Örökbe.hu

Vendégposzt következik. A „hat hét” jogintézménye ellentmondásos megítélésű örökbefogadói körökben, ez az az időszak, amíg az örökbeadáshoz hozzájáruló vér szerinti szülő meggondolhatja magát, visszakérheti a gyermeket. Beáéknál a külföldön élő vér szerinti apa került elő ezen időszak alatt, és vissza kellett adniuk az aprócska kislányt, akit örökbe akartak fogadni. Hogy lehet ezt ép ésszel kibírni? Bea elmeséli.

Nem vagyok fatalista. Nem gondolom, hogy a jövő előre meghatározott és nem tehetünk semmi mást, minthogy beletörődünk a sorsunkba. Sőt, vallom, hogy az életünket mi magunk irányítjuk, életünk minden pillanatában ott van a döntés lehetősége és a nem döntés is döntés. Nem vagyok a szó valódi értelmében vallásos, de spirituálisan gondolkodó embernek tartom magam és hiszem, hogy létezik valamiféle felsőbb rendező elv, ami befolyással van az életünk történéseire, és ami tanítani próbál minket, hogy jobbá, boldogabbá, teljesebbé váljunk. Eddigi életemben saját bőrömön tapasztaltam, hogy valamennyi esemény, ami megtörtént velem, tanított nekem valamit önmagamról, kapcsolataimról, a világhoz való hozzáállásomról. A legjobb és leghasznosabb leckék azonban rendszerint fájdalmasak.

Pszichológusként és kutatóként a traumák utáni fejlődés lehetősége, a kihívásokkal szembeni pszichés rugalmas ellenállás (reziliencia) témaköre mindig is foglalkoztatott. Mindez minden bizonnyal lenyomatot hagyott a sikertelen – vagy, ahogy a tegyeszes ügyintézőnk kijavított: meghiúsult – örökbefogadásunkkal kapcsolatos gondolataimon, érzéseimen és hozzáállásomon egyaránt, melynek történetét szeretném most megosztani veletek.

A gyermekvállalás rögös útján számtalan veszteséget éltünk át a lombikprogramok és az örökbefogadás során egyaránt. Valamennyi veszteség darabokra tépte a lelkünket, de szerencsére mindegyik trauma után újra és újra összeraktuk lelkünk diribdarabjait, és valamennyi trauma után egy kicsit más emberként folytattuk az utunkat. Olyan volt, mint egy libikóka. Felváltva kerültünk nagyon mélyre és felváltva rángattuk ki egymást az önsajnálat mocsarából.  Mindeközben a kapcsolatunk nagyon erőssé és mélységesen őszintévé vált. Egy olyan erős kötelék alakult ki közöttünk, melyben őszintén fel lehet vállalni a gondolatainkat és érzéseinket, ahol kellőképpen biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy megmutassuk a gyenge pontjainkat, ahol szabad volt sírni, ordítani és toporzékolni. Hiszem és vallom, hogy a férjem az egyetlen ember, akivel végig tudtam csinálni ezt az öt, emberpróbáló évet.

De kezdjük az elején. 2012-ben ismerkedtünk meg egy társkereső oldalon, ekkor vette kezdetét a tündérmese: összeköltözés, jegyesség, házasság, felhőtlen, gondtalan boldogság három éven át. Aztán 2015-ben vált világossá, hogy a fogantatásban akadályaink lesznek, ez volt az első mélypont. A meddőség tényét ekkor még „csak” egyikünknél állapították meg. 2016-ban került sor az első mesterséges megtermékenyítésre, ami nem járt sikerrel. Rögtön a beavatkozást követően elindítottuk az örökbefogadási folyamatot. Szerencsére elsősorban mindketten gyermeket szerettünk volna, és nem ragaszkodtunk a vér szerinti gyermekhez, így a kezdet kezdetén egyetértettünk abban, hogy az örökbefogadás mindkettőnk számára elfogadható és járható út. 2017 januárjában kaptuk kézhez a határozatunkat. 2016-2018 között még öt esélyt adtunk az orvostudománynak, de nem jártunk eredménnyel. A 2019-es évben világossá vált, hogy valószínűleg mindketten meddők vagyunk, de még volt egy halvány remény egy másik intézetben, egy új orvosnál. Ezt az évet arra szántuk, hogy felkészüljünk az utolsó beavatkozásra, közben tavasszal megtudtuk, hogy a várakozók listájának elejére kerültünk.

Augusztusban terveztünk egy háromhetes lengyelországi körutat, de mindketten biztosak voltunk benne, hogy az a bizonyos várva várt hívás meg fogja szakítani a nyaralásunkat, így mielőtt elindultunk volna, megvettük a bababútort, hogy ne kelljen majd annyira kapkodni. A megérzésünk helyesnek bizonyult, mert a nyaralásunk 6. napján, 2019. augusztus 9-én, egy pénteki napon megcsörrent a telefonom. A Tegyesz ügyintézője elmondta, hogy született egy kislány, Bianka, akinek mi lehetnénk a szülei. Annyit mondott, hogy egy egészséges, aprócska kislány, akiről a vér szerinti anya már a terhesség alatt lemondott, mivel a kapcsolata a vér szerinti apával megromlott és régen nem élnek együtt. A vér szerinti apáról semmilyen információjuk nincs. Illetve, hogy mi vagyunk a második pár, akinek szóltak, mert az első pár nem érezte „magáénak a babát”. Nem tudtam sem gondolkodni, sem beszélni, csak patakokban folytak a könnyeim a boldogságtól. Megbeszéltük, hogy azonnal indulunk haza és hétfőn mindenképpen szeretnénk találkozni a csöppséggel. A gondolataink már csak Bianka körül forogtak, tele voltunk várakozással, kérdésekkel, és nagyon lassan telt el a hétvége. A felkészítésen elhangzottak visszhangoztak a fülemben: „csak akkor mondjatok igent, ha mindketten úgy érzitek, hogy a ti gyereketek”. Egész éjjel azon morfondíroztam, hogy megbízhatok-e az érzéseimben, vagy egyáltalán valóban érezni fogom-e, hogy ő a mi kislányunk.

Amikor bementünk a kórházba, a szívünk a torkunkban dobogott, és az első pillantásra mindketten beleszerettünk abba a gyönyörű, aprócska kislányba, aki arra várt, hogy otthont találjon. Mindketten sírtunk a boldogságtól, nem volt kérdés számunkra, hogy szeretnénk a szülei lenni. Hazafelé tartottunk, amikor az ügyintéző telefonált, hogy a vér szerinti családból valaki érdeklődött Bianka után. Megijedtünk, hogy elveszíthetjük az éppen megszerzett boldogságunkat, de megnyugtattak, hogy a visszakérésre nagyon kicsi az esély. Azt hiszem, hogy innentől kezdve valahol mélyen mindig is tartottunk attól, hogy elveszíthetjük a kislányunkat, de úgy döntöttünk, hogy mindenképpen meg kell próbálnunk. Nem akartunk életünk végéig azzal a tudattal élni, hogy „mi lett volna, ha”. Így augusztus 15-én hármasban mentünk haza a kórházból, hatalmas boldogságban. Elkezdődött az örökbefogadó szülők „rémálma”, az a bizonyos hat hét, amikor a vér szerinti szülő meggondolhatja magát és visszakérheti gyermekét. Nálunk ez az időszak a hazaérkezést követően csak négy hét volt, ami szeptember 11-én járt le. Augusztus 27-én a Tegyesz ügyintézője telefonált, hogy szeretne meglátogatni minket. Rosszat sejtettem, ez be is igazolódott. Elmondták, hogy a feltételezett vér szerinti apa ügyvédet fogadott és felkereste a gyámhivatalt. Felemás érzések és gondolatok kavarogtak bennem. Egyrészt azt gondoltam, hogy teljesen érthető, ha a vér szerinti apa ragaszkodik a gyermekéhez, és hogy ez végső soron a legjobb dolog, ami történhet a kislánnyal, aminek tulajdonképpen örültem is. Elég sok perinatális pszichológiai könyvet, cikket olvastam, így az eszemmel tudtam, hogy a gyermek számára az egyik lehető legjobb dolog, ha legalább az egyik vér szerinti szülő szereti és ragaszkodik hozzá. Másrészt viszont féltem, hogy elveszítem Biankát és dühös voltam az egész világra, de főként a vér szerinti apára. Hol volt eddig? Ha olyan fontos számára a lánya, hol volt a várandósság alatt és a szülést követő egy hónapban? (Nyilván nem is tudott róla, de ez nem jutott eszembe akkor.)

Aztán elérkezett a várva várt szeptember 11., és nem jelentkezett sem a gyámhivatal, sem a Tegyesz. Egy kicsit kezdtünk megnyugodni, és tervezgettük, hogy szeptember 16-án, hétfőn végre elintézzük a papírokat, lezárul az örökbefogadás. Szeptember 13-án, pénteken csörgött a telefonom, a Tegyesz ügyintézője szólt, hogy eljönnének hozzánk. Akkor már sejtettük, hogy baj van. Elmondták, hogy a bíróság értesítette a gyámhivatalt, hogy a vélelmezett vér szerinti apa, aki külföldi állampolgár és külföldön is él, bírósági eljárást indított az apaság megállapítására vonatkozóan, így az örökbefogadási eljárást fel fogják függeszteni hivatalból. Elmondták, hogy ha ragaszkodunk hozzá, nálunk maradhat a csöppség, bár nekem a csed megszűnik, maximum fizetés nélküli szabadságon maradhatok otthon és nem lehet tudni, hogy mennyi ideig tart a bírósági eljárás, mert ilyen esetre nem volt még példa a megyében, sőt országosan se nagyon. A másik lehetőség pedig, hogy keresnek egy nevelőszülőt, ahol el tudják helyezni a kislányt. Bár nem volt rá konkrét okunk, mi meg voltunk győződve róla, hogy a vélelmezett apa a vér szerinti apa, és tulajdonképpen nem volt igazán választásunk, így kértük, hogy keressenek nevelőszülőt.

Felváltva sírtunk a férjemmel a szomorúság és a tehetetlenség miatt, majd megbeszéltük, hogy a hátralévő időt maximálisan ki fogjuk használni hármasban és jó nagy sétákat fogunk tenni a környéken. Kívül nem mutattam, de belül úgy éreztem „hogy a szívnek azok a kis sejtjei, melyeket az öröm és a boldogság számára alkotott meg a természet, feleslegessé váltak és elhaltak”. Szombaton reggel az jutott az eszembe, hogy hogyan tud a Nap ugyanúgy felkelni és ragyogni, mintha nem történt volna semmi. Hogy hogyan lehetséges az, hogy az élet ugyanúgy folytatódik a maga természetességében, miközben én életem eddigi legnagyobb fájdalmán megyek keresztül? Meg kellett tanulnom, hogy a bennem lévő hatalmas szomorúság és mérhetetlen fájdalom ellenére boldogságban éljem meg a hátralévő közösen töltött napokat. Meg kellett tanulnom, hogy háttérbe szorítsam a negatív érzéseimet, és élvezzek minden egyes pillanatot a maga valóságában, hogy csak az „itt és most”-ra koncentráljak minden egyes nap és tudjak örülni annak, hogy hármasban vagyunk. Igyekeztem mindig a jelen pillanatában maradni és nem gondolkodni, amikor együtt voltunk. Az utolsó közösen töltött napokban képesek voltunk nevetni, és azt hiszem, ez egy óriási dolog. Szabadidőmben böngésztem az internetet, hátha találok valami segítséget, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Jogi fórumon kérdeztem ügyvédeket, hogy mennyi ideig tarthat egy ilyen eljárás, lehet-e gyorsítani rajta valamilyen módon. Megtudtuk, hogy körülbelül fél év az eljárás, ami mérhetetlenül hosszú időnek tűnt számunkra, de lehetséges ezt lerövidíteni, amennyiben mindenki a megoldást keresi. Ez egy kis bizakodással töltött el. Mindketten csak azt szerettük volna, hogy Bianka sorsa a lehető leghamarabb rendeződjön és otthonra leljen végre.

Hétfőn megtudtuk, hogy sikerült fogadóképes nevelőszülőt találni, kedden fogják elvinni a kislányt tőlünk és, hogy írásban vissza kell vonnunk az örökbefogadási kérelmünket a gyámhivatalnál. Ezt nem nagyon értettük, hiszen mi nem saját elhatározásunkból döntöttünk az örökbefogadás megszakítása mellett. A férjem ezért telefonon felhívta a gyámhivatal vezetőjét, hogy személyesen kérjen információt az eljárásról, valamint, hogy megerősítsük a szándékunkat, hogy amennyiben mégsem nyert bizonyítást az apaság, akkor mindenképpen szeretnénk visszakapni a kislányt. Ezen nagyon meglepődtek, és nem tűntek meggyőzőnek abban, hogy természetesen mi fogadhatjuk örökbe Biankát. Azt gondolom, senki nem tudta biztosan, hogy mi ilyenkor a jogilag helyes módja az ügyintézésnek (és az egész folyamat ebben a szellemben zajlott). Hétfő este a fájdalmam elől a pakolásba menekültem, igyekeztem összekészíteni minden fontos dolgot, amivel a kislányunkat útba indíthatjuk másnap: ruhák, pelenka, popsitörlő, popsikrémek, játékok, pocakpárna, pokróc, tápszer, cumi, cumisüveg, D-vitamin, fürdetőkrém. Életem legnehezebb pakolása volt. Este patakzó könnyek kíséretében írtam egy levelet a leendő nevelőszülőnek, amiben megköszöntem, hogy a gondját fogja viselni Biankának és kértem, hogy nagyon szeresse majd. Leírtam minden számomra fontosnak tűnő dolgot. Leírtam, hogy milyen gyakran és mennyit eszik, hogyan szokott fürdeni, milyen orvosi vizsgálatokra kell menni, mitől nyugszik meg, amikor nyűgös, mi a kedvenc meséje és gyerekdala. Kedden délelőtt a Tegyesz pszichológusa és a gyám jött el a kislányért, akit igyekeztek nagyon gyorsan elvinni, hogy a lehető legkevesebb fájdalommal járjon a búcsúzás. Amikor kikísértük Biankát egy nagy fehér Transporterhez, úgy éreztem, hogy bele fogok őrülni a fájdalomba, és miután az autó elment, összeroskadtam. A férjem szavai beleégtek az emlékeimbe: „Ott viszik a kislányunkat.” Lelkileg összetörtem és csak zokogtam a teraszon. Nem tudtam elképzelni, hogy ezt a fájdalmat túl lehet élni. Szerencsére a férjemnek el kellett mennie dolgozni Kapuvár mellé, így elmentem vele, hogy ne kelljen otthon maradnom a lakásban, ahol mindenhonnan csak a kislányom hiánya üvöltött felém.

Másnap reggel kimostam minden ruhácskát és az ágyneműt, majd becsuktam a gyerekszoba ajtaját. Teregetés közben megint folytak a könnyeim, ahogyan azokat az édes kicsi ruhácskákat a szárítóra rakosgattam. Nagyon sivár volt az egész ház, és sokat sírtam. Aztán a Tegyesztől megkaptuk egy olyan házaspár elérhetőségét, ahol az első kislány visszakérésre került a hatodik hét végén. Én még napokig nagyon nehezen tudtam beszélni a veszteségünkről és a mai napig könnyes lesz a szemem, ha szóba kerül. (Persze azt is tudni kell rólam, hogy hiperérzékeny vagyok, bárkinek az esküvőjén elsírom magam, vagy ha sportrendezvényen megszólal a Himnusz, vagy hallok/olvasok valami lelkileg nagyon megérintő történetet. És nem csak a szomorúakat, hanem a happy enddel végződőket is megkönnyezem.) Szóval nagyon nehezen hívtam fel a munkahelyemet, a gyerekorvost, a védőnőt, és a saját háziorvosomat, hogy elmondjam, mi történt. Két hét táppénzen maradtam otthon, hogy összeszedjem magam egy kicsit. Ebben a két hétben elkezdtem írni egy könyvecskét, amiben leírtam mindent visszamenőleg az örökbefogadásról, a közösen töltött időről, majd pedig naplószerűen az érzéseimről és a fejleményekről. Eredetileg az volt a szándékom, hogy legyen valami élettörténeti könyv, ami kitölti a hézagokat a kislány múltjából. Szóval, hogy ha elkerül tőlünk végérvényesen, akkor oda tudjam adni a vér szerinti apának, ha visszakerül hozzánk, akkor pedig folyamatosan írom, hogy majd elolvashassa, ha nagyobb lesz. Korábban is rendszeres naplóíró voltam és tudtam, hogy az írás nagyon sokat segít abban, hogy „helyére kerüljenek a dolgok”. Az írás most is nagyon sokat segített a feldolgozásban. Napközben elkezdtem újra úszni és futni, ami szintén nagyon sokat segített abban, hogy túllendüljek a fájdalmamon. Esténként családi fényképeket és videókat nézegettünk a férjemmel közösen, rengeteget beszélgettünk és tudtunk nevetni is. Két hét múlva felhívtam a Tegyeszt, hogy érdeklődjek. Elmondták, hogy Bianka szépen fejlődik és nagyon jó helyre került – ezt már korábban is tudtuk -, valamint, hogy a feltételezett vér szerinti apa hajlandó Magyarországra utazni és saját költségen DNS-vizsgálatot végeztetni, hogy felgyorsítsák a folyamatot. Közben én elmentem pszichológushoz is, hogy segítsen feldolgozni a veszteségeimet, mert úgy éreztem, hogy néha „kieesek” az életemből, nem tudok koncentrálni. És felvettük a kapcsolatot a másik házaspárral is, akiknél meghiúsult az örökbefogadás. Nagyon sokat segítettek ezek a beszélgetések. Az pedig különösen segített a feldolgozásban, hogy vallom: a legjobb a vér szerinti szülővel felnőni, ahol ez lehetséges. Ezen sok vitám is volt a barátainkkal, akik nem értették, miért nem „harcolunk” a gyerekért. Nem mintha bármi esélyünk lett volna… De én azt gondoltam, ez egy nagy lehetőség, hogy a kislány a vér szerinti apjával lehet.

Aztán egy véletlen folytán kiderült, hogy a Tegyesz szakmai vezetője gyerekkori ismerősöm. Azonnal felhívtam és ő még aznap este eljött hozzánk beszélgetni. Elmondott mindent, amit tudott. Megtudtuk, hogy ő vette kezébe a dolgokat, személyesen megkereste az ügyvédet, hogy információkat kapjon és közösen keresték a megoldást. Végtelenül hálás vagyok ennek a hölgynek azóta is. Óriási szerencsének tartom, hogy ilyen szakemberek dolgoznak a Tegyesznél. Október 10-én volt a DNS-vizsgálat, aminek az eredményére több mint két hetet kellett várni. De október 22-én nem hivatalos úton, virágnyelven elmondták az ügyvédnek, hogy a feltételezett apa a vér szerinti apa és erről másnap minket is értesítettek. Felemás érzés volt. Egyrészt örültem, hogy olyan vér szerinti apja van Biankának, aki minden követ megmozgat, hogy együtt éljenek, másrészt nagyon sajnáltam magunkat, hogy véget ért a „szülőségünk”. Figyelemelterelésként nekiálltunk gyerekszobát dekorálni a férjemmel, polcokat fúrtunk fel, falmatricát ragasztottunk, fényfüzért tettünk fel, megcsináltunk mindent, amire a korábbi kapkodós időszakban nem volt időnk, és közben arról beszéltünk, hogy reméljük hamarosan lesz új lakója a szobának. A Tegyesz szakmai vezetőjével sokat beszélgettem hivatalos és nem hivatalos formában is, megkértem, hogy a kórházi karszalagot adja oda az apukának, mert az véletlenül nálunk maradt, illetve elektronikusan adtam neki fényképeket, videókat. A könyvet végül nem adtam oda, mert az apa nem beszél magyarul, a kislány sem fog, és így valahogy nem láttam értelmét.

A Tegyesz pszichológusa még a folyamat kezdetén azt mondta, hogy egy féléves pihenő után számíthatunk másik kiajánlásra. De szerencsére nem így történt. A vezető a velünk való beszélgetések alapján úgy ítélte meg, hogy készen állunk egy újabb gyermekre, így november elején jött egy újabb telefonhívás és megérkezett hozzánk a kislányunk, Lucus, aki azóta is velünk van, és őt már nem veheti el senki. Érdekes, itt már fel sem merült bennem, hogy visszakérhetik őt és ez így is történt.

Biankát végül december közepén vihette el külföldre a vér szerinti apa, aki az utolsó hetekre Magyarországra költözött az édesanyjával együtt, és mikor lehetséges volt, minden nap látogatta a kislányt a nevelőszülőnél. Azt hiszem, mindenkinek jobb így. Ha pár nappal előbb sikerült is volna őt örökbe fogadni, rossz lett volna úgy élni, hogy egy esetleg évekig tartó pereskedés folyik érte, és hogy a vér szerinti apja ennyire szeretné őt nevelni. Akkor azt éreztük volna, tőle vettük el a gyereket.

És hogy mit tanultunk az egészből?

Azt gondolom, hogy a sorstól általában annyit kap az ember, amennyit elbír. És a nehézségek ellenére is valahogy jól osztják a lapokat, igaz, ez sokszor csak a végén derül ki.

Biankának ott és akkor szüksége volt valakikre, akik elfogadják és szeretgetik, és akik tiszta szívvel át tudják adni az apának. És talán a hozzáállásunk miatt pont jó, hogy hozzánk került. Az egész hercehurca alatt azt hallottuk az ügyintézőktől, hogy milyen jó, hogy így reagálunk, hogy túl tudunk lépni a saját érdekeinken, egónkon, és a vér szerinti kapcsolat elsőbbségét nem kérdőjelezzük meg.

Mi a férjemmel párként, ha lehet, akkor még közelebb kerültünk egymáshoz… Valahogy minden ilyen megpróbáltatás levesz egy-egy álarcot az emberről, míg végül meztelen valóságában tűnik fel a másik előtt, a hibáival, a gyengeségeivel, a félelmeivel együtt, amit már nem akar elrejteni. Megtapasztaltuk, hogy tudunk működni szülőként és családként, és természetesen azt, hogy baromira számíthatunk egymásra bármikor.

És persze át kellett rágnunk magunkat azon, hogy a vér szerinti kötelék alapvetően fontos. Engem ez a történet még jobban megerősített benne, és már most gondolkodom rajta, hogy tudnám Lucust támogatni a keresésben, ha ennek eljön az ideje. Jobban megértem a nevelőszülők nehézségeit is azóta, hogy hogyan lehet túlélni azt, hogy kötődsz egy kisgyerekhez, nevelgeted és akkor jön valaki és “elviszi”. És hiába tudod, hogy számára ez a jobb, akkor is fájdalmas.

A képek illusztrációk.

Itt olvashatsz arról, milyen jogai vannak a vér szerinti apának örökbeadás esetén: https://orokbe.hu/2016/11/16/a-ver-szerinti-apa-jogai/