cikk

A határokon át ívelő örökbefogadások általában nem a gyermek érdekeit képviselik

Örökbe8 hozzászólás

Az örökbefogadást hosszú ideig jócselekedetnek tekintettük. Ám van, aki szerint ezt a tündöklő képet árnyalni kellene. Ezt vallja Prakash Goossens, akit 1985-ben, nyolcévesen fogadtak örökbe Indiából Belgiumban. Szerinte a nemzetközi örökbefogadásoknál elsősorban az örökbefogadó szülőkre összpontosítanak, a gyerek érdeke és a biológiai szülők holléte a mai napig másodlagos.

Kelly Keasberry cikke / fordította Csikszentmihályi Melissa

“Tíz évvel ezelőtt még az élt a köztudatban, hogy az örökbefogadás a gyermek érdekét szolgálja. Egyedül az örökbefogadók által biztosított anyagi javakat tartották szem előtt, amiért cserébe a gyermektől hálát vártak. Csak integrálódj sikeresen a flamandokhoz vagy belgákhoz, és a téma lezárva. Csak nemrég ismerték fel világosan, hogy adoptálás esetén súlyos traumák is előfordulhatnak az érintettek életében. A depresszió, függőségek és öngyilkossági kísérletek mégis jelzik, hogy valami gyökeresen nincsen rendben az adoptáltak életében” – állítja Prakash Goossens.

Az utógondozás hiánya

“Az első modern örökbefogadási formák kialakulása az első világháború idejére tehető. Akkoriban sok gyermek veszítette el az otthonát. Őket főleg az Egyesült Államokban és Kanadában fogadták örökbe, de voltak, akiket Belgiumban. A ma szokásos adoptálási eljárások az 1960-as évek elején indultak, és számuk 1980 és 2002 között rekordot döntött. Engem 1985-ben adoptáltak. Az örökbefogadási szándék a jótékonykodástól mára már elmozdult a családalapítás iránti igény irányába. Ez volt a megoldás a termékenységi problémákra. Nem kérdőjelezte meg senki. Az 1990-es években kitört örökbefogadással kapcsolatos botrányokat követően az örökbefogadásra vonatkozó jogszabályok elvileg jobban előtérbe helyezik a gyermek érdekeit. Az ENSZ Közgyűlése által 1989-ben elfogadott, a Gyermekek Jogairól Szóló nemzetközi Egyezmény és a Hágai Örökbefogadási Egyezmény (1993) szigorításokat eredményezett az örökbefogadási jogszabályok terén. Ami jelenleg Belgiumban rendben működik, az a folyamatnak a jelentkezéstől az örökbeadásig tartó szakasza. Az örökbefogadást követően azonban még mindig sok minden félresiklik. A felnőtt korú örökbefogadottak számára a mai napig nem áll rendelkezésre megfelelő utógondozás. Holott nagyon sok pszichológiai természetű probléma pontosan ekkor kerül felszínre” – osztja meg meggyőződését Goossens.

Ősi sérülés

“Nancy Verrier pszichoterapeuta 1993-ban megjelent The Primal Wound c. könyvében azt állítja, hogy örökbefogadottak esetében kifejezetten nehéz helyreállítani a kötődést. A kötelék e „nyers” megszakítása miatt a gyerekben egy ősi sérülés keletkezik. Ez a sérülés határozza meg, hogy az örökbefogadott gyerek élete hátralevő részében mit tapasztal, miképp érez majd és hogyan fogja magát szóval és cselekedettel kifejezni. Bessel van Kolk trauma-szakértő szerint egy trauma még az agy szerkezetét is képes megváltoztatni. Befolyásolhatja a gyermek nyelvi képességét, az emocionális egyensúlyát és fejlődési esélyét általában. A szakértő szerint a születésünket követő 45 percnek döntő szerepe van. Amennyiben ekkor létrejön az anyával való kötődés, a test is alkalmazkodik. Ám ha nem volt jelen senki a gyermek vigasztalására, ölelésére, a test „zárlatot” képez. Ennek egyik következménye az agy szerkezetének nagymértékű változása, a traumazárlat következtében pedig az agy érzelmekért felelős részével való összeköttetés elzáródik. Az agy túlélési stratégiaképpen egy ‘hamis ént’ kreál. Az eredeti személyiségen egy fedőréteg képződik, és az fejlődik tovább. Az illető gyakran csak a terápia során jön rá, hogy az eredeti személyisége tör felszínre” – folytatja Goossens.

“Az örökbefogadott gyermekek általában könnyen alkalmazkodnak. Ám, mivel a szervezetük túlélő üzemmódban van, tehát állandó magasfeszültség alatt, bizalmatlanok lesznek és nem fognak könnyen kötődni. Verrier állítása szerint a kötődés megelőzi a szeretetet. A kötődésnek nem feltétele a szeretet. A biztonságérzés viszont alapvető fontosságú. Ezt az ősi sérülést még azok az örökbefogadó szülők sem lesznek soha képesek begyógyítani, akik egyébként mindent megtettek.” → olvasásának folytatása

Kudarcos örökbefogadások

Örökbe12 hozzászólás

Sajtófigyelő. A spanyol La Vanguardia napilap cikkének összefoglalása a sikertelen örökbefogadásokról, amelyek azzal végződnek, hogy a gyerek állami gondozásba kerül. Mivel Spanyolországban akár 7-9 év is lehet a várakozás belföldön pici gyerekre, sokan inkább nemzetközi örökbefogadásban vállalnak idősebb, problémás gyerekeket. A cikk fordításában Limi segített.

Csendes bűntudat és a kudarc érzése kíséri azon családok életét, akik nem képesek teljesen elfogadni örökbefogadott gyermeküket.

„Nem tudom elviselni és nem is akarom” – fogalmazza meg kegyetlennek tűnő hangon Mercedes M.S. örökbefogadott lánya iránti érzéseit, annak ellenére, hogy nyolc éven át küzdött, hogy felülemelkedjen az örökbefogadással járó nehézségeken. „Szarnak érzem magam”.

Katalóniában az örökbefogadó családok 1,5 százalékát érinti a kérdés, a 6 év felett örökbefogadott gyerekek esetében pedig akár 6 százalék is lehet az arány. A szakértők szerint azonban ez csak a jéghegy csúcsa, mivel a pszichológusok, családterapeuták által kezelt gyermekek 30-40%-a örökbefogadott.

swing-174418_1920

Mit jelent a kudarcos örökbefogadás? „Olyan családokról van szó, akik nem tudják tovább vállalni a gyermek nevelését, és ezért a szociális ellátórendszerre bízzák őket. Ez a szituáció hasonlít ahhoz, amikor a vér szerinti szülők adják állami gondozásba a gyermeket” – mondja Marga Muñiz, családterapeuta, a nemzetközi örökbefogadások szakértője, és „A gyerekek nem Párizsból jöttek” c. könyv írója. „Mindkét eset nagyon traumatikus, de az örökbefogadott gyermekeknek duplán kell megélniük az elhagyottság érzését.” → olvasásának folytatása

Koreai örökbefogadottak Amerikából

Örökbe28 hozzászólás

Sajtószemle.

Többen ajánlották a The New York Times nagy cikkét a koreai örökbefogadottakról. Röviden összefoglalom a hosszú riportot.

korean adoptees
Felnőtt örökbefogadott a szülőanyjával. A The New York Times képe
  •  Az elmúlt hatvan évben legalább 200 ezer dél-koreai gyerek került külföldi örökbefogadó családokba, több országba, elsősorban az Egyesült Államokba.
  • Főleg egyedülálló nők mondtak le a gyerekükről, a lányanyaság igen rossz társadalmi megítélése, a nekik járó támogatás hiánya miatt. Koreában kifejezetten szorgalmazták, hogy a lányanyák adják örökbe a gyereket. A gyakorlat akkor is folytatódott, mikor Dél-Korea már fejlett ország és gazdasági nagyhatalom lett, a nyolcvanas években is évi több ezer bébi került külföldre. A belföldi örökbefogadásnak nincs vonzereje az országban.
  • Ma a fiatal felnőtt örökbefogadottak tömegesen térnek vissza Amerikából Koreába, a fővárosban egész szubkultúra alakult ki a visszatértekből. Keresik a gyökereiket, és lobbiznak a nemzetközi örökbefogadás eltörléséért, de legalábbis megszigorításáért. (A koreai gyakorlat miatt a szülőanya megtalálására minimális az esély.) Elérték, hogy a Koreából örökbefogadottak kettős állampolgárok legyenek, és könnyebbé vált a visszatérés a szülőföldre.
  • 2012-ben sikerült szigorításokat bevezetni a koreai örökbefogadás szabályozásában. A krízisterhes nőknek tanácsadáson kell részt venniük, és 7 (!) napot várniuk kell, mielőtt aláírják az örökbeadási papírokat. Minden adoptációt bíróságon kell bejegyezni, így a gyermek később meg tudja találni a vér szerinti családot. (Erre eddig nem volt mód.)
  • Mindezek hatására a nemzetközi örökbefogadás csökkent, 2013-ben már csak 263 baba került külföldre Koreából.
  • A dél-koreai örökbefogadottak Amerikában – a szülők legjobb szándéka ellenére – megtapasztalták a rasszizmust és a hátrányos megkülönböztetést az iskolában vagy máshol.
  • A visszailleszkedés egyébként Koreába sem könnyű, különösen a nőknek, az ott tapasztalható – az amerikainál jóval tradicionálisabb – férfi-nő viszonyok miatt. Se ide, se oda nem tartoznak, köztesnek érzik magukat.
  • A koreai örökbefogadottak összefognak a második legnagyobb amerikai örökbefogadott csoporttal, a Kínából érkezettekkel, akik hasonló könnyítéseket akarnak elérni az anyaországukban a visszaköltözésre.

Egy felnőtt örökbefogadott nő így vall:

„Hogy tudom összemérni a nyelvem és kultúrám elvesztését azzal a szabadsággal, amit Amerika kínál, hogy egyenjogú lehetek a férfiakkal? Akit gyerekként száműztek, és nem volt más választása, hogy mérheti fel, mi lett volna belőle, ha Koreában marad? Mennyi oktatási lehetőséget kell felsorolnom, hogy kiegyenlítse az anyám elvesztését? Hogy tudja egy örökbefogadott összemérni a szörnyű veszteségét a hálájával, amit az örökbefogadó országa és szülei iránt érez?”

(Jane Jeong Trenka: The Language of Blood)