Vendégposzt, Székely Zsuzsanna pszichológus írása.

Az ismert mesekönyvíró, Bartos Erika sokféle témát tárgyaló közkedvelt mesekönyvei után jelent meg az Örök ölelés című, úgynevezett segítő témájú mesekönyve az örökbefogadásról.

Az utóbbi években más szerzőktől is több, különböző stílusú és más-más aspektusból közelítő gyerekkönyv is napvilágot látott itthon  a témában, némelyekben az állatvilágba helyezve a szereplőket, másokat olvasva meg az örökbefogadó (ember)családok életébe pillanthatunk be.

Ez a könyv négy különböző életkorú és élettörténetű gyermek örökbefogadását meséli el külön fejezetekben. A szerző vélhetően – és jó érzékkel – ezzel arra törekedett, hogy minél több örökbefogadottat megszólítson, és minél szélesebb körben ismerhessék fel saját történeteiket a gyermekek és örökbefogadó szüleik. Az első történet szereplőjét újszülöttként kórházból, a másodikat 2,5 évesen csecsemőotthonból, a harmadikat pedig 4 évesen nevelőszülőtől vitték haza az örökbefogadók. A negyedik történetben egy 10 éves kisfiú meséli el örökbefogadását a barátainak.

Pszichológusként arra nem vállalkozom, hogy grafikai, tipográfiai, szerkesztési és egyéb általános könyvkritikusi szempontból elemezzem a kötetet, de az örökbefogadásban jártas szakemberként szeretnék néhány örökbefogadási szakmai-pszichológiai vonatkozású észrevételt tenni a könyvvel kapcsolatban.

Szakemberként az jól látható, hogy Bartos korrekten – talán szakirodalomból is -, mondhatni naprakészen igyekezett tájékozódni arról, hogyan történik ma nálunk a gyermekek örökbefogadása. A gyermekek és örökbefogadó szüleik közt zajló bemutatott barátkozások folyamatában és részleteiben is több helyen megjelennek a szakmai protokoll elemei. Amennyire – ez részemről legalábbis – dicsérendő törekvés, ugyanannyira sajnálatos, hogy mégis maradtak benne nem jelentéktelennek tűnő tévedések, melyeket szerintem legfeljebb csak kerülendő példaként szabadna említeni leendő örökbefogadók számára.

Az új szülők és szándékuk bemutatása az örökbe fogadandó gyermekek számára például mindegyik történetben elmarad a gyermekkel történő első találkozásukkor, amit pedig szakemberként alapvetőnek tartunk a folyamatban. Nem csoda, ha ez után az új családjában „bizonytalanul érzi” sokáig magát a gyermek. Soha nem tudhatja ugyanis, ha vendég jön, nem elvinni akarja-e őt, mert kommunikáció nélkül honnan tudná, kinek mi a szándéka, még akkor is, ha csak a szobában beszélgetnek a felnőttek, amíg ő játszik az udvaron, ahogy ez történt Dorottya történetében a nevelőszüleinél az örökbefogadók első felbukkanásakor.

A csecsemőotthonban meg, ahol Zoli az első perctől, mint egy igazi hospitalizált gyermek, – amilyennel azért egy jól működő csecsemőotthonban már nemigen találkozunk, – teljes nyitottsággal, bizalommal fogadja el a két idegen közeledését az első perctől, akikről pedig még a távozásakor sem mondják meg neki, hogy ők lesznek az új szülei, és most haza költözik örökre velük. Vajon mit gondolt, hova viszik új ismerősei és mikor hozzák vissza a csecsemőotthonba? Csoda, hogy „nehéz időszak következett” ennyi bizonytalanság mellett? → olvasásának folytatása