséggel) az országos listáról. Nagyon részletes iratanyagot küldtek, a fotó is rendben volt, így egyből igent mondtunk. A kisfiú 2 hetes kora óta ugyanannál a nevelőszülő párosnál volt, egy Szabolcs megyei kisvárosban (inkább nagy falu), 300 km-re ami lakhelyünktől. A helyi TEGYESZ-től 1 hónap múlvára kaptunk időpontot az intenzív barátkozás megkezdéséhez. Többször elmondták, hogy 1 hét elég lesz a teljes barátkozásra, de mi ragaszkodtunk hozzá, hogy 2 hét legyen: első héten csak mi megyünk a férjemmel, a második hétre pedig már becsatlakoznának a gyerekeink is. Addig is az átmenetei 1 hónapban minden héten 1x elmegyünk egy fél napra a kisfiúhoz, hogy a barátkozás megkezdésére már ne legyünk ismeretlenek számára. Így is lett…
    A helyi pszichológus előre felkészített minket, hogy hiperérzékeny kisfiúról van szó, aki a szokásosnál erősebben kötődik a nevelőszülőkhöz, így sok türelemre lesz szükségünk. Első találkozás során nagyon szimpatikus volt a kicsi, és a nevelőszülők is nagyon kedvesek / rendesek voltak. Mindenki igencsak zavarban volt, hiszen ez volt az első örökbefogadási kísérletünk (nekünk és nekik egyaránt). Azt egyből levettük, hogy igencsak ingerszegény környezetben él a kisfiú, 3 éves kora ellenére nemigen beszélt, viszont mindent megértett.
    Az intenzív hétre szállodai szobát béreltünk a kisvárostól 20 km-re, innen jártunk naponta a családhoz. A kisfiúval mindaddig nem is volt gond, amíg otthon játszottunk vele a megszokott környezetében, bár érzékelhető volt, hogy a nevelőmama közelségét folyamataosan igényelte. A nevelőszülők mindent megtettek, hogy sikeresen alakuljon a barátkozás, annak ellenére, hogy a nevelőmamát is igencsak megviselte lelkileg az egész, hiszen sajátjaként nevelte mindaddig a kisfiút, kicsit el is kényeztette, egy ágyban alvás, cumisüveg, pelus, stb.. Kiderült, hogy a kisfiú élete 3 évben nemigen hagyta el a kisvárost, sőt a közvetlen szomszédságot sem (még a nevelőszülőkkel sem, nemhogy mással!!!) Ennek ellenére 2. nap már eljött velünk délelőtt autóval a helyi DM-be vásárolni, otthoni ebéd és alvás után pedig el tudtuk vinni a közeli nagyvárosba parkba sétálni, szökőkutazni, játszóterezni. Mindezeket láthatóan élvezte, egyértelmű volt hogy nem sűrűn volt még ilyen környezetben. Este hazavittük, és meg is fürdettük, nem volt semmi gond.
    Harmadnapra viszont sajnos fordult a kocka. A nevelőmama előző este szólt, hogy korán reggel lesz a helyi körzeti orvosnál a gyermek 3 éves státusz vizsgálata (amit nálunk a védőnő csinál), ha van kedvem menjek én is. Ennek megörültünk, mert egyébként is szerettem volna beszélni a gyerek körzeti orvosával (aki mindaddig kezelte), de amit ott tapasztaltunk az megdöbbentő volt. A lányaim kapcsán tisztában voltam vele, hogy a 3 éves státusz vizsgálatnak miből kell(ene) állnia: súly, centi, látás, hallás és egy csomó egyéb kérdés a gyermek szociális, neurológiai állapotára vonatkozóan. Ehhez képest a doktor néni “kvázi szemmel veréssel” ránézett a gyerekre, felírt neki egy szemcseppet, és közölte a nevelőmamával hogy talán már illene levenni a pelust. Majd kisvártatva kitöltve átnyújtotta a kitöltött státsuzlapot, ahonnan az adatokat nem tudom honnana vette, hiszen az azon szereplő kérdések el sem hangzottak, nemhogy a válaszok. Mikor rákérdeztem, hogy mi lesz a látás és hallásvizsgálattal, plusz az egyebekkel, a doktornéni szinte felháborodottan annyit mondott, hogy ezekhez neki nincsenek eszközei. Ha ezt szeretné kérni(!!!) a nevelőszülő, akkor szakrendelésre kell mennie. Kinnt a nevelőmama elmondta, hogy náluk mindig így történnek a státiuszvizsgálatok…no komment…. Ezt követően a kisfiút, aki akkorra már kicsit le is betegedett (orrfolyás + szemgyulladás) megpróbáltuk elvinni 1 teljes napra az előző nap sikerein felbuzdulva. A szállodában megpróbáltam megnyugtatni, altatni, próbáltam mesélni neki, játszani vele… Ő ezalatt végig nyugtalan volt, a nevelőmamát kereste (az altatatási kísérlet alatt 1 órán keresztül sírt, pedig már hulla fáradt volt). Délutáni alvás híjján elvittük kicsit az előző napi parkba, de szinte végig szomorú volt, a nevelőmamát emlegette. Kora délutánra annyira lefárasztott mindannyiunkat az egész, hogy hazavittük (a kocsiban egyből el is ájult szegényke). Nevelőmamával megbeszéltük, hogy gyógyítgassa, nyugtatgassa, negyednap csak ebéd után jövünk, hogy legyen ideje a kicsinek megnyugodni/gyógyulni. Azt éreztük, hogy a negyednapi fogadtatásunk a kisfiú részéről vízválasztó lesz. A délelőttöt így azzal töltöttük, hogy bementünk a helyi Tegyesz-hez, hogy újból átolvassuk a kisfiú orvosi papírjait (ilyen státuszvizsgálat után ugyanis kicsit más szemmel nézi az ember a rendelkezésre álló dokumentációkat…), plusz felkerestük személyesen azt a bőr és nemibeteg gondozó főorvost, aki a vérszerinti anyát kezelte a terhesség alatt. Tőle megtudtuk, hogy a szülőanya kezeltette magát a terhesség alatt, így akisfiú születéskor már nem volt nemibeteg, csak az ellenanyagot tudták kimutatni a vérében (másszóval a kisfiú soha nem is volt szifiliszes…). Amikor a 2 orvossal kapcsolatos személyes tapasztalatainkat és a fejleményeket átadtuk a tegyesz-es kapcsolattartóinknak, és a gyámnak, ők nagyjából a vállukat vonogatták, és közölték, hogy a rendelkezésre álló orvosi papírokon már nem áll módjukban változtatni, a helyi körzeti orvos működése pedig nem az ő hatáskörük. Így mentünk vissza délután a kisfiúhoz, aki szerencsére egészségileg már sokkal jobban volt, viszont lelkileg sajnos nem. Végig a nevelőmama ölében ücsörgött, és fél óránként sírós hangon, de határozottan közölte, hogy ő biztosan nem akar velünk beülni az autóba, ugye nem kell neki beülnie?!?. Így aztán újra ottmaradtunk a házban, bár a kisfiú jóval bizalmatlanabb volt velünk mint az ezt megelőző napokban. Megint ott voltunk estig, nagy nehezen sikerült kiimátkozni a nevelőmama öléből, de ha a látókörén kívülre került azonnal szomorkodni, vagy sírni kezdett. Egyérteélművé vált, hogy a kisfiú negyednapra rakta össze a kis fejében, hogy miről is lenne szó, és érthető módon neki ezt egy porcikája sem kívánta. Hiszen ő nagyon jól érezte magát ott eddig is, ahol van….szeretetben él ugyanazon a helyen 2 hetes kora óta, miért is akarna eljönni velünk idegenekkel egy ismeretlen helyre?!?!?
    Szóval az intenzív barátkozás 4. napjára mélyebbre kerültünk vissza, mint ahonnan kezdtük. Két megoldást láttunk magunk előtt: 1.) Kivárjuk, amíg teljes bizalmat szavaz nekünk – ami az ő helyzetében inkább hónapok, mint hetek kérdése. 2.) Hazavisszük az eredeti terv szerint a 2. hét végén – vélhetően traumatikus állapotban, aztán lesz ami lesz. Negyednap estére végiggondoltuk a férjemmel, és úgy döntöttünk, hogy mi ezt így és most egyiket sem vagyunk képesek felvállalni (elsősorban tekintettel a 2 meglévő gyermekünkre, és jelenleg fennálló családi harmóniánkra).

    Ötödnap reggel tehát kijelentkeztünk a szállodából, és délelőtt elmentünk a családhoz. Mi szerettük volna közölni velük személyesen a döntésünk okát, ennyivel mindenképp tartoztunk nekik, mivel végig nagyon rendesek voltak és szurkoltak nekünk, de sajnos akkor ők sem tehettek többet. A kisfiú akkor is nagyon félt, hogy újra el akarjuk vinni, így megnyugtattuk, hogy már csak búcsúzni jöttünk. A nevelőmamával sírtunk egy picit egymás vállán, de tiszteletben tartották a döntésünket. És utólag most úgyérzem, hogy a döntésünkkel mi is tiszteletben tartottuk a kisfiú érzéseit, aki nem akart hozzánk kerülni. Kívánom neki, hogy olyan leendő szülőkkel hozza össze a sors, akikbe egyből beleszeret, vagy akik elég türelmesek kivárni a sok hetes adaptációs időszakot az elszakadásból adódó traumák elkerülése érdekében.

    Nagyon megviselt minket érzelmileg az utóbbi napok / hetek történése, mert nagyon rákészültünk az örökbefogadásra, hiszen szépen és flottul indult minden. A szomorúság és csalódottság ellenére azonban számos tanulságok tudtunk levonni a személyesen átélt történések kapcsán, amivel gazdagabbak lettünk. Az örökbefogadástól nem álltunk el, de a fentiek miatt levittük a korhatárt 0-2 évre. Nagyon reménykedünk benne, hogy megtaláljuk azt a picit aki valóban ránk vár .

    TANULSÁGAINK:
    1. nemcsak az örökbe fogadó szülő választ, hanem a gyerek is képes döntést hozni, amit tiszteletben kell tartani..
    2. nem szabad erőből dönteni, figyelni kell a kölcsönös jelzésekre, jelekre (pl. biztosan nem véletlen, hogy a kisfiú is és mi is lebetegedtünk az ismerkedés 3. napjára)
    3. a döntést ugyanakkor az érzelmi szempontok mellett racionális (objektív tények mentén is) mérlegelni kell
    4. nem kell mindenáron ragaszkodni az eredeti elképzelésekhez, főleg ha már vannak gyermekek a családban (sőt tervezni sem nagyon szabad, úgyis minden másképp alakul majd..)
    5. mindenkinek a saját erejét kell felbecsülnie, és mérlegelnie, hogy az adott helyzetből származó nehézségeket elbírja-e majd (mind személyesen, mind párkapcsolatilag, családilag, stb..)
    6. ne hagyd magad belepréselni a döntés során időnyomásba, és pszichológiai zsarolásba (a helyi tegyesznél mi konkrétan ezekkel szembesültünk sajnos)
    7. ha valami nem stimmel a gyerek dokumentumaiban (hiányos, vagy ellentmondásos) járj utána, még a döntés meghozatal előtt: érdemes első kézből – konkrétan az adott szakembertől megszerezni/megerősítettni az információt
    8. a szegregáció és a kontra szelekció sajnos valóban létezik és működik az ország bizonyos fejletlenebb régióiban

    KÉRDÉSEK:
    1. milyen esélyei vannak egy halmozottan hátrányos kigyereknek (nevelt roma gyerek, enyhe fejlődési elmaradásban), ha eleve nem kapja meg azt a kötelező ellátást/szűrést sem, ami minden gyereket megillet?
    2. milyen a jó nevelőszülő? mennyire szabad szeretni egy nevelt gyermeket? miért nem hallott róla még ez a 3 éves kisgyerek, hogy egyszer csak eljönnek érte az “igazi szülei”? miért általunk kellett szembesülnie ezzel először?
    3. miért nem kíséri intenzív figyelemmel/tanácsadással/támogatással egy szakpszichológus az ismerkedés folyamatát? miért hagyják ezt a bonyolult érzelmi és egyben szakmai kérdést a nevelő és az örökbefogadó szülőkre?
    4. miért tartott 3 évig, hogy egy kisfiút, akit a születését követően a kórházban hagytak magára, kiajánlják az ELSŐ örökbefogadó szülőknek??? miért kell éveknek eltelnie az adminisztrációval, mikor hónapok is rengeteget számítanak ebben a korban a sikeres örökbeadás szempontjából?
    5. miért indul eleve sokkal rosszabb esélyekkel ez a kisfiú az országos listán egy orvosi elírás / félreértés miatt a nemitegségére vonatkozóan? és ha ez jelzésre kerül, miért nem korrigál rajta a szakszolgálat, ha már a gyermek védelem a hivatalos feladata?

    Kedvelés

    • Ellenérdekű a rendszer: nevelőszülő ebből él, nincs más jövedelme, nincs kontrol sem a nevelőszülő, sem a közreműködők felett…..

      Kedvelés

    • Egy dolgot fűznék hozzá: a hallás/látásvizsgálat tényleg a védőnői státuszvizsgálatban van, nem a háziorvosiban (ezt azért is tudom ennyire, mert nekünk a védőnőnk és a háziorvosunk nem ugyanaz a körzet, tehát a két vizsgálat sosem egyszerre történik), és nálunk legalábbis ez általában úgy zajlik, hogy a védőnő végignézi, végigméri, végigkérdezi, kitölti, stb., a háziorvos meg megkérdezi, hogy vagyunk, és ha minden oké, akkor beírja ugyanazt, amit a védőnő már beírt… szóval nem biztos, hogy a gyerek nem volt normálisan státuszolva, legközelebb ilyenkor érdemes azt megkérdezni, hogy a védőnő mikor csinálta az ő részét…

      Kedvelés

    • Picit érleltem a választ, megrendített a történeted.
      Mi két országos listás barátkozáson vagyunk túl. Mindkettőnél másfél éves volt a gyerek. Az egyik esetben a gyerek gond nélkül beült az autónkba a 2. napon, és később sem mutatta, hogy bármi baja volna. A másik esetben még az 5. napon is ott tartottunk, hogy ha a nevelőanya eltávolodott három lépést a lakásban, a gyerek sírt és felkéredzkedett a karjába.
      Melyiket kellemesebb örökbefogadóként átélni? Melyik gyerek az egészségesebb lelkű?

      A gyerek szemszögéből teljesen érthető, hogy a 4. napon, mikor átlátta, miről van szó, kicsit betegen nem akart veletek elmenni. Most őszintén: miért akarna? Az az élete, a családja, azt ismeri. Majoros Mária, egy csecsemőotthon korábbi igazgatója írt egy cikket a barátkozásról, az ott példának hozott négyhetes barátkozáson a 11. (!) napon történt komoly visszaesés a gyerek viselkedésében. Le is írja a visszaesés okát: a gyerekben akkor tudatosul a nagy változás. http://www.esely.org/kiadvanyok/1993_1/acsecsemootthonban_nevelkedogyereke.pdf
      Ezt így könnyű leírni, engem is megviselt, hogy napok óta ott vagyok egy idegen helyen, nagy áldozatot hoz az egész család (egy országos listás barátkozás az), és semmi sikerélmény.
      Viszont megértem, hogy ennek nem akartátok kitenni a gyerekeiteket.

      És borzasztó, hogy ilyen nyomás alatt voltatok. A nagy gyerekeitek tudnak az egészről? Esetleg az orvosi adatok bizonytalansága is hozzájárult a döntésetekhez?

      Egy hároméves már sokat ért. Nyilván sokkal könnyebb egy olyan eset, mint a nálam megszólaló nevelőszülő örökbeadása: “Én azt mondtam a gyerekeknek, mikor már biztos volt, hogy előbb-utóbb mennek örökbe, hogy hamarosan eljön értetek az igazi anyukátok és apukátok, akik nagyon fognak benneteket szeretni, akik nagyon várnak már rátok és örökre együtt maradtok velük. Ezt minden nap szóba hoztam, sokat beszélgettünk erről és nagyon várták már. Mikor eljöttek a szülők, akkor már csak azt kellet nekik mondanom, hogy látjátok, ők azok, akikről beszéltünk, az igazi anya és apa, és ők ezt így nagyon hamar elfogadták, örültek a szüleiknek. Nem volt dráma.” https://orokbe.hu/2015/05/07/neveloszulo-elvalas-orokbefogadas/

      Kedvelés

  13. Kedves Levendulamandala és kedves fórum társak!

    Az előbbi történettel kapcsolatban nekem is felmerült kérdésem, illetve korábban is gondolkodtam már erről. Valahol olvastam, hogy az örökbe adási irányelvekben benne van, hogy idősebb gyereket már nem szabad megkísérelni nevelőszülőtől örökbe adni, mivel addigra már erős kötődése alakul ki hozzájuk. (Nálatok ez már a 3 éves gyereknél is világosan jelentkezett, nem tudom, hogy vajon az utánatok következő szülő jelöltek meg tudtak-e birkózni ezzel a kérdéssel. Gyanítom, hogy még sokan fognak próbálkozni.)
    Az irányelv érzelmi részét értem. Viszont szerintem a gyerekek hosszútávú érdeke mégsem az, hogy 18 éves korukig a nevelőszülőkkel éljenek, aztán a kevésbé szerencsés többség ugyanúgy neki legyen eresztve a világnak, hogy boldoguljon, mintha gyermekotthonban nőtt volna fel (ahol, megjegyzem, ugyanolyan lelkiismeretes és szeretetteljes nevelők dolgoznak, mint amilyenek a nevelőszülők).
    Az én véleményem szerint a nevelőszülőknél nevelkedett gyerekek hosszútávú érdeke az, hogy olyan családba kerüljenek, ahol ők teljes jogú családtagok életük végéig.
    Nálam a te történeted is megerősíti azt az elgondolást, hogy inkább a nevelőszülők képzésében kellene még jobban hangsúlyt kapnia annak, hogy tudatosítsák magukban és a gyerekben, hogy ez átmeneti állapot. (Nem tanácsokat szeretnék osztogatni, hanem csak a józan paraszti ész alapján gondolkodom, természetesen a gyerekek hosszútávú érdekeit szem előtt tartva.)

    Kedvelés

    • Én nem ismerek életkorhoz kötött elvet. Inkább a konkrét gyereket vizsgálják meg, alkalmas-e az örökbeadásra.

      A gyakorlatban vannak megyék, akik minden gyereket kipörgetnek, örökbe adnak, ahol ennek a jogi feltételei fennállnak.
      Más megyék nem is nyilvánítják örökbe adhatónak a gyereket, mert “a nevelőszülő úgy szereti”.

      A cél tényleg a gyerekek sorsának végleges megoldása lenne, ez sajnos nem mindig sikerül.

      Kedvelés

  14. Sziasztok,

    Igen, nekünk is hasonló gondolatok fordultak meg a fejünkben. A nevelőmamát a fenti esetben nem lehetett hibáztatni, ő a maga tisztességes és egyszerű módján nem tett mást, mint 3 éven át szívből (sajátjaként) szerette/szereti a kisfiút – ezt magam sem tudtam volna jobban csinálni. A tegyeszesek semennyire nem voltak képben a család életével kapcsolatban, viszont 2 havonta járt a családhoz egy nevelőszülő tanácsadó, aki már szinte családtagnak számított. Ő folyamatában látta a kialakuló szoros kötődést és én úgy gondolom, hogy neki igenis feladata lett volna felkészíteni mind a nevelőmamát, mind a kisgyereket a hamarosan bekövetkező örökbefogadásra /kicsit “megágyazni az eseménynek” fejben és érzelmileg egyaránt./ Első találkozás alkalmával, amikor megkérdeztem a nev.szülőt és a nev.szülő tanácsadót arról, hogy mit tud a kisfiú arról, hogy ő nem vér szerinti gyerek és hamarosan örökbe fogadják, annyi volt az egyöntetű válasz, hogy semmit, mivel ehhez ő még túl kicsi. Az Ágacska tanfolyamán elmondták, hogy az örökbefogadás során az a legjobb, ha újszülött kortól “beszélgetünk” a bébivel arról, hogy örökbefogadás útján került a családba, így ez 3 – 4 éves korára már természetessé válik számára. A nevelőszülőknek ezt miért nem tanítják meg? Miért nem adnak a kezükbe erre vonatkozóan egy “módszertant”, ha már rendszeresen járatják őket továbbképzésre? Lenne mit javítani a rendszeren, az biztos….

    Kedvelés

    • Őszintén sajnálom, nagyon szomorú és tanulságos történet. Olyan sztori rengeteg van, hogy a barátkozás nehezen indul, és kemény munka megtörni a jeget, de azt hiszem ez az első eset, ahol arról hallok, hogy az elején barátságos kisgyermek később válik bizalmatlanná, elutasítóvá. Lehetséges, hogy az orvosi vizsgálat alkalmával fültanúja volt annak, ahogy elmondtátok a dokinak, nemsokára örökbe lesz adva, és elkerül a nevelőcsaládtól? Én azért nem menteném fel a nevelőmamát teljesen. A tanfolyamon száz százalék, hogy elmondták neki, beszélni kell a kicsinek arról, hogy el fog tőlük kerülni, de ha még nem is mondták neki, a józan ész ezt diktálja. Meséltek itt a blogon olyan ötéves kislányról, akivel szintén barátkozni szerettek volna, de teljesen leválaszthatatlan volt a nevelőanyukáról, ő sem tudott róla, hogy örökbe lesz adva, és az az eset volt az utolsó itthoni kiajánlása. Hajmeresztő. Belegondolni is rossz, milyen állapotba került az a kisgyermek azután, hogy esetleg egy külföldi pár elvitte egy olyan országba, ahol nemcsak, hogy a megszokott környezetéből lett akarata ellenére kiszakítva, de még a körülötte lévő emberek beszédét sem értette. Meggyőződésem, hogy ezek a nevelőszülők nem fogják fel, hogy a gyerek mindenképpen el fog tőlük kerülni, tudva, vagy tudat alatt abban bíznak, valahogyan mégis náluk marad, ők nevelik fel. Nálunk is ez sugárzott az egyébként tündérien kedves nevelőanyukából, nem hiszem, hogy tudatában volt neki. Az ilyesmi abszolút meg tud hiúsítani egy barátkozást. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha a lányomat most, majdnem négyévesen kellene onnan hazahoznom, nem menne.

      Kedvelés

      • Nekünk is hasonló tapasztalataink vannak a nevelőszülőkről, akik nagyon arra játszottak, hogy mi feladjuk a barátkozást. Mi viszont segítséget kértünk, és kaptunk a helyi örökbefogadási tanácsadótól, aki felvilágosította a nevelőszülőket, hogy vagy mi, vagy más viszi el a gyereket, de mindenképp elkerül tőlük. Az ismerkedés kb. 3 hete alatt többször is együttműködésre kellett “bíztatni” a nevelőszülőket. Mi persze tudtuk vállalni, hogy kitartunk, de csak azért, mert a helyi Tegyesz támogatását éreztük. A gyerek 3 hónapja van velünk, aki látta (orvosok, gyám, bp-i Tegyesz képviselő, védőnő, gyógypedagógus) mind azt mondták, hogy kiegyensúlyozott, boldog, pedig ő is nagyon-nagyon kötődött a nevelőszülőkhöz, akiknél 5 napos kora óta élt.

        Kedvelés

    • Nagyon-nagyon sok hasonló sorsú gyerek lehet még sajnos a “rendszerben”. És végül valószínűleg külföldre “adják” őket, csak még várnak kicsit, amíg idősebbek lesznek…

      Kedvelés

  15. Én csak azt nem értem, hogy az örökbefogadáshoz nekünk, örökbe fogadni szándékozóknak gyakorlatilag tökéletesnek kell lennünk “a gyerek érdekében”. Akkor a rendszerben a többi szereplőnek miért nem kell annak lennie, szintén a “gyerek érdekében”? Hány gyerek lehet úgy nevelőszülőknél, hogy a fentiek szerint a nevelőszülő meghiúsította az örökbefogadást (akarva-akaratlanul)? Hány gyerek kerülhetett külföldre, akikre lett volna itthon is örökbefogadó, csak épp nem pont a megkérdezett első 5 között? Nem az-e a gyerek érdeke, hogy olyan családba kerüljön, ahol a boldogulását felnőtt korára is biztosítja egy családi háttér? Nem nemzeti érdek, hogy a reprodukciós korban lévő magyar állampolgároknak Magyarországon szülessenek gyerekeik? Kedves Mártonffy Zsuzsa, azt szeretném kérdezni tőled, hogy itt, a blogodon tervezed-e, hogy foglalkozol az ilyen kicsit kényesebb kérdésekkel is?

    Kedvelés

    • Ez elég provokatív kérdés volt.
      Ha elém kerül egy történet, megírom, akár jó, akár rossz a kicsengése, kommentben ti is behozhatjátok a tapasztalataitokat, de nem fogom “leleplezni” a rendszert.

      Kedvelés

    • Oh, nekünk sem kell tökéletesnek lenni, alig valaki esik ki a rostán, és még akkor sem feltétlenül az, akinek kéne.
      Amúgy én ezt a történetet nagyon kettősen látom: egyrészt igen, a gyereknek kellene tudni a maga szintjén, hogy mi van, fel kell erre készíteni, stb. Másrészt viszont nekem nagyobb félelmem lenne, hogy a nevelőanya nem tud kellő kötődési felszínt biztosítani, mint az, hogy igen. Pont ezért érzem azt, hogy nekem nem menne a nagyobb gyerek örökbefogadása, mert így én sem tudnám (erőszakkal) elhozni, de ha meg nem így történne, akkor meg a szívem szakadna meg azért, hogy miről maradt le addig… Mert hol van a jó határ aközött, hogy tudatosítom magamban és a gyerekben ennek az egésznek az átmeneti jellegét, meg aközött, hogy a gyereknek joga van feltétel nélkül szeretve és biztonságérzetben tölteni a korai hónapjait is? Én is úgy érzem, hogy egy ilyen erősen kötődő gyereket nem tudnék elválasztani a nevelőszülőjétől – de belebetegednék abba is, ha ott van 3 évesen, és még csak az sincs, akihez igazán kötődjön. Nem könnyű így sem, úgy sem.

      Kedvelés

      • Nekünk a helyi Tegyesz mesélt egy olyan történetet (persze név nélkül), hogy egy kétéves körüli erősen kötődő kislányt egy intenzív barátkozás után végül a nevelőszülő ellenkezése és a gyerek sírása ellenére elvittek Norvégiába. 1 hónap elteltével érkezett beszámoló a gyerekről a helyi Tegyeszhez, és a kislány jól van, beilleszkedett az új környezetébe. Persze óriási különbség van egy 2 éves és egy 3 éves között.

        A családunkban Norvégiába fogadtak örökbe Kínából egy 1,5 éves kislányt úgy, hogy ő is végigordította az egész repülőutat. Azóta felnőtt, most 17 éves, és nincsenek maradandó sérülései, teljesen norvég mentalitásában, viselkedésében. Jól tanul, de nem eminens, megvan benne a kellő csibészség.

        Olyanról is tudunk, akit 9 évesen Koreából tettek fel egy gépre, hogy Dániába érkezzen örökbefogadóihoz. Ott már voltak beilleszkedési és viselkedési problémák/iskolai és egyéb balhék, de 30 éves korára eljutott odáig, hogy segítő lett a dán rendszerben, tehát nehezen ugyan, de megtalálta az útját. Ezeket csak azért írtam le, mert a kezdeti erős kötődésnek és nehéz elválásnak nem feltétlenül velejárója, a félresiklott élet. És egy szerető örökbefogadónál a gyerek mégis több lehetőséghez jut, mintha marad a nevelőszülőknél, akik mellette másokat is nevelnek, nincs idejük, energiájuk a rá való koncentrálásra és 18 évesen pedig a saját lábán kell megállnia.

        Nekünk a Tegyesz azt mondta, hogy az a jó, ha a gyerek kötődik a nevelőihez, mert akkor megtanult szeretni/bízni, és könnyebben tud másokban is megbízni/átkötődni, ráadásul sokszor az erős kötődés nem más, mint a megszokotthoz, az ismerthez, a biztonsághoz való ragaszkodás.

        Kedvelés

        • Igen, pont ezt mondom, hogy ha nem kötődne ennyire a nevelőszülőhöz, azt borzalomnak élném meg, és nem tudom, hogy merném-e (akarnám-e) vállalni azt a gyereket. Ha viszont olyan erősen kötődik, ahogy szerintem szükséglete és joga egy ekkorának, akkor viszont nem tudom, hogy végig tudnám-e csinálni vele az “átkötést”, vagy beleszakadna-e a szívem. És ez nálam 2 évesre is igaz lenne, mert csak azért, mert kimondani nem tudja, meg megérteni is kevésbé, nem biztos, hogy könnyebb lenne neki. Ez, mondom, – mint már annyiszor -, nem azt jelenti, hogy bajom van azokkal, akik nagyobbat fogadnak örökbe, vagy kegyetlenségnek tartom, sőt, azt sem jelenti, hogy nem gondolom jobbnak, ha végleg rendeződik egy gyerek sorsa – ez csak azt jelenti, hogy én konkrétan saját magamat nem érzem képesnek arra, hogy ezt végigcsináljam egy jól kötődő gyerekkel (a férjemet meg még kevésbé…) Mindenkinek megvan a maga “hangyája” az enyém ez. Néha eljátszom a gondolattal, hogy az ember lépje át a saját korlátait, majd ha nagyobbak lesznek a gyerekeim, mégiscsak meg akarom próbálni – de igaziból minden ilyen történettel eljutok addig, hogy ez azt hiszem, mégsem az én utam, és ugyan előre visz a saját korlátaink átlépése, de ez inkább kerékbetörés lenne nekem, asszem.

          Kedvelés

          • Húúú, én nem azért írtam a fentieket, hogy bármilyen módon kritizáljalak, vagy vitába szálljak Veled. Csak az általad leírtak felhozták bennem ezeket az infókat, és gondoltam megosztom, hátha valaki kíváncsi rá 🙂 Teljesen egyetértek Veled, mindenkinek magának kell tudnia, hogy mit képes vállalni, mire futja a lelki és fizikai erejéből.

            Kedvelés

            • Jajj, nem is vitának, kritikának vagy személyeskedésnek éltem meg, csak azt akartam mondani, hogy nagyjából egyetértek veled, csak nem vagyok olyan bevállalós, mint te 🙂 De ezt igazából nem feltétlen kudarcként élem meg (csak néha), inkább önismeretként – nem vágok olyanba, amibe esélyes belebuknom.
              De ebben amúgy anyaként is, meg szakemberként is azt mondom, amit Te és Zsuzsa, hogy jobb, ha erős a kötődés a nevelőanya felé.

              Kedvelés

    • ‘Akkor a rendszerben a többi szereplőnek miért nem kell annak lennie?” Pénzért. Gyerekenként havi háromszázvalahányezerért.

      Kedvelés

      • Ezt most azonnal helyre kell tennem.
        Ha a nevelőszülőre gondolsz, ő kap
        29400 forint alapdíjat+ 19600 forintot/gyerek. Ezenkívül gyerekenként van egy ellátmány, de azt a gyerekre kell költenie, számlával igazolnia, ezt ellenőrzik.
        Ezzel együtt természetesen egy munka, aminek megvannak a feltételei.

        Kedvelés

      • Ezt nem értem. A nevelőszülőre gondolsz? Ők a minimálbér 30%-át kapják alapbérként plusz gyerekenként (max 6 gyerek) a minimálbér 20%-át. Hát ez összesen, hat gyerekre számítva is messze van a háromszáztól.

        Kedvelés

        • Szerintem ez sem zárja ki a “megélhetési nevelőszülő” fogalmát. Meg lehetne nézni egy statisztikát, hogy a nevelőszülők közül hány volt előzőleg munkanélküli, vagy folytatott olyan foglalkozást, ami nem hozott ennyit a konyhára. Kétlem, hogy jól fizető munkát sokan hagytak volna ott közülük, pusztán nemes szándékból….
          A másik pedig szerintem nem a pénz kérdése. Ha egy nevelőszülő megszeret egy, két, akárhány gyereket, sutba dobja azt az elvet, hogy nála csak átmenetileg van a gyerek és önző módon magánál tartja. Pletyka szinten hallani olyat, hogy lejelentik a vérszerinti szülő kapcsolattartását akkor is, amikor ez meg sem történik. A hivatal ezt hogy tudja ellenőrizni, kiszűrni? Sehogy.:(

          Kedvelés

  16. Nem szántam provokatívnak, elnézést, csak azért kérdeztem, mert feltételeztem, hogy az olvasókat ezek a témák is érdekelhetik.

    Kedvelés

    • Nekem az a tapasztalatom, h ez is úgy működik, mint az elméleti, gazdaságtudományi értelemben vett piac, ami a kereslet és a kínálat egyensúlyára épül. Vagyis: amiből sok van, az leértékelődik, és ha pl egyszerre túl sok ugyanazt a terméket áruló szereplő van a piacon, akkor óhatatlan a versengés, és ha érvényesülni akarnak, a legjobb stratégia a minimum törekvés. Efölött a réteg fölött áll egy monopol szervezet, ami mindent irányít, és mivel egyedül van, ő írhatja a szabályokat. Mivel ő az, aki keres, és túlkínálat van, lehetősége van válogatni, és nem köteles megindokolni semmit. Ha ezt a két réteget egymástól függővé tesszük, kialakul az általad leírt helyzet.
      20-án közgáz érettségi. Azok a régi szép idők…

      Kedvelés

      • Szia Kata! Garantált az 5-ös a közgáz érettségin!:) Van azért egy kis bökkenő.:) Az örökbefogadás-örökbeadás nem szabadpiaci művelet, hanem szigorú törvényekkel szabályozott terület. Amikor azt írtam, hogy az örökbefogadóknak “tökéletesnek” kell lenni, úgy értettem, hogy nekünk minden szabálynak meg kell felelnünk. Amikor azt írtam, hogy a rendszer többi szereplőjének úgy tűnik, hogy nem kell, azon azt értettem, hogy ők sajnos sokszor, sok helyen nem érzik magukra nézve kötelezőnek a szigorú szabályok betartását. Ezt én nem nevezném piaci törvénynek, inkább a szabályok be nem tartásának. Mivel ilyet gyakran látni országunkban (történelmi sajátosság), nem is csodálkozom. Amiatt viszont igen, hogy bár elvileg a szabályozás a gyermekek érdekében történik, ők az elsők, csak őket szabad figyelembe venni, gyakorlatilag azonban éppen azért, mert a rendszerben dolgozók is úgy fogják fel, ahogy te írtad, szabadpiacként, a gyermekek érdeke nagyon sok ponton sérülhet. A nemzetgazdasági érdekekről nem is beszélve (fent már írtam róla).

        Kedvelés

        • 😀 Igen, elfelejtettem írni azt a történelmi és irodalmi bölcsességet, hogy a szabályokat mindig a “gályában tartózkodók” hozzák. De hogy Petőfivel példálózzak tovább, a “habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr!” csak az ő fejében létezett, mert egészen odáig nem a víz az úr, amíg meg nem hentergeti a gályát a tengerfenéken. De itt egymástól függésről van szó, tehát ez senkinek sem érdeke, még annak sem, aki sérül.
          A gálya utasai pedig követik azt a másik régi jó közhelyet, hogy egyik holló nem vájja ki a másik szemét (indokolatlanul…), és a sok bába közt pont a gyerek vész el.
          Magyarul: aki a szigorú szabályokat hozza, mondhatja, hogy mindezt egy gyengébb és védtelenebb érdekében tette, de valójában valamennyire muszáj a saját hadállásait is védenie, aztán jutunk el oda, hogy fordítva ülünk a lovon, pont az említett szabadversenyes monopólium paradox létezése és ezzel járó szemlélete miatt. Hát igen, tudni kell a szívás jó oldalán állni, nekünk ez helyzeti hátrány.
          Mindezt úgy írom ám, hogy magam is hasonlóképpen népszerűtlenül ekézem itt a rendszert elég gyakran, és a magad nyelvén te ugyanazt mondod, amit én a magamén 🙂
          Majd megnyugszunk, ha végre nem várakozunk, hanem majd bajlódhatunk a többi bürokratikus teherrel, mint pl a 3 évesen intézményesítés, a romló közoktatási színvonal, és a gyerek jövője miatti aggódás. Ennek sose lesz vége, csak átalakul, és már Orwell is tudta…
          Na? Rászolgáltam a jelesre? Alig 12 éve volt :D:D:D:D

          Kedvelés

  17. Visszajelzés: A legnépszerűbb bejegyzések 2. | Örökbe.hu

  18. Visszajelzés: Babaköszöntő, 2015 november | Örökbe.hu

  19. Visszajelzés: Babaköszöntő, 2016. április | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s