Folytatódik a híres gyereknevelési könyveket bemutató sorozat. Aki siet, annak itt egy mondatban a mai kötetünk üzenete: a gyerek legyen sokat a friss levegőn.

A There’s No Such Thing as Bad Weather (Nincs rossz idő) a skandináv gyereknevelést azon oldalról mutatja be, hogy a gyermek hogy kapcsolódik a természethez, ilyen szemszögből hasonlítva össze az amerikai és a svéd kultúrát. A természetközeli nevelést egész filozófiává emeli, ahogy a könyv alcíme mondja: egy skandináv anya titkai az egészséges, ellenálló és magabiztos gyerekek neveléséről. 2017-ben íródott, magyarul nem jelent meg. Örökbefogadási vonatkozása nincs.

Linda Åkeson McGurk újságíró Svédországban nőtt fel, huszonévesen költözött Amerikába amerikai férjével, és Indianában kezdte el felnevelni két kislányukat. Majd apja betegsége miatt egy fél évre visszaköltözött a vidéki Svédországba a gyerekekkel, akik akkor 4 és 7 évesek voltak. A könyv ezen tapasztalatokat foglalja össze, végig a gyerek és a természet kapcsolatát helyezve középpontba. Emellett számos kutatást idéz (persze olyanokat, amelyek az ő elméletét támasztják alá), és további olvasnivalókat is ajánl. A teljesítményhajcsár Tigrisanya után ezzel a könyvvel visszatérünk a Vekerdy-féle univerzumba, ez a könyv neki is tetszene.

A könyv címe egy svéd mondást idéz: nincs rossz idő, csak rossz ruha. Minden svéd kisgyerek milliószor hallotta. Persze, mert ha esőben, hóban, szélben, fagyban nem mennének ki, akkor az év nagy részében a lakásban tartózkodnának a svédek. Az írónő úgy nőtt fel, hogy teljesen természetes volt számára esőben, hóban a szabadban játszani, szenvedélyes túrázó lett, és ebben a szellemben akarta nevelni a gyerekeit is. Amerikában azonban ez nem könnyű. Ő hiába lelkesíti fel a gyerekeit, hogy menjenek ki hóembert építeni, a havas játszóterek, parkok töküresek, mindenki otthon kuksol. Mikor mínusz nyolc fokban testvérfellépős babakocsival és két kutyát sétáltatva indul el az óvoda felé (800 méter!), többen lefotózzák, akkora kuriózumnak számít, hülyének nézik, vagy ami még rosszabb, azt feltételezik a környékbeliek, hogy nincs autója. Az iskolában a gyerekeket alig viszik ki a levegőre, ha egy-két felhő van az égen, akkor inkább benn tartják őket, de büntetésből vagy tanulás miatt is megvonják a szünetet. Egyes gyerekek télen kabát nélkül érkeznek iskolába, mert a garázsban szállnak be a kocsiba, nem is érintkeznek a levegővel. A családi bölcsiben a lánya nem a kertben tanul totyogni, ahogy Linda szeretné, hanem egész nap tévét néz. És mikor a közeli természetvédelmi területre mennek kirándulni, az anyát megbírságolja egy rendőr, mert a kislányok térdig belegázoltak az ott levő tavacska vizébe, márpedig ez tilos a fertőzésveszély miatt.

Svédországban ezzel szemben a földi paradicsomba csöppen a család. Az oviban, iskolában minden időben kiviszik a gyerekeket a szabadba, persze eső- vagy fagyálló ruhában, és utána az intézmények szárítógépbe dobják a vizes göncöket. A szülők simán tartanak télen a szabadban szülinapot, egy jó kis szánkózópartit. A gyerekek a délutánokat a kertben vagy az erdőben töltik, nem különórákon. A négyévest nem írni, számolni tanítják az oviban, hanem engedik saját tempójában felfedezni a világot, a másodikost sem a kompetenciateszttel nyomasztják az iskolában, hanem sokat játszik. A menzán bio alapanyagokat használnak, a gyerekek mégis megeszik, és nem csak a spagettit, az alsósok már sokat tudnak a környezet védelméről. A felnőttek természetesnek veszik, hogy a gyerek kinn játszik a kertben, nem aggódják halálra magukat sem a különböző veszélyek miatt, de azért sem, hogy emiatt lemarad a tanulásban. 7-8 éves gyerekek önállóan közlekednek a lakásuk környékén, akár az erdőben is, vagy egyedül maradnak otthon egy-két órára. A fél év leteltével két stramm, magabiztos, nyitott gyerek érkezik vissza Amerikába, akik remekül szórakoztak Svédországban, pedig nem vették őket körül játékhegyek, és végre a kiránduláshoz is megjött a kedvük.

→ olvasásának folytatása

Avagy: a könyv, amin Vekerdy elsírná magát!

A blogon időnként szemlézek az örökbefogadáshoz nem kapcsolódó gyereknevelési könyveket is. Az eddigi munkák jellemzően abba az irányba illeszkedtek, miszerint a gyerekkor az önfeledt játék ideje, a gyerek nem kis felnőtt, ne halmozd el különórákkal, inkább kiegyensúlyozott lelke legyen és jó viszonya a szüleivel, és persze hagyjuk önmaga lenni.

A ma recenzált könyv ezen eszméket szemen köpi. Amy Chua A tigrisanya harci himnusza (Battle Hymn of The Tiger Mother) című memoárjáról lesz szó, amely a szerző állítása szerint a kínai gyereknevelési gyakorlatba enged bepillantást. A 2011-es amerikai kötet máig nem jelent meg magyarul, de 30 más nyelven és számos formátumban elérhető (én németül és hangoskönyvben vettem magamhoz). Nem gyereknevelési szakkönyv, a szerző nem pszichológus vagy pedagógus, hanem jogász, a kötet a saját családi életük két évtizedének krónikája.

A bestsellerré vált és óriási vitát kiváltott munka arról szól, hogyan nevelte Amy Chua két lányát Amerikában a “kínai” módszerrel, és hogyan ért el náluk valóban nem mindennapi sikereket, már ha a külső eredményeket nézzük. Általános iskolában a két lány kitűnő tanuló, matekból két évvel a saját évfolyamuk előtt járnak, kétnyelvűek (angol és mandarin), és mindketten magas szinten játszanak egy-egy hangszeren, nyilvános fellépéseik vannak. Emellett szófogadóak, jólneveltek, csinosak, tisztelettudóak a felnőttekkel, nem csavarognak, nem számítógépes játékokkal töltik az idejüket. Ezen eredményeket sok szülő megirigyelné. És a másik oldal: Chua rögtön a könyv elején kis listát ad, mi mindent nem volt szabad a lányainak. Tévézni, számítógépes játékot játszani, a legjobbnál rosszabb osztályzatot hazavinni, ottalvós bulikra és zsúrokra elmenni, osztályelsőnél rosszabbnak lenni, fellépni az iskolai színielőadáson, a szabadidejüket maguknak beosztani, elmulasztani a hangszeres gyakorlást, más hangszert választani, mint amit az anyjuk eldöntött helyettük. → olvasásának folytatása

Múltkor nagy érdeklődést váltott ki a „spenótos” gyereknevelési könyv, most egy másikról számolok be. Direkt örökbefogadási vonatkozása nincs. Jo Frost A kisgyerekkor nagy kérdései című könyvét recenzálom. Ő ezalatt a 14 hónapos és 5 éves kor közötti időszakot érti. Mivel két ilyesmi korú gyerekem is van, nagy izgalommal vágtam bele az olvasásba.

A Szuperdada sorozatból ismert Jo Frost bébiszitterként dolgozott másfél évtizedig. Tehát nem pszichológus, nem gyerekorvos, nem szülő, a nézőpontja a gyerekkel professzionálisan foglalkozó személyé.

A könyv nagyon gyakorlatias, higgadt, és a keretek fontosságát hangsúlyozza. Rögtön a szülő lelkével kezdi a kötetet, a bevezetőben hosszan foglalkozik a dolgozni kényszerülő szülő érzéseivel, és arra buzdít: ha már így döntöttél, ne érezz bűntudatot, viszont a napi 2-3 órát töltsd tartalmasan és örömmel a gyerekkel! → olvasásának folytatása

Kísérlet: gyereknevelési könyvet recenzálok, az örökbefogadáshoz nincs köze. Mit szóltok? Legyen néha ilyen? Pamela Druckerman: Nem harap a spenót című könyve az első. Nekem izgalmas olvasmány volt, beszélgessünk róla!

Ez a könyv kicsit bonyolult alaphelyzetből indít: egy amerikai újságíró írta a francia gyereknevelési szokásokról. A szerző, Pamela New Yorkból költözött Párizsba, ahol egy angol-amerikai vegyes házasságban nevelgeti három gyerekét, és meglepve tapasztalja, milyen jól neveltek a francia gyerekek. Fontos hangsúlyozni, hogy amihez viszonyít, azok a New York-i, középosztálybeli családok, és új ismerősei pedig párizsi, szintén középosztálybeli, dolgozó anyák.

Az általa ismert amerikai kisgyerekes anyák hajszoltak, kialvatlanok, bűntudatosak, és mindenek elé helyezik a gyereket. Ott normálisnak számít, hogy egy egyéves baba többször megébred éjjel, hogy a gyerekek csak “gyerekkajákat” esznek, nem köszönnek, hogy a szülők egy vacsorát nem tudnak nyugodtan elkölteni mellettük. A gyerek tehetségét korán fejlesztik, babaúszásra, babanyelvórára viszik, fejlesztő játékokkal veszik körül őket, később is versengenek a szülők a különórák számában, aggályos gonddal választják ki a legjobb óvodát és iskolát.

A francia anyák, akikkel a szerző találkozott, ezzel szemben nyugodtak, lazák, csinosak, szülés után gyorsan visszafogynak, nem viszik különórákra a totyogót, viszont megtanítják szépen köszönni, szépen enni, és egyedül játszani. Már csecsemőként bölcsődébe adják, és nincs bűntudatuk. Ja, a francia gyerekek négy hónaposan átalusszák az éjszakát. A fő különbség: ott a családba érkezik a gyerek, és alkalmazkodik annak rendjéhez, nem a gyerek köré szerveződik az élet. → olvasásának folytatása