Örökbe.hu

Beszélgetés egy háromgyerekes anyukával, aki nem ijed meg az árnyékától! Tina és férje három örökbefogadott gyereket nevelnek, van bőven nehézségük, mégis sugárzik egy optimizmus az interjúból. Tina egy Örökbe.hu rendezvényen volt a vendégem 2020. októberében. A rendezvényen én és az olvasók kérdeztek, a gépelésben Szentkúti Viola segített.

Mai témánk: küzdelmek az örökbefogadott gyerekkel. Vendégünk Tina, örökbefogadó anyuka, három gyermeket nevelnek a férjével közösen, mind a három gyermek örökbefogadott. Sokan ismerhetitek, elég aktív tagja az örökbefogadós csoportoknak. Azt gondolom, hogy neki se könnyebb, mint másnak, én mégis látok belőle sugározni egy erőt, bátorságot, amiért őt valahogy kevésbé nyűgözik le a gyerekekkel kapcsolatos gondok. Arról szeretnénk beszélgetni, hogy mivel jár a gyerekek örökbefogadása, még ha azok nagyon piciként érkeztek is, milyen szülői stratégiákkal lehet leküzdeni a nehézségeket. Tina, mondj pár szót a családotokról!

Sziasztok, mindenkinek! 11 és fél éves a lányom, Iza, a középső gyerek, Vince most lesz 9 éves, a legkisebb pedig Bendegúz, 4 és fél éves, és a férjemmel együtt neveljük őket. Az első két gyerek nyílt örökbefogadással érkezett, mind a ketten a Fészek Alapítványon keresztül, amit akkor még Budai Ági vezetett. A harmadik pedig országos listáról, titkos örökbefogadással, három hetesen.

Már ez is bátorságra vall, hogy három gyereket vállaltatok. Nem minden örökbefogadó szülő jut el idáig…

Én úgy látom, egyre többen. Mi Szentendrén lakunk, itt a három gyerek olyan, mint Pesten az egy, itt nem ritka a 7-8 gyerek sem.

Fiatalon kezdtétek?

Mondhatni igen, mert mikor Iza érkezett, akkor én 30 éves voltam. Most vagyok 42, szoktam gondolni rá, hogy milyen lenne, ha most várakoznánk, most állnánk be a sorba. Hamarabb eljutottunk idáig, mert velem egy idő után nem tudtak az orvosok mit kezdeni, így aztán nem is erőltettük.

Elég fiatalon vágtatok neki ennek az útnak és következetesen haladtatok. Több gyerek már nem lesz, ha jól tudom?

Mindenféle szempontból elértük a határainkat. Anyagilag is, és én most már kacsintgatok kifelé a folytonos reggeltől-estig anya szerepből, szeretném kicsit magam elfoglalni más dolgokkal is. Nem mondom, hogy egyszerűen megy, de nem szeretnénk már több gyermeket.

Akkor te az első gyerek érkezése óta otthon vagy a gyerekekkel?

Az első két gyerek után jött egy szünet, én visszamentem három évre dolgozni, utána érkezett Bende, és azóta otthon vagyok, most már több mint négy éve főállású anyaként.

Mesélsz kicsit a gyerekekről? Sok embernek az álma egy újszülött baba…

Annak idején én is úgy gondoltam, hogy

egy újszülöttnek mi baja lehet, nem létezik, hogy emlékszik bármire, nem lehet gond, elég lesz a gyereknek, hogy mi nagyon szeretjük. Egy idő után kiderült, hogy ez nem mindig elég.

Persze, az alap a rengeteg szeretet, amit igényelnek, ezt néha nehéz is kielégíteni. Egyébként mindhárom gyerekünk teljesen egészséges. De a legidősebb gyereknél már rögtön az elején kiderült, hogy ő nem úgy működik, mint ahogy általában a kisbabák, ez azóta is áll rá. Vele voltak kétségbeesettebb időszakaim, mindenféléket kipróbáltam, amiket olvastam, és nála nem igazán váltak be. De egy idő után engedtem ösztönösebbnek lenni magam, rájöttem, hogy nem kell mindent elolvasni, minden tanácsot megfogadni. Csak nehéz ebben a közegben mozogni, ahol az embernek a nagyszülőktől kezdve az idegenekig az utcán mindent megmondanak. És Iza pláne olyan gyerek volt, akire mindenki nagyon jól tudta, mit kéne vele csinálni, hogy ő megjavuljon, de semmiféle szakkönyv nem vezetett hozzá közelebb. Egy idő után rájöttem, hogy vannak néha olyan megérzéseim, amit nem is tudnék tudományosan alátámasztani. Vele a legnehezebb eleinte az volt, hogy nem foglalta le magát. Őt mindig le kellett foglalni, és elsősorban meséléssel, énekléssel, de amit én csinálok, nem egy magnó. Ő nagyon jó nyelvérzékkel bír, ez már pici korában is látszott, az autózás is úgy zajlott, hogy én végig mondtam a meséket, a mondókákat és az énekeket, különben meg bömbölt. Ő sosem úgy működött, ahogy elvárták, sokan nem értették, és nem tudtak vele mit kezdeni. Ráadásul csak azzal működik együtt, akin érzi, hogy szereti, meg őszintén fordul felé.

Az oviban sajnos nagyon nehezen értették őt meg, csak a nehézségeket látták. Amikor nagycsoportos volt, és nem engedték iskolába, akkor én nem ezen estem kétségbe, hanem azon a jellemzésen, amit adtak róla. Abból kiviláglott, hogy egyáltalán nem ismerik azt a gyereket, aki három éve a kezük között van. Olyan volt, mintha nem az én lányomról olvastam volna egy papírt. Most már iskolába jár, ott se egyszerű vele, mert ő nem rosszalkodik, de nála az érzelmi gondok fizikai bántalmazásban csapnak ki, miközben visszahúzódó. Mostanra, ötödikes korára érzem azt, hogy végre tud mit kezdeni az iskolai közösséggel, de ehhez kellett az is, hogy egy nagyon elhivatott tanítónő legyen mellette, aki minden gyerekkel nagy odafigyeléssel és megértéssel bánik. Nála ez nagyon fontos kulcs volt. Most ő már kiskamasz, úgy gondolom, hogy a nehéz dolgokat egyelőre hátrahagytuk, aztán majd persze idővel jöhetnek újabbak.

Nagyon szomorú, hogy három évig jár a gyerek az oviba és nem őt látják. Mit csinált a kislány, amivel ezt kiváltotta?

Ő nehezen teremtett kapcsolatot, és hogyha valaki nem úgy viszonyult hozzá, akkor megharapta az illetőt vagy odacsapott. Amikor mentem érte, akkor ezzel fogadtak. Persze én értem, hogy nagy probléma, de én azóta nagyon disznófülű szülő vagyok, mert

én mindig a bántalmazó gyerek lelkét kezdem sajnálni, valószínűleg van mögötte valamilyen teher, és ez nyilvánul így meg.

De ebből sokszor annyit látnak, hogy ez a gyerek üt, vág, verekszik. Mikor elkezdte az óvodát, pár hét után bepisilt, ami az ovi végéig megmaradt. Ezzel sem tudtak mit kezdeni, annyit bírtak mondani, hogy én tehetek róla, mert éjszakára még pelenkát kapott 3 és 4 éves kora között.

Ami egyáltalán nem extrém…

Nem, de ugye első gyerekkel azt gondoltam, hogy az óvónők mindent jobban tudnak. Azóta tudom, a szobatisztaságnak is van lelki vetülete, ami meg fakadhat az örökbefogadottságból. Izának ez sokáig okozott nehézséget, mára teljesen elmúlt, de most a legkisebbnél látom, hogy a szobatisztaság már alakul, de nem volt olyan gyors. Ezt is nagyon rosszul kezelték. Azt is gondolták, hogy buta. Ő egy nagyon okos gyerek, de nem az a típus, aki leül és összead egy csomó számot. Akkor derül ki, hogy ő mennyire okos, ha valaki rászánja az időt és megismerkedik vele. Ezzel nem azt mondom, hogy az óvónők mindig mindent rosszul csinálnak, csak azt, hogy ez az óvoda nekünk nem vált be. A harmadik gyerekünk nem is oda jár, ahol most van, ott sokkal türelmesebbek az óvónők.

Visszatérve a verekedésre: ha a gyerekünk bánt egy másikat az oviban, ezzel szülőként nagyon nehéz mit kezdeni. Velem is előfordult, hogy a nap végén odamentem az óvodába, és a másik anyuka odajött hozzám, hogy a te gyereked megharapta az én gyerekemet. Utána jöttem rá, hogy hiába mondom meg a háromévesnek reggel, hogy ne harapjon, ő ezt nem jegyzi meg, nem tudja kontrollálni, utólag nem is tudja elmondani, miért történt, lehet, hogy nem is emlékszik rá. Tehát ezzel nem a szülőt kell terhelni, az óvónőnek kell megelőznie és kezelnie ezeket a helyzeteket. Egy normális szülő, aki nem agyba-főbe veri a gyerekét, hanem otthon rendezettek a körülmények, nem nagyon tud mit csinálni. Nyilván te is elmondtad a gyereknek, nem harapunk, nem verekszünk. De nem lehet felelősséggel lenni egy olyan helyzetért, amikor te nem vagy ott.

Az volt számomra a bántó, hogy úgy éreztem néha, azt gondolják, mi otthon erre tanítjuk a gyereket. És persze nagyon utáltam, hogy ezzel fogadnak megint. Egyébként a harmadik évre ez nagyjából megszűnt, addigra sikerült barátokat találnia és beilleszkednie. Az iskolában kezdődött újra, amikor megint egy teljesen új környezetbe került. Őt általában a változások megviselik. Ott esetleg odacsapott, ha nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Én nem akarok felmenteni minden bántalmazót, csak úgy gondolom, hogy érdemes mögé nézni. És szülőként akkor ott nem tudom megoldani, annyit tudok tenni, hogy otthonról a gyereknek adok támogatást. Neki talán a legjobban az Ágacska Alapítvány pszichodrámája segített, ahova járunk elsős kora óta. Meg az idő. Voltak folyamatok, amiket neki a lelkében le kellett rendezni. Most eljutott egy bizonyos szintre, és nyugalom van. Aztán hogy mikor csap be megint a mennykő, azt nem tudom. Most jól van.

Ennek nagyon örülök. Ahogy mondod, Iza egy érzékeny gyerek.

Igen, de ez is csak akkor derült ki, ha valaki rászánta az időt és foglakozott vele. Amikor otthagytam az oviban, semmi baja nem volt, ott is aludt, csak éppen két héttel később elkezdett bepisilni meg bekakilni. Nála ezek így jöttek ki. Ő nem annyira beszámolós típusú gyerek, nehezen mondja el, mi van vele, nem egy egyszerű feladat kideríteni. Sok időm megy el vele.

Nem gombnyomásra működik, hogy megkérdezed, és akkor szépen, okosan elmondja, mi a baja…

Nem, nem az a gyerek. Visszatérve a bántalmazásra, ez nagyon nehéz ügy, mert neki a fájdalomküszöbe marha magas, tehát ha őt megütötték, neki az semmi, azzal ő nem foglalkozik. Amivel viszont őt remekül lehetett bántani, az a csúfolás, például a súlyával, mert régebben kicsit kövér volt. De akit lehet csúfolni, azt úgyis fogják csúfolni valamivel. A gyerekek nagyon ügyesen megtalálják, hogy mi az a pont, amivel lehet valakit bántani. És őneki sokszor a bántalmazás volt a válasza. De ezt kideríteni, hogy ki mit mondott először, ki ütött először… Ezt nem lehet, én az én gyerekeim között sem teszek már igazságot, ha én nem vagyok ott, és nem látom. Ráadásul

a csúfolás szemét dolog, mert annak sokszor nincsen tanúja, ellenben ha valaki odacsap a másiknak, és az rögtön üvöltve sír, az látványos, azt többen is észreveszik, tehát onnantól kezdve csak az a hibás, aki csapkod.

A bántalmazás egy éretlen konfliktuskezelési stratégia. Kétévesen a játszótéren kezdik így, hogy felpofozzák egymást és kitépik a másik kezéből a vödröt. Aztán tanítgatjuk őket, hogy érettebb megküzdési módokat használjanak. De esetleg stressz hatására a gyerek visszazuhan pár évet.

Igen, szerencsére ebben is már nagy fejlődésen esett át, most már nem így oldja meg a problémákat. Néha a testvérei kapnak egyszer-egyszer, de az inkább figyelmeztetés. Hárman vannak majdnem egyfolytában egymás hegyén-hátán, mert nem nagyon szeretnek visszavonulni. Iza már szokott, jelen pillanatban ő van a legjobban elnyomva otthon a két öccse által. Mert a két öccse folyton zsizseg, beszél, figyelmet követel, és így van, hogy egyszerűen neki már ez sok, visszavonul, de azt meg zokon veszi, hogy ő nem jut néha hozzám, mert a fiúk teljesen lefoglalnak.

Mondtad, hogy nagyon sok helyre fordultatok segítségért. Kapott Iza valamilyen diagnózist?

Nem kapott. Az autizmus gyanúja felmerült, a Vadaskertben volt egy egyhetes megfigyelésen, ő ott remekül érezte magát, rengeteg foglalkozást kaptak, ő volt a legokésabb gyerek az összes között. Megállapították, hogy nem autista, és a végén az lett a diagnózis, hogy mi rosszul neveljük a gyereket.

Ezt mondták?

Az a pszichológus lány, akivel leültünk, irtó fiatal volt. Nem ilyen kerek-perec, de burkoltan ez volt a lényeg. Fel voltam háborodva, de úgy kezeltem magamban, hogy értelme nem volt, de örülünk, hogy nem autista a gyerek. De ezzel nem oldódott meg a probléma, elsős korára már annyira kijött az ő önbizalomhiánya, hogy olyanokat mondott, ő meg akar halni. Nyilván amíg ezt ritkán mondta, addig próbáltam nem túl komolyan venni, de mikor ez már rendszeresen jött, hogy ő kiugrik innen-onnan, és meg akar halni, akkor már aggasztott, felvettem a kapcsolatot az Ágacskával, ott javasolták a pszichodrámát, ami segített. Nem szívesen kezdett járni, mint ahogy ő mindenféle újdonságnak próbál ellenállni, de utána jól beleszokott. Ott találkozott olyan gyerekekkel, akikkel nagyon jól tudott kapcsolatot teremteni. Egy tiszta közegben, ahol ő még nem vágta el magát az elsős év eleji viselkedésével, nagyon jól tudott barátságokat kötni, meg kapcsolódni a gyerekekhez. Tavalyig jártunk, amíg a karantén el nem kezdődött.

Ez egy kifejezetten örökbefogadottaknak szóló csoport volt?

Igen.

Visszatérnék arra, hogy Izának nem adtak semmilyen körülhatárolható diagnózist. Neked mi a gondolatod így utólag, mi okozta azt, hogy neki ilyen nehéz volt a közösségbe való beilleszkedés?

Neki a lelkét nagyon megviselte, és az önbizalmának nagyon rosszat tett az a tudat, hogy őt otthagyták a kórházban. Bármilyen szépen volt ez tálalva, hogy gondoskodtak rólad, és annyira szeretett, hogy nekünk adott, azért azt gondolom, hogy egy gyereknek ezt nehéz megélnie. Hogy van olyan anya, aki akármilyen okból képes otthagyni a gyerekét, ezt nehezen fogja fel, mikor nem ezt látja nagy általánosságban. Mi tudjuk az okokat, ő nem fogja ezeket az okokat kutatni, Iza arra jutott, hogy vele valami nagyon komoly hiba van. Én hiába mondtam neki, hogy ebben neki semmiféle szerepe nem volt, ő nem volt rossz gyerek, nem lehet neki semmit felróni, ezt ő sajnos magára vezette vissza, és az önbizalma a béka feneke alatt volt. Úgy gondolom, hogy

sokszor ő állította elő azt a helyzetet, ahol őt nehéz szeretni, mert direkt úgy viselkedett.

Ő nagyon korán elkezdett érdeklődni, nagyon intelligens, és emiatt az esze mindig előrébb járt, mint az érzelmi szintje, én akkor még buta voltam, és fel is világosítottam, ha ő kérdezett valamit. Ő már másfél évesen elég jól beszélt és ezért kétévesen komoly kérdéseket tett föl. Most utólag úgy gondolom, hogy nekem kellett volna okosabban kevesebb választ adni neki, mint amennyiről ő érdeklődik, mert elcsúszott egymástól az érzelmi és az észbeli fejlettsége, nem tudta feldolgozni mindazt, amit meg egyébként az eszével megértett.

Mond már el légy szíves, mi a csudát tud kérdezni egy kétéves az örökbefogadásról!

Nehéz visszaemlékezni ennyi év távlatából, de a négyéves Bendegúz kérdezte pár napja, hogy ki lesz az ő anyukája, ha én meghalok. Szerintem egy négyévesnek még nincs meg a halál fogalma, pláne az, hogy a szülő meghalhat, elveszíthet minket… És Iza is ilyen kérdéseket tett fel, amik észben elől tartanak, de még nem tudott ezzel érzelmileg mit kezdeni. Nagyon sokat kérdezett a vér szerinti anyukájáról is, testvéreiről is. Talán 4-5 éves volt, amikor ő rájött magától, hogy kellett lennie egy bácsinak is, ha egyszer volt néni, akkor tudtam vele beszélni a vér szerinti apukáról.

Mondasz pár szót arról, hogy otthon a mindennapokban mi segített az ő sajátos érzékenységének a kezelésében?

Emlékszem, csomó tanácsot kipróbáltam, és Iza természetesen nem úgy csinálta, ahogy ott le volt írva. Semmit nem akart csinálni, amit éppen kellett volna, ha azt mondtam, hogy most vacsora, akkor ő biztos mást akart épp, ez is egy küzdelem volt, hogy ő leüljön a vacsoraasztalhoz enni. Ha ő éhes, akkor külön meg van bolondulva. Valahol olvastam, hogy segít ilyen esetben, ha rajzot csinálok hozzá, hogy mi jön most éppen a tevékenységben, és akkor ő jobban átlátja. Én lerajzoltam neki, hogy itt az asztal, ott ülünk mi, és menjünk vacsorázni. Mire ő odarohant, kikapta a kezemből a ceruzát és lerajzolta, hogy mit fog ő csinálni a vacsorázás helyett. A legtöbb tanáccsal ide futottam ki. Utólag vele máshogy bánnék már. Bendével már nagyon türelmes vagyok, és előre rá voltam már készülve, sok mindent elolvastam addigra, mire ő érkezett és sok mindent megtapasztaltam. Izánál még én magam sem voltam rendesen felkészülve erre, hogy neki sokkal-sokkal több ölelgetés kell, még így is, hogy én nagyon ölelgetős és puszilgatós vagyok. De még annál is sokkal többet kellett volna adni, mert ő tapadt volna rám, mint a matrica, csak nekem sokszor már nehéz volt, hogy egy órája az ölemben ül, és szeretnék valamit csinálni. De utólag úgy gondolom, hogy érdemes lett volna az elején több időt rászánni, és azt mondani, hogy jó, akkor még egy órát ülök ott, és nem csinálok semmit. Emiatt talán elhúzódott az, hogy megtalálja magának a bizonyosságot, hogy márpedig ő ennek a családnak a része, és ha bármit csinál, akkor is a része marad a családnak. Nála nagyon sokszor érzem, hogy ő éppen próbálgatja, mi akkor is a szülei maradunk-e, ha ő úgy viselkedik, ahogy tudja jól, hogy nem kéne, mert már sokszor megbeszéltük, mert látja, hogy nehéz, meg mindenki ideges lesz, csak veszekedés van belőle. Nagyon sokszor volt olyan érzésem, hogy tulajdonképpen próbára tesz minket.

Utólag sokkal többet adtam volna neki az időmből, meg magamból, pedig nem kapott keveset, de még annál is több kellett volna.

A gyereknevelés nem egy egyenes, világos út, hogy valaki az elején kezünkbe ad egy könyvet és azt végigcsinálod, hanem nagyon sok kacskaringó és vargabetű van benne. Nagyon szépen látszanak ezek az önfejlesztési körök, hogy elolvasol 10 könyvet, kipróbálod, nem jön be, próbálsz mást… Ez folyamatos kérdésfeltevés, válaszkeresés. Adott esetben egyedül.

Igen, én vagyok az, aki ezen mind töröm a fejemet, a férjem nem ez a típus, ő mindig meghallgatja, amiket én mondok, meg el is szokta fogadni, de nem ő az, aki ezeken gondolkodik.

Az neked milyen volt, hogy ennyire vártátok ezt a gyereket, ennyire szeretitek, mindent megtesztek érte, és ő még mindig az örökbefogadást gyászolja?

Azt hiszem, akkor nehéz volt, de már túl vagyok rajta, és utólag az ember már máshogy emlékszik rá. Ugye én nem szültem, de amikor kamasz voltam, kérdezgettem anyukámat, hogy milyen, és mikor mesélte a gátrepesztést meg összevarrást, én azt mondtam, én ilyet soha életemben nem fogok kibírni, amire azt mondta anyu, hogy a kezébe adtak és onnantól nem emlékezett rá. És egy kicsit most én is így vagyok ezzel. Az egy felismerés volt, hogy ennek a gyereknek nem lesz elég az, hogy szeretjük. Hiába, hogy nem emlékszik az örökbefogadásra, de mégis, valahol benne van a zsigereiben. Ezt fel kellett dolgozni, hogy akkor ezzel mégiscsak neki is meg nekünk is dolgunk van, és nagyon sokat törtem ezen is a fejemet. Ugye régen nem mondták meg, és hogy ha mi nem mondtuk volna meg neki, akkor persze nem lennének ezek a borulások, hogy őneki ezt fel kell dolgozni, hogy őt otthagyták, meg rossz emiatt az önbizalma. De mindig arra jutottam, hogy így előttünk áll a fiatalkora, és

ha minden jól megy, akkor remélhetőleg lesz belőle majd egy elégedett felnőtt, aki már nem ezen töri a fejét, hanem akkor tud az életére koncentrálni, és nem a múltjára.

Ezt nagyon szépen mondtad, hogy reméljük, ezt feldolgozza még felnőtt koráig, és utána éli a saját életét.

Ez egy nagy feladat az örökbefogadó szülőknek, hogy ezt a hosszadalmas és hullámzó utat végigcsinálja a gyerekkel. Akkor fogom azt mondani, hogy jól csináltam, hogy ha ő úgy el tud indulni majd az életben, hogy nem ezen töri a fejét, hogy mi lett volna, ha ott marad, ha más fogadja örökbe, mert ugye ezt is megkérdezték már. Ezeket szerintem ilyenkor kell tisztázni, mert most alakul a személyiségük, és persze ez nem egyszerűsíti a helyzetet. De akiben ilyen korból benne maradnak ezek a problémák, az lehet, hogy soha az életben nem fogja tudni felnőttként már helyre tenni, vagy csak sokkal nehezebben.

Ha nem titkolózunk, és felelünk a gyereknek, akkor ezek teljesen jogos kérdések, amelyek foglalkoztatnak egy örökbefogadott gyereket. Ez a nyíltsággal jár együtt.

Igen, jó a nyíltság, csak pont emiatt neki sok mindent kell feldolgoznia. Ha az ember nem ilyen nyílt, akkor talán ezek mélyen maradnak, csak én nem hiszek abban, hogy az jó. Sokszor úgy gondolom, hogy zizisek néha a gyerekek, meg rengeteg energiát igényelnek mind a hárman, de hosszú távon azt remélem, hogy meglesz az eredménye. Mert nekem az öcsém otthon lakik anyukámmal, nem is fog soha kirepülni, úgyhogy én azt gondolom, hogy akkor tudok a gyereknek nagyon jó indulást adni, hogyha ő ki fog tudni repülni az életbe egyedül, és nem bújik bele a szülői biztonságba egész életére.

Még elmondod, hogy hogy van Iza most?

A legnagyobb problémák megoldódtak, a Waldorf iskolának nagyon sokat köszönhetünk, meg a tanítójának konkrétan, aki tényleg sokat figyelt rá, és nem úgy kezelte az ő butuska dolgait, hogy rossz gyerek. Iza is érezte mindig, hogy a tanítója szereti, és mellette van. Mostanra az osztályba is sikerült bekapcsolódnia, ami rögtön az elején félrement azzal, ahogy ő reagálta le ezzel a csapkodással a dolgokat, és az osztálytársai sokáig emlékeztek erre. Tavaly volt erről egy beszélgetés az osztályban, hogy még haragszanak rá, de most már talán ideje lenne megbocsájtani. Iza sírt is, mindenki elmondta, hogy miért csináltak akkor úgy, ahogy. Ezzel elindult egy javuló tendencia. Nagyon aggódtam, hogy mi lesz vele a karantén után, mert remekül érezte magát a körünkben, csak akkor megint elszokott az osztálytársaitól. Ehhez képest úgy kezdte az évet, hogy tudott kapcsolódni hozzájuk, amiben szerintem az is benne van, hogy mindenki 11 éves lett közben, valaki már talán 12 is. Nem azt mondom, hogy ő most az osztályban a leghangosabb gyerek, ilyen nem lesz, mert ő szeret időnként magába húzódni, de utána megint visszamegy a többiekhez. Valahogy ezek az osztálybeli dolgok megoldódtak, és most nem azzal jön haza, hogy mindenki utál, mert ezt ő mindig így adta elő. Mert ő annyira félt tőlük, hogy sokszor rájuk vetítette azt a feltételezést, hogy ők undokok, és emiatt nem is kezdeményezett, annyira félt a visszautasítástól. Ez egyébként most is igaz, fél a visszautasítástól, és ezért nehezen kezd bele egy kapcsolatba, például ma mondta nekem, hogy szeretne valakit meghívni, de nem mer senkit, mert fél, hogy az illető nem jön el. Úgyhogy ebben ő magát kell hogy megugorja, és én úgy látom az eltelt időben, hogy azért eddig ő ezeket bevette valahogy.

Ez egy nagy előrelépés.

Ő nagyon sokat lépett előre. Neki azelőtt nagyon nehezen ment az írás, olvasás is, meg a számolás is. Most azt látom, főleg így a tavaszi otthonoktatás után, hogy az iskolai tananyaggal teljes mértékben tisztában van. Meg olyan memóriája van, hogy amit elolvas, az neki a fejébe megy majdhogynem szó szerint. De volt idő, amikor féltem, hogy nem is fog rendesen megtanulni írni. Megtanult, nem úgy, ahogy mindenki, teljesen máshogy képezi a betűket, mint ahogy megtanuljuk gyerekkorunkban, de ír, és én ezzel teljesen elégedett vagyok.

Jövő héten jelenik meg a beszélgetés második része, ahol a másik két gyerekről mesél Tina.