Örökbe.hu

Paulon Viktória a férjével közösen három idősebb gyereket, három testvért fogadott örökbe, majd Kisrigók – Három gyerek hazatalál címmel mesekönyvet írt, megalkotva a gyerekek hiányzó, fiktív előtörténetét. Viktóriával beszélgettem a gyerekek érkezéséről és a könyv keletkezéséről. A teljes interjú a Gyereksorsok blogon jelent meg.

“Szerinted mire van szüksége a gyerekeknek ennek a történetnek a feldolgozásához?

Most semmire, csak hogy éljék a gondtalan gyerekéveket, megfelelő iskolával, biztonsággal, szeretettel, békével, kis izgalmakkal. Később pedig mégis meg kell próbálni tisztába rakni a múltjukat, az összes létező iratból valami idővonalat összeállítani nekik. Nagyon remélem, hogy találkozhatunk majd a vér szerinti anyával, aki remélem, hajlandó lesz és valamilyen válasszal tud szolgálni, hogy ez miért alakult így.

Ugyanakkor a mindennapokban jól jönne egy folytonosság. Nagyon gyógyító lenne azt mondani a gyerekemnek, aki otthon rajzolgat, hogy te mindig szerettél rajzolni, de ehhez kéne egy irat, amiben benne van, hogy Szandika szívesen rajzol. Ettől azt érezné, hogy bár nem voltunk együtt, de egy szép ívet ír le a történet. Csaba egy darabig erőfeszítéssel tartotta ébren magában a gyerekotthon emlékét, látszott, azért beszél róla, hogy ne felejtse el. Mióta iskolás, azóta érzem, hogy a jelenben él.

A gyerekek olvasták a könyvet?

Az írás folyamatában is részt vettek. Volt többféle változat a cselekményben, néhány verziót megmutattam nekik. Mikor kész lett, felolvastam nekik a számítógépről, de igazán nagy élmény akkor lett, mikor kézbe fogták a kötetet és úgy olvasták el újra. Akkor lett igazi mese a számukra.

Nekik ez egy mese?

Egy mese, ami róluk szól.

Ezen csodálkoznak?

Nem, teljesen természetes, hogy nekik van egy meséjük.

De még a rajzokon is ők szerepelnek.

Nem csodálkoznak ezen. A rajzokba én nem szólhattam bele, de az illusztrátor úgy gondolta, hogy ezeket a gyerekeket rajzolja meg. Az sem fura nekik, ha a könyvesbolt kirakatában látják. De ha kiderül egy osztálytársukról, hogy olvasta, akkor csodálkoznak és kérdezik, hogy adtam-e nekik könyvet. A nagylányom panaszkodott egy osztálytársára, hogy megkergette, meglökte. Erre Csaba azt felelte: mondd meg neki, ha továbbra is így viselkedik, akkor elvesszük tőle a könyvet. Azt hiszik, ezt én odaadom annak, akinek akarom, nem értik, hogy a könyvpiacon kapható. Pont ezért mutattam meg a boltban, de nem értik. De Szandra kérdezte már, hogy tetszik-e másoknak a könyv.

Ami a célod volt, pótolni a hiányzó eredettörténetet, az sikerült?

Tulajdonképpen igen. Dzseni nem jelez vissza erről semmit, de mikor először végiglapozta, a képek nagyon erősen azonnal működtek, és azt mondta: adjunk egyet ajándékba a mamának. Tőle ez váratlan volt, hogy ennyire jól elhelyezte az egészet és átlátta, hogy oda is tartozik. Csaba meg van róla győződve, hogy ez így történt. „Végre! nem emlékeztem, hogy tört be a fejem, hát így!” Szandrának tényleg volt egy galambja, és nagyon örül, hogy erről megemlékeztem a könyvben. Szandra most egy átmeneti időszakban van, aki a nagy karácsonyi csodától kér ajándékot, de azt a szülő hozza. Ő már nem teljesen hiszi el, azt mondta, hogy kábé stimmel, de ennyire nem volt izgalmas. Amikor a regényben feltűnnek az örökbefogadó szülők, a két nagyobb azonnal mondta, hogy ezek lesztek ti. Ezt örömmel mondták. Azt már kérdezték, hogy mi hogy találkoztunk, miért pont mi lettünk a szüleik. Örültek, hogy ennek is van egy története.”

A cikk többi része a Gyereksorsok blogon olvasható.