Tóth Krisztina: „Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem”

Általános

Tóth Krisztina író, költő férjével közösen közel két évvel ezelőtt fogadott örökbe egy másfél éves kislányt. Ez az első interjú, ahol az örökbefogadásról mesél. Nagy puttonnyal érkező kisgyerek, durva kezdeti krízisek, kamasz testvér, az anyasággal és az örökbefogadással kapcsolatos sztereotípiák kerülnek szóba a beszélgetésben.

– Ön eddig sosem vállalta fel nyilvánosan az örökbefogadást.

– Mit jelentsen az, hogy felvállalni? Nem titok, de ez az én magánszférám. Ha íróként vagyok jelen, akkor nem a magánéletemről, a férjemről, a gyerekeimről beszélek, ha viszont ez a téma, akkor természetesen elmondom. Nem is szeretem azt a kifejezést, hogy valaki „coming outol”, az ismert emberek nem az örökbefogadásról nem beszélnek, hanem általában véve a magánéletüket védik, és így a gyerekeikről sem beszélnek. Manapság, amikor a bulvárlapokban másról sincs szó, ez valamelyest érthető is.

Tóth K

– Honnan jött az örökbefogadás gondolata?

– Anyukám is örökbefogadott gyerek, úgyhogy nekem ez természetes. Én mindig azt gondoltam, hogy valamikor fogok gyereket örökbe fogadni, de a fiam apjától nagyon hamar elváltam, egyedül éltem, nem úgy alakult az életem. Mikor újra férjhez mentem, megint felmerült a gondolat, hogy jó lenne. Mivel az én sorsom innen eredeztethető, szeretném ezt visszacsatolni a saját életembe. Tartozom ennyivel a sorsnak.

– Vér szerinti gyereket nem is akartak?

– Én már nem igazán. Jócskán negyven felett voltam, amikor újra férjhez mentem.

– És a férje?

– Ő eredetileg jobban vágyott volna gyerekre, neki nem volt még. Én éppen egy komoly betegségen estem túl, egyszer mégis végigkérdeztük az orvosokat, és azt mondták, hogy egy végigfekvéses terhesség szóba jöhet. Akkor kezdett kamaszodni a fiam, és mondtam, hogy ez teljesen ki van zárva, egyetlen porcikám se kívánta ezt a kalandot. A férjemen meg láttam, hogy nagyon vágyik rá, többször beszélgettünk erről. Próbáltam eloszlatni a rossz érzéseit.

– Mik voltak ezek?

– Az egyik aggodalma az volt, hogy az ő családjában mindenki kiváló intellektuális képességekkel rendelkezik. Azon tűnődött, mennyire kiszámíthatatlan ez egy ismeretlen kisgyerek esetében. Én erre azt feleltem, hogy minden, a világba érkező kisgyerek ismeretlen, hogy egy vér szerinti gyerek is teljes titok, hogy titok volt a saját fiam is: valójában semmit nem tudunk arról, ki mit hoz magával. Szerintem nincs akkora jelentősége a géneknek, mint azt hinni szoktuk. És hát az ember mit tud, őszintén, a férje családjáról, sőt, akár a saját tágabb családjáról? Mit tud a felmenőiről? Az anyukám például mindig is jobban kötődött az örökbefogadó szüleihez, mint a vér szerinti szüleihez: hajlamosak vagyunk eltúlozni az öröklés jelentőségét.

Másoknak is az volt a fő kérdése: nem félünk-e, hogy gyengébbek lesznek a gyerek intellektuális képességei. Nekem ebben a tekintetben nincsenek elvárásaim, mert úgy gondolom, nagyon sokféleképpen lehet teljes és boldog életet élni. A tágabb családomban is sokféle foglalkozás van jelen, csak azt tartom szem előtt, hogy az ember örömét lelje abban, amit csinál. Én minden tevékenységben meg tudom látni a profizmust. Elismeréssel tölt el, ha valaki ügyesen kereskedik, jól vág hajat, nagyot tud ugrani. Nagyon sokféle tehetség létezik, és a vér szerinti gyereknél sem tudhatom előre, miben lesz ügyes, és mi az, amiben esetleg támogatni kell. Egyébként Lili nagyon okos!

Lili4

– Milyen gyereket kértek?

– Egy és három év közöttit, mert előre számoltunk, hogy mire sorra kerülünk, én már túl leszek a negyvenöt éven, a korom miatt nem is kaphatunk fiatalabbat. Én inkább kisfiúra gondoltam, a férjem meg a fiam egy kislányra tudott volna inkább ráhangolódni, de végül úgy döntöttünk, mindegy a baba neme. Végül másfél év várakozás után értesítettek, hogy megismerkedhetünk Lilikével, aki másfél múlt, amikor hozzánk került. A felkészítő tanfolyam sokat segített, olyan nehézségeket jeleztek előre, amire a fiamnál nem volt példa. Mondták, hogy lesznek próbatételek, de erre nem számítottunk.

– Milyen nehézségeik voltak?

– Nekünk az első fél év így utólag visszatekintve is pokoli nehéz volt. Azaz, az első két hétben nem voltak komolyabb konfliktusok, aztán mintha megértette volna Lili, hogy nálunk marad. Bár voltak fogai, nem rágott, mindent megevett, és sokszor úgy teletömte magát, hogy aztán mindent kihányt. A nevelőcsaládnál ilyen probléma nem volt, ezért rá kellett jönnünk, hogy ez az új helyzet válthatta ezt ki, de a megoldást nem tudtuk. Ijesztő volt, ahogy minden ehetőnek látszó dolgot behabzsolt. Volt, hogy kismotorral elmentünk egy kuka mellett, és egy nejlonzacskóból kiesett tampont kapott fel, máskor szigetelődarabot, azt is rögtön megpróbálta megenni… Nem tudtam olyan gyorsan vetődni, ha meglátott egy fél eldobott hamburgert, hogy megelőzzem. Egyszer megitta a fiam Tini Tonikját, pedig mindent gondosan elpakoltunk, elzártunk. Volt, hogy lerántott egy üvegtálat, és a szilánkokat elkezdte a szájába tömni. Szerencsére volt egy provokatív arckifejezése, amit felismertem és belekotortam a szájába. Többször meg kellett hánytatni, mert mindenfélét megivott. Folyamatos interakciót akart bármi áron, akár úgy is, hogy felbosszant, de egyfolytában foglalkozzunk vele. És ha ez nem ment, akkor nem volt átmenet, nem volt jelzés, rögtön földhöz vágott valamit, kiöntötte a konyhában az olajat, a mézet. De a legkellemetlenebb az volt, hogy fél évig szétkente a kakit a falon, összepisilte az ágyat, a szőnyeget. És közben tudtuk, hogy ő nem ilyen, hiszen látogattuk őt, és a családnál, ahol biztonságban érezte magát, semmi ilyesmit nem művelt! Nálunk néha teljesen oldott és nyugodt volt, néha meg egy másik üzemmódba kapcsolt, és hirtelen nagy távolságba került tőlünk: ült a kiságyban, és nem nézett ránk. Iszonyú nehéz lehetett neki, hiszen beszélni még nem tudott. Ott ült két idegen emberrel, akik hiába szeretgették őt, ő nyilván csak annyit értett az egészből, hogy kiszakították abból a megszokott, bélelt és otthonos környezetből, ahol addig élt.

– Kértek segítséget?

– Leveleztem más szülőkkel, sokat segített az Örökbe.hu is, láttam, hogy nem vagyok egyedül az ilyen problémákkal. Több pszichológussal is beszéltünk. Azt mondták, a nyugodt figyelmeztetés segít. Ő mennyire lenne nyugodt, ha naponta többedszer azt látná a gyerekszobában, hogy embermagasságig kakis a fal? Már szinte jött le a vakolat a sok mosástól, kétségbeejtő helyzet volt. Nagyon fáradtak voltunk, és úgy éreztük, nem tudjuk kezelni a dühkitöréseit, mert nincsenek eszközeink.

– Milyen okos gyerek, átlátta, hogy ezzel okozza a legnagyobb bosszúságot…

– Igen, ez is benne van. Végigpróbált mindent, amivel a szülőkre lehet hatni, de ennél maradt legkitartóbban. Lilike nagyon jó környezetből jött, nagyon szerették őt a nevelőszülei, és ő is erősen kötődött hozzájuk. Mondták, hogy a szeretetteljes légkör meg az elfogadás majd segít. Mi pontosan tudtuk, hogy ennek a kisgyereknek nagy puttonya van és ezen a módon tudja kifejezni, de gyakorlati tanácsokra lett volna szükség, nem pedig arra, hogy közösen elemezzük a kialakult helyzetet. Végül a férjem ötlete segített, hogy vegyen legginget a kislány elalváshoz, és varrjunk rá kantárt: akkor egy hét alatt leszokott, azt nem tudta leszedni.

– Mikor megkapta a kantárt, az agresszió nem tört más utat magának?

– De, mindent kidobált az ágyból, szétdobált. Volt, hogy széttört egy műanyag asztalt apró darabokra, amire én nem lennék képes. Egyébként végül a sokadik pszichológus, Koller Éva (a blogon egy előadása olvasható) hasznos dolgokat mondott nekünk, és ő volt az első, aki nem azt kezdte magyarázni, hogy mi mit csinálunk rosszul. Mert a többiek mind ide lyukadtak ki. Az egyik pszichológus azt fejtegette, hogy ez a gyerek azt fejezi ki, hogy mi a lelkünk mélyén elutasítjuk őt, mert még nem barátkoztunk meg az örökbefogadás gondolatával. Őt többet nem hívtuk fel. Ha ez így is lenne, akkor is egy ilyen helyzetben levő szülőnek nem beleverni kell az orrát, hanem segíteni neki. De a teljes helyzet ismerete nélkül előadni egy ilyen sablonszöveget egy halálosan kimerült embernek nagyon durva.

– Nem inogtak meg, nem merült fel, hogy visszaviszik a gyereket?

– Ááá, nem. Ebben pillanatig nem volt kétségünk. Akkor már a mi gyerekünk volt. Mi nem azt éltük meg, hogy na, ez egy problémás gyerek, hanem azt, hogy ez a mi gyerekünk, és most épp elég nagy problémái vannak. Ez szerintem különbség, mert nem a gyereket minősíti, hanem azt a konkrét, kialakult helyzetet, amiben voltunk. Eszembe se jutott, hogy rosszul döntöttünk, hiszen a fiamnak is voltak mindenféle gondjai gyerekként, és nem merült fel, hogy jó, akkor vigyük vissza a kórházba. Mi gyakorlati segítséget szerettünk volna kapni, mert szülőként nem tudtunk kezelni néhány helyzetet.

– Mi volt Lili előtörténete?

– Egy fiatal, hajléktalan anya szülte, és rögtön lemondott róla. Másfél hónaposan egy nevelőszülőhöz került, de onnan elvitték hét hónaposan, mert feltehetően nem gondozta elég jól. Akkor került a második nevelőszülőhöz, rossz állapotban. Fantasztikus család volt ez a második, öt gyerekkel, és csodálatos, szeretetteljes légkörrel. A nevelőanyukája hordta Lilit Dévény Anna-tornára, és szépen helyrejöttek a vállízületi problémái, de ennek ellenére későn kezdett mozogni. Később állt fel, de behozta minden lemaradását. Nagyon hálásak vagyunk ennek a második nevelőanyának, neki köszönhettük, hogy Lilike ennyit fejlődött, rengeteg munkát végzett vele!

– Hol töltötte az első másfél hónapot?

– Kórházban, mert hat és fél hónapra született és nehezen stabilizálódott.

– Úgy érzi, hogy Önökre erőltették a gyereket?

– Nem, egyáltalán nem! Sőt, még az ismerkedés alatt is többször hangsúlyozták, hogy mindent mérlegeljünk és hozzunk megfontolt döntést. Először nyáron kaptunk egy telefont, hogy van ez a kislány az országos listán, aztán szóltak, hogy mégse mellettünk döntöttek. Október végén aztán újra szóltak, hogy ugyanazt a kisbabát mégis megkaphatnánk mi. Egy egyedülálló nő előttünk két és fél hónapig látogatta és ismerkedett vele, de végül nem sikerült a barátkozás. Ő, ahogy utólag hallottuk, nem haladt a saját, elképzelt tempója szerint, és egyre türelmetlenebbül próbálkozott. Végül azt mondta, hogy nem kéri a babát, és az egész örökbefogadásról letett. Bennünk persze felmerült, hogy mi lehetett az, ami miatt egy ismeretlen ember ennyi idő után visszalépett, de amikor meglátogattuk és megláttuk Lilit, rájöttünk, hogy nincs itt semmi baj, tündéri lény.

– És most már érti, mi lehetett akkor az előző kudarc oka?

– Valószínű, hogy az örökbefogadó szülő nagyon határozott tempót diktált, a saját ritmusát, és a Lilinek is volt, van is egy nagyon erős saját ritmusa: nem tudtak egymásra hangolódni.

– Ahogy elmondja, Lili nagyon erős egyéniség.

Lili3

– Az! Ez fogott meg benne rögtön. Én nagyon erősen éreztem a fiamnál is, amikor kicsi volt, hogy ott egy pici ember, de a személyiség sűrű magja és kisugárzása jelen van. Ezt az erős jelenlétet megéreztem Liliben is. Hogy ő valaki. Apró, törékeny testbe zárt hatalmas akaratú, erős személyiség. És egyúttal ismerős és otthonos volt a lénye, az érintése, az illata. Nem éreztem idegennek egyáltalán. Nekem akkor egy sötét hajú, barna szemű, kreol bőrű fiam volt, akire Lilike nagyon emlékeztetett. Rápillantottam, és azt éreztem, ő is az enyém, hozzánk tartozik, rokon velünk, nem is kell vele megbarátkoznom, mert mintha mindig is ismertem volna. Egyébként élt egy szőke, kék szemű kislány is a nevelőszülőnél, akivel Lilike szinte ikerként nevelkedett, és a férjemmel mindketten bevallottuk egymásnak, hogy igazából örülünk, hogy nem őt kaptuk. Biztos megszerettük volna őt is, nem kérdés, de ez a fizikai hasonlóság sokat segített. Aztán hazaérve naponta tologattam a babakocsiban a kis Lilikét, és a környékbeli, ismerős anyukák, akik a fiamat annak idején mind látták, sorra megállapították, hogy ez a kislány tisztára olyan, mint a bátyja! Mintha Lilinek az lett volna a sorsa, hogy ebbe a családba kerüljön.

– Nyilván nem értette a kislány, miért került megint máshova.

– Az ismerkedésnél azt tanácsolták, hogy ha lezajlott a barátkozás, akkor vigyük haza, és nekünk ezzel nincs több teendőnk. Hazahoztuk a gyereket és nem nagyon beszéltünk a nevelőszülőkről. Végül Koller Éva javasolta, hogy elevenítsük fel a gyereknek minél többször a helyet, ahol korábban lakott, és teremtsük meg a folytonosságot, mesélgessünk neki, hogy ne érezze azt, elveszett a múltja.

– Vannak fényképek?

– Igen. Az első hét hónapjáról nincsenek, de a második nevelőszülő élettörténeti naplót vezetett, adott rengeteg fényképet, feljegyzéseket készített a hétköznapokról. Koller Éva mondta, hogy nézegessük többet ezeket a fotókat! Érdekes volt, Lili anyának hívta a nevelőanyát is, rámutatott a fotóra: Anya! Aztán rám: Anya! Látszott, hogy ezt valahogy még nem tudja összerakni.

– Mennyi ideig tartott a barátkozás?

– Három hétig, de volt közte megszakítás, mert a család is dolgozott és mi sem tudtunk folyamatosan vidéken maradni. Az első héten látogattuk, aztán két hétig minden nap ott voltunk. A nevelőszülő nagyon együttműködő és kedves volt, Lilike pedig pont úgy viselkedett, ahogy egy erősen kötődő gyereknek kell: bebújt a lába mögé, mikor először mentünk. Ezt jó jelnek tekintettem. Nagyon apránként haladtunk, komoly eredmény volt, mikor be tudtunk menni a szobájába vele, és nem szaladt a nevelőanya után. Lassan átengedte nekünk az etetést, pelenkázást, végül az esti és déli fektetést is, aztán a második héten már átvittük magunkhoz Lilust, és csak esténként mentünk haza.

– A nagyfia is részt vett az ismerkedésben?

– Igen, és kulcsszerepe volt. Neki azóta is komoly szerepe van a konfliktusok megoldásában. A legelejétől azonnal egymásra hangolódtak, rögtön komoly szeretetkapcsolat alakult ki köztük, ami nálunk csak sokkal fokozatosabban, apránként épült ki. Marcinak, mint kamasznak is jót tett, hogy gondoskodhatott egy kicsiről, Lili pedig rajongással szereti a bátyját. Marci azóta is pelenkázza, eteti Lilit, amit nem várunk el. És ha hullafáradtak voltunk, mert Lili összetört valamit és fel kellett takarítani, akkor magától kivitte sétálni. Ő tudja legjobban kezelni Lili dührohamait, mi nem tudjuk kizökkenteni, ő igen.

– Mennyi a korkülönbség a két gyerek között?

– Tizennégy év.

– Említette, hogy a férjének voltak aggályai. A más génállományon kívül még ott vannak a traumák is, Lili esetében egészen sok… Ez nem bizonytalanította el a férjét?

– A legelső elbizonytalanodás akkor jött, amikor megkaptuk Lili papírját, és kiderült, hogy hat és fél hónapra született, ezerféle problémával. Én mondtam a férjemnek, hogy én is hat és fél hónapra születtem, egy kiló harmincöt dekával, és nekem is sok problémám volt, adjunk már ennek a gyereknek egy esélyt. Azt gondoltam, Lili nagyon akar élni, és talán nem véletlen, hogy hozzánk került. Aztán kiderült, hogy ugyanazon az intenzív osztályon ápolták, ahol tizennégy évvel korábban a fiamat, mert neki is problémás volt a születése. Ugyanaz a kezelőorvosuk, Dr. Nobilis András, aki azóta sajnos meghalt. (Hálás vagyok neki utólag mindkét gyerekem miatt, és gondolom, sok ezren mások is rajtam kívül.) Ez megint jel volt. És akkor azt gondoltam, hogy mi leszünk azok, akik segítenek Lilusnak.

– A koraszülésből visszamaradt valami?

– A védőnő szerint nagyon szépen behozta a lemaradásokat, és mi is úgy látjuk, most tökéletesen szinkronban van a korával. Most három és fél éves. Ma triciklivel ment a bölcsibe, teljesen jól tudja tekerni.

– A Lili nevet Önök adták?

– Nem, ez volt a neve, a tanfolyamon azt mondták, hogy ne változtassunk.

Tóth K2

– Mikor érezték azt, hogy Lili már elfogadja Önöket?

– Közel egy év volt, mire teljes természetes egységben tudtunk működni. Mire azt éreztem, hogy kötődik hozzánk és nem billen ki a legkisebb bizonytalanságra, és nem jönnek elő a korábbi rossz tapasztalatai. Koller Éva azt is mondta, ne szeressem ennyire a lányomat, néha maradjak kívülálló, mert különben jobban beleránt a saját érzelmi játszmáiba. Ha nem hagyom magam belevonni, akkor rövidebb ideig tart a dühroham, és ez bejött. Tőle nagyon hasznos tanácsokat kaptunk, és akkor kezdett minden végképp rendeződni.

Akkor Lili is elkezdte otthon játszani, hogy ő megszületik. Bemászott az asztal alá, sorba rakta a székeket és átment a székek alatt, aztán felbukkant: megszülettem! Ilyenkor mindig nagyon megörültünk neki és megölelgettük. Nekem közben énekelni kellett, a férjemnek is ott kellett ülnie és várni, hogy ő megszülessen, és ha nem volt elégedett azzal, amit énekeltem, akkor kimászott és rám szólt, hogy ne ezt! Ezt hetekig játszotta. Mostanában is játssza ezt a megszületős játékot, de ritkábban. A játék végén mindig fel kell venni, és ringatni, mint egy pici babát. Már bő egy éve nálunk volt, mikor visszamentünk látogatóba a nevelőcsaládhoz. Nagyon jó élmény volt.

– Felismerte a nevelőanyát?

– Őt nem, de a hely topográfiáját igen. Amikor pisilnie kellett, azonnal a vécé felé indult. Sokkal oldottabb volt a hangulat, mint a barátkozás alatt, ami meg volt terhelve azzal, hogy mi Lilit el fogjuk vinni és ez nekik – természetesen –  fáj. Mire odamentünk, bennem is nagy belső biztonságérzés volt és ez talán Lilire is átsugárzott. Amíg ugyanis attól féltem, hogy a gyerek majd hazaérkezik, és leválik rólunk, addig nem volt rá érett a helyzet. Azóta beszélnek telefonon is Lilivel, és azt látom, hogy megnyugtatja.

– Helyre került valami a gyerekben?

– Igen.

– Az étkezése rendbe jött?

– Igen. Nagyon nagy eredménynek tekintettük, mikor csaknem egy év után azt mondta valamire, hogy köszönöm, nem kérem. Mert előtte azt is megette, ami nem ízlett neki, vagy legalább tartogatta a szájában. Mindent megkóstolt, a nyers krumplit, héjastul a hagymát, aztán kiköpte, vagy lenyelte és kihányta. Mikor megérkezett hozzánk, körbenézett a lakásban, meglátta a hűtőt, átölelte, és azt mondta, hogy „hami”. Hozzátartozott a komfortérzetéhez az állandó majszolás, úgy járkált, hogy valami falatka a kezében volt. Ha nem adtam, őrült bömbölések voltak, nem lehetett elterelni a figyelmét. Hiába tűnt úgy, hogy már kötődik hozzánk, az első pár hónapban, ha kimozdultunk, azonnal észleltük, hogy tökéletesen promiszkuis. Ha valaki evett egy étteremben, ő lecövekelt, odabújt az idegenekhez, akik ettek, nem törődött többet velünk. Máig nagyon érdekli minden, ami az étellel kapcsolatos, örömmel segít nekem főzni. Ha rajzolok neki, úgy kell lerajzolnom a családtagokat, hogy mindenki mindkét kezében legyen csoki. Biciklizni is úgy indulunk el, hogy mindkét kezében ennivaló van.

– Erről volt beszélgetés a blogon, sok örökbefogadott gyereknek sajátos a viszonya az evéssel…

– Egyszer a villamoson a karomban tartottam, meglátott egy férfi kezében egy péksüteményes zacskót, arcon vágta a pasast, és kitépte a kezéből a zacskót. Egy gyerekkoncerten meglátott egy anyukát két kisgyerekkel, akik kiflit rágcsáltak. A következő másodpercben Lili átrohant a zenészek előtt a színpadon, pofán verte a két gyereket és a kiflivégekkel kifelé menekült a sorok között. Mire utolértük, már zsákmányolt egy cumisüveget is. Nem győztünk elnézést kérni, a szegény kiflivéges anyuka sokkot kapott. Szerencsére az az „ütök, elveszem azonnal” viselkedése sokat csillapodott. A férjemnek nem volt tapasztalata kisgyerekkel és mindenről azt gondolta, hogy ez még belefér az önérvényesítésbe. Én meg azt gondoltam, hogy ez nem fér bele.

– Visznek magukkal ennivalót?

– Igen, ha hosszabb időre kimozdulunk, mindig tartok magamnál egy dobozt, az a „krízishami”, amit megkap, ha egy másik gyerek eszik a környezetünkben, vagy utazásnál. Most jutottunk el oda, hogy nem kezd el sikítva tiltakozni és ordítani, amíg kiveszem a kezéből a Túró Rudit, hogy kibontsam. De azért a papírt még mindig úgy kell lehámozni, hogy az ennivaló ne tűnjön el a látóteréből.

Egyszer beteg volt, és a gyógyszert mindig azzal adtuk be neki, hogy „ettől meggyógyulsz”. Egy reggel azzal ébresztett: „Már meggyógyultam”. Kiderült, hogy az összes antibiotikumot és gyógyszert bevette, a kissámlit odatolta a hűtőhöz, kinyitotta a legfelső rekeszt, kivette az összes gyógyszert és megitta. Azonnal meghánytattuk, mentőt hívtuk és kórházba vittük.

A balhék ma is az evés körül törnek ki. Valamelyik nap nem volt otthon banán, hiába ajánlottunk helyette Túró Rudit, almát, gyümölcsjoghurtot, Lili egy órán át egyre hangosabban ordított, hogy „kéjek banánt”. A Tescóban egyszer fél órát ordított, mert nem vettem meg egy 40-es női lakkcipőt.

– Próbálnak szigorúak lenni, vagy engednek?

– Ebben nincs egyetértés. A férjem el van olvadva, semmilyen korlátot nem támasztana, ő az első könnycseppnél úgy érzi, hogy semmiben nem szenvedhet hiányt a kislány. Ő ötvenöt éves, tehát inkább egy lágyszívű nagypapa már. Én viszont egyedül neveltem fel a fiamat, és megtanultam, hogy kell a korlát. Azt látom, hogy ezt a fajta szétesettséget, bizonytalanságot, ami a lányom múltjából fakad, jól kezeli, ha nagyon határozottak és állandóak a szabályok. Ha viszont az esti lefekvési rituálé elhúzódik, és már tizedszer visszük vissza a kiságyba, akkor a férjem következetes, és én nem tudom elviselni, ha nem harmonikus az esti elválás. Mese, mese, ének, aztán pisilni kell, éhes vagyok, szomjas vagyok, hol a cumim, kérek banánt, kérek csokit, kérek főtt tojást… Ilyenkor ő szokta kimondani, hogy elég, le kell feküdni.

Lili

Nálunk folyamatos kérdés, hogy mennyire legyünk engedékenyek, mennyire legyünk tekintettel rá, hogy „szegény gyerek, annyi minden van a csomagjában”. Ettől az ember hajlamos másképp viselkedni, ami szerintem nem jó. Én nem gondolom, hogy Lilivel másképp kéne viselkednem, mint a fiammal viselkedtem.

A pszichológus azt mondta, hogy Lili traumája mindig ott lesz, és bizonyos külső események hatására felszínre tör, az a kérdés, hogy tudja ezt uralni. De annyira sokféle és jó képességei vannak és nagyon erős gyerek! Ezt a hihetetlen energiát és akaratot szeretnénk szülőként olyan irányba terelni, hogy abban kitejesedhessen, és abban örömét lelhesse.

– Az örökbefogadásról beszélnek Lilivel?

– Szoktunk, elég sokat. Ha ő kérdez, vagy szóba hozza.  Elmondjuk, hogy ő egy másik néni hasából bújt ki, hogy aztán Zita-anyáéknál volt, amíg mi rá nem találtunk, és haza nem ért. És hogy milyen jó, hogy megtaláltuk egymást. Mostanában foglalkoztatja a kisbaba-téma. Nagyon szereti az Égből pottyant boldogság című mesét, amit egy szomszédunk hozott nekünk dedikálva, ajándékba. Neki is örökbefogadott kisfia van, és Vilmossal nagyon szeretik ezt a mesét olvasni.

– A cigány származással foglalkoznak?

– Nem, ezzel külön nem. Szerintem ebben a korban még korai és felesleges, különben meg engem ez nem is érdekel. Nálunk mindenki sötét bőrű, a fiam is. Én is sötét bőrű gyerek voltam és kaptam is a megjegyzéseket. Ráadásul akkor még nem volt olyan mese, amelyben ne aranyszőke lett volna a hercegnő! Nehéz volt feldolgozni, hogy aki szép, az mindig hófehér bőrű. Ma jobb már a helyzet, vannak fekete mesehősnők is, ott van például Pocahontas. Ebben az országban mindig is volt a rasszizmus, mostanában durvul is a helyzet, de abban bízom, hogy mire Lili felnő, elég erős lesz ahhoz, hogy meg tudjon küzdeni az ostoba, primitív megjegyzésekkel. Sokat utazunk, látni fogja, hogy a világ nyitott és tágas.

– Miben más 45 évesen anyának lenni, mint 30 évesen?

– A fiamat egy rossz házasságba szültem, nekem igazából felszabadulás volt a válás, mert utána már csak magamat kellett eltartanom és a gyereket, nem pedig mindhármunkat. Tíz évig egyedül neveltem a fiamat, nappal üveges műhelyben dolgoztam, éjjel többnyire fordítottam, és emellett végig írtam. Na, ma már ezt nem bírnám. Fizikailag sokkal fáradékonyabb vagyok. De az óriási különbség, hogy most egy olyan párkapcsolatban élek, ahol a férjem nem is fele, de annál is nagyobb részt vállal a háztartásból és a gyerek ellátásából. Soha nem kérdés, hogy meg tudjuk-e oldani a feladatok megosztását, hogy el tudok-e menni felolvasni, ha kell.

– Az anyukája mit szólt az örökbefogadáshoz?

– Teljesen természetesnek tekintette. Őt elhanyagolták, egy ideig intézetben volt, aztán örökbefogadó szülőkhöz került. A vér szerinti szüleit én is ismerem, gondozta őket öregkorukban, nekem is volt kapcsolatom a nagyszüleimmel.

– Az Akvárium című regényében szerepel az örökbefogadás motívuma, hasonló elemekkel. Ez az anyukája története?

– Egy fikció soha nem az életből vett történet, elejét akarnám venni minden referenciális olvasatnak.

– A regény megírása rákészülés volt az örökbefogadásra?

– Tíz éve készültem erre a témára, és úgy gondoltam, a bennem megírásra érett történetet elrendezem, megírom a várakozás ideje alatt.

– A könyvben elég szerencsétlen kisemberek szerepelnek, az örökbefogadás sem igazán boldog…

– Senki sem lesz az örökbefogadástól vagy a gyerekvállalástól boldog, aki egyébként nem az, a gyerek nem megoldás problémás élethelyzetekre! Egy működő családba, vagy ha egyedülállóként fogad valaki örökbe, egy működő életbe lehet és érdemes gyereket örökbe fogadni, de helyrehozni egy pici érkezése semmit sem fog. Sőt: még az egyébként működő struktúrákat is megterheli, megviseli. A könyvben az örökbefogadás nem sorsfordító dolog, a szereplőim élik az életüket, és a sorsuknak része ez is. Akkoriban ez természetes volt, tele voltak az árvaházak háborús árvákkal, és aki tudott, hazavitt egy gyereket, vagy az életben maradt családtagok nevelték fel a kicsiket.

Lili2

Szerintem az egész örökbefogadás nem akkora ügy. A környezetemben kétféle tipikus reakció van. Az egyik: „hű, de fantasztikusak vagytok, mekkora áldozatot hoztok!” Ezt én nem érzékelem. Minden gyerekkel van munka, de én áldozatot nem akarok vállalni. Emlékszem, a terhességem alatt a régi lakhelyünkön dolgozó védőnő azt mondogatta: „anyuka, ugye tisztában van vele, ha megszületik ez a gyerek, itt nem lesz írogatás?” Az anyaképünk része, hogy az anyaság lemondás, áldozatvállalás. Én a francia kultúrában vagyok ismerős, és ott nem ez az anyakép, hogy a nő boldogtalanul elhízik otthon, és sorra mond le mindenről, ami valaha fontos volt neki. Természetesen voltak nehézségek, amiket igyekeztünk megoldani, de minden gyerekemnél azt éreztem, hogy én attól vagyok az, ami vagyok, hogy ők itt vannak.

– E mögött ott van az egész magyar közvélekedés is, ami a gyereknevelést kizárólag az anya dolgának tekinti… Ettől persze, hogy kipurcan az anya.

– Meg az is, hogy az a jó anya, aki lemond dolgokról. Áldozatot hoz. Ugyanerre a sémára jár, hogy csak az a jól végzett munka, ami vérrel és verejtékkel történik. Szerintem a legnagyobb áldozat az, ha az ember nem a saját életét éli, ha külső sémákhoz kell igazodnom, ha megmondják milyen az ideális anya és úgy kell viselkednem… Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem. Író-olvasó találkozókon gyakran megkérdezik: most kivel vannak a gyerekeim? Bosszant az előfeltevés, hogy ha éppen nem vagyok a gyerekeimmel, akkor rossz anya vagyok. Akkor lennék rossz anya, ha feladnám értük az írást. Én sokkal erősebben élem meg a személyiségemet anyaként, és íróként is egy csomó új tapasztalatra teszek szert, a gyerekem is profitál ebből. Közben a női lapok tele vannak „anyaság vagy karrier” típusú cikkekkel, mintha egyik kizárná a másikat. A férfiíróktól sosem kérdezik meg egy rádió- vagy tévéinterjúban, hogy ki vigyáz éppen a gyerekükre.

A másik tipikus reakció: ti nem vagytok normálisak! Meg vagytok ti őrülve, pont akkora Marci, hogy tudtok már ide-oda menni, elment a ti eszetek, most tudnál te nekikezdeni igazán írni. Volt, aki azt mondta: ti aztán jól megoldottátok az életközepi válságot. Fel sem merül bennük, hogy a gyerek nem valaminek a megoldására eszköz, hogy nem azért lett, hogy problémákra hozzon gyógyírt! Nekem azok a reakciók voltak a legkedvesebbek, akik ezt teljes természetességgel vették. Ha valaki szül egy gyereket, és tologatja a babakocsit, akkor nem kezdi mindenki kérdezgetni, hogy miért szült. Akkor egy örökbefogadott gyereknél ez miért merül fel? Arra vágyom, hogy ne kelljen ezt minden alkalommal megtárgyalni.

Az interjút a Válasz.hu is ismertette. 

Advertisements

81 responses »

  1. Szuper volt ez az interjú is, köszönjük szépen! Nekem eddig is nagyon szimpatikus volt Tóth Kriszta, imádom a könyveit, verseit, és ez után az interjú után még rokonszenvesebb!
    Rémisztő lehetett az elején a kislány “rohaimait” kezelni, de nagyon örülök neki, hogy rendeződött a helyzet, és sikerült egy jó szakembert találni!
    Nagyon igazat adok Krisztának az anyasággal/anyaképpel kapcsolatban megfogalmazott gondolataiban is!
    Sok boldogságot az egész családnak!!

    Kedvelés

  2. Eddig is nagy tisztelője voltam – Varró mellett a másik kedvenc volt az egyetemen – de most meg aztán végképp. Tetszik az egész, ha hozzáállása, a bölcsessége, minden. Köszönjük, hogy ezt elmondta nekünk.
    A magam szemüvegén át nézve a történetet, nekem kezdőként beletört volna a bicskám.
    Jó, hogy ő nem kezdő anyuka volt, és még egy csomó minden annyira sorsszerű, ahogy így olvasom, hogy ennek így kellett lennie.
    További sok sikert és szép életet kívánok!

    Kedvelés

  3. Nagyon jó volt olvasni. Én is sok mindent kiemelnék belőle vastaggal, leginkább ahogy a férje aggodalmaira válaszolt a gyerek intellektusával kapcsolatban. De a többi gondolatával is egyet tudok érteni. Sok boldogságot nekik Lilikével!

    Kedvelés

  4. Nagyon szimpatikus, ahogy kitartottak Lili mellett, hiszen az ő gyerekük volt, és fel sem merült az elválás. Szerintem a gyerek tesztelte is őket, hogy akkor is szeretik-e, ha éppen olyat tesz, amit nem szabad. A fiamon is látom, hogy durván ellök magától és akkor nem az segít, hogy visszavonulok, hanem, hogy azt mondom neki: Én akkor is szeretlek, ha Te ellöksz. Ilyenkor elmosolyodik. Nagyon tetszik a felfogás, hogy ez nem egy problémás gyerek, hanem egy gyerek, akinek MOST éppen problémái vannak.

    Kedvelés

  5. Szuper interjú, remek gondolatok! Annál is nagyobb érdeklődéssel olvastam, mert a mi kisfiunk is másfél évesen került hozzánk, és nekünk is nagyon nehéz volt az eleje (bár a kakikenés és üvegevés azért már egy magasabb szint, mint amit mi megéltünk, vagy legalábbis másfajta problémáink voltak), iszonyatosan fárasztó ez a folyamatos interakció, ahogy ő is írja, az, hogy folyton történik valami, állandóan résen kell lenni, nincs megállás. A várakozóknak vagy az épp a sűrűjében levőknek írnám biztatásképp, hogy idővel tényleg minden változik, még ha az ember sokszor nem is lát ki a mocsárból és úgy érzi, belefullad.
    Annyira hasonló érzésem volt nekem is sokszor, hogy gyakorlati tanácsokra lenne szükségem, mert az elmélettel és a lélektani háttérrel hiába vagyok tisztában, ha egyszerűen a hétköznapokat ennek ellenére nem bírom kezelni.

    Külön nagyon tetszett a mártíranyasággal kapcsolatos véleménye, nagyon erős hagyomány ez az országunkban valóban, magam is hajlamos vagyok belecsúszni.

    Köszönöm még egyszer, és ha Krisztina olvassa a kommenteket, akkor sok erőt és boldogságot kívánok nekik!

    Kedvelés

  6. Big big like! Öszinte és bölcs, számomra nagyon bátorító a történet és a leírt gondolatok. Èppen jókor jött!
    Ahogy Buzsa is írta: az elméletet, a lelki hátteret ismerve is kihívás lehet minden nap a gyermekünkkel és sohasem tudhatjuk, hogy mikortól enyhülnek majd a gondok. Nem a gyerek problémás, hanem éppen most és itt problémája van.
    Ha szeretnétek erröl bövebben beszélgetni, írjatok a ‘Problémás a gyermekem’ hatàsvadàsz nevü zárt csoportba itt a fórumon. Nagyon jó tapasztalatot cserélni, olvasni, kinél mi ùjság és kinek mi vált be : )

    Kedvelés

  7. Nagyon hasonlóan gondolkozunk sok sok szempontból hasonló családunkról. Nekem egyedül a cigány származás elfogadtatásával vannak aggodalmaim legkisebb lányunkkal kapcsolatban, nem most, hanem ha majd felnő és kikerül a család védelméből – minden eddiginél rosszabb irányba halad az ország.

    Kedvelés

  8. Nagyon jó volt olvasni, köszönet! Az anyaképünk és az anyáktól való elvárások egy eléggé terhelt téma, amivel nap mint nap találkozunk. Jó volt egy józan véleményt is hallani erről. Túlmutat az örökbefogadáson, de nap mint nap találkozunk vele.

    Kedvelés

  9. Nekem a cím fura, mondanám, hogy önző, de nem mondom. Ettől függetlenül élvezet volt elolvasni. Amivel nagyon egyetértek az az, hogy negyven felett nehezebb. 17 év házasság alatt csak ketten voltunk, igazán kötöttség nélkül szabadon. Aztán a telefonhívással minden megváltozott, majd miután megismertük a kisfiunkat fenekestül felfordult. És ahogy hozzánk került, papíron is a mi fiunk lett, megszűnt a saját élet. Minden Ő körülötte forog, hozzá igazítjuk a napirendet. Nem is hagyná, annyira igényli a figyelmünket, azt hogy a központban legyen, hogy körülötte forogjon a világ. Ez néha nagyon terhes tud lenni, és az elmúlt fél év alatt rájöttünk, beteg lesz, ha nem kap elég odafigyelést.

    Kedvelés

  10. Nagyon izgalmas olvasmány volt az interju és nagyon szép is volt .Bevallom meg is könnyeztem .Sok boldogságot kivánok a kicsi Lilihez.

    Kedvelés

  11. Én személy szerint is sokat tudok meríteni ebből az interjúból, nagyon megfogott például az “anyuka, tudja, hogy ezután nem lesz írogatás”, és hogy ezt milyen természetességgel cáfolja.

    Kedvelés

  12. Elképesztően földönjáró ez az írónő! Emelem kalapom. Viszont megdöbbentett, milyen problémák adódhatnak egy idősebben örökbefogadott gyereknél… Naiv vagyok, tudatlan. Ahhoz vagyok szokva, hogy kezdettől én ringatom azt a bölcsőt…

    Kedvelés

    • “A bölcső ringatás” ideálja szakembereket is megzavarja: Férjemmel közösen indított örökbefogadási vágyam, csak közel a 40-hez, sajnos már özvegyen teljesült. Józan döntés volt, hogy 4 évesen jöhetett haza kislányom. Hónapokig fizetés nélküli szabadságomon hangolódtunk össze. És akkor az első anyák napja előtt a lányom azzal jött haza, hogy az óvónéni azt mondta, nem szavalhatja azt a versikét, amiben az van, hogy hálás az anyukájának mert ő pelenkázta! Bizony 4 évesen még hetekig pelenkáztam a gyermeket, amíg igazán nyugodt lett, és otthon érezte magát! A kapott versike azután úgy szólt, hogy én egy kis útmenti virág vagyok…
      Iparkodom ezeket a versikéket elfelejteni.
      Az óvónéni csalódott: jó képességű lányom valamennyi verset megtanulta Anyák napjára.
      A világ legboldogabb anyukája, ma már 70-en túl..
      Csilla

      Kedvelés

      • Sajnálom, hogy az óvónőtök minden empátiát nélkülöző szívtelen dög volt- nem mind vagyunk ilyenek.
        Szeretnélek megkésve köszönteni az egyik szívemnek kedves versikével- én ezt adtam volna a kislányodnak.
        Lukács Angéla: Csak egy van

        Sok-sok levél van a fán,
        Mind hasonló forma,
        Milliónyi levél közt
        Még sincs két egyforma.

        A Földön sok gyerek él,
        Milliárd is megvan,
        de az egész világon
        Belőlem csak egy van.

        S ha egy nagy tér közepén
        Tenger gyerek állna,
        Közöttük az Anyukám
        Mégis rám találna!

        Kedvelés

  13. Nekem különösen tetszik, amit az “elvárt” intellektuális képességekről ír (hogy minden tevékenységben meg lehet látni a profizmust), a hozott genetikai örökségekről (“nagyon sokféle tehetség létezik, és a vér szerinti gyereknél sem tudhatom előre, miben lesz ügyes, és mi az, amiben esetleg támogatni kell”), s fontos, hogy addig mentek pszichológusról pszichológusra, míg meg nem találták azt, aki érdemben segít. Nagyon szimpatikusak Kollár Éva tanácsai is: az elveszett múlt visszanyerése az emlékek felidézésével, fényképek nézegetésével, visszalátogatással (nekünk is nagyon sokat segített), s hogy “ne szeressem ennyire a lányomat, néha maradjak kívülálló, mert különben jobban beleránt a saját érzelmi játszmáiba” – ezt nekem is meg kell szívlelnem. Ki fogom próbálni, valóban rövidebb ideig tart-e a dühroham, ha nem hagyom magam belevonni. Egyedül a cigány származás nem kezelésével nem tudtam egyetérteni (az igaz, hogy csúnya, eldurvult, rasszista közegben élünk és bár úgy volna, hogy “a világ nyitott és tágas”!), de sok párhuzamot találtam, jó volt olvasni, köszönöm!

    Kedvelés

  14. Köszönjük szépen, ez nagyon jó beszélgetés volt!!!

    Amúgy cáfolnám, mert aki szült, attól is megkérdezik miért.:-) Meg, hogy biztosan tervezték-e, vagy becsúszott, meg a mai világban ennyi gyerek, meg hasonlók.

    Kedvelés

  15. Annyit hozzá tennék, hogy ha bár egy átlag 1,5-2 éves nem ennyire durván viselkedik, de egy átlag 1,5-2 éves is eléggé megterhelő fizikailag és idegileg, az embernek minden pillanatban figyelnie kell.

    Kedvelés

  16. Csodálattal és csodálkozással nézek azokra az emberekre, akik nem kezdenek félni, ha ilyen súlyos viselkedési problémákkal találkoznak…és át tudják rajta segíteni a gyermeket…Nekem biztosan nem lenne ehhez türelmem. Pedig anya vagyok egyébként én is. Ezek nem hétköznapian nehéz problémák…és még mi lesz később…? Csodálattal tekintek arra, aki ezzel egyszerűen nem foglalkozik, meg tudja, akarja tenni, hogy a végsőkig bízik sérült gyermekében.
    Szerintem nagyon hasznos, ha aki örökbe fogad, sokszor meggondolja a döntését.

    Kedvelés

  17. Őszinte, értékes gondolatok. Többször könny szökött a szemembe a beszélgetés olvasása közben. Reméljük, hogy Vilmos és Lili – csaknem szomszédok lévén – idővel egymás segítségére lesznek a nehèz gondolatok feldolgozásában.

    Kedvelés

  18. Köszönöm, hogy elolvashattam, megkönnyeztem……Szeretem az írásait is:-)
    Ezeket a mondatait emelném ki:” Egyébként végül a sokadik pszichológus, Koller Éva (a blogon egy előadása olvasható) hasznos dolgokat mondott nekünk, és ő volt az első, aki nem azt kezdte magyarázni, hogy mi mit csinálunk rosszul. Mert a többiek mind ide lyukadtak ki.”
    Sajnos a háttér, ahogy zajlik ma az országban a nevelőszülők és örökbefogadók folyamatos segítése, szerintem kritikán aluli.Nem így kéne lennie, mert sok, Krisztináékhoz hasonló helyzetben lévő nevelőszülő és örökbefogadó semmilyen segítséget sem kap, pedig nagyon jól igyekszik tenni a dolgát. A vége, hogy belerokkan lelkileg.
    Tapasztalatból írom, a családomban megtörtént.
    Az a gondolata, hogy a gyereknek ne vesszen el a múltja, ha elkerül egy más családhoz is nagyon szíven ütött…..mert a testvéremnél 6 évig nevelődött, szeretett kisgyerekekkel, miután az intézetbe visszakerültek, semmilyen kapcsolatot nem engedtek létesíteni többé, nem is érdeklődhetünk róluk….Kérdem, milyen az a rendszer, amely ezt megengedheti?????
    Nagyon nagy kincs, hogy egy lelkiismeretes és segítő szakemberre találtak, Krisztina!
    Sok boldogságot kívánok a családjának!

    Kedvelés

  19. Ismét egy nagyszerű interjú! Köszi Zsuzsa és köszönet Krisztának, hogy beengedett minket a magánéletébe.

    Nekem egyetlen egy dolgon akadt meg a szemem: a kislányról már a kórházban lemondott a vérszerinti anyja, akkor miért csak 1,5 évesen lett örökbe adható??? ha a kórházban lemondtak róla, akkor miért került egyáltalán nevelőszülőhöz?? Miért volt 7 iszonyú hosszú hónapig ott, ahol nem megfelelően gondozták??

    Szerencse (vagy a gondviselés észbe kapott? 🙂 ), hogy végül egy kedves és gondoskodó nevelőanyukához került a kislány, és végül hazaérkezett a szerető családjához.

    Kedvelés

    • Nem úgy van, hogy a kórházban otthagyás még nem minősül lemondásnak? Ha nem írja alá a papírt, akkor csak a bíróság vonhatja meg a felügyeleti jogot (és válik a gyerek örökbeadhatóvá), ha legalább 6 hónapon keresztül nem látogatják a gyereket. Az idő múlására pedig nem mindenhol figyelnek.

      Kedvelés

      • De úgy van igen. De itt kifejezetten az van, hogy “Rögtön lemondott róla”… persze lehet, hog nem írt alá semmit..

        Ez sztem szörnyű. Elve nem értem, és ez a vesszőparipám, hogy miként lehet otthagyni egy babát úgy kórházban, hogy senki nem tájékoztatja a vérszerintit, hogy mik a lehetőségei neki a babával a közös életre illetve, hogy mi lesz a baba sorsa, ha csak úgy lelép az anyuka???

        Ezt egy párszor már leírtam, hogy itt látok egy órási “lyukat a rendszerben”, amire semmi megoldást nem találtak még… 😦 van évente 50-60 baba, akiknek azonnal találnak családot, ha a vérszerinti tényleg nem tudja vállalni és nem kerülnének nevelőszülőhöz v. csecsemőotthonba, és várnának évekig arra, hogy végre családba kerüljenek. Talán kevesebb trauma érné őket, és kisebb lenne a csomag, amit hordoznak aztán egész életükben.

        Kedvelés

        • Az én kisebbem is kórházban hagyott baba volt. Csecsemőotthonba került, de 7 hetesen már látogattuk és hamarosan hazahoztuk. Nagy szerencsénk volt, hogy nem ragadt a rendszerben 🙂

          Kedvelés

  20. Valami hasonlóval küszködtünk-küszködünk mi is. 22 éves a vér szerinti, 8 az örökbe fogadott és 2 éves múlt, amikor hozzánk került. Csodálattal tekint ő is a nagyra, a nagy meg becézgeti folyton. Ekkora korú gyerek családba kerülése után úgy látszik elkerülhetetlenek a komoly problémák 😦 Sajnos már másodszor voltunk, ezúttal mind a 4-en pszihológusnál mi is (több alkalommal). Először arra a következtetésre jutottunk, hogy a szeretetzsákba még mindig fér, csak tömjük bátran puszival, öleléssel, mindennel. Ezúttal pedig úgy néz ki, hogy az elkényeztetés a fő problémánk, s most próbáljuk a helyén kezelni a dolgokat, szocializálni vele egykorú társaságban, mert mi vállaltuk fel a szórakoztató, a játszótárs, a szülő szerepét egyben. Végigolvasva a kommentárokat, látom, hogy mindenki küszködik kisebb-nagyobb problémákkal, de egy dologban mind egyformák vagyunk: nem mondunk le róla!
    S a tapasztalat, hogy az ember lánya már felnevelt egy gyereket, könnyebbé teszi a dolgot. Jó lenne nem 46 évesnek lenni, hanem 36-nak, no de ez van! Próbálom a pozitív oldalát is nézni: a gyerek fitten tart, olyan dolgokkal foglalkozom, amiről már azt hittem, hogy sose tér már vissza az életembe (szülői értekezletek, játszóterezés, esti mese, stb 🙂

    Kedvelés

  21. A vérszerinti ADHD-s. A 3 éves örökbefogadott szándékosan véresre kaparja magát, a 2 évessel még nem tudom mi lesz. De hogy nincs olyan gyerek akivel nincsen semmi felnőttkoráig, arra esküdni mernék. (Egyébként Vicq, ha erre jársz, szerinted aggódjak már a véresre kaparás miatt, vagy így 8 hónap után ez még belefér?)

    És nagyon tetszett a cikk. 😊

    Kedvelés

    • Bocs, hogy csak most. Szerintem a véresre kaparás azért már sok, de nem biztos, hogy pszi-vonalon kezdeném először. Tuti nem allergiás, ekcémás, vagy hasonló? Ha ez biztos (bár teljesen biztosra nehéz, mert lehet allergiás olyan anyagra is, amire nincs teszt, de azért a gyanú a szakemberben meglehet rá), akkor lassan azért már elindulnék pszi irányba, mert persze, csúnya szorongásos tünetek beleférhetnek ennyi idő után, de a véresre kaparás fertőződhet, meg minden, szerintem sokat nem várnék arra, hogy keressek neki valakit, akivel talán előbb túlteszi magát.

      Kedvelés

      • Köszi! Ekcémás, de nem csak, sőt nem elsősorban az ekcémás helyeken kaparja magát. Ha szól, hogy viszket, kenjük egyből, és nem jutunk el a sebekig az ekcémás helyeken. Ahol viszont sebesre kaparja magát, ott hiába kenem, akkor is vakarja. A szája széle, homloka közepe és a füle belül az elsődleges célpont. Most a fülét több mint egy hétig leragasztottam, mert már begyulladt a sok kaparástól. És nagyon lelkesen meséli, hogy “anya, megint elvakartam, megint. Látod, vérzik.” Olyan, mintha élvezné, hogy vérzik, ami nekem fura.
        Szóval azt hiszem, körülnézek pszichológuskeresőben. Amúgy nem csak ez van, csak ez aggaszt a legjobban, de őrajta látom egyébként is, hogy meg van viselődve. Valahogy hiányzik az a bizalom, ami a kislányomban megvan. Hol lóg rajtam, hol ellök, ha megszidom, szándékosan teljes erőből a földbe/ajtófélfába veri a fejét, szóval ezek miatt is amúgy is gondoltam már pszichológusra, csak azért az időt is meg akartam neki hagyni, hogy ami “magától” helyrejön, azzal ne rángassam feleslegesen.

        (Most már csak azt nem tudom, hogy miért nem jelezte a válaszokat a wp, amikor eddig minden választ egyből láttam…)

        Kedvelés

        • Mondjuk egyrészt más korban is van, mint a lányod, másrészt nyilván más személyiség is, valamint ott is viszkethet az ekcémás, ahol nincs tünete, ezt a gondozóorvosával érdemes lenne tisztázni, és az esetleges viszketést tutira kezelni először – mert könnyebb úgy boldogulni a pszichés részével, ha már tényleg csak az.

          Kedvelés

    • Kedves Aktucs! Nalunk is volt a veresre kaparas. 18 honapos mult a Babo, mikor csalad lettunk, es a hazajovetelunk utan kb egy evvel kezdodott. Elotte volt, hogy a szemet dorzsolte, mar vittem orvoshoz is, hogy, hatha valami baja van a szemenek. Szerencsere megnyugtatott, hogy ez csak lelki eredetu, mert igazabol igy vedekezik a sok uj ellen, hogy legszivesebben mindig aludt volna. Az orvos nagyon kedves volt es megerto (nem nezett rogton hulyenek), mondta, hogy varjunk, csak sok-sok olelgetes, figyelem, turelem, hiszen nagyon nagy valtozas tortent a kis eleteben, amirol o nem rendelkezett, csak dontottek helyette. Majd ez elmult. Utana jott a veresre kaparas, foleg a hatat, de akar a kezet vagy a labat is. Illetve ha valami serelem erte es sirt, akkor elkezdte teljes erejebol utni a fejecskejet. Fogalmunk se volt, hogy mit tegyunk kb 2 es fel eves volt ekkor. Allandoan vettuk a sebfertotlenito kremet es mindig szepen bekenegettuk, szertartasszeruen, kozben allandoan nagyon nyugodtan mondogattuk, hogy ez miert nem jo es inkabb (mindig mutattam is), hogy egy parnan elje ki a duhet, mert az teljesen jogos, es puffoltuk a parnat a ferjemmel. Igazan nem ert semmit, de nem adtuk fel, es tenyleg egyre rosszabb volt a tehetetlenseg. Aztan valahogy jatek kozben elojott, hogy O nagyon szeretne baba lenni es arra fajta kenyeztetesre vagyik, hogy ujra ringatni, mint a pici babat osszebujva cumisuvegbol etetni, hogy elengedi magat es ugy felvenni, setalni, elokerult a nagy babakocsi ismet. Ujra vettunk tapszert es cumisuvegbol etettuk mint a pici babat. Beszeltem a TEGYESZ pszichologusaval, hogy jo-e, hogy belemegyunk ebbe a jatekba, es azt mondta nyugodtan, ha neki ez jo, de mindig tudatositsuk a vegen kedvesen, hogy ez jatek. Olyan volt, mintha ujra jatszottuk volna azt az idot (bepotoltuk) amit nem egyutt toltottunk. Par napon-heten belul elmult mind a ket tunet es azota se jott elo. Viszont a cumi meg megvan es neha a cumisuvegbol itatas is ritkan. Egyebkent most hallottam egy nagyon kedves ismerosomtol, hogy a lanya meg 6 evesen is reggel kakaot ivott az agyban cumisuvegbol. Csak erre nem szoktak buszkek lenni es ezert nem szoktak nagy dobra verni.
      Nem biztos, hogy Nalatok is segit, es azt se tudom, hogy tenyleg ettol mult-e el, csak azert akartam irni, hogy tud, nalunk is volt ilyen.

      Kedvelés

      • Ez a babaság az elejétől megvan, a ringatásra nagy igényük van, igyekszem, amennyire a derekam bírja 🙂 Cumival meg üveggel mondjuk nem próbálkoztunk, azt azért kihagynám. Viszont tényleg megnyugtató, ha más gyereke is csinál ilyet.

        Kedvelés

        • Ó, én éppen azon filózok, vajon a hordozást elbírná-e a majdnem 3 éves? (na meg a derekam) Próbálta valaki nagyobb gyereknél?

          Kedvelés

          • 7 évesen került hozzánk a kislányom. Rengeteget ringattam, cipeltem, reggelente a mai napig a hátamon hozom le a szobájából (10,5 éves).

            Kedvelés

          • Inkább, hogy te elbírnád-e. Nálunk a 18 kilós még cipelteti magát rendszeresen, ha valami bánata van. A babahordozó eszközökből persze rég kinőtt… (Ezek olyan 15 kilóig vannak hitelesítve, egy átlagos 3 éves ezt nem szokta elérni, szóval nyugodtan, ha a gyerek benne van.)

            Kedvelés

          • A hurci jó buli, és jó hordozóval szerintem el is bírhatod, viszont szerintem itt is igaz az, hogy akkor jó, ha a gyerek akarja, de legalábbis szívesen hagyja. Ehhez lehet klubban is próbahurcit kölcsönözni, meg akár vándorhurcit is kipróbálni. Kendőből biztos, hagy van olyan, amelyik elbír 18-20 kg-t, de csatosból is vannak toddler méretek, amik sokat bírnak. Azért jobb a kölcsön, mert így nem kerül sokba, hogy kiderüljön, jó-e ez nektek.

            Kedvelés

            • Jó fej, szerintem megbízható tudású, és 15 kg-nál és 3 évnél nagyobb (vsz) csemetét hordozó hordozási tanácsadó Aggot Eszter, aki azt mondta, hogy szívesen válaszol facebook-üzenetben azoknak, akiket érdekel a nagyobb gyerek cipelése és olyan eszközök, amik jók nagyobb súlyra/méretre. https://www.facebook.com/laszlone.aggot?fref=ufi

              Kedvelés

            • Bondolinoban 20 kg-ig is lehet cipelni, nyílván háton, meg ha hagyja. Nekem a 13 kg is nagyon durva 10 perc után, már nem is vállalkozok rá.

              Kedvelés

            • 13 kg terhesen sok (nekem, nem mindenkinek), de amúgy egészen jól vihető volt (még nordicwalkingoztunk és zumbáztunk is hátigyerekkel), igaz, 3 kg-val kezdtem a hordozást, így könnyebb. Aki eleve 13 kg-val kezd, annak azért lesz izomláza, az tuti 🙂

              Kedvelés

      • Ha a gyerek érzelmileg terhelt helyzetben “kisbabásodni”akar, szerintem is jó ezt kielégíteni. Ha ő nem akar, “visszanyomni” bele viszot nem jó ötlet. Tehát annyira, amennyire ő szeretné. Ha jelzi az igényét a cumisüvegre, akkor kb. így, ahogy írtad, tökjó. Ha nem, akkor csak azért, mert másnak bevált, nem biztos, hogy jó lesz.

        Kedvelés

  22. Hát, ez nem semmi interjú volt. A kérdező és a válaszoló részéről is maximális nyitottság, őszinteség. Amúgy is eleve is mindkettejüket szívesen olvastam, és nem is gondoltam, hogy valaha egy közös beszélgetésben olvashatom majd őket. Én nem vagyok érintett az örökbefogadásban, de régóta olvasom a blogot, mert annyira színvonalas, és ez most annyira megérintett, hogy muszáj volt megszólalnom. Tele volt olyan mondatokkal, gondolatokkal, amiket legszívesebben beírnék a mobilomba, hogy bármikor újra meg újra elolvashassam őket.
    Engem épp ez ragadott meg a legjobban: “Az anyaképünk része, hogy az anyaság lemondás, áldozatvállalás. Én a francia kultúrában vagyok ismerős, és ott nem ez az anyakép, hogy a nő boldogtalanul elhízik otthon, és sorra mond le mindenről, ami valaha fontos volt neki. ”
    Épp ezzel küszködöm, a probléma felismeréséig eljutottam, a cselekvés még várat magára.

    Kedvelés

  23. Visszajelzés: A legnépszerűbb bejegyzések 2. | Örökbe.hu

  24. egy dolgot nem értek csak, hogyan sikerült Krisztának, aki több évfolyammal felettem járt az egyetemen, 45 évesnek maradnia, mikor én 49 vagyok:)

    Kedvelés

  25. Visszajelzés: Híres örökbefogadók: Nia Vardalos | Örökbe.hu

  26. Visszajelzés: Mese: A lány, aki nem beszélt | Örökbe.hu

  27. Visszajelzés: A lány, aki beszélt | Kortárs Online

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s