Egy erdélyi örökbefogadás története. Örökbefogadás meddőségi probléma nélkül, traumatikus és gyógyító szülésélmények, öt éve elhúzódó bürokratikus ügyintézés. Kovács Réka Rozália három vér szerinti és egy örökbefogadott kisfiút nevel a férjével. Azaz, az ötéves Benedeket a hivatali akadályok miatt máig nem tudták hivatalosan örökbe fogadni. Rékával beszélgettem a bizonytalanság kezeléséről, a nagycsaládos életről, és hogy miért nem szereti, ha szentnek tartják.
– Mutatkozz be, kérlek!
– Kovács Réka vagyok, négy gyermekem van. Tamás tíz és fél év éves, Péter kilencéves, Benedek ötéves, Dániel féléves. Pszichológus vagyok, pár- és családterapeuta, a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanítok. Nyárádszentimrén lakunk, ez Marosvásárhelytől van harminc kilométerre, a férjem itt református lelkész. És Benedek az örökbefogadott gyermekünk.
– Eszerint nincs meddőségi gondotok, miért döntöttetek úgy, hogy örökbe fogadtok?
– Ez egy belső vágy volt, mindig is vágytam arra, hogy örökbe fogadjak. Úgy éreztem, hogy kétféleképpen lesz gyermekem, szülök és örökbe is fogadok. Teljesen egyenértékűnek érzem a kétféle gyermekvállalási módot. De ez egy folyamat volt, hogy eljutottunk ide.
Tamást császármetszéssel szültem egy romániai kórházban, ez traumatikus élmény maradt. Örök titok marad, miért kellett műtét, akkor azt mondták, hogy a szívhang csökkent. De utólag visszagondolva a kórházi helyzetre, a rám erőltetett szülési pozíciókra és az erőszakos vizsgálatokra, úgy érzem, abban a helyzetben nem is tudtam volna megszülni. Tíz órát vajúdtam, utána mondták, hogy ez császár és megkönnyebbültem, hogy ezen a tortúrán túl vagyok. Amikor Péter megfogant, azt mondták, ez kötelező császár lesz, mert nem telt el két év a két várandósság között. Ezt nem akartam, és ekkor ébredtem rá, hogy milyen méltánytalan volt a szülés. Pétert nem kórházban szültem, hanem otthon. Azaz Budapesten.
– Geréb Ágival?
– Igen, és még egy bábával és egy dúlával.
– Ez jobb élmény volt?
– Nem is összehasonlítható. Ekkor gyógyult be a császármetszés traumája, nőként, anyaként erőre kaptam, megtapasztaltam azt, hogy tudok szülni, gátmetszés, megaláztatás nélkül. Bennem az anyasággal kapcsolatban ott átfordult minden. Addig azt tudtam a gyerekvállalásról, szülésről anyámtól és a környezettől, hogy ez a nőnek a keresztje, amin át kell esni, és ez bennem átfordult az otthonszüléskor.
A gyerekek nőttek, Tamás szinte öt évig szopott. Egyszer csak egy családos listán olvastam egy levelet, hogy van egy anya, aki szülés előtt áll, és már most tudja, hogy nem tudja hazavinni a gyereket, mert nincsenek meg a körülményei, és családot keres. Aki írta, az nevelte a nőnek egy nagyobb gyerekét, aki még egyéves sem volt. Szóltam a férjemnek s valami elindult bennem. Kezdtem vágyni erre a gyerekre. Semmit sem tudtam róla, sem az anyjáról, mégis úgy éreztem, hogy talán ő az én gyerekem. A férjemmel kezdtünk az egészről gondolkodni, sokat imádkoztunk, beszélgettünk, hogy elegek vagyunk-e és ilyen hirtelen tudjuk-e vállalni. És úgy éreztük, igen. Telefonon felhívtam az anyukát, és nyíltan megkérdeztem, tényleg így gondolja, biztos mindent átgondolt, minden lehetősége kimerült. Ő azt mondta, hogy igen. Röviden annyit mondott, hogy Benedek a negyedik gyereke, az első három sincs vele, Magyarországon dolgozik, haza fog jönni szülni Csíkszeredába, de rögtön megy vissza Magyarországra. Aztán szóltunk a gyermekvédelemnél, s az nagyon jó volt, hogy a szakemberek átvették a vele való kommunikációt. Engem már ennyi is leterhelt, anyaként, két kicsi gyerekkel nem tudtam magam beleélni az ő helyzetébe, és nem is egészséges, ha ketten mi anyaként összekapaszkodunk. Ez végül csak megtörtént valamilyen szinten, amíg a szülészeten volt, mert nem voltak hozzátartozói, akikre támaszkodhat, bevihetik neki a szükséges dolgokat, de engem megviselt a helyzet, hogy egy anya arra kényszerül, hogy lemondjon a gyerekéről. → olvasásának folytatása
Ha tetszett, oszd meg másokkal is!
Tetszett a bejegyzés?
Tetszik Betöltés...
Örökbe.hu 