„A hajszárító a barátunk”

Általános

Vendégposzt: összecsiszolódás intézetből örökbefogadott gyerekkel.

Ma egy örökbefogadó anyuka naplójából közlök részleteket. Judit és Tamás egy hároméves kisfiút fogadtak örökbe, s gyermektelen párból hirtelen családdá váltak. A kisfiú, Gábor pedig intézeti csoportból családba, erdőszéli, nyugodt környezetből a fővárosba került. Judit naplójában az első hetekről ír. Szó esik a gyermek félelmeiről, összeszokásról, és arról is, hogy lehet leküzdeni a maximalizmust a házimunkában. (A neveket kérésére megváltoztattam, de a fotók a családról igaziak).

*********

Emlékszem arra a napra, amikor megérkeztünk Budapestre. Végighaladtunk az Andrássy úton, majd a Deák tér mellett, és Gábor csak kérdezgette “Az, mi az?” Én pedig türelmesen soroltam, hogy az egy busz, az pedig egy villamos, ismételtem perceken keresztül, ki tudja mennyiszer, hiszen lépten-nyomon láttunk egyet. “Villamosbusz!” – mutatott kissé összezavarodottan a hatalmas járművekre. Mire hazaértünk, teljes extázisban, felpörögve a forgalom ritmusától, félelmében már kiszállni sem akart az autóból. (Azóta nincs nap, hogy Gábor ne kérné legalább háromszor, hogy buszozzunk. Ha pedig azt nem lehet, akkor a legalább hadd ülhessen fel a villamosra!)

Vár

Felküzdve magunkat a lakásajtónkig, a lift, a körfolyosó után várt ránk az új otthonunk. Milyen idilli kép! Azt leszámítva, hogy Gabi nem akarta átlépni a küszöböt. Végül felhívtuk az intézeti gondozónőjét, ő győzte meg, hogy menjen be. Azon az éjszakán nem sokat aludtunk. Utána sem még valameddig. Így van ez, amikor kisgyerek érkezik! Néztük, csodálkoztunk, nem tudtunk betelni a jelenlétével.

Kilátás

Kilátás az intézetből

Az első hetekben a kisfiam mindentől, de mindentől félt. A házban a lifttől, a kutyáktól, a hajszárítótól, az autóktól. Eleinte minden pillanat meglepetésekkel teljes volt. Nem tudtuk, mit hoz a következő óra. Bár Gábor egy kiegyensúlyozott, vidám, jó kisfiú, mégis folyamatos próbáknak voltunk kitéve. Mindent meg kellett tanulnunk együtt csinálni. Más volt számára a környezet, az emberek. Az első két hetet szinte csak kettesben töltöttük. Ismerkedtünk, immár az itthoni közegben. Ismerkedtünk egymással, a határainkkal, a tárgyakkal, a külvilággal.

Két hétnél több idő telt el, amikor Gábor szólt, hogy most már menjünk be a játszótérre. Minden nap elsétáltunk arra korábban. Mentünk együtt vásárolni. Szoktuk a kocsis vásárlást. Szoktuk a forgalom hangját, a sorban állást, fogadtuk a bókokat, barátkoztunk az emberekkel és a kutyákkal. Emlékszem, hogy mennyire félt a kutyáktól. Mindtől! A macska méretűektől is! Ment bátran, közeledett, aztán hirtelen összerándult, felhúzta a kis karjait, ökölbe szorította a kezét, és néhány gyors lépést tett hátra. Mára meg?! Odamegy a kiszemelthez – nem tudom még, hogy kutyát vagy embert választ, ránéz, határozottan megkérdezi: Szabad megsimogatni? Majd ugyanilyen határozottsággal nyúl a pórázért, és persze ezt is megkérdezi, de választ már nem vár rá, hogy szabad-e megkapnia. Néha elveszi. Olyan határozottan kéri, hogy meg is kapja. Félelmetes! Néha én szeretnék ilyen határozott lenni! Persze tanuljuk, hogy nem veheti el, várja meg a választ – de a kontraszt nagy például a kutyák terén.

Tamás

Itthon a radiátorszelepeket szerette tekergetni. Kontra következetesség, mert hamarosan fűteni kell majd, akkor nem lehet. Próbáltunk magyarázni. Próbáltunk, és próbáltunk. Aztán itt a négy üveges ajtó és a hatalmas gardróbszekrény tolóajtó, amelyek üvegből készültek. Mindez a veszélytelen előszobában. Azt megtanultam a baba-mama körön, hogy minden szülő a maga gyerekére tudja biztonságossá alakítani a környezetet. Mennyire nem is tudtuk, hogy mit hova, milyen magasra kell tenni, hogy a gyerek ne érje el.

Aztán itt voltak a zajos gépek, a porszívó hangját ismerte már, de ez is egy méretesebb berendezés. Ma már csak az orrszívótól fél nagyon. Remélem, elmúlik! Elmúlik, ugye? A hajszárítótól rettegett. Nem kell félni? – jött mindig a megnyugtatásra váró kérdése. Ez mára csökkent, de néha már türelmetlennek éreztem magam, amikor egy hajszárítás kapcsán 46. alkalommal is elmagyaráztam, hogy nem kell félni a hajszárítótól, mert a hajszárító a barátunk. Így lett barátunk a kávédaráló, a mosogatógép, a mosógép, a kazán. Ami hangos, ahhoz pedig kitaláltunk egy figyelmeztetést: Figyelj, hangos lesz! Egy, kettő, három! És jöhet a brrrrrrrr, krrrrrrrr. Amikor Gábor játékból porszívózik a plüss virággal, nekem is szól: Anya, figyelj, hangos lesz! Egy, kettő, három! 

Bár szeretek főzni, mégis keveset szoktam. Régebben. Most persze más. Most egészségeseket kell enni, rendszeresen, megfelelő időben, kellő tápanyagtartalommal, szükséges mennyiségben. Régen általában este értem haza, és semmi kedvem sem volt már elpakolni. Ma minden nap pakolok, a konyhaasztalt napjában ötször, a játékokat reggeltől estig, a ruhákat, az ágyneműket, és egy sor mást minimum másfél órát, és mégsem látszik! Igazságos ez? Mivel sosem törekedtem a tökéletes háziasszony szerepre, nem kellene fájnia, hogy ez nekem nem jön össze. Az igazság viszont az, hogy korábban más volt a fontos.

Most fontos, hogy legyen tiszta minden ruha. Legalább a gyereké vasalt. Legyen finom az ebéd mellett a vacsora is, és legyen minden változatos. Legyenek tiszták a cipők. Félévente az ablakok. Legyen bevásárolva, gyerek megsétáltatva, minden nap mesélve, legyen ének vagy zene a napban, nagy szaladgálás, hóban hógolyózás, nevetés, ölelés, számtalan puszi, elég alvás és pihenés. Csodálom a más anyákat, hogy minden belefér egy napba, és mellette patika-tisztaság és rend uralkodik!

Fagyi

Gábor nagyon rendezett, jól szervezett otthonból került hozzánk. Mindennek volt felelőse, a ruháknak, a rendnek, az evésnek. A pusziknak szerintem nem. Abból mindenkitől juthatott, különben nem lehetne ennyire kedves gyerek! Amikor hazajöttünk, az volt a legfőbb problémám, hogyan alakítsam úgy a napot, hogy mindez beleférjen, és közben nyújtsak biztonságot is. Majd rájöttem, hogy bár ott messze az erdőszélen all inclusive ellátást kapott, itthon a kiegyensúlyozottság megőrzése érdekében megfelel a félpanzió is. Megértettem, hogy az szolgálja a nyugalmunkat, ha megengedem magamnak, hogy megehetjük a maradékot. Megettük mi eddig is, de az intézetben Gábor minden nap kitűnő, egészséges ételt kapott, heti háromszor pedig meleg vacsorát is. A meleg ebéd után meleg vacsorát. Elképzelhetetlen itthon megoldanom! Vagy a rendelt pizza annak számítható?

422

*********

Köszönöm Juditnak a közreadást. Szeretnék minél több történetet, szempontot, élethelyzetet megmutatni az örökbefogadás sokszínű világából, így később másoktól is lesznek vendégposztok.

Advertisements

9 responses »

  1. Köszönjük a kedves történetet! Úgy látszik a kisfiúk márcsak ilyenek: a közlekedési eszközökkel könnyedén megbarátkoznak, míg a porszívót (különösen az orrszivót) és a hajszárítót csak kevésbé tudják megkedvelni:) Nálunk a járműveken található jelzőgombok és a csengők is nagy kihívást jelentenek, egyrészt, hogy csak szükség esetén nyomjuk meg, másrészt ilyenkor viszont kellő gyorsasággal nehogy megelőzzön valamelyik utastársunk.
    És mi imádunk vacsorára pizzát enni:)

    Kedvelés

    • A kislányok is ilyenek, az első “kerek mondat”, amit gyermekem mondott, az a “Baba megy busz” :), az első E/1 mondat pedig az “Én is fi-szi-szi” (ami nálunk valami számomra ismeretlen okból a vonat neve); a porszívóval és bármi más berregőssel viszont vannak bajok, csak összebújva lehet nézni/hallgatni, mindig előre kell szólni, viszont mindig meg kell nézni alaposan, mit is csinál valaki az adott berregővel. Szorosan összebújva hajat szárítani megfizethetetlen élmény, minden másra ott a Mastercard 🙂
      (Pedig ő bébikorától van nálunk, tehát még azt sem mondhatom, hogy intézményben szerzett negatív élményeket a “berregőkkel”, viszont azt is tudom biztosra, hogy itthon sem).
      Amúgy meg abszolút csajszis, cipő, táska, ékszer a minden, a közlekedési eszközök meg mégis lenyűgözik. 🙂

      Kedvelés

  2. Nagyon élveztem a beszámolót, köszönjük!

    Engem borzasztóan érdekelne az is, hogyan zajlott náluk az ismerkedés, nyilván kicsit más intézetben nevelkedő gyerekek esetében, mint a nevelőcsaládnál. Hány gyerekkel nevelkedett ott együtt addig? A saját gondozóját sokat emlegeti-e azóta? Ottani gyerekekre emlékszik-e vajon egy hároméves? Gondolom igen. Ült-e autóban korábban? Hú, kicsit összevissza, de rengeteg kérdés jut eszembe…

    Kedvelés

    • Nagyon koszonom a beszamolot. 🙂
      Az ember keszul, szamit, varja a nagy napot, amikor megszolal a telefon, es a legcsodalatosabb idoszak jon el az ember eleteben. De a -szerintem- nehezebb is, amikor hirtelen jon egy kis uj elet, egy csoda. Gyermektelen hazasparbol, gyermekesek lettunk, egy csalad. Ezek a kerdesek merultek fel bennem is, hogyan csinaljak mindent, hogy kozben mindenre legyen ido es meg jo is legyen. A felpanzios megfogalmazas nagyon tetszik. S mi is imadjuk korbe ulni a pizzas dobozt, illetve a lanyunk ugy megy be a kinaiba, hogy hol a husos taskam? Amit az elejen el se tudtam kepzelni.

      Nalunk baba helyett is mindig autot, vagy vonatot valaszt. 🙂 Kedvencunk a Thomas es a Verdak. 🙂

      Kedvelés

    • Én úgy tudom, két hétre oda kellett költözni, volt egy vendégszoba erre az intézetben. 12 gyerek volt a csoportban. Emlékszik, igen.
      Aztán remélem, jön a szerző is és kommentel…

      Kedvelés

  3. Köszönöm a kérdéseket, és a kommenteket!
    Úgy éltük meg, és utólag is így látjuk, hogy a barátkoztatás nagyon profin volt megtervezve. Talán máshol is ez a rend, de az is lehet, hogy nagyon szakértő vezetője van a gyermekotthonnak. Nem dobtak a mély vízbe, hanem – úgy tudnám érzékletesen megfogalmazni, hogy – először vettek egy szálat, lekötötték magukról, és az adott gondozónő ránk kötötte. Majd a következő napszakban, vagy napon, újabbat kötöttek le, és azt már ránk kötötték. Így mire jöttünk, ismertük a szokásait, fürdettük, öltöztettük, elpakoltunk együtt lefekvés előtt, sétáltunk, mentünk vásárolni, aludt a “lakásunkban” – először délután, és napok múlva már éjjel is.
    Azt mondta a vezetőnő, hogy általában akkor engedik el a gyermeket, amikor az jól mutat az anyukája ölében. 🙂 Két hét alatt idáig eljutottunk.
    Emlékszik dolgokra, és ébren is tartjuk az emlékeit. Készítettünk képeket, mielőtt haza indultunk. Volt egy kis ünnepség, elköszönés. Senkinek nem mutatjuk a különféle jogok miatt, de eleinte sokszor elővettük. Szoktunk telefonálni is. Nem gyakran, ahogy szükséges. Az emlékek mégis ott lehetnek mélyen, néha olyan helyzetekben tör elő…
    Hoztunk el az ottani ruhákból is párat, köztük egy olyat, amilyen a barátjának is volt. Így amikor az kerül sorra, emlegetjük. Négy gyermekhez találtunk ki emlékezős dolgokat.

    Az autós kérdésre: igen, ült autóban, mivel beteges volt, ez gyakran megesett; és mire haza indultunk, a miénket is kipróbálta.

    Kedvelés

  4. Visszajelzés: Amikor nemet mondtunk | Örökbe.hu

  5. Visszajelzés: Babaköszöntő, 2015 november | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s