Gyereknevelés: Nem harap a spenót

Általános

Kísérlet: gyereknevelési könyvet recenzálok, az örökbefogadáshoz nincs köze. Mit szóltok? Legyen néha ilyen? Pamela Druckerman: Nem harap a spenót című könyve az első. Nekem izgalmas olvasmány volt, beszélgessünk róla!

Ez a könyv kicsit bonyolult alaphelyzetből indít: egy amerikai újságíró írta a francia gyereknevelési szokásokról. A szerző, Pamela New Yorkból költözött Párizsba, ahol egy angol-amerikai vegyes házasságban nevelgeti három gyerekét, és meglepve tapasztalja, milyen jól neveltek a francia gyerekek. Fontos hangsúlyozni, hogy amihez viszonyít, azok a New York-i, középosztálybeli családok, és új ismerősei pedig párizsi, szintén középosztálybeli, dolgozó anyák.

nem-harap-a-spenot

Az általa ismert amerikai kisgyerekes anyák hajszoltak, kialvatlanok, bűntudatosak, és mindenek elé helyezik a gyereket. Ott normálisnak számít, hogy egy egyéves baba többször megébred éjjel, hogy a gyerekek csak “gyerekkajákat” esznek, nem köszönnek, hogy a szülők egy vacsorát nem tudnak nyugodtan elkölteni mellettük. A gyerek tehetségét korán fejlesztik, babaúszásra, babanyelvórára viszik, fejlesztő játékokkal veszik körül őket, később is versengenek a szülők a különórák számában, aggályos gonddal választják ki a legjobb óvodát és iskolát.

A francia anyák, akikkel a szerző találkozott, ezzel szemben nyugodtak, lazák, csinosak, szülés után gyorsan visszafogynak, nem viszik különórákra a totyogót, viszont megtanítják szépen köszönni, szépen enni, és egyedül játszani. Már csecsemőként bölcsődébe adják, és nincs bűntudatuk. Ja, a francia gyerekek négy hónaposan átalusszák az éjszakát. A fő különbség: ott a családba érkezik a gyerek, és alkalmazkodik annak rendjéhez, nem a gyerek köré szerveződik az élet.

Én nem ismerem közelről sem a francia, sem az amerikai gyereknevelést, így arra tudok szorítkozni, amit a könyv ír. De végül is mindegy, mit csinálnak a franciák, a lényeg, hogy én találok-e olyan okosságot a könyvben, ami segít a mindennapjaimban. A szerző nem gyereknevelési szakértő, viszont újságíró és van három gyereke. A könyvben saját sztorikat is mesél, bőven merít amerikai és francia ismerősei történeteiből, emellett a komplett szakirodalmon átrágta magát mindkét nyelven, és interjúkat készített a téma szakértőivel. Szerintem a könyv jól érthető Magyarországon, mert az általam ismert (fővárosi, középosztálybeli, értelmiségi) magyar családok nagyon emlékeztetnek a műben bemutatott New York-i családokra. Az ismerőseim körében nem ritka, hogy a kétéves gyerek többször felébred éjjel, hogy a gyerek nem tud egyedül eljátszani, hogy számos különórára viszik, hogy már az óvodában angolul tanul, és autóval hordják a messze levő, ámde legjobbnak talált iskolába.

A szerző és gyerekei

A szerző és gyerekei

A könyv fejezetenként mutatja be a francia gyereknevelés témáit: alvás, étkezés (ez nagyon fontos), szoptatás, bölcsőde, óvoda. Ismételni tudom: a leírtak szerint az (általa ismert) családoknál a gyerek érkezik a családba, és nem a család szerveződik a gyerek köré. A nevelés célja, hogy a gyerek beilleszkedjen a családba és a társadalomba, nem magányos kis zsenit nevelnek. A nők nem rendelik alá életüket a gyereknek, három hónaposan bölcsibe adják és mennek dolgozni, és olyan nevelési elvekkel dolgoznak, hogy a gyerek minél inkább “önjáró” legyen. Vannak határok, de a határokon belül a gyermek szabadon megtapasztalhatja a világot, önállóságot kap. A szülőt pedig nem 24 órás gyerekszórakoztató automatának tekintik.

Az evés különösen fontos a könyvben. Én az erre vonatkozó részeket találom leginkább átemelhetőnek a magyar gyakorlatba. A francia családok közösen leülnek vacsorázni esténként. Ez egyfelől evidencia, másfelől, ha az, akkor mostanában miért írja le minden gyereknevelési könyv jó tanácsként?! Friss ételeket esznek, a gyerekek is, nem üres tésztát, nem gumicukrot, nem konzerv-mirelit kajákat. Nagyon fontosnak tartják, hogy a gyerek minden zöldséget megismerjen és megkóstoljon. A könyv zseniális része, mikor az ámuló szerző beül a bölcsődei menüt összeállító minisztériumi bizottság ülésére, ahol hónapokra előre megtervezik, hogy a gyerekek minden ételféleséget megismerjenek. Mintaképp egy átlagos bölcsődei ebéd: előételnek vöröskáposzta-saláta, majd hekk kapormártással és biokrumplival, camembert sajt és sült bioalma. Megeszik!

Hangsúlyozom: ez nem a “szoptass három évig, aludj egy ágyban a gyerekkel, hordozd a hátadon két évig” típusú könyv. Bizonyos részek – például, hogy a szoptatást nem kell különösebben forszírozni – itthon garantáltan kiverik a biztosítékot. Ami viszont felszabadító az olvasásakor: a bűntudat mellőzése. Magyarországon az anyaság kultúráját mélyen átitatja a bűntudat (mely a maximalizmusből fakad). A magyar anyának bűntudata van. Ha nem tud szoptatni, ha bölcsibe adja, ha nem vesz fejlesztő játékot, ha nem a legjobb iskolába viszi a gyereket… A könyv szerint a francia anyáknál a gyerek nem az egyetlen tantárgy az életben, hanem az élet egyik része.

Olvastátok? Hogy tetszett? 

Reklámok

44 responses »

  1. Mikor megláttam a polcon, első gondolatom volt: Már megint valami trendi baromság?
    Elolvastam. Kötelezővé tenném minden szűlőnek. Zseniális a humora és sok szerzővel ellentétben van önkritikája. És tényleg annyira felkészült, hogy támadhatatlan. Egy összefüggő gömb az egész könyv. Szinte már túl egyszerűnekűnik benne minden. Sajnos itthon a megvalósítás nehézségét főképp abban látom, amit a szerző is ír: Könnyű úgy nem adni nasit a gyereknek, hogy másoknál sincs. Itthon ez nem menne.
    Egyetlen gondom volt vele: az árulkodós rész. Anyaként biztos megőrülnék, ha nem tudhatnám meg a pedagógustól se (!!!) , hogy szerzett a gyerekem egy vérző sebet az arcára…

    Kedvelés

      • Szerintem minél jómódúbbak, annál inkább az amerikaihoz. Amit nagyon furcsállok az az, hogy a magyar szülők próbálnak szabályokat bevezetni (pl erőltetik a gyereket, hogy köszönjön), de a gyerek valahogy mégse fogad szót – magyarán letojja a szülőt. Még akkor is, ha a szülő látványosan megsértődik. Valahogy nem találják az egyensúlyt a gyerekszórakoztatógép és a mit kezdjek a gyerekkel úgy, hogy értelme is legyen – között. A minap családi napot tartottunk az oviban, rengeteg program volt: kreatívkodás, verseny, társas, ilyesmi, aminek az lett volna a lényege, hogy a szülők együtt játsszanak a gyerekkel. Ehhez képest azt láttuk, hogy a szülők csoportokba verődve bandáznak, mialatt a gyerekeik magukkal mit kezdeni nem tudván, őrjöngve rohangálnak fel-alá.

        A helyzet az, hogy ha a szülő nem alakít ki napirendet, akkor mindenhez fáradt lesz. A kreatív játékhoz meg főleg. Valahogy nem tudnak ráhangolódni a gyerekükre: ha egyedül játszana, nem hagyják, mindenáron valami fejlesztő célzatú bigyót erőltetnek rá, ha meg igényelné a szülő társaságát vagy akár csak egy pozitívan megerősítő nézést, félrelökik.

        A nagyszemmeresztést sem árt gyakorolni, javasoltam már anyukának az oviban, énnekem is évek kellettek hozzá, hogy megtanuljam. Működik.

        Amit legsúlyosabb gondnak látok, az tényleg ez a nasimánia, ami miatt neked is magaddal kell hordanod legalább egy kölesgolyós zacsit, hogy ne másoktól kolduljon szégyenszemre a gyereked… Az összes többi dolog átültethető lenne a gyakorlatba itthon is.

        Kedvelés

  2. Köszi nem ismertem de szívesen elolvasom! 🙂 volt egy francia ügyfelem, aki terhes lett és hamar vissza is állt a munkába, az iroda előtt (Párizsban ) nagy hassal simàn ràgyújtott, senki nem nézte ki ezért, hihetetlen volt szàmomra.

    Kedvelés

  3. Én nem olvastam a könyvet, bár érdekesnek hangzik. Azt tudnám hozzáfűzni, ami nálunk jelenleg van. 2.5 éves elmúlt, még szopizik, és nem alussza át az éjszakát, egyedül nem játszik el. Játékos angolra viszem, de ovi-suli nem fejlesztő+legjobb lesz, hanem a legközelebbi. 🙂 Nálunk első gyermek, ő hozott vmiféle renszert a családba, vagyis én akartam, és alakítottam ki vmilyet. Előtte házaspárként semmilyen rendszerünk nem volt. Ez is biztosan számít. És igen, ő a központ. 🙂
    Együtt is alszunk. Ez a gyakorlat nyugtat meg mégis, bár nyílván a francia gyakorlat tűnik ésszerűbbnek. De ami igazán tudna érdekelni, hogy mi a jó gyakorlat, ami által érzelmileg egészséges felnőtt gyermekem lesz. Vagy mindkettő az? Milyenek ezután a kamaszok, felnőttek?

    Engem annó a kötődő nevelésről az afrikai népek gyakorlata győzött meg (meg az, hogy a lányom igencsak ellenállt mindenféle Suttogós próbálkozásomnak). Meg hogy sokszor belegondolok, hogy én mit szeretnék az ő helyében. Kisbabaként is. Az meg a legkevésbé zavar, hogy türelmesebb, önzetlenebb embert faragott belőlem. És így is vannak bőven szabályok, korlátok, ha elég tágak is.

    Kedvelés

    • Szerintem ez így tök jó 🙂 Az lesz kegyensúlozott, és jól alkalmazkodó felnőtt/nagy gyerek akinek az igényeit kicsi korában kielégítették. És itt nem arra gondolok hogy százezrekért kell játékot venni, hanem a valós szükségletekre, érzelmi biztonságra és az elvárásoknak az életkori sajátosságokkal való összehangolására. 🙂

      Kedvelés

    • Az én 2,5 évesem sem alussza át az éjszakát (de én magam sem, pedig kicsit idősebb vagyok…:) ), már nem eszik éjjel, de inni általában iszik, néha megoldja maga (legalábbis kiürül az üveg, és nem én itattam meg 🙂 ), mégis van olyan ébredése, mikor a visszaalváshoz feltétlenül kellek. Nagyon sokáig szinte levegőt sem vett egyedül, most meg már simán eljátszik akár egy órát is, ha közben azért lát minket vagy legalábbis pontosan tudja, hol vagyunk. Én hordozom (most már ritkán), fél éjjel együtt alszunk és sokat “szórakoztattam”, viszont pl. soha nem jöhetett be velem a wc-re. Javarészt a gyerek köré csoportosult át az élet, de azért a gyereken kívüli rész sem állt meg (legfeljebb bevonódott a gyerek is), amíg itthon voltam, jártam nyelvórára, tornászni, táncolni, meg ami épp adódott, mióta dolgozom, azóta nem szívesen hagyom itthon a gyereket ezen felül, de ez az én döntésem, nem ő korlátoz. Azért amit igazán akarok, megcsinálhatom, egyedül is, vagy férjjel közösen is. Olyankor a nagyszülők egy fokkal jobban nyalják a s..gét, mint mi. 🙂
      Igyekszem önállóságra nevelni, de nem erőltetem ebben (csak nem is akadályozom). Kajálás kb. úgy van, hogy ül az asztalhoz, amikor mi, eléteszem, amit mi is eszünk, megeszi belőle, amit gondol, ha valamit nem evett meg, attól még másból kérhet repetát; sok mindent megeszik, van, amit nem, azt nem erőltetem. Majd ha kedve lesz, akkor épp azt eszi. Elég változatosan kajál, önként is, de vannak időszakai. SZénhidrát-napok, fehérje-napok, zsír-napok, gyümölcs-napok. Amíg szépen fejlődik, addig úgy csinálja, ahogy jól esik. Persze, ha kér valamit, azt általában teljesítem, de azért nincs mindennap palacsinta, csak mert mindennap kisóhajtja a száján. De ha én kívánok meg valamit, azt is megfőzöm, vagy ha a férjem kér valamit, azt is. Szóval, valahogy úgy van nálunk (és ebben a gyerek is része a rendszernek), hogy viszonylag nagy a szabadságfok, amíg ez nem akadályozza a másikat az ő szabadságában, vitás kérdésekben meg igyekszünk valami kompromisszumot találni. Egészen jól működik, de persze kiscsecsemőként az ő igényei voltak előbbre sorolva már csak azért is, mert ő volt a kiszolgáltatott.

      Kedvelés

      • “Kajálás kb. úgy van, hogy ül az asztalhoz, amikor mi, eléteszem, amit mi is eszünk, megeszi belőle, amit gondol, ha valamit nem evett meg, attól még másból kérhet repetát; sok mindent megeszik, van, amit nem, azt nem erőltetem. Majd ha kedve lesz, akkor épp azt eszi. Elég változatosan kajál, önként is, de vannak időszakai. SZénhidrát-napok, fehérje-napok, zsír-napok, gyümölcs-napok. Amíg szépen fejlődik, addig úgy csinálja, ahogy jól esik. Persze, ha kér valamit, azt általában teljesítem, de azért nincs mindennap palacsinta, csak mert mindennap kisóhajtja a száján”

        Szerintem tökéletesen összefoglaltad a lényeget! 🙂

        Kedvelés

  4. Ket francia csaladdal vagyunk jo, barati viszonyban. Mindketto ertelmisegi, kozeposztalybeli, expat csalad HKban. A minta kicsi, de ezeket tudom toluk.
    A szulok bizony paraznak az iskolan es valtottak a kozelebbi iskolarol egy tavolira, mert az jobb. A francia gyerekek kozott is van valogatos, pedig valoban friss, jo minosegu etelt kapnak. Ami nekem ujdonsag a napi ketszeri meleg etel. A gyerekek kedvesek, baratsagosak, jol neveltek. Ami nem zarja ki ugyanazokat a hisztiket, amiket magyar barataik (azaz a mi gyerekeink) is tudnak.

    Kedvelés

  5. Csak sajat peldat tudok mondani, ismeroseim kozott van “amerikai tipusu” szulo is, az etelt leszamitva, de amugy mindent a gyerek hataroz meg.
    En valahol a ketto kozott allok, ejszaka keltem, barmikor ebredt, de hozzateszem teljesen magatol atalussza az ejszakat 3 honapos kora ota, a fogzast, illetve betegsegeket leszamitva.
    Egyutt eszunk, tud koszonni, tanitom a tiszteletre, masok elfogadasara, nem beszelhet vissza, ha hiszti van, nem kapja meg amit akar, de nincsenek kobe vesett szabalyok, ha ertelmesen vitatkozik, ervel azt meghallgatjuk, es dontunk. Egyutt.
    Elvarjuk, h teritsen, vegye ki a reszet a rendrakasbol, de nincs olyan, h addig nem megyunk ki, mig nincs rend.Viszont az esti rutin szent, nem igen firdult elo meg, h azon valtoztattunk volna. Az esti osszebujas mindkettonknek fontos, Zsuzsa, biztos emlekszel, rohantam haza a gyerekhez az of felnottek talalkozojarol is, kesobb ertem haza, mint szoktuk, de megvart.
    Tudja, h a tetteinek kovetkezmenye van, ha orbitalis baromsag is szaladt ki a szamon, azt is betartottam, jol megszivattam sajat magam peldaul azzal, h megmondtam, ha nem alszik el vegre delutan, nem megyunk a baratjahoz, igy mindketto csalad ult otthon a hisztis, faradt, semmiben sem egyuttmukodo gyerekkel 😃

    Kedvelés

    • Jajj, ilyet én is csináltam, ha most nem alszol, nem megyek veled sehova, végül elmentek apjával és anyóssal, és csak videón nézhettem vissza, milyen jól érezte magát, viszont baromi jó volt egy fél nap egyedüllét, úgyhogy csak félig toltam ki magammal… 🙂 (még szerencse, hogy nem azt mondtam, hogy nem jössz velem 😉 )

      Kedvelés

  6. Köszi az ajánlót, el fogom olvasni, ez már most biztos! Jó kis darázsfészekbe sikerült megint belenyúlni, mert a gyereknevelés igazi harcászati témakör – legalábbis a bezzeganyás kommentekből kiindulva. Nagyon remélem, hogy itt meg tudjuk őrizni az eddigi kölcsönös tiszteletet és közhangulatot.

    A környezetemben én azt látom, hogyha egyszer bepottyan a bébi, szinte minden és mindenki alárendelődik ennek a ténynek, és a hátramaradottak (értsd, akinek még nem pottyant, de mondjuk nagyon szeretnék megtartani jó kapcsolatukat a barátnéikkal, akikkel adott esetben már év(tized)ek óta együtt gombolyítanak) csak pislognak.
    Igen, hormongőz, marha nehéz éjszakázni, összerázódni, megküzdeni a félelmekkel, a zúduló felelősséggel, kézben tartani apát, háztartást, gyereket, egy teljesen más dimenzióba kerül az ember, ami, ha hagyja, beszippantja. A pislogóknak a hosszú mondat helyett meg csak annyi jut, hogy “maaaajd, ha gyereked lesz, maaaajd meglátod”. Az már nem tevődik hozzá, hogy ennek a fél mondatnak kb annyi jelentése van, mint égen a csillag, még a hangsúly is számít…
    Aztán ez az állapot vagy javul, vagy stagnál, de akad olyan is, aki belesüpped – és ez a három front küzd egymással + mindenki a személyes mikrokörnyezetével egészen a gyerek 30 éves koráig, majd a végtelenbe és tovább.

    Nekem is, ahogy minden “várandósnak” (a szó minden értelmében), megvan már a saját eszmerendszerem, én is úgy gondolom, hogy elsősorban a gyerek épüljön be a családba, ne a család épüljön rá a gyerekre. Reménykedem benne, hogy bejön, amit tervezek, mert ez egy több ismeretlenes egyenlet, amihez nagy szükség van olyan könyvekre, amiről pl.: most ez a poszt szól.

    Kedvelés

  7. Szerintem a dolgok nem ennyire feketék-fehérek. Az amerikai szülő hülye a francia meg okos… Azt pl. egyáltalán nem tartanám követendő példának hogy a 3 hónapos csecsemőt bölcsődébe adjuk.
    Nagyon sok függ attól is, hogy a kisgyerekes család milyen mikrokörnyezetben ill. milyen társadalomban él.
    Különórák, külön megválasztott iskola:
    – a különórák ma Mo-on többféle típusúak. Ide tartoznak ugye az esetek egy részében valóban indokolt és szükséges fejlesztések, terápiák, de egy idő után ezek is túlmennek a gyerek érdekén és azt a célt kezdik szolgálni, hogy a gyereket minél inkább olyanná alakítsuk aki képes lesz az iskola teljesen irreális elvárásainak megfelelni (amúgy nem lesz képes, legalábbis anélkül nem hogy be ne törne). Egy másik része a különóráknak már a pelusos korban megkezdődő verseny és versenyeztetés vonalán halad, gondolok itt pl. arra az elképzelésre, hogy aki nem tanul már kiscsoportban angolt, az sosem fog idegen nyelven tudni vagy lemarad… Ennek semmi értelmét nem látom, de nem hiszem hogy csak a sznob és versenyorientált közép- vagy felsőosztálybeli értelmiségi szülő tehet erről, talán benne van az állami oktatásból való kiábrándulás és annak a kudarcával való szembesülés is.
    A harmadik típus, ami élményeked, tapasztalatokat ad a gyereknek, mozgásos, játékos stb. foglalkozások. Az ezeken való részvétel (zenebölcsi, ovistorna, bármi hasonló) nem hiszem hogy ártalmas lenne. A lényeg: a mértéket kell megtalálni, ami a szülőnek és a gyereknek egyaránt megfelel. Vannak gyerekek akiknek heti egy fél órás zenebölcsi is túl sok inger és van aki akkor érzi jól magát ha pörög az élet. Szerintem nem ördögtől való hogy vannak ovis programok, foglalkozások, nem hiszem hogy feltétlenül példaként kell állítani az ellenkezőjét. Ráadásul a kérdés nem vizsgálható anélkül, hogy megnéznénk a francia óvodai rendszert, ahol pl. nagyon sok és változatos foglalkozás a normál óvodai élet része, így természetes, hogy kisebb az igénye a szülőknek arra hogy ovi után még valahová menjenek a gyerekkel. Ez a magyar ovikról nem igazán mondható el, sok helyen a “szabad játékra nevelés” zászlaja alatt gyerekmegőrzés (se) folyik, így a szülők próbálnak pótolni valamit az óvoda feladatai közül.
    – Iskolaválasztás: szerintem minden magyar szülő boldog lenne, ha olyan színvonalú és szemléletű lenne minden iskola, hogy bármelyikbe, akár a legközelebbibe is beírathatná a gyerekét. Mo-on ez ma nincs így, sokan járnak úgy mint mi is ha otthon élnénk, hogy a körzetes iskolába semmi pénzért nem adnám a gyerekemet, inkább vinném a város másik végére ha találnék olyan szellemiségű iskolát amilyet szeretnék. Norvégiában ahol most élünk, nagyon kicsi azoknak a gyerekeknek az aránya akik nem a lakóhely szerinti iskolájukba járnak (ezek nagy része is pl. költözés után a régi suliban maradt és így vált körzeten kívülivé), de ez nem azért van mert a norvég szülő annyival okosabb mint a magyar, vagy mert olyan birka hogy ne keresné a gyerekének a legjobbat. Ennek egyetlen oka van: az oktatás jó és minden iskolában egyenletes színvonala és az általánosan elfogadott gyerekközpontú szemlélet az oktatásban. Magyarul a norvég szülőnek eszébe sem jut, hogy a helyi iskola rosszabb lenne a város másik végében levőnél, mint ahogyan nem is az. Nálunk otthon viszont óriásiak a különbségek környék és környék, iskola és iskola között.

    A cslád vs. gyerek alkalmazkodik kérdéshez: szerintem ebben is valahol félúton van az igazság. Nem normális dolog elvárni egy újszülöttől vagy csecsemőtől, hogy ő alakítsa az igényeit anyu meg apu igényeihez. Anyu és apu arra való hogy kiszolgálja a baba igényeit, ha kell keljen fel 20x egy éjszaka, vagy etessen vagy pelenkázzon ahányszor kell. Az alkalmazkodásnak egy folyamatnak kell lennie, ahogy a gyerek nő ezt tanulja. Normális esetben az évek előrehaladtával a gyerek is egyre inkább képes alkalmazkodni, de nyilván nem ugyanazt kell elvárni egy óvodástól mint egy 16 évestől… Tehát azt gondolom, az első években a szülő és a család dolga alkalmazkodni a kicsihez, aki ezáltal szépen megtanul majd maga is alkalmazkodni. Az évek alatt jó esetben szépen összecsiszolódik a család és mindenki megtalálja a saját igényei kielégítésének a lehetőségeit.

    Kedvelés

    • Egyetértek!
      Iskola:
      Hatalmas egyenlőtlenségek vannak az egyes iskolák között, amire még jól rá is tenyerel a mostani berendezkedés.
      Amikor én voltam gyerek, és átkerültem a falusi iskolából egy városi elit általános iskolába, az első fogadó órán megkérdezték anyámtól, hogy kacsáért vagy libáért vettük-e az ötösöket, mert hogy nem tudtam az ő mércéjükhöz képest semmit. Ez a helyzet, 20 év után nemhogy javult, hanem konkrétan a szakadék szélén van több okból.
      Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint ami az egészségügyben van: nem megyek el a körzetes fogorvoshoz, inkább kifizetem magánban, ha ki bírom préselni magamból az árát. Pedig lehet, hogy jó lenne a körzetes is, de ki akar vágóhídra menni (pedig lehet, hogy nem is az, csak csúnya előítélet van a fejekben), ha egy kis mellékes pénzért garantálva van az emberséges bánásmód. És tesszük mindezt úgy, hogy az ember a fizetése 15%-át elfizeti a TB-re havonta…
      Csak az oktatásban még nem alakult “magánpraxis”, de nem vagyunk tőle messze.

      Gyerek vs család:
      Igen, az elején valóban a gyerek igényei vannak a felszínen, de azt célszerű elérni, amit Eleven is leírt, hogy a gyerek a család tagja legyen, ne pedig a központja és napja, aki körül szolgabolygók keringenek.

      Kedvelés

      • Hát lassan az iskoláknál is alakul a “magánpraxis”, ld. alapítávnyi, alternatív, magán stb. iskolák, ahová közel nem minden gyereknek van esélye bejutni (részben anyagi okok miatt, részben mert nem mindenhol ellérhető, részben mert nem összeegyeztethető a napirendjük a dolgozó ember napirendjével). De midnenesetre egyre több ilyen van, és egyre többen keresnek valamilyen “menekülőutat” az állami rendszerből. Az iskolák közötti különbségek pedig valóban egyre nőnek.

        A családról én is ezt gondolom, csak valahogy azt nehezen tudom elképzelni, hogy ez megvalósítható úgy hogy a csecsemő/kisgyerek igényeit elejétől fogva háttérbe szorítjuk a saját önmegvalósításunk érdeklben. Azt gondolom, akkor kell gyereket vállalni amikor a szülők képesek a saját igényeiket kicsit háttérbe szorítani. Később természetesen az a jó ha a gyerek a család része és nem a központja, egy jól működő családban ez így is alakul és szerintem egyáltalán nem olyan ritka a magyar családok között sem az ilyen 🙂

        Kedvelés

  8. Én sem olvastam, de keresni fogom a polcon. Köszönöm az ismertetőt, máskor is jöhet.
    Én egy dologra figyeltem nagyon, mint olyan nő, akinek nagyon nehezen “jött össze” a baba, hogy majd ha mégis oda kerülök, ne “telepedjek” rá, ne féltsem túl, ne fojtsam meg a szeretetemmel, és ne akarjam magamhoz láncolni tehetetlen csecsemőnek. A környezetemben ugyanis sokszor tapasztaltam, hogy ha valakinek nagyon sokáig kellett várni a babára, túlféltette, mindent köré épített, teljesen “feláldozta” magát.
    Most, hogy itt vagyok két gyerekkel, mindkettőt ugyanolyan impulzusok érték, kivéve, hogy az elsőt szoptattam (véletlenül, orvosok se tudják hogy sikerült), a kicsit nem (nyílt örökbefogadás, a szülésnél is ott voltam, 4. nap már itthon voltunk), az első fiú, a második lány. Az ugyanolyan nevelési elvek ellenére két különböző személyiségű gyermekünk van, egyiknek ez az erőssége, másiknak az.
    Szóval én is amondó vagyok, hogy a nevelés többismeretlenes egyenlet, ahogy már fent megfogalmaztátok, a nehézségeken meg valahogy a humor átvisz. Én kértem már nem is egyszer bocsánatot a gyerekeimtől, már akkor is megtettem, amikor elvileg nem érthették, mert csecsemők voltak, de nem akarom, hogy azt higgyék, anya, apa, vagy a felnőttek úgy általában tévedhetetlenek, és a megtörtént dolgok kijavíthatatlanok, vagy éppen következmények nélkül valók.
    Egyik sarkalatos kérdés az alkalmazkodás: véleményem szerint vannak dolgok, amiben alkalmazkodni kell egy babához (legyen az a lakás biztonságos elrendezése, vendégfogadás időpontjának átrendeződése, családi programok kitalálása), de azért az sincs teljesen rendjén, ha mindent egy új jövevény érkezése alá rendelünk. Talán ha első baba, de mi van, ha második, harmadik, sokadik baba érkezik. Hogy várhatjuk el egy gyerektől, hogy mindent egy új tesó érkezése alá rendeljen. Egy kicsi baba is nagyon ügyesen alkalmazkodik a napi rutinhoz, annak ellenére, hogy ő kicsi. Egy picit “önzőnek” kell lennünk nekünk, anyáknak is, magunkra is kell időt szakítani, bármennyire is akartuk a gyerekeinket, mert különben elveszítjük a saját életünket, és ha nincs saját életünk, elkezdjük élni a másét, ami viszont ha előbb nem, akkor egy gyermek kamasz korában ellenünk fordul, mert ott állunk majd üresen, hisz ki lettünk ebrudalva az eddig más helyett élt életből, jogosan. Bevallom, ha az én alvásigényem úgy kívánta, én bizony addig húztam a picik etetési-alvási idejét, amíg meg nem tanulták, hogy éjszaka alszunk, nappal fent vagyunk, és persze alkalomszerűen alszunk, és ehhez nem volt szükség arra, hogy órákig hagyjam őket sírni, elég volt az, hogy 1-2 hétig amikor már közeledne az etetés vagy alvás idő, egy kicsit még tereljem a figyelmét, játsszak velük, és napi szinten nyertem 5-10 perceket, ami a végén 1 óra lett, így éjszaka akár már 5 órát is egyvégtében aludhattam. De nappal mindig igény szerint etettem, és az esti bömböléses fürdést inkább az ő igényeikre figyelemmel mosolygósra cseréltük, és inkább megetettem őket, és egy 20 perccel később jött a nyugodt fürdetés, nem pedig fordítva, ahogy sokszor a védőnők, kórházi ápolók is útravalóul adják, esti fürdetés, majd etetés, mert összerázzuk különben a gyomrukat. És bizony soha nem méregettem őket etetés előtt sem, meg után sem, mert én eddig csak éhesen üvöltő babákat láttam mérlegen. Szóval az alkalmazkodást én nem úgy húztam meg, hogy majd néhány év után megtanulja, hanem úgy, hogy bizonyos dolgokban a pici alkalmazkodására, tűrőképességének tágítására alapoztam, másban viszont mi alkalmazkodtunk hozzá.
    És amire rájöttem. Minél többször járjunk el gyermekeinkkel azonos korú gyerekes családokkal szórakozni, mert abban a pillanatban az addig esetleg kudarcként megélt, nehéz esetnek gondolt, hisztisnek vélt gyerekünk hirtelen nagyon jó lesz a szemünkben, mert rájövünk, mások ugyanott tartanak, vagy még több nehézséggel küzdenek. Mi meg egy kicsit feltöltődve, újult erővel gyakorolhatjuk anyaságunkat, apaságunkat, szülőségünk, annak minden hibáját, erényét felvállalva. 🙂

    Kedvelés

    • A “nehezen jött össze a baba” gondolathoz. Természetesen ez a könyv nem örökbefogadóknak íródott, tehát alapnak veszi, hogy a gyerek a terhesség és az első három hónap alatt szépen odakötődött a szülőhöz, a szülő meg magabiztos, laza, érzelmileg stabil, nem “görcsölt rá” a gyerektémára.

      Kedvelés

      • Nem feltétlen, a szerzőnő is írja, hogy sokan ismerősei közül, és ő maga is az utolsó termékeny éveit kihasználva gyorsan akart összehozni gyereket / testvért a gyerekének.

        Kedvelés

    • “Szóval az alkalmazkodást én nem úgy húztam meg, hogy majd néhány év után megtanulja, hanem úgy, hogy bizonyos dolgokban a pici alkalmazkodására, tűrőképességének tágítására alapoztam, másban viszont mi alkalmazkodtunk hozzá.”

      Kb. ugyanaról beszélünk, nyilván amiben már az elejétől tud alkalmazkodni abban lehet erre alapozni. Ugyanakkor azért a legtöbb dolog fokozatosan alakul ki, pl. amikor a 7 hónapos felébredt hajnalban, gondolkozás nélkül felkeltem vele, a 7 évestől már elvárom hogy vaasárnap reggel ne keltse fel az egész családot hajnali 6-kor hacsak nincs valami baj. Olvas, rajzol stb. még akár 1-2 órát is amíg mi is felébredünk. Ilyesmire gondoltam amikor azt írtam, évek alatt alakul folyamatosan az alkalmazkodásuk, és mindig az életkorának megfelelő mértékben kell/lehet azt elvárni.

      Kedvelés

      • Igen, valahogy így. Az újszülöttet megetettem ha nyekkent, akkor is, ha épp marhára kellett (volna) pisilnom, a 2,5 éves akár már azt is megvárhatja, hogy a kötésben végigérjek a soron, és egész jól túléli.

        Kedvelés

  9. “…sok helyen a “szabad játékra nevelés” zászlaja alatt gyerekmegőrzés (se) folyik, így a szülők próbálnak pótolni valamit az óvoda feladatai közül.” Hát ezt kikérem magamnak, minden óvónő nevében!!! Vissza is adhatnám a diplomámat, ha a szülőknek kellene a fejlesztést biztosítani egy óvodai nap után…
    A többivel nagyjából egyetértek. Szerintem is a középút és az egymásra figyelő próbálkozás hozhat minden családtag számára nyugalmat. Én pl. nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy Magyarországon élünk, ahol lehetőségem van 2-3 évig itthon maradni a kisgyerekemmel, nem kell csecsemőként már bölcsire, vagy bébiszitterre bíznom. Az alapok nagyon fontosak. A biztos érzelmi, családi háttérből lehet aztán elindulni, felfedezni a világot.
    Nálunk a CSALÁD van a központban, ez a szeretetközösség a hangsúlyos. Figyelünk egymás igényeire, kettesben is szervezünk programot a férjemmel. Magamra is fordítok időt, és a gyerekeknek is rendelkezésére állok, DE nem vagyok a gyerekeim mártírja, hamar önállóságra neveltem őket. És jól neveltek, nem válogatósak, nincsenek leterhelve, nem tanultak idegen nyelvet 2 évesen… stb.
    Szerintem az a “jó” család, ahol minden családtag elégedett, boldog, legyen akárhány éves.
    És a miénk ilyen! 🙂

    Kedvelés

    • Tapasztalatból tudom – 4 igen rázós óvodai év után – hogy vannak nagyon jó ovik és jó óvónők. De az ellenkezőjét is, úgyhogy sajnos elég sokaknak kellene visszaadniuk a diplomájukat. Nekem személy szerint a legkisebb gondom lett volna hogy nekem kell a fejlesztést, programot stb. biztosítanom, ha a gyerekem jól érezte volna magát az oviban mert pl. szeretettel és odafigyeléssel fordultak volna felé… a legnagyobb gondom az volt, amikor differenciált óvodai bánásmód program bázisóvodájában (akik elég nagy szakmai tekéntélynek örvendenek) az óvónéni felpofozta a lányomat… szóval nagyon vegyesek a tapasztalataink, 3 óvodában szereztünk tapasztalatokat összesen 10 óvónővel (a másodikban pl. 1.5 év leforgása alatt 6 óvónő váltotta egymást a csoportban), ebből 2 volt az akire bármikor nyugodt szívvel bíztam rá a gyerekemet, a többi bár adta volna vissza a diplomáját. Ennek ellenére nem akarok senkit bántani, mindenki a maga lelkiismerete szerint tegye a dolgát 🙂

      Kedvelés

      • Semmi gond! Csak bántotta a szemem… elkötelezett és jó óvónőnek tartom magam /ez szerény volt! :-)/ , de nyilván vannak mások is, mint ahogy minden szakmában…
        A rossz élményeket nagyon sajnálom, főleg a kislányod miatt. A kulcs egyébként ott van, ahol írod: “ha a gyerekem jól érezte volna magát az oviban”, ez az alap. Az én fiam pl. szombat reggelente duzzog, hogy nincs ovi… Az a pofon ügy pedig felfoghatatlan…

        Kedvelés

        • Az utolsó másfél évben szerencsénkre mi is egy fantasztikus oviba és két csodálatos óvónénihez kerültünk, úgyhogy végülis a kislányomnak jó emlék maradt az ovi. Most már iskolás, és imádja. Tegnap este pl. belázasodott, így ma nem ment, hát alig győzöm vígasztalni meg bíztatni hogy nem marad ki semmi fontosból 🙂

          Kedvelés

      • Én is hallok rémtörténeteket óvodákról, óvónőkről, és van, amire nincs mentség. Nem a diplomavisszaadás a kérdés, inkább az, hogy az óvónőt (meg a tanítónőt is, teszem hozzá) főleg, aki 20 éves korától dolgozik, korkedvezménnyel kellene nyugdíjazni, mint a rendőrt vagy a bányászt. Mert a legtöbben 50-55 évesen már nem bírják. És ennek a gyerekek egész életükön át isszák a levét.

        Kedvelés

        • Hát nem tudom… az utolsó másfél évben a két szuper, lelkes, lendületes, imádnivaló óvónéni 57 és 60 éves ebben az évben. Aki megütötte az egy hiszit 40-es volt. A kiégés szinte minden területen nagy probléma Mo-on akár már a 30-as korosztálynál, erre nem megoldás az 55 éves kori nyugdíj… meg hát ennyi erővel az összes nővlrt, orvost és még egy csomó mindenkit nyugdíjazni kellene.. De ez már tényleg nagyon messzire vezet a témától 🙂

          Kedvelés

  10. Olvastam a könyvet, és bocs de nem szerettem. Mondjuk én laktam egy kicsit a franciáknál, ha nem is sokat, de pl azért bölcsit és ott sírni hagyást láttam eleget, hát nagyon nem tetszett. Nekem ez nem egy követendő, kerek gyereknevelési módszernek tűnik, hanem az önzés igazolásának. Persze aki nagyon feláldozza magát, annak jó ha szólnak, hogy a szülő is a világon van. De az arany középút szerintem nem ott van, ahova ő teszi.

    (Hosszasan leírtam, hogy lettek az én gyerekeim meglepően sok mindenben a könyv szerinti értelemben is jó gyerekek egész másfajta, békénhagyós neveléssel, de nagyon bezzegnek hangzott és kitöröltem 🙂 )

    Kedvelés

      • Sziasztok,

        olvastam a könyvet, nagyon tetszett, és a post is nagyon tetszett, Zsuzsa! 🙂
        Én még sajnos nem vagyok gyakorló szülő, így tapasztalatom nincs, hogy mindez hogyan működhet a gyakorlatban.
        Franciaországban elég sokat voltam jópár évvel ezelőtt. Akkor, fiatalon még egyáltalán nem gondoltam a gyereknevelésre, nem is figyeltem ilyen szempontból a családom. Utólag visszagondolva az egyik szembetűnő különbség a most körülöttem lévő, angolszász országban élő kisgyerekesekkel szemben az, hogy Párizsban egy családi ebéd akár 2 órán át is tartott, és egyáltalán nem volt észrevehető, hogy gyerekek is szép számmal ülnek az asztalnál, a felnőttek nyugodtan ettek, beszélgettek.

        Jó hétvégét mindenkinek! 🙂

        Kedvelés

  11. Egy gondolat-foszlány, vagyis egy kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért vállalunk gyereket? A társadalom számára hasznos (fegyelmezett, jólnevelt, alkalmazkodó) állampolgárokat akarunk “szülni” és felnevelni, akikből pl. jó munkaerő válik, vagy létre akarunk hozni egy családnak nevezett szeretetközösséget? Lehet, hogy az utóbbi megléte segíti az előbbi teljesülését.

    Kedvelés

    • A gyerekeket magunknak vállaljuk, a saját és az ő örömükre, és hogy megtanítsuk őket sok mindenre, az életre, és hogy valamikor majd ők is boldog családokat alapíthassanak. A pici babához mi alkalmazkodunk, de úgy alakítjuk ki a napirendet és a szokásokat, programokat, hogy az illeszkedjen a mi életünkhöz, hogy nekünk is jó legyen, meg neki is, mert ő is akkor lesz boldog ha nekünk is jó! És odafigyelünk közben az egészséges testi és szellemi fejlődésére, de ehhez nem kell folyton különórákra cipelni. Nagyon sok apró trükk van, akár az étkezésben (hasonló alapanyagok, mint a mi kajánkhoz, csak kihagyunk/hozzáteszünk valamit, ez megkönnyíti a főzést, s hamar kialakul a családi együtt étkezés), az időzítésben (ha mennünk kell valahova sokat babakocsival, előtte és utána hagyjuk jól kimozogni magát, vagy az alvásidőre tegyük ezt).

      Kedvelés

  12. Visszajelzés: Gyereknevelés: A kisgyerekkor nagy kérdései | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s