„A gyerekvállalás veszélyes üzem”

Általános

Sok szó esett a blogon a roma gyerekek örökbefogadásáról, de nem szerepelt még olyan család, ahol az örökbefogadó szülők is romák. Ma Tonté Barbara és férje, Sörös Iván mesélnek, akik cigány értelmiségiek és egy hároméves örökbefogadott kisfiút nevelnek. Barbara írja a cigány konyháról Budai Zsanettel közösen a Romani Gastro blogot, és a napokban jelenik meg a szakácskönyvük. A beszélgetés a cigány gyereket nevelő szülők Romadopt Klubjában hangzott el, a hallgatóságból többen is kérdeztünk. A támadásokra is kapunk példákat, de hasznos taktikákkal is felvérteződhetünk a beszélgetésből. Nem mellesleg megtudjuk, miért nem feltétlenül jó ötlet cigánymeggy-pálinkával kedveskedni egy roma előadónak!

Mivel foglalkoztok?

Iván: A központi közigazgatásban dolgozom középvezetőként, oktatási témában, roma felzárkózással foglalkozom.

Barbara: Oktatással és közigazgatással foglalkozom, a minisztérium háttérintézményében a tanoda-projekt vezetője voltam, ami hátrányos helyzetű gyerekeknek nyújt iskola utáni segítséget képességfejlesztésre, a lemaradások behozására, esetleg tehetséggondozásra.

14292265_10154338147194845_1824584709573356680_n

Nektek mit jelent, hogy romák vagytok?

Iván: Nálunk apa cigány, anya nem, keveset beszélgettünk erről otthon. Nem beszéltük a nyelvet, nem főztünk „cigányosan”, a nagymama nem mesélt a cigányságról. Dunaújvárosban nőttem fel, ott gyárban dolgozó emberek gyerekei éltek, ismerőseink közül mindenki panelban lakott. Egyszer megláttam az iskola naplóban a nevem mellett, hogy cigány. Meséltem otthon, anya bement az iskolába és kérte, hogy ne strigulázzanak. A kilencvenes években létezett ott egy skinhead-mozgalom, és kaptam beszólásokat, ha mentem valahová a barátaimmal. Bennem először kívülről, a támadásoktól tudatosult a cigányság. A középiskolában művészeti suliba jártam, ott mindenki más volt, járt oda arab, falusi, aki tájszólásban beszélt, meleg, vagy épp aki többször bukott. A cigány „másság” egy volt a száz közül, nem is volt téma, elenyészett ott.

A Romaversitasban, ami a felsőoktatásban hallgatók részére mentori programot működtetett, találkoztam először velem egyidős, főiskolás romákkal, addig nem. Ott alakult egy közösség, így is jöttünk össze Barcival. Ott elkezdtem tudatosítani egy-két dolgot magamban. A külvilág a külső jegyeket látta rajtam, de azt is megkaptam sokszor, hogy te nem tipikus cigány vagy.

Barbara: Én ennek az ellentéte vagyok, Szegedről származom, nagy dózisban kaptam a roma önérzetet otthon, apukám cigányzenész, és ő nagyon büszke rá. Ez nem meglepő, hiszen szinte ez az egyetlen cigány csoport, akiket elismer a többségi társadalom felől. Még aki nem is szeret bennünket, az is elismeri, hogy tudunk zenélni. Ez nagyon kényelmes, mert amíg táncoltunk meg mulatunk, addig nem szólunk bele a politikába. Én egészséges identitást kaptam e tekintetben, nagyon kicsi korom óta tudom, hogy cigány vagyok, mikor engem lecigányoztak, akkor annyit mondtam: „igen, és?”

Ez sokat finomodott bennem. Ha most kérdezed, én nem tudom megmondani, hogy mi a cigányos, minden sablonos választ meg lehet cáfolni. Másoknak egyértelmű, hogy én az vagyok, ez biztos, az kevésbé, hogy bennem ez mit jelent. Hiába mondanám, hogy nagyhangú vagyok és családcentrikus, de hány nem roma asszonyt tudsz mondani, aki szintén nagyhangú és családcentrikus. Nem érdemes ezeket a közhelyeket elsütni. Nekem is a Romaversitas-szal jött, hogy fontos erre figyelni és tudatosabban rálátni a kultúrára és a hagyományokra. Annyira szerteágazó, szinte közösségenként más-más a kultúra. Nekem ebből jött a misszióm, hogy a roma ételeket egy gasztroblogon bemutassam, ez lett a Romani Gastro (Budai Zsanett a másik szerzője).

11157531_1737106079849540_8503841261889428277_o

Budai Zsanett, Janika és Tonté Barbara

Tapasztaltatok kirekesztettséget?

Bara: Én az általános iskolai tanulmányaimat egy szegregált iskolában töltöttem, ahol kettes voltam magyarból. Az unokatestvéreim már olyan iskolába jártak, ahol angolt is tanultak, én mindig kérdezgettem tőlük, mi hogy van angolul. Hamar kiderült, hogy jó a nyelvérzékem. Aztán angoltagozatra kerültem felsőben, imádtam a nyelvet, nagyon jól ment. Mindenki mondta, hogy ne menjek gimnáziumba, azzal nyomasztottak, hogy eladó vagy vendéglátós legyek. Jelentkeztem gimnáziumba, maximum pontos lett a felvételim. Onnantól négyes-ötös voltam. Nekünk az a nagy szerencsénk, hogy úgy lett karrierünk és munkánk, hogy bekerültünk a Romaversitasba, és ott kiépítettünk egy kapcsolati tőkét.

De mikor az első főiskolámon záróvizsgáztam, emberi erőforrás-szakemberként, kijött a bizottság elnöke, elmondta, hogy kitűnőre diplomáztam, de abban a szakmában nem lesz nekem hely. Ebben teljesen igazat adok neki. Utána szereztem egy külügyi szakértői diplomát, azzal helyezkedtem el. Tegyük hozzá, ha engem elutasítanak egy állásinterjún, nem fogom tudni, miért nem vettek fel: mert nő vagyok? Kisgyerekem van? Roma vagyok? Az ember kap egy csomagot.

Iván: Mi nem tudtunk albérletet kivenni, tízszer elutasítottak minket.

Barbara: Úgy nyitottunk, hogy munkahelyi névjegykártya és kéthavi kaució.

Iván: A végén már trükköztünk, hogy Barci nem jött velem. Minden kerületben próbálkoztunk, sehol nem fogadtak. Aztán a bátyám épp kiköltözött az albérletéből, azt átvehettük. Ő szőke, kék szemű, mondta, hogy az öccse jönne, és a főbérlő megengedte.

Barbara: De lakást se adtak el nekünk!

Iván: Ugyanez történt. Hitelképesek voltunk, nem vállaltuk túl magunkat, olyan lakást néztünk meg, amit hónapokig hirdettek hiába. Odamentünk, másnap délután visszahívtak, hogy valaki lefoglalózta. Utána Barával hihetetlenül összevesztünk, ő azt mondta, hogy miért nem hívtam előbb a lakást. Én mondtam, hogy nem erről van szó! Ezeket nem tudom másképp értelmezni, mint megkülönböztetést. Arra is volt példa, hogy ahogy beléptem egy üzletbe, a biztonsági őr már nézett.

Barbara: Én át szoktam adni a csomagjaimat, hogy úgyis kísér, akkor legyen olyan kedves segíteni. Az a háziorvos, akihez hét éve járok, ma is négyszer rákérdez, hogy tényleg kell-e táppénzes papír. Dolgozom, ez komoly? Bizony, dolgozom! De ilyenkor nem magamat sajnálom, őt sajnálom.

Én görcsösen három váltás ruhával megyek mindenhova, hogy a gyerek tiszta legyen, ami nem egészséges, mert miért ne lehetne a gyerekem koszos.

Úgy érzed, háromszor annyit kell bizonyítanod?

Barbara: Azt hiszem, a görcsök nagy részét elengedtem, de nem az összeset. Egy idő után be kell látni, hogy csak magadnak kell megfelelned.

Hogy jutottatok el az örökbefogadásig?

Barbara: Azon szerencsések közé tartozom, akiknél már nagyon korán kiderült, hogy a klasszikus úton nem lesznek anyává. Mikor 22 évesen összejöttem Ivánnal, ez már adott volt, nem akkor kellett feldolgozni, csak az örökbefogadás jött szóba. Nagyon szerencsések vagyunk, mert Iván családjában már történt örökbefogadás, nem volt ismeretlen a számára a dolog. Akkor még nagyon fiatalok voltunk, diplomáztunk, lakást vettünk, szépen épült a közös életünk, az utolsó pillanatban kiderült, hogy össze is kell házasodnunk, akkor megházasodtunk. Beadtuk a jelentkezést, megjött a határozat decemberben. A következő márciusban úgy nézett ki, hogy lesz egy nyílt örökbefogadásunk magánúton, az anyukával már le volt minden rendezve. Júniusban megszületett a kisfiú, aki nagyon beteg lett, nemsokára meg is halt. Ezt meg kellett gyászolni. El kellett telni egy kis időnek, mire feldolgoztuk. Akkor úgy döntöttünk, hogy jelentkezünk a Fészek Alapítványhoz, de másnap hívtak a minisztériumból, hogy van Somogy megyében egy kisfiú, héthetes, nevelőszülőknél van, letelt az a bizonyos hat hét, és lenne-e kedvünk meglátogatni.

Mondtuk, hogy persze, persze, és másnap már lenn is voltunk Janónál. Zéró gondolkodás után megkezdtük a folyamatot, és hétfőn már nagyon erősen elkezdtem telefonálgatni Kaposvárra, hogy én még a március 15-i hosszú hétvége előtt szeretném elhozni a gyereket, lehetőleg ma. Kedden elhoztuk, és aztán jött az a havas március 15-e, úgyhogy be is szorultunk volna a kocsiba, ha nem vagyok ilyen erőszakos.

János most januárban lett hároméves, álomgyerek. Az első évben minden barátnőm irigykedett, hogy alszik, szépen eszik. Kétévesen nem indult el a beszédfejlődése, ezzel van egy kis lemaradása, amin dolgozunk, de egyébként egy gyönyörű, okos, kedves gyerek. Kiegyensúlyozott, nagyon szépen alakultak a kötődései, a család is elfogadta. Anyukám nemrég kavargatta a teáját és mondta, hogy Janikának nem rak bele mézet, mert az apja is allergiás rá. A hátterével is nagyon szerencsések vagyunk, mert nem az rajzolódik ki a történetből, hogy őt nem szerették, hanem hogy a testvéreit jobban. Erről szívesen fogok neki mesélni, hogy aki szülte őt, az ennyire bátor volt.

1065194_10151792445139845_1130847160_o

Iván, neked milyen volt, hogy csak örökbefogadással lehet majd gyereketek?

Iván: Emlékszem, mikor elmesélte Barci az egészet, tavasz volt, mentünk a Nyugatinál. És úgy voltam vele, hogy ha két év után nem sikerülne a gyerek, akkor is azt mondanám, hogy fogadjunk örökbe. Akkor erre áll rá az ember agya. Nekem azért nem volt idegen, mert a családomban apám és anyám oldalán is van örökbefogadás. Van két unokatestvérem a keresztanyám révén, aki örökbefogadott, a másik oldalon pedig az egyik unokatestvérem gyereke örökbefogadott. Jóban is vagyok velük. Nem volt ez probléma. De hosszú volt az út, öt évbe telt, mire eljutottunk a Janóig.

A felkészítő tanfolyamon szerepelt egy hölgy, aki csecsemőintézetet vezetett, és pont azt a leplet rántotta le előttünk, ami nekünk mindig olyan rózsaszín volt. Hogy aki örökbe adja a gyerekét, az valószínűleg nem egy francia egyetemi tanár, aki a Riviérán találkozik egy gazdag, kicsit naiv kislánnyal. Nem ez a valóság, nem ez a gyerekek háttere. Volt, aki kirohant, de ő ütötte a vasat. Így volt egy elképzelésünk az egész történetről, amit sajnos igazolt az első, sikertelen örökbefogadásunk. Ez is lehet a vége, hogy fel kell állni, nem szabad vállalni a gyereket. Kemény döntés volt.

A Jani viszont annyira egyértelmű volt. Épp mentem Nyíregyházára mentem előadást tartani, egy görögkatolikus főiskolára léptem be, mikor Barbara hívott. Felnéztem a templomra, ott egy szentkép, és akkor Barci mondta, hogy lehetne menni egy babáért. Onnantól nagyon olajozottan ment a dolog, egyértelmű volt, hogy lemegyünk másnap, hogy hazahozzuk, hogy jó lesz. És tényleg szerencsések vagyunk minden szempontból, mert okos, egészséges, túléltük az előtte levő időszakot, és megerősödtünk.

És allergiás a mézre?

Iván: Nem és másra sem. De ez nagy bók, mert ilyenkor derül ki számunkra, hogy a család tagjai elfogadják őt. Ilyen bókot édesapám feleségétől is kaptunk, és szerintem nem is tudatosult benne, hogy mennyire jólesett.

Barbara: Van egy bája, mert nagyon ránk hasonlít. Egy rendezvényen négyszer hallottam azt a poént, hogy nem kell apasági vizsgálat.

Ti kifejezetten roma gyereket kértetek?

Barbara: Nem. Persze mondtuk, hogy azok vagyunk, de például az előző baba nem roma volt.

Ezt előnynek éreztétek a kiválasztásnál?

Barbara: Ezt soha senki nem mondta ki, de szerintem igen. A határozattól másfél évet vártunk. Szerintem unikum ez a felállás, és a rendszerben is örültek, hogy passzol hozzánk a gyerek. Mi annyi elhivatott jó szakemberrel találkoztunk. Látszott, hogy fáradtak, de nekünk nagyon segítettek. És a nevelőszülőknek is nagyon hálás vagyok, akik hét hétig tartották a Janit, mert nagyon szépen gondozták, kiegyensúlyozott környezetet teremtettek neki.

1932353_1648015605425255_6216647094640315128_n

Beszélgettek Janóval az örökbefogadásról?

Barbara: Most jönnek a kérdések, hogy: a te pocakodban voltam? Mi mindig a korának megfelelően beszélünk vele. Igyekszem nem elfelejteni minden apró részletet az eredetéről, hogy majd tudjak neki mesélni, de annyira szürkül, hogy le fogom írni. Az első születésnapjára összeállítottam egy videót, és abban benne vannak a képek, ahol még a nevelőszülőnél van, aztán mivelünk a kocsiban. Nincs kibontva, de látja, hogy az elején még nem vagyunk ott. Imádja a videót, minden nap megnézi, de ha majd megkérdezi, hogy anyukám, te hol voltál, akkor elmondjuk.

Iván: Nemrég megkérdezte: apa, én hogy kerültem ide? Hova ide, kérdeztem vissza. Ide a lakásba. Akkor elmeséltük, hogy egy nagy utazással.

Barbara: Bennem fel se merült, hogy én a gyerekemnek hazudjak. Én a csúfságokat titkolom. Ez meg annyira szép. Nyilván szerencsések vagyunk, mert szép a történet, tudunk egy csomó dolgot és a háttér se rossz.

A romáknál mennyire jellemző az örökbefogadás? A tanfolyamon azt mondták, hogy ritkaság.

Bara: Ismerünk több családot, nevelőszülők közt is van sok…

Az örökbefogadás a középosztályra jellemző, ők kapnak alkalmasságot, míg a Magyarországon élő 7-800 ezer roma nagy része mélyszegénységben él, és ők nem tudnak örökbe fogadni, hiába akarnának. De ha őket a mélyszegénységben élő magyarokkal vetjük össze, akkor nincs különbség, és nektek meg nyilván van egy csomó középosztálybeli roma ismerősötök.

Iván: Nem is tudom hirtelen összeszámolni, hány példát tudok.

Arról mit gondoltok, hogy a magyar örökbefogadók többsége nem vállal roma gyereket? Ez nagyjából a fő szempont, hogy mennyit kell várni a gyerekre, aki nem fogad el romát, az jó sokat vár.

Barbara: Én ezt a szempontot nem értem. Nálunk is voltak a tanfolyamon, akik nagyon direkten, következetesen megmondták, hogy ők nem. Egy nagyon helyes pár másnap odajött, hogy a velünk való beszélgetés során jöttek rá, hogy mégis. Mindkét fél azt hitte a másikról, hogy ő nem akarja, erről mélyen addig nem beszélgettek, hogy mi van, ha roma a gyerek. Ott felmerült, hazamentek, megbeszélték és mondták, hogy oké. De volt, aki kitartott amellett, hogy nem.

Nektek ez milyen érzés volt?

Iván: Találkoztam már sok helyen előítéletességgel, nem volt meglepő. Tudtam, hogy van egy ilyen jelenség a leendő örökbefogadó szülőknél. Próbáltam annak örülni, hogy egy párnál fel lehetett ezt oldani a jelenlétünkkel vagy beszélgetéssel.

Barbara: Vannak érvek, amelyeket akár el is tudok fogadni, hogy nem vagy kész azokra a bántásokra, amelyek majd a gyerekedet emiatt érni fogják. De például én anyaként nem vagyok azokra a támadásokra felkészülve, amik majd Janikát férfiként érik. Például általában két heteroszexuális embernek lesz meleg gyereke, és ők nem lesznek felkészülve azokra a támadásokra, amik majd a gyereket érik. A gyerekvállalás veszélyes üzem, lesz ezer más, ami váratlanul ér minket. A lényeg, hogy nyitottan, szeretettel forduljunk a gyerek felé, a dolgok nyolcan százaléka azon múlik, hogy el meri-e a gyerek elmondani.

Sokan úgy fogalmazzák meg ezt a kikötést, hogy ők „magyar származású” babát szeretnének.

Barbara: Nem gondolkodnak. Az én gyerekem is magyar származású, magyar állampolgár! Én is magyar származású vagyok, Szilveszterkor én is a magyar himnuszra bőgöm el magam, én is a magyar olimpiai csapatnak szurkolok, és magyar költőkön nőttem fel. De ha valaki a fehér bőrszínt köti ki: a gáboros cigányok fehér bőrűek, szőkék, kékszeműek, aztán esetleg felnőve látszik rajtuk valami. Azt gondolom, aki ilyeneket kiköt, az saját magában is bizonytalan, és nem gyászolta el a meg nem született gyerekét. Aki azt mondja előítéleteitől vezérelve, hogy nem kér cigányt, az még nagyon sok problémába bele fog futni az örökbefogadás kapcsán, mert ez csak teljes nyitottsággal lehet sikeres és örömteli. Akiben egy pici ellenérzés is van, az ne fogadjon örökbe roma gyereket, mert nem fog menni, mert nem lenne jó helyen a gyerek. Ne próbáljuk meggyőzni, akkor ő várjon inkább.

11412053_964329786952038_4225900658742250330_o

Hogy kezelje a cigány identitást egy örökbefogadó szülő?

Barbara: Ez akkor működik jól, ha nagyon őszintén és ösztönösen jön belőled a válasz a gyerek kéréseire, a korának megfelelően, őt nem leterhelve. Másrészt akkor tudsz adekvát választ adni, ha nagyon sokat tájékozódsz, olvasol, zenét hallgatsz és közelebb kerülsz  ehhez az identitáshoz. Azt gondolom, ha én egy afro gyereket kaptam volna, akkor nekem annyi lenne a feladatom, hogy őszintén válaszoljak, és rendszeresen korának megfelelő lehetőséget biztosítsak arra, hogy megismerje azt a kultúrát. Több nem kell. A Romadopt csoport sem véletlenül jött létre, és mi nem véletlenül támogatjuk. Annyi a feladat, hogy megismerje a kultúráját, és ő majd választ. És mivel ti vagytok a szülei, a ti kultúrátok lesz az ő elsődleges kultúrája, legfeljebb kicsit jobban bedobban a szíve a Ternipe meg a Parno Graszt zenéjén, és mindig hálás lesz, hogy lehetőséget adtatok erre neki.  Érdemes egyébként szerintem a közös pontokat megtalálni, mint a különbözőséget hangsúlyozni.

Iván: Azért túltolni sem kell. Ha én valahol előadást tartok, és a végén adnak valami kedvességet, akkor többször cigánymeggy-pálinkát kapok. Közben a barackot is szeretem. Nagy készletem van otthon cigánymeggy-pálinkából. Ez egy felszínes figyelem, és lehet nagyon kedves egy ilyen gesztus, de nem biztos, hogy a gyereknek attól lesz jó, ha mindenáron cigány nyelvet akarunk tanultatni vele. Nekem is kedvesen adják, de a száraz fehérbor még senkinek nem jutott eszébe.

Advertisements

19 responses »

  1. Kedves Barbara! Örülök, hogy itt is találkoztam veled/veletek. Janó nagyon szép kisfiú! Köszönöm az őszinte interjút. Egy volt Romaversitasos!:)

    Kedvelés

  2. Hát….. őszintén megfogott ez a cikk, amióta gyerekem van, kevés téma ragaszt ide a géphez. Sok volt a hasonlóság: nekünk is Jancsink van, rengeteg könyvet olvasva mi is sok dologra elkészültünk, közben az egyik legsimább történet a miénk is (nem küldtem még el, pedig a háromnegyede már le is van írva). Még a fentről való megerősítés is megvolt. De azzal nem értek egyet, hogy ha nem fogadok el roma származásút, akkor még rögös út áll előttem.

    Kedvelés

  3. Nagyon jó lett a cikk, gratulálok! Zene témához : amikor mi a férjemmel beszélgettünk milyen babát fogadunk el és szóba jött a roma baba, rögtön az volt az első reakcióm, hogy én simán, “csinálunk belőle” egy igazi cigány prímást! – hisz igen, a zenei érzék úgy gondolom genetikai adottság és ki kell használni ahol ez lehetséges 🙂 Mondjuk hozzám is közel áll a zene, tanultam is és jelenleg is énekelek. De be kell valljam a végén mégsem írtuk be, nem magunk miatt, hanem mert tudtuk a szűk családban nem mindenki áll így a témához ahogy mi és mi azt szerettük volna ha a gyermekünket mindenki 100% el tudja fogadni, mert így tudunk neki igazi nagy családot adni. Nekünk fontos volt ez is, nem csak hogy mi elfogadjuk. A rögös út szerintem sem igaz, másfél év várakozás után született meg a kisfiúnk, igaz magán utas volt, de max még 1 évet kellett volna várnunk, ha nem ismerjük meg a szülőanyukát.

    Kedvelés

    • Megértem azt az érvet, hogy a gyerek elfogadása a tágabb család részéről is fontos, hiszen tudok olyat is, akinek fehér örökbefogadott kislánya lett, aki tökre hasonlít az apukájára, az apukája anyukája viszont nem bírja elfogadni, megjegyzéseket tesz rá, nem igazi unokának nevezi, ilyesmi. Nekünk ilyennel nem kellett megküzdenünk, szerencsére nagyon elfogadó a család, de nem tudom, hogy akkor is vállaltuk volna-e a roma babát, ha ez egyet jelent azzal, hogy nem szívesen látott a családi összejöveteleken. Nyilván nem akartuk volna felrúgni a családi kapcsolatokat.
      Abban igazad van, hogy a zenei érzék adottság, de nem következik egyenesen a származásból. Ez pozitív előítélet, de előítélet. A lányom cigány, de pont nulla ritmus és zenei érzéke van. Énekelni is csak négy-öt évesen tanult meg úgy ahogy. Nem mintha a hallásával bármi baj lenne, mármint egészségügyileg, de egyszerűen hiányzik belőle mindenfajta zenei affinitás.

      Kedvelés

      • Nálunk a férjem anyukája nemhogy roma örökbe fogadott babát nem akart volna elfogadni, ő magát az örökbe fogadás tényét is már úgy kezelte, hogy neki ugyan örökbe fogadott unoka nem kell… ezért és kizárólag ezért nem vállaltuk be még pluszba a roma származást is, mert így is nagy családi botrány volt belőle, nem akartuk még ezzel is tetézni a döntésünket. Szerencsére amikor megszületett a fiúnk, egyből beleszerelmesedett és azóta sincs semmilyen probléma, sőt elmondhatom, hogy nála jobb nagymamát el se tudnék képzelni a fiamnak, de nem tudom hogy állt volna hozzá ha roma származású lenne, lehet akkor is így imádná, ezt már soha nem fogjuk megtudni…
        Bocsánatot kérek ha a zenére vonatkozó megjegyzésem előítéletnek hat (még ha pozitív is 🙂 ) és természetesen nem az lett volna a fő cél, hogy 1 évesen hegedűt adok a kezébe : tessék zenélni címszóval, de mint ahogy a nem roma származású 2 és fél éves fiamat is terelgetem a zene és zenélés szeretete felé, figyelve van-e bármihez érzéke – kedve úgy a roma gyermekemet is terelgettem volna ebbe az irányba , tudván, hogy nem mindenkinek van ehhez érzéke de ha van és szereti is akkor kihasználva eme adottságait. Még egyszer bocsánat ha bárkit megbántottam volna a megjegyzésemmel, a legkisebb mértékben sem volt ilyen szándékom!

        Kedvelés

        • Dehogy bántottál meg, csak jeleztem, hogy nem minden cigány zenezseni. Amúgy anyum is azt mondta, ne legyen cigány, aztán szerelem volt első látásra.

          Kedvelés

          • Akkor jó 🙂 Lehet nálunk se lett volna gond, ez már nem derül ki. Mondjuk amikor megtudta hogy megismerkedtünk egy kismamával akkor azért az első kérdések közt ott volt a származása utáni érdeklődés… de lehet, hogy őt se érdekelte volna már miután először meglátja, de kár ezen gondolkodnom, a múlton az ember már nem változtathat, valamiért ennek így kellett történnie. 🙂 – talán azért, hogy a fiúnk hozzánk kerüljön 🙂

            Kedvelés

  4. Nagyon jó interjú, köszönöm, hogy olvashattam.
    Két örökbefogadott fiam van, 14 és 16 évesek már, újszülött koruktól vagyok az anyjuk. A kisebbik fiamban van roma vér, roma gyerekek között roma kinézete van, fehérek között meg kreol bőrű fehér gyerek. a 8. kerületben élünk, az összes barátja roma. Megkérdeztem tőle, hogy hiányzik e neki, hogy nem neveltem roma identitásra, és azt mondta, nem, mert az nem lett volna hiteles. Persze mutattam neki zenéket, Kalyi Jagot pl., de különösebben nem izgatta, azt mondta, hogy ezt senki sem hallgatja, a haverjai is rap-et hallgatnak, mint ő. Érdekes nála, hogy velem való kapcsolatának állapotától függ, hogy mennyire tekinti magát romának, ha éppen harcosabb a viszonyunk, akkor nagyon, ha jó a viszony, akkor kevésbé. Az látszik rajta, hogy keres, és elemez.

    Kedvelés

  5. Barbiék nagyon szimpatikusak voltak, jó humoruk van, közvetlenek, nagyon örülök, hogy személyesen is ott voltam, nagyon magával ragadó a személyiségük és őszinteségük…
    Jó lesz velük újra találkozni, legalábbis remélem! 🙂

    Jó tíz éve, amikor egyáltalán szóba került nálunk az örökbefogadás kérdése, nem mertük beírni roma gyerek elfogadását… Mindig attól féltem, hogy nem fogadják el, elég, hogy örökbefogadott, talán nem kellene még a roma származással is megküzdenie. Aztán sokat olvas és hall az ember, telnek az évek, látunk magunk körül jól működő kapcsolatokat, sikeres, boldog örökbefogadásokat, gyönyörű fekete szemű gyerekeket, és átalakul az ember gondolkodása. Már nem fél…

    Nem kell ahhoz roma származás ugyanis, hogy diszkriminációba legyen részed. Én, a jó tanuló, mindenből 5-ös, szófogadó, illemtudó, sváb származású, hófehér bőrű, zöld szemű 13 évesen felkerül Pestre, és mert szabolcsi vagyok, és falusi, az itteniek szemében én voltam a cigány paraszt. Tapintható volt az ellenállás, aztán néhány hónap múlva először a matematikai problémával hozzám jönnek, mert én jobban elmagyarázom, mint a tanár, aztán titkokkal, amit ki akarnak beszélni magukból, de más ne tudja meg, mert én jól tudok hallgatni, és megbízható vagyok… Az osztályfőnök nekem is azt mondta, hogy ne vállaljam be a bp-i óvónőképzőt, oda engem úgysem vesznek fel. Négy év múlva, amikor megnyertem a budapestieknek az országos szakmai versenyt (többnyire mindig a szarvasi óvónőképzősökből került ki a nyertes), azért visszamentem hozzá, és akkor elmondta, ő mindig bízott bennem, csak ki akarta próbálni, mennyire vagyok eltökélt…:-P Jó duma volt… Brrrrrr.

    Szóval a gyereknevelés tényleg veszélyes üzem, és onnan jöhetnek a problémák, ahonnan nem várja az ember. Mindenki szíve joga, eldönteni, mit tud elfogadni, és mit nem, neki kell együtt élnie egy életen keresztül gyermekével. És bizony hallani olyat, hogy családtagok elfordulnak, mert nem tetszik nekik, hogy kit fogadott örökbe az illető.. Nekem is rosszul tud esni, amikor az életükben mást elfogadni nem képes nem örökbefogadók véleményt nyilvánítanak arról, hogy az örökbefogadók csak ne válogassanak, örüljenek, hogy van gyerekük, már eleve természetellenes, hogy van, akkor csak ne döntögessenek így vagy úgy…
    Szerintem ahogy egyre elfogadóbb a tágabb környezet, egyre kevésbé fog számítani a származási kérdés. És a változások sokkal gyorsabbak lesznek hamarosan, mert az a generáció, akiket most fogadtunk örökbe, 5-10-15 év múlva felnőnek, már egészen másképp, nyitottabban fognak gondolkodni az örökbefogadásról, a származási kérdésekről. Azok a gyerekek is, akiknek a szülői nem merték még felvállalni a roma származást, de azzal, hogy itt vannak, olvasnak, gyerekeikkel találkozókra járnak, ahol nagyon sokféle emberrel, gyerekkel találkoznak, már formál, alakít. Ezeket a gyerekeket már olyan szülők nevelik fel, akik megvívták a maguk harcát a beforduló környezettel, kialakítják az örökbefogadás kapcsán “illendő” kommunikációt, szóhasználatot, ilyen jó kis fórumok állnak rendelkezésükre, nem kell titkokkal küzdeni… Én nagyon bizakodó vagyok…

    Nálunk a kicsi roma származású, eszes, bájos, kedves, olyan tiszta szívvel tud ölelni, az ember belehal a gyönyörűségben, mindig megkönnyezem. Nem is tudom, hol hallottam itt erről, de rá jellemző – szabad szellem: vad, spontán, kitartó, természetes, nyílt… tökéletes…
    És ugyan egyik családtagunktól nagyon féltünk, hogy fogadja, felesleges volt, örülök, hogy így alakult.
    Ha nem lépjük meg, soha nem derül ki számunkra, de a családtag számára sem, hogy csupán sztereotípiái rabja volt, biztonságot adott számára, hogy belekapaszkodhat néhány NEM-be, mert most már egész mást gondol, vagy legalább már fel tud sorolni kivételeket, amelyek majd szépen lassan lebontják a falat, amit maga köré épített…

    Kedvelés

    • Nagyon egyetértek veled Mandó sok mindenben, de sajnos a bizakodásodat nem tudom teljesen osztani. A mi környezetünkben sem jelent gondot a gyerekeink származása és pont úgy gondolom, ahogy Barbara mondta, hogy a háziorvost sajnálja, mert én is azokat sajnálom, akiknek gondot jelent az, hogy kinek milyen színű a bőre, milyen felmenői vannak, stb. Ám egyre inkább úgy tapasztalom, hogy sajnos az ország nem ilyen irányban halad. Nem azért, mert személyesen futok bele ilyenekbe, mert tényleg nagy szerencsénk van a környezetünkkel, de rengeteg kommentet olvasok (szeretem elolvasni a cikkek alatt születő hozzászólásokat, mert segít eligazodni arról, hogy mi az általános felfogás) és azokból teljesen más kép alakul ki. Csak nézd meg Zsuzsa riportját a Díványon, amit Barbival és Zsanettel készített a Romani Gastro kapcsán (kb. két hete jelent meg). Elolvasod alatta a hozzászólásokat és kb. elsírod magad, hogy milyen extra bunkón tudnak megnyilatkozni emberek micsoda butaságokról. És ez csak egy cikk alatt született hozzászólás-köteg. Rengeteg hasonló van és sajnos nem az elfogadók vannak többségben. Arról nem is beszélve, hogy egyre kevésbé szégyen felvállalni az ilyen negatív kirohanásokat. Szóval reménykedem én is, de reálisnak nem ezt tartom. Bár az is igaz, hogy nem látom a nagyon fiatalokat, a jelenlegi nagy kamaszokat, mert ők nem kommentelnek ilyen helyeken, így csak remélni tudom, hogy ők, akik már zsebükben hordják a világot, elfogadóbbak és nyitottabbak, de meglátni csak később fogom.

      Kedvelés

      • Szerintem, most mondtad ki a lényeget: “egyre kevésbé szégyen felvállalni az ilyen negatív kirohanásokat” – Sajnos, a közvélekedés szerint nem az az intoleráns, aki bevallja, hogy ő bizony a romákat ki nem állhatja, hanem az, aki szerint ez nem helyénvaló.

        Kedvelés

        • Akkor szerinted ezek a hozzászólások a Barbarával és Zsanettel készült interjú alatt: “Milyen a cigany konyha? Legfokepp koszos es igenytelen….szotyihejjal teli” és : “Ja igen, hogy kezdődik a cigány húsleves receptje: – Lopj két tyúkot.” (többet nem idézek be) rendben vannak, én pedig intoleráns vagyok, hogy gáznak tartom, hogy ilyen sértő dolgokat írnak valakinek, aki diplomás létére nem tudja hozni a sztereotípiákat, csak azért mert cigány? Értem azt, amit mondasz, egy toleráns embernek valóban el kell tudnia fogadnia, ha valaki nem szeret valakiket csak a származásuk miatt, de a sértegetést nem tartom helyénvalónak. Ettől én intoleráns lennék? Azt gondolom, hogy ennyi tisztelet járna mindenkinek, hogy a nem szeretem ellenére, nem írok oda olyan dolgokat, amik bántók. Ezt neveztem negatív kirohanásnak. Ha valaki csak azt írta volna, hogy nem szeretem a cigányokat, azt még el is tudnám fogadni, mert ez az ő érzete, amihez joga van.

          Kedvelés

          • !!!! Félreértettél, de nagyon!!!! Nem szerintem, hanem az általános közvélekedés szerint, és odaírtam, hogy SAJNOS. Pont, hogy nem helyénvaló, de én is sokszor megkapom, ha szóvá teszem, hogy ezek a megjegyzések nem okék, hogy én vagyok intoleráns.

            Kedvelés

            • Bocsánat, akkor valóban nagyon félreértettelek. Pedig kb. ötször vagy hatszor olvastam el, amit írtál, hogy jól értelmezem-e. Ezek szerint nem sikerült jól összeraknom. Még egyszer elnézést!

              Kedvelés

  6. Köszi az interjút Barbarának, Ivánnak, és persze Zsuzsának! Örülök, hogy olvashatom, ha már az találkozóról lemaradtam. A biztonsági őrös csomagcipelős szitun sírtam és nevettem. Azt hiszem kellő humor vagy szarkazmus nélkülözhetetlen, ha az ember nem akar belekeseredni a kritikus szituációkba.

    Kedvelés

  7. “… de a száraz fehérbor még senkinek nem jutott eszébe…”
    Biztosan soha nem volt még száraz az előadás ;D

    Komolyra fordítva, ez egy nagyon jó cikk volt, élveztem minden sorát.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s