karitatív örökbefogadás

Videó: Jól segíteni

ÖrökbeHozzászólás

Jól segíteni. Vendégünk Szlankó Viola, az UNICEF gyermekvédelmi vezetője, aki arról mesél, mit csinál a szervezet, milyen programokkal segítik az intézményben élő gyerekeket, és hogyan érdemes laikusként adományozni, vagy más módon segíteni a nehéz sorsú gyerekeken. Milyen tévhitek élnek az emberek fejében a hátrányos helyzetű gyerekekről? 2020. december 2-án hangzott el.

Örökbe.hu virtuális rendezvényt minden szerdán tartunk, itt láthatod a múlt és jövő programját. Néhány rendezvényről videófelvétel is készül. Aki támogatta tavaly a blogot, az ezeket azonnal megnézheti a támogatóknak szóló videótárban (jelszóval). Ha szeretnél te is élni ezzel a lehetőséggel, – és hozzájárulni az örökbefogadásról szóló leggazdagabb információforrás fennmaradásához, működtetéséhez – akkor csatlakozz az előfizetőkhöz. Itt olvashatsz a támogatási lehetőségekről.

Beszélgetés a Pszinapszison – videó!

Örökbe5 hozzászólás

Újabb videó! A Pszinapszis XXIII. Budapesti Pszichológiai Napok rendezvényén három pszichológus és egy jogász szakemberrel beszélgettünk az örökbefogadásról, én a moderátor voltam. A téma: amiről nem szoktunk beszélni az örökbefogadás kapcsán. Izgalmas volt a különböző területekről érkező szakemberek és a közönség között tolmácsolni. A beszélgetőtársak rendelkeztek egyetemi oktatóként, nevelőszülői hálózatnál, családsegítőben, igazságügyi szakértőként és örökbefogadók felkészítő tanfolyamán is szerzett tapasztalattal, szóval sok szempontból ráláttunk a témára. A hallgatóságról nem tudunk ennyit, de ha elkezditek nézni, egy-két dolog az ő örökbefogadáshoz való viszonyukról is kiderül. A kerekasztalnál szóba kerültek a téma alapjai, az örökbefogadásról való beszélgetés a gyermekkel, az örökbeadó anyák háttere, a nevelőszülők, a rendszerben felnövő fiatalok sorsa, az, hogy karitatív tett-e az örökbefogadás, de olyan érdekességek is, mint a vér szerinti apák jogai vagy az örökbefogadás felbontása. Mindössze hatvan perc, és ebbe még a hallgatók kérdései is belefértek. Nagyon örülök, hogy részt vehettem! → olvasásának folytatása

Karitatív örökbefogadás?

Örökbe56 hozzászólás

Ma egy tipikus kérdést vázolok fel. Több hasonló levelet kaptam. Adott egy házaspár, két kicsi vér szerinti gyerekkel, általában a kisebb még olyan korú, hogy otthon van vele az anyuka, és szeretnének örökbe fogadni még egy gyereket. Jó az anyagi helyzetük, lehet, hogy voltak kisebb orvosi problémák a terhesség alatt, lehet, hogy nem, de ha megerőltetik magukat, tudnának még szülni is. De ők örökbe szeretnének fogadni, él bennük egy elkötelezettség eziránt, szeretnének segíteni egy gyereken, van még egy hely az otthonukban és a szívükben. És jön a sok kérdés, hogy ez lehetséges-e, kaphatnak-e harmadik gyereket.

Fortepan
Fortepan

Megpróbálom sorra szedni először a tényeket, aztán kicsit filozofálgatok a kérdésről. Ezek csak szempontok, a döntést nekik kell meghozniuk, belevágnak-e. → olvasásának folytatása

„Csak a holttestemen keresztül vihetik el a fiamat”

Örökbe35 hozzászólás

Egy erdélyi örökbefogadás története. Örökbefogadás meddőségi probléma nélkül, traumatikus és gyógyító szülésélmények, öt éve elhúzódó bürokratikus ügyintézés. Kovács Réka Rozália három vér szerinti és egy örökbefogadott kisfiút nevel a férjével. Azaz, az ötéves Benedeket a hivatali akadályok miatt máig nem tudták hivatalosan örökbe fogadni. Rékával beszélgettem a bizonytalanság kezeléséről, a nagycsaládos életről, és hogy miért nem szereti, ha szentnek tartják.

– Mutatkozz be, kérlek!

– Kovács Réka vagyok, négy gyermekem van. Tamás tíz és fél év éves, Péter kilencéves, Benedek ötéves, Dániel féléves. Pszichológus vagyok, pár- és családterapeuta, a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen tanítok. Nyárádszentimrén lakunk, ez Marosvásárhelytől van harminc kilométerre, a férjem itt református lelkész. És Benedek az örökbefogadott gyermekünk.

csalad

– Eszerint nincs meddőségi gondotok, miért döntöttetek úgy, hogy örökbe fogadtok?

– Ez egy belső vágy volt, mindig is vágytam arra, hogy örökbe fogadjak. Úgy éreztem, hogy kétféleképpen lesz gyermekem, szülök és örökbe is fogadok. Teljesen egyenértékűnek érzem a kétféle gyermekvállalási módot. De ez egy folyamat volt, hogy eljutottunk ide.

Tamást császármetszéssel szültem egy romániai kórházban, ez traumatikus élmény maradt. Örök titok marad, miért kellett műtét, akkor azt mondták, hogy a szívhang csökkent. De utólag visszagondolva a kórházi helyzetre, a rám erőltetett szülési pozíciókra és az erőszakos vizsgálatokra, úgy érzem, abban a helyzetben nem is tudtam volna megszülni. Tíz órát vajúdtam, utána mondták, hogy ez császár és megkönnyebbültem, hogy ezen a tortúrán túl vagyok. Amikor Péter megfogant, azt mondták, ez kötelező császár lesz, mert nem telt el két év a két várandósság között. Ezt nem akartam, és ekkor ébredtem rá, hogy milyen méltánytalan volt a szülés. Pétert nem kórházban szültem, hanem otthon. Azaz Budapesten.

– Geréb Ágival?

– Igen, és még egy bábával és egy dúlával.

– Ez jobb élmény volt?

– Nem is összehasonlítható. Ekkor gyógyult be a császármetszés traumája, nőként, anyaként erőre kaptam, megtapasztaltam azt, hogy tudok szülni, gátmetszés, megaláztatás nélkül. Bennem az anyasággal kapcsolatban ott átfordult minden. Addig azt tudtam a gyerekvállalásról, szülésről anyámtól és a környezettől, hogy ez a nőnek a keresztje, amin át kell esni, és ez bennem átfordult az otthonszüléskor.

A gyerekek nőttek, Tamás szinte öt évig szopott. Egyszer csak egy családos listán olvastam egy levelet, hogy van egy anya, aki szülés előtt áll, és már most tudja, hogy nem tudja hazavinni a gyereket, mert nincsenek meg a körülményei, és családot keres. Aki írta, az nevelte a nőnek egy nagyobb gyerekét, aki még egyéves sem volt. Szóltam a férjemnek s valami elindult bennem. Kezdtem vágyni erre a gyerekre. Semmit sem tudtam róla, sem az anyjáról, mégis úgy éreztem, hogy talán ő az én gyerekem. A férjemmel kezdtünk az egészről gondolkodni, sokat imádkoztunk, beszélgettünk, hogy elegek vagyunk-e és ilyen hirtelen tudjuk-e vállalni. És úgy éreztük, igen. Telefonon felhívtam az anyukát, és nyíltan megkérdeztem, tényleg így gondolja, biztos mindent átgondolt, minden lehetősége kimerült. Ő azt mondta, hogy igen. Röviden annyit mondott, hogy Benedek a negyedik gyereke, az első három sincs vele, Magyarországon dolgozik, haza fog jönni szülni Csíkszeredába, de rögtön megy vissza Magyarországra. Aztán szóltunk a gyermekvédelemnél, s az nagyon jó volt, hogy a szakemberek átvették a vele való kommunikációt. Engem már ennyi is leterhelt, anyaként, két kicsi gyerekkel nem tudtam magam beleélni az ő helyzetébe, és nem is egészséges, ha ketten mi anyaként összekapaszkodunk. Ez végül csak megtörtént valamilyen szinten, amíg a szülészeten volt, mert nem voltak hozzátartozói, akikre támaszkodhat, bevihetik neki a szükséges dolgokat, de engem megviselt a helyzet, hogy egy anya arra kényszerül, hogy lemondjon a gyerekéről. → olvasásának folytatása

Híres örökbefogadók: Mia Farrow és Woody Allen

Örökbe56 hozzászólás

Két zseniális alkotó, és egy szaftos botrány. Woody Allen múlt héten ünnepelte a 80. születésnapját, emlékezzünk meg róla egy poszttal. Kezdjük a számokkal: Mia Farrow 10 gyereket fogadott örökbe és 4 vér szerinti gyereke van. Woody Allen 4 gyereket fogadott örökbe, és nulla vagy egy vér szerinti gyereke van, erre még visszatérek. S kettejüknek három (vagy kettő) közös gyereke van. A cikk végén adok egy felsorolást a 16 gyerekről. Minden, amit tudni akartál Woody és Mia gyerekeiről!

Woody Allen és Mia Farrow
Woody Allen és Mia Farrow

Mia Farrow (70) amerikai színésznő és emberijogi aktivista első férje a nála három évtizeddel idősebb világhírű jazz- és popénekes Frank Sinatra volt. A rövid házasság gyerek nélkül zárult. Második férje André Previn zeneszerző volt 1970 és 1979 között, akivel három közös gyerekük született (köztük egy ikerpár), és három gyereket örökbe fogadtak. Két lányt Vietnamból, és a Soon-Yi nevű kislányt Koreából, aki akkoriban hatéves lehetett.

Farrow and Previn
Mia Farrow és férje, André Previn a hetvenes években, és az első öt gyerkőc

→ olvasásának folytatása

Örökbe lehet fogadni a menekült gyerekeket?

Örökbe9 hozzászólás

Rövid válasz: nem. Ezt a kérdést sokan feltették az elmúlt hetekben, sajtóhírekben pedig néha felmerült, hogy lelkes segítők örökbe fogadnák a megismert, megkedvelt gyerekeket. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ez most egy jogi értekezés lesz, amihez sokat nyaggattam a téma szakembereit.

Az elmúlt 2-3 évben nem volt példa Magyarországon menekült gyerek örökbefogadására (valószínűleg régebben sem, de ezt nem sikerült kiderítenem).

A családdal érkező gyerekeknél ez fel sem merül, a kísérő nélkül érkező kiskorúak 95 százaléka pedig 14 évnél idősebb fiú, és nagy részük afgán. Közülük is nagyon kevés kap menedékjogot Magyarországon, sokan továbbállnak, megszöknek Nyugat felé. Újabb tendencia, hogy ennél kicsit fiatalabb gyerekek is érkeznek, de nem kisbabák.

Fotó: Tuba Zoltán, Index

A menedékjogot kapott gyerekeket a magyar gyermekvédelmi rendszerben (otthonokban) helyezik el. Örökbe adni viszont csak olyan gyereket lehet, akit már nincs esély visszailleszteni a családjába. Ez nagyon nehezen tisztázható egy menekült gyereknél, hogy hol vannak, élnek-e a szülei. → olvasásának folytatása

Kalandjaim Böjte Csaba gyerekeivel

Örökbe15 hozzászólás

Vendégposzt. Olvasónk, Fogadott Keresztanya két kislányt támogat Böjte Csaba egyik romániai otthonából. A kisiskolás testvérpárt három-négy hetente látogatja, szünetekre át is hozza Magyarországra. Fogadott Keresztanya naplót ír az élményeiről, ebből adok közre részleteket. Róbert Gidának az idősebb, Micimackónak a kisebb lányt nevezi. Hátrányos helyzetből érkezés, nevelési gondok, a problémás szülők felbukkanása és sok-sok öröm a keresztgyerekekkel.

2013 októbere óta van két fogadott keresztlányom a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál. Az apjuk meghalt, olyan korán, hogy a nagyobbik sem emlékszik rá. Amikor a gyerekek óvodáskorúak voltak, írástudatlan anyjuk akkori élettársával nevelte őket, szegénységben, de viszonylag rendezett körülmények között. 2013 nyarán az anyának másik élettársa lett, s nem sokkal az új kapcsolat kezdete után adta be a gyerekeket az Otthonba. Olyan tetvesek voltak, hogy a ruhájukat azonnal tűzbe kellett dobni. A nagyobbik akkor kezdte az első, a kisebbik a nulladik osztályt.

Róbert Gida szereti hallani, hogyan ismerkedtünk meg egymással. Többször végighallgatta már, s volt, hogy ki is egészítette a történetet, amikor az Otthonban egy új ismerős megkérdezte tőlem, hogyan lettem fogadott keresztanya. Nemrég mégis azt mondta, hogy már nem emlékszik. Elmeséltem hát neki megint.

Egy barátnőmtől hallottam erről a lehetőségről, s az interneten összeolvastam róla mindent, amit csak találtam. Aztán elmentem a Dévai Szent Ferenc Alapítvány barátainak, a Déva-Vár-Körnek a találkozójára, hogy személyes tapasztalatot szerezzek. Majd elmentem másodszor is, és mondtam a találkozók szervezőjének, hogy szeretnék fogadott keresztanya lenni, olyan, aki rendszeres kapcsolatot tart a keresztgyerekeivel (eredetileg is többre gondoltam), ezért nem mindegy, hogy milyenek a gyerekek. Nem szép dolog válogatni, de ő megértett, és azt tanácsolta, jöjjek el az Otthonba, keressek magamnak keresztgyereket, s ha nem találok, az sem baj, az Otthonnak mindenképp szüksége van támogatásra.

Könnyű szívvel indultam útnak: nem kell mindenáron döntenem, ráérek. Teri néni, az Otthon vezetője nagy szeretettel fogadott, ismerkedtem a helyszínnel, a gyerekekkel. Egyszer csak szembejött velem két kislány, mondták, a többiek nem akartak velük játszani. Semmi baj, játszanak akkor velem! Kerestünk magunknak helyet az udvaron, s az egyik felvett egy botot a földről, elkezdett vele rajzolgatni a porba. Mondtam, játsszunk ugróiskolát! S a kislány, aki akkor kezdte az első osztályt, azonnal felrajzolta a kockákat, benne a számokkal. Tudtam, az anyja írástudatlan, tőle nem tanulhatta. Az is mély benyomást tett rám, hogy a két gyerek milyen szoros kapcsolatban, akkori megítélésem szerint nagy békében van egymással.

Mindazonáltal nem akartam elsietni a dolgot, s még egyszerű támogatóként ültem be a kocsiba. Az autópályán aztán már tudatosodott bennem, szörnyű érzés lenne, ha ennek a két kislánynak másvalaki lenne a keresztanyja. Hazaérve rögtön írtam is egy e-mailt Teri néninek, majd a keresztszülői program koordinátorának. Akkor már nagyon türelmetlen voltam.

****************

Egy közös program miatt átautóztunk azon a falun, ahol Róbert Gida és Micimackó korábban élt. Mindkettőnek nagyon fontos volt, hogy megmutassák a házukat, amely valójában nem is az övék, hanem anyjuk előző élettársáé.

Kis, kedves házat láttam. Keskeny, nincs jól karbantartva, de nem is túl rozoga. A főútra néző homlokzatán egy ablak fér el. Kinézete megfelel a lányok korábbi elbeszéléseinek: egy szobában aludtak Anyáékkal, de volt konyha és kád is. Néztek benne tévét, és játszottak számítógépen, mert időnként megkaparintották a gépet a nevelőapjuktól. Utóbbi foglalkozását homály fedi, keveset járt el dolgozni, szemben az anyjukkal, akinek akkoriban volt munkája egy üzemben.

Ez az a ház, amelyben a nevelőapa becenevet adott mindkettőjüknek. Ahol Micimackót, mint kisebb gyereket, játékból felemelte a lábánál, s lógatta fejjel lefelé. Innen vitte őket szánkózni, s itt neveltek az udvar végében malacot. Ennek szomszédjában lakott a “mamájuk”, aki nem rokon, de átjártak hozzá, és kaptak tőle süteményt. Innen mentek óvodába, büszkén mondják, hogy egyedül, nem kísérte el őket senki.

Ez az a ház, ahonnan időnként kizárták őket, ha Anyáéknak épp úgy tartotta kedvük, még télvíz idején is. Ebben történt, hogy a nevelőapa – a “Butykos” – részegen megverte Anyát és Micimackót, de nem nagyon, mert Róbert Gida kerített egy husángot, és erősen ráhúzott a Butykosra, aki erre elengedte őket. Ennek a kertjéből szaladt el a két kislány a Butykos elől, aki ezúttal is beivott, s kergette őket, de aztán feladta.

“Ez volt a mi házunk. Nem valami nagy, de…” – szólalt meg Róbert Gida, ahogy lépésben elhaladtunk előtte a kocsival.

“De ti szerettétek” – fejeztem be a mondatot.

***************** → olvasásának folytatása

Kinek kellenek a fekete kutyák?

Örökbe77 hozzászólás

Ma egy olvasó vendégposztját teszem közzé. Kytice egy dilemmáját osztja meg.

Nagyon érdekelne mások véleménye egy általunk fontosnak tartott kérdésben.

Nincs igazán történetünk. Az örökbefogadás mindig foglalkoztatott bennünket, de nem láttunk bele mélyebben a „rendszerbe”. Nagyon örülünk, hogy egy éve rátaláltunk erre a blogra. Itt sok hasznos információ ér össze és átláthatóvá lett számunkra a magyar örökbefogadás. Ahogy olvasgattunk, mi B kategóriás jelentkezőnek számítunk, sok téren hátrányból indulunk. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy olyanok kerüljenek előre, akik még nem tapasztalhatták meg a szülőséget. Ez a világ legfantasztikusabb kalandja.

Még gondolkozunk, hogy melyik a helyes út számunkra. Van egy kétéves és egy négyéves vér szerinti gyermekünk. Szeretnénk még egy családtagot, mert úgy érezzük, hogy valaki még hiányzik a családi fotókról. Van hely a házunkban, az életünkben, a szívünkben is.

IMG_1880

Amikor gyerekre vágytunk, akkor nem jött össze. Én nagyon stresszes munkában dolgoztam. Próbálkoztunk, majd orvoshoz fordultunk. Kiderült, hogy endometriózisom van, megműtöttek. Ez az egészségügyben ma egyenes út a lombikhoz, mást már nem próbálnak. Sikerült, megszületett a kisfiam. Maradt fagyasztott embrió, abból született a kislányom. Nemrég átestünk egy kivizsgáláson, az endometriózisnak jót tett a terhesség, nem jött vissza. Lehetne természetes úton is gyerekünk, de felajánlották a lombikot is újra, maradt is lehetőségünk.

Több lombikot biztos nem szeretnénk, erkölcsi aggályaink vannak, nem akarunk lefagyasztott embriókról dönteni, csak egyet meg nem lehetséges megtermékenyíteni. Ezt nem érezzük már a mi utunknak.

Nem tudom megfogalmazni, miért szeretnénk örökbe fogadni. Nem ragaszkodunk pici babához, és a betegségek egy része sem gond, nagy harcosok vagyunk. Első körben mi is szőke kék szemű gyerekben gondolkodtunk, hogy hasonlítson ránk. A blogot olvasva rájöttünk, hogy sokan szeretnének ilyen babát. Tehát, ha segíteni szeretnénk, akkor roma gyereket kellene vállalnunk. Mi nagyon nyitott és elfogadó család vagyunk, őt is szívesen fogadnánk, de…

Van egy kérdés, ami felmerült bennem és szívesen venném a véleményeket. A családunk nagyon fehér bőrű, szőke hajú. Ahogy elnéztem a blogon a családi képeket az új családtagokkal, valahogy mind beleillettek. Magyarországon sok a barna hajú vagy barna szemű szülő és valahogy annyira belepasszol a családba a „jövevény”. Nálunk viszont csokitojás lenne egy cigány származású gyermek. Ez bennünket nem zavarna, a környezetünkkel pedig szerintem nem lenne gond elfogadtatni. De erősen bennem van a kérdés: jó lenne ez a gyereknek?

→ olvasásának folytatása

„Nálunk az örökbeadás csak egy pici szelete a működésnek”

Örökbe48 hozzászólás

Ma a Baptista Szeretetszolgálat örökbefogadási programját mutatom be. Bár az alapítvány két évtizede tevékenykedik, nyílt örökbefogadás közvetítésére két éve kaptak engedélyt. Szenczy Katalin szakmai vezetővel beszélgetek, aki Szenczy Sándornak, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjének, baptista lelkipásztornak a felesége és maga is örökbefogadó szülő. Saját történetéről, az örökbefogadás feltételeiről, gyerekmentésről és a veszteségek feldolgozásáról is szót váltunk.

– Mutatkozz be, kérlek!

– Konduktor vagyok. Öt gyermekünk van, három örökbefogadott, egy befogadott és egy vér szerinti. A befogadott lányunk, Enikő tizennégy évesen került hozzánk, Erdélyből jött át, őt nem tudtuk örökbe fogadni, mert román állampolgár volt. Őt csak öt évig neveltük, akkor férjhez ment. A vér szerinti lányunk, Anna ma huszonkét éves, az örökbefogadott nagyfiunk, Áron huszonegy éves, és az ikerfiaink, Domonkos és Benjámin nyolc évesek.

– Miért fogadtatok örökbe?

– Mielőtt összeházasodtunk, megbeszéltük Sándorral, hogy a vér szerinti gyerekeink után szeretnénk örökbe fogadni, legalább egyet. Aztán másképp alakult. Mikor kétéves volt a lányunk, hallottunk egy nagyon nehéz körülmények között Erdélyben élő kamaszlányról. A férjem meglátogatta és felajánlotta, hogy átjöhet hozzánk, ha szeretne. Enikő igent mondott, hozzánk költözött, beiskoláztuk, ő is teljes jogú gyermekünk lett. Ugyanabban az évben fogadtuk örökbe a kisfiunkat hathetesen a Napsugár Gyermekmentő Alapítványtól, amelynek egy baptista lelkész volt a vezetője. Ő először baptista családokat keresett meg, hogy örökbe fogadnának-e gyereket. Akkor hirtelen ott élt körülöttünk három gyerek és kicsit „leálltunk”. Nem volt egyszerű a tizennégy éves kamasszal, a kétéves gyerekkel és a hathetes csecsemővel. Főleg, mert Enikő olyan nehéz családi helyzetből jött, hogy két-három év telt el, mire a múltját fel tudta dolgozni. Sok szeretetet kellett adni, hogy elfogadja, mi szeretjük őt. Visszagondolva nem is tudom, hogy mertem vállalkozni erre. De megérte! Áronról pedig konduktorként két hónapig azt hittem, mozgássérült, mert olyan feszes volt az izomzata, hogy nem tudtam „szétszedni”. Aztán amikor már biztonságban érezte magát nálunk, feloldódott benne a feszültség. Később szerettünk volna még gyereket, megpróbáltunk egy vietnami kisfiút örökbe fogadni az alapítvány egyik árvaházából, ez nem sikerült. Jelentkeztünk itthon örökbefogadásra, akkor már kellett tanfolyamot végezni, aztán Budai Ági (a Fészek Alapítvány vezetője) segítségével kaptunk egy ikerpárt. Amikor először beszéltünk az anyukával, akkor ő azt mondta nekünk, hogy már talált egy szülőpárt a gyermekeinek, akik örökbe fogadják őket. Aztán koraszülöttek lettek a babák, és akkor hívott, hogy akikre számított, azok nem tudnak hazajönni külföldről. Kérdezte, hogy még mindig fenntartjuk-e az örökbefogadási szándékunkat. Nagyon nagy örömmel azt mondtuk, hogy igen. Ez egy újabb megerősítés volt számunkra Istentől, hogy ő ezeket a gyerekeket nálunk akarja látni, nekünk akarja adni. Két hét múlva engedték ki a babákat a kórházból, azóta velünk vannak.

Szenczy család

– A férjed Szenczy Sándor, aki a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjeként sokat utazik zűrös helyekre. Ilyenkor viszi a családját is?

– Voltak országok, ahová elkísértük, egyes országokban konduktorként is tudtam dolgozni sérült gyermekekkel: Vietnamban, Kambodzsában, Srí Lankán, Afrikában, vagy éppen Koszovóban. Például, Koszovóba rögtön a válság után mentünk. Nagyon sokan bolondnak és felelőtlennek tartottak minket ezért. De mi tudtuk, hogy nem a saját elgondolásunk miatt megyünk, hanem azért, mert Isten akkor éppen oda küld bennünket. Ez nagy biztonságot adott mindannyiunknak, pedig minden este voltak lövöldözések két utcával lejjebb a házunktól.

– Külföldön miként érint, ha nehéz helyzetű gyerekeket látsz? Egy interjúban egyszer elmondta a férjed, hogy egy észak-koreai árvaházból haza akartál vinni egy gyereket.

– Nehéz az ilyen helyzet, de megtanultam kezelni. Észak-Koreából valóban haza akartam vinni egy gyereket, de nem lehetett. Nagyon megrázó volt. Már az gyanút keltett, hogy beléptünk egy terembe, ahol negyven gyerek feküdt néma csendben. Télen egy rozoga kályha fűtött, vagy inkább füstölt, a gyerekek a linóleumpadlón feküdtek, és látszott, hogy több közülük már halott. Olyat nem szeretnék még egyszer látni. Nagyon megrázott, legszívesebben hazahoztam volna őket. De erre sajnos nem volt lehetőség, akkor ott annyit tudtunk segíteni, hogy utána vittünk oda támogatást.

– Ha jól értem, amikor Enikőt befogadtátok, lényegében „szembejött” egy nehéz sorsú gyerek, és magatokhoz vettétek. Később már nem akartatok minden szerencsétlen gyereket hazavinni? → olvasásának folytatása

„Örökbe fogadni nem kötelező és nem is állampolgári jog”

Örökbe87 hozzászólás

Kántor Neddával, a Fővárosi Tegyesz örökbefogadási pszichológusával beszélgetek. Miért kaphat alkalmasságot egy rákos beteg? Jó-e az örökbefogadásra várva lombikozni? Túl enyhe-e a hazai alkalmassági vizsgálat? Van, aki kap határozatot, de gyereket nem? Mennyi esélye van az egyedülállóknak? Az alkalmasság, a szülők kiválasztásának módja, a juttatások diszkriminatív volta kerül szóba az interjúban.

– Mondj pár szót magadról!

– A Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál dolgozom, klinikai szakpszichológus és családterapeuta vagyok. Vizsgálom az örökbefogadásra jelentkezők alkalmasságát, segítek a barátkozásban, foglalkozom krízistanácsadással, utánkövetéssel, és bármivel, ami felmerül. Közel tíz éve kerültem a Tegyeszhez. Emellett magánpraxisban egyéni, család- és párterápiát is tartok. Pszichodráma asszisztens is vagyok, s egy igen tapasztalt gyermekdráma vezető kolléganőmmel épp pszichodráma csoportot tervezünk indítani örökbefogadott gyermekeknek a Mózeskosár Egyesület keretében, ahol elnökségi tag vagyok.

Kántor Nedda

– Korábban az üzleti szférában dolgoztál, hogyan kerültél a gyermekvédelembe?

– Stratégiával és marketinggel foglalkoztam. Szerettem, de hosszú távon pszichológusként inkább láttam magam, mint az üzleti életben. A gyermekvédelembe – ha lehet ezt mondani – véletlenül kerültem. Amikor a pszichodráma képzésre jártam, akkor javasolta az egyik csoporttársam. Elsőre meglepett, de aztán rájöttem, itt is lehet családokkal foglalkozni. Itt is van stressz, de sokkal kevesebb, mint a versenyszférában, emberibb a lépték.

– Csapjunk a közepébe! A közhiedelemmel ellentétben meglepően kevés jelentkező bukik meg az örökbefogadási alkalmassági vizsgálaton. A statisztikai adatok szerint az alkalmassági kérelmek alig 1-2 százalékát utasítják el. (Ebben nincs benne az, aki menet közben magától kiszáll a folyamatból.)

– A számokba nem mennék bele, de az biztos, hogy a hazai alkalmassági eljárás lehetne szigorúbb.

– Úgy érted, hogy felpuhított az alkalmasság?

– A nyugati gyakorlatokhoz képest mindenképpen. Közben a média azzal van tele, hogy Magyarországon nehéz örökbe fogadni. Holott Európában az egyik legkönnyebb. A várakozás kétségtelenül hosszú, de az alkalmasság megszerzése banálisan egyszerű. És sokszor még ez a banalitás is fáj az ügyfeleknek. → olvasásának folytatása