Gyereknevelési könyvek: Tigrisanya

Általános

Avagy: a könyv, amin Vekerdy elsírná magát!

A blogon időnként szemlézek az örökbefogadáshoz nem kapcsolódó gyereknevelési könyveket is. Az eddigi munkák jellemzően abba az irányba illeszkedtek, miszerint a gyerekkor az önfeledt játék ideje, a gyerek nem kis felnőtt, ne halmozd el különórákkal, inkább kiegyensúlyozott lelke legyen és jó viszonya a szüleivel, és persze hagyjuk önmaga lenni.

A ma recenzált könyv ezen eszméket szemen köpi. Amy Chua A tigrisanya harci himnusza (Battle Hymn of The Tiger Mother) című memoárjáról lesz szó, amely a szerző állítása szerint a kínai gyereknevelési gyakorlatba enged bepillantást. A 2011-es amerikai kötet máig nem jelent meg magyarul, de 30 más nyelven és számos formátumban elérhető (én németül és hangoskönyvben vettem magamhoz). Nem gyereknevelési szakkönyv, a szerző nem pszichológus vagy pedagógus, hanem jogász, a kötet a saját családi életük két évtizedének krónikája.

A bestsellerré vált és óriási vitát kiváltott munka arról szól, hogyan nevelte Amy Chua két lányát Amerikában a “kínai” módszerrel, és hogyan ért el náluk valóban nem mindennapi sikereket, már ha a külső eredményeket nézzük. Általános iskolában a két lány kitűnő tanuló, matekból két évvel a saját évfolyamuk előtt járnak, kétnyelvűek (angol és mandarin), és mindketten magas szinten játszanak egy-egy hangszeren, nyilvános fellépéseik vannak. Emellett szófogadóak, jólneveltek, csinosak, tisztelettudóak a felnőttekkel, nem csavarognak, nem számítógépes játékokkal töltik az idejüket. Ezen eredményeket sok szülő megirigyelné. És a másik oldal: Chua rögtön a könyv elején kis listát ad, mi mindent nem volt szabad a lányainak. Tévézni, számítógépes játékot játszani, a legjobbnál rosszabb osztályzatot hazavinni, ottalvós bulikra és zsúrokra elmenni, osztályelsőnél rosszabbnak lenni, fellépni az iskolai színielőadáson, a szabadidejüket maguknak beosztani, elmulasztani a hangszeres gyakorlást, más hangszert választani, mint amit az anyjuk eldöntött helyettük.

Az Amerikában, amerikai világi zsidó férjjel élő, kínai származású Chua folyamatosan összehasonlításokat tesz a “keleti” és “nyugati” szülők között. Szerinte a keleti szülők a gyerek jövőjét tartják szem előtt, a gyerekkort felkészülési időnek tekintik, és trénerként ösztökélik a gyereket minél jobb teljesítményre, iskolai és versenyeredményekre, hangszertanulásra, hogy majd megállja a helyét az életben. Eközben nem különösebben érdekli őket, ha a gyerek esetleg nem kedveli őket, nem ez a cél. A nyugati szülők ezzel szemben szerinte azt akarják, hogy a gyerek szeresse őket, hagyják, hogy maga döntse el, mit szeretne csinálni a szabadidejében, a kevésbé jó teljesítményt is dicsérik, hogy a szegény gyerek pszichéje ne károsodjon, s összességében ezzel egy társadalmi elpuhulásnak ágyaznak meg. Ő a keleti nevelési stílussal magyarázza, hogy egyes területeken (zene, tudomány) az ázsiai bevándorlók annyira sikeresek. Férjével ezért megbeszélik, hogy a gyerekeket kínai módon fogják nevelni, azaz főleg a mama, aztán a férj (jogász, író) néha bele-beleszól a dologba, de nagyjából tudomásul veszi.

A könyvnek jó kétharmadát a zenei nevelés leírása teszi ki. (Az összes többi elvárást szemlátomást különösebb nyomás nélkül megugorják a gyerekek.) Az idősebbik lány, Sophia zongorán, a kisebbik, Lulu hegedűn játszik és ér el tényleg nem mindennapi sikereket. Sophia kamaszként a Carnegie Hallban lép fel, Lulu zenekarban szerepel. A két lány, “két amerikai csodagyerek” Budapesten is fellépett közösen tíz évvel ezelőtt a Múzeumok Éjszakáján. Mindennek kőkemény ára van. A lányok 3 évesen kezdték a zenetanulást, a hangszert anyjuk választotta ki számukra. Naponta akár hat órát is gyakorolnak a hangszeren, mindig. Vakációban is, utazáson is, a zeneórák és fellépések után is, hónaljig begipszelt lábbal is.

„Semmi nem élvezetes addig, amíg nem vagy jó benne. Hogy jó legyél bármiben, dolgoznod kell, és a gyermekek maguktól sosem akarnak dolgozni”

– vallja Chua. Motiválásképpen a szerző nagyjából mindent elkövet, ami a nyugati nevelésben tiltólistán van. Kendőzetlenül leírja, hogy kizárja a hároméves lányát télen a lakásból, mert az csapkodja a zongorát legelső alkalommal, nem hajlandó szépen egyesével leütni a billentyűket. Folyamatos alkudozással, zsarolással, megvesztegetéssel, fenyegetéssel veszi rá a gyerekeket a gyakorlásra, különösen a lázadó alkatú kisebbet, Lulut. Hol azt ígéri, hogy kutyát vesz, máskor azzal ijesztgeti a kislányt, hogy elégeti az összes plüssállatot. Állandóan a saját, még sokkal keményebb gyerekkorára hivatkozik. Az örökbefogadás szó egyszer szerepel a kötetben: mikor a kiskamasz Lulu egyre jobban lázad az anyja és a hegedű ellen, akkor fenyegeti meg a mama, hogy örökbe fogad egy harmadik gyereket Kínából, aki majd egyszerre három hangszeren fog játszani. Összehasonlítgatja a testvéreket. Simán közli a hatéves lányával: “a nővérednek kilencéves korában volt az első koncertje, de biztos vagyok benne, hogy ha gyakorolsz, neked még előbb lesz”. Szemétnek (garbage) titulálja a lányát, visszatérő frázisa: “szégyent hozol a családra” – például azzal, ha a lányok nem írnak és mondanak el egy formás beszédet az egy napja meghalt nagyanyjuk temetésén, vagy az apjuk ötvenedik születésnapján. Chua ezt úgy ideologizálja meg: ő képesnek tartja a gyerekeit a jobb teljesítményre, és nem sérti meg őket azzal, hogy kevesebbel beéri tőlük. Az élet minden területén maximalista. A négyéves lányának visszadobja a születésnapi üdvözlőkártyáját, mert szerinte a gyerek nem szentelt neki elég erőfeszítést, csak odafirkantott valamit. Persze, sokszor megy a gyakorlás ilyen eszközök nélkül is, és jobb pillanatokban a lányoknak sok örömük telik a zenében, Chua maga is leírja, hogy ezen élmények nélkül a kisebbik lányával már feladata volna.

Ha még nem volt elég, közlök egy kis idézetet a könyvből, Felicitász fordításában.

Chua leírja, hogy hogyan küzdött az akkor hétéves kisebbik lányával, Luluval, aki éppen egy nehéz zongoradarabot próbált megtanulni, Jacques Ibert A kis fehér csacsi című darabját, amelyben a jobb és a bal kéz különböző ritmust játszik, és a két ritmusból együtt lesz egy vidám kis csacsi vágtatása a réten. Lulu képtelen volt összerakni a darabot, a két kéz adta különböző ritmusok egymásba olvadtak, és néhány ütem alatt az egész szétesett. Chua egy hétig, ahogyan írja, “egyfolytában” gyakorolt vele, előbb külön-külön a jobb és bal kéz technikáját, aztán a kettőt együtt. Egy hét után, a következő zongoraórája előtti estén, a gyereknek elege lett. Kijelentette, hogy feladja, és egy nagyot toppantva ellépett a zongora mellől.

” – Ülj vissza a zongorához, most azonnal – mondtam.

– Nem tudsz rákényszeríteni.

– Ó, dehogynem.

A zongoránál aztán Lulu megfizettette velem a határozottságomat, csapkodott, rúgott, ütött. Megragadta a kottát és darabokra tépte. Akkor összeillesztettem a kottát és egy műanyag iratvédőbe beragasztva adtam neki vissza, hogy többé ne tudja eltépni. Aztán kivittem Lulu babaházát a kocsiba, és kijelentettem, hogy a részeit egyenként fogom a szeretetszolgálatnak adományozni, ha holnapra nem tudja a zongoradarabot tökéletesen eljátszani.

– Azt hittem, mész a szeretetszolgálathoz – mondta Lulu később. – Miért vagy még mindig itt?

Erre megfenyegettem, hogy nem kap ebédet, nem kap vacsorát, nem kap ajándékot se karácsonyra, se hanukkára, se a születésnapjára, két évig, három évig, négy évig. És amikor ezután még mindig hibásan játszotta a darabot, megállapítottam, hogy szándékosan lovalja bele magát a hisztibe, és most már hagyja abba ezt a szánalmas önsajnálatot, lustaságot és gyávaságot.

Jed belépett és félrehívott engem. Felszólított, hogy hagyjam abba a gyerek további sértegetését – de hát én nem sértegettem Lulut, én motiváltam -, és hogy szerinte a fenyegetések egyáltalán nem fognak ezen a helyzeten segíteni. Emellett – mondta a férjem – lehetséges, hogy Lulu tényleg nem képes még ilyen szintű technikára. Lehet, hogy még nincs ilyen szinten a koordinációja, felmerült-e bennem ez a lehetőség?

– Te nem hiszel a gyerekben – mondtam vádlón.

– Ez nevetséges – felelte a férjem felháborodva. – Természetesen hiszek benne.

– Sophia el tudta játszani ezt a darabot, amikor ennyi idős volt.

– De Lulu és Sophia különböző személyek – mutatott rá a férjem.

– Jaj ne… ezt ne! – mondtam égre emelt tekintettel. Aztán szarkasztikusan kifigurázva megszólaltam: – Mindenki egyedi és különleges, a maga sajátos módján. A lúzerek is egyediek és különlegesek, a maguk sajátos módján! … De ne aggódj, édesem, egy ujjadat se kell megmozdítanod. Én hajlandó vagyok odatenni magam, amennyire csak szükséges, és boldogan leszek az a szülő, akit a lányok utálnak, te pedig lehetsz népszerű azzal, hogy palacsintát sütsz és kiviszed őket a Yankees meccsre.

Kihúztam magam és visszamentem Luluhoz. Bevetettem minden fegyvert és taktikát, ami csak eszembe jutott. Gyakoroltunk, vacsoraidő alatt is végig, bele az éjszakába, és nem engedtem Lulut felkelni a zongora mellől, enni sem, inni sem, vécére menni sem. A ház háborús övezetté változott, a hangomat elvesztettem a kiabálásban, és fejlődés csak visszafele irányba látszott, lassanként magam is kételkedni kezdtem az egészben.

És aztán, váratlanul, Lulu megcsinálta. A darab összeállt, a jobb és a bal kéz külön-külön játszotta a maga zavartalan ritmusát, és a darabban megtalálták egymást, csak így, egy pillanat alatt, varázsütésre.

Lulu is észrevette az áttörést, nem csak én. A lélegzetem is elakadt. A gyerek pedig újrapróbálta, félénken, és aztán nagyobb önbizalommal telve, gyorsabban, és a ritmus ott volt, hibátlanul. És Lulu arca a következő pillanatban felragyogott.

– Anya, nézd – ez könnyű!

És ezután újra és újra el akarta játszani a darabot, és nem akart felállni a zongora mellől. Aznap éjszaka átjött mellém, az ágyamban aludt, összebújtunk és szorosan-szorosan megöleltük egymást, hogy szinte a csontjaink ropogtak. Amikor néhány héttel később egy fellépésen eljátszotta A kis fehér csacsit, más szülők odajöttek hozzám, azzal, hogy “Micsoda tökéletes kis darab Lulunak… olyan kis vagány, és annyira ő.

Ez egy olyan eset volt, amikor végül Jed is elismerte az érdemeimet.”

 

Mindez az anyától is kemény áldozatokat kíván. Chua saját zenei neveltetése nem elegendő, folyamatosan képzi magát a lányaival együtt, napi több órán át ő is a zongora/hegedű mellett ül a gyakorló gyerekkel, távollétében hosszas instrukciókat ír a gyakorlásra, folyamatosan keresi a legjobb hangszert, tanárt, iskolát, továbblépési lehetőséget. Simán feláldozza az összes szabadidejét vagy a családi nyaralás árát a lányok zenei neveltetésére. És emellett saját karrierje van, nem is akármilyen. Jogászprofesszor a Yale-en, tanít, rangos lapokban publikál, és a Tigrisanyán kívül több politológiai bestsellert is írt. A kínai anya nem pihen, vallja Amy. Minden percét vagy munkával, vagy a családjával tölti, neki elképzelhetetlen, hogy a barátnőivel elutazzon egy pár napos kis kikapcsolódásra, a hivatalos útjait is igyekszik megrövidíteni, de még a saját egyetemi fogadóórájáról is kiszökik, hogy zeneórára fuvarozza a lányait, kikérve mondjuk őket egy “haszontalan” technika-, vagy tornaóra alól.

Külön vicces, ahogy Chua a kreativitást ösztönző iskolai projektekről ír. A rajzórát és hasonlókat eleve feleslegesnek tartja, színdarabban nem engedi a lányait fellépni, és csendesen szentségel, mikor a nemzeteket bemutató iskolai fesztiválra kameruni népviseletet és ételt kell prezentálni, amit persze az anya főz meg. Ő ezt az időt inkább gyakorlással vagy “hardcore” tanulással töltené. A környezete viszont azt nem érti, hogyhogy soha nem érnek rá a lányok egy gyerekzsúrra. Márpedig ez a helyzet, nekik minden nap gyakorolni kell több órát, szombaton éppúgy, mint kedden.


A család nagyon összetartó. Mindenhova együtt mennek, a szülők a hivatalos útjaikra is viszik a lányokat. Mikor a kisebbik lánynak kilenc óra autóútnyira van egy meghallgatása, fel se merül, hogy ne tartson velük a begipszelt lábú nővére is, mert ők egy család, és támogassa a húgát a nehéz helyzetben. Mikor az anyósa leukémiás lesz, Chua ragaszkodik hozzá, hogy az ő lakásukba költözzön a lábadozás idejére. Nincsenek túl jóban, a férj – amerikai módra – ellenzi az ötletet, de a kínai modellben az idősek ápolása a gyerekek dolga, kész. (Oké, egy ápolónővel együtt költözik be, de a férj még így is nagyon furcsállja a dolgot.) Ekkor sok mindent megbocsátunk a tigrisnőnek. Ez a nagymama volt az, aki hiába könyörgött Chuának, hogy egy teljes napot hadd tölthessen kettesben egy-egy unokával, ez nem fért bele a szigorú programba.

Chua egy bizonyos embertípust testesít meg: örökké aktív, nem tud pihenni, utálja a masszázst és a karibi vakációkat, a kisbabás otthonlét alatt könyvet ír, az egyik lánya szerint még nyaralásokon is nyüzsög, a programot szervezi, e-mailezik vagy kutyát sétáltat. Chua az élet minden területét versenynek fogja fel. Mikor kutyát vesz (ami kínai szemszögből egy óriási asszimiláció, egy gyér pénzű első generációs bevándorló családban elképzelhetetlen, hogy időt és pénzt szánjanak egy haszontalan állatra), természetesen kutyaiskolába viszi és felméréseket böngész, hol helyezkedik el a szamojéd a különböző kutyafajták intelligencia szerinti rangsorában, még a blökiből is ki akar hozni valami rendkívüli teljesítményt. Maga is megvallja, hogy a boldogság koncepciójával egyszerűen nem tud mit kezdeni. Ő a siker “ördögi körében” hisz, azaz hogy a sok gyakorlás majd jártasságot ad, ami meghozza a sikert, és így a kedvet a még több erőfeszítéshez. A sikert ő külső sikerben méri, nagyon fontos neki mások elismerése, visszajelzése. A lányok egy-egy fellépése köré megarendezvényeket szervez, ahol mindennek tökéletesnek kell lennie. Ugyanezt a tökélyt hajszolja a családi eseményeknél is, mint az említett temetés, a szülinapok vagy a lánya bat micvója. Nekem ebbe a vonalba illeszkedik azon döntése is, hogy a gyerekeknek mandarin nyelven kell tanulniuk. Mivel ő nem ezen a kínai nyelven beszél, egy bébiszittert bíznak meg a nyelv betanításával. Azt valahogy jobban értettem volna, ha Chua a saját kínai nyelvjárását adja át a lányainak. A könyvben többször szerepel az a feszítő ellentmondás, hogy míg kívülről tökéletes családnak tűnnek, és mindenki dicséri a lányok tehetségét, zenei érzékét, Chua tudja, hogy ez milyen drill és ordítozás árán valósul meg. A közös családi nyaralásokon is egy bizonyos külső képnek, elvárásnak kell megfelelni, (és persze ekkor is napi több órát gyakorolni!),  a végső összetűzést az váltja ki, hogy az anya ragaszkodik hozzá, Moszkvában a 13 éves lánya megkóstolja a kaviárt. Mert így kell utazni, aki nem így tesz, az egy elkényeztetett, hamburgerzabáló amerikai tinédzser.

Mikor azt gondoljuk, ennél többet már nem lehet gyakorolni, akkor Chua elviszi Lulut egy rangos művészeti iskola meghallgatására, és kiderül, ez bizony édeskevés, további megfeszített felkészülés szükséges, hogy legyen esélye. Persze ismét az egész családtól, ebben az időben a hétvégék tanulással, gyakorlással, Chua részéről pedig próbákra és zeneórákra való fuvarozással telnek, 1-2 szabad óra marad, amit a család együtt tölt el. A rangos iskolába pedig egyre több ázsiai és kelet-európai diák kerül be, akiknek a szülei a felemelkedés lehetőségét látják a zenei karrierben.

Érdekes kérdése a könyvnek, mi is a tehetség. Chua nem várta ki, hogy a lányainak mihez lesz érzéke, hanem háromévesen nekilátott az általa kiválasztott hangszer tanulásának. Az kiderül, hogy a lányok valószínűleg igen jó értelmi képességeket hoztak, állítása szerint Sophia másfél évesen ismerte az ábécét (képzelhetjük, mivel telt a csecsemőkora), és háromévesen Sartre-t olvasott (amit kétlek, hacsak nem írt Sartre valami előhangot a Boribonhoz). A kínai modell nem hisz a tehetségben, a szülő eldönti, mi a jó a gyereknek, majd a végtelen mennyiségű gyakorlás meghozza a sikert. Aztán vicces módon a környezet mindig a lányok zenei érzékét dicséri, ők egy ösztönös képességet látnak, nem az erőfeszítést. Chua leírja, az általa ismert nyugati szülők napi fél-egy óra gyakorlást követelnek meg, nem csoda, hogy a különböző versenyeken az ázsiai tanulók szerepelnek jobban.

A könyvben mindaz benne van, amit én sokszor hiányolni szoktam: a háttér. Hogy neveltetését, szemléletét megértsük, Chua a négy nagyszülőig levezeti a családtörténetét, és a férje felnövekedését is bemutatja. Nagyon érdekesek az összehasonlítások. Férje, az amerikai világi zsidó Jed szülei (akik azóta el is váltak), annak idején simán utazgattak a gyerekek nélkül is, és szívesen mentek mindenféle egzotikus helyekre, ahol egyszer majdnem el is rabolták őket. Chua szülei sehova sem mentek a négy lányuk nélkül, ezért csak a legolcsóbb motelekre futotta, és a klasszikus európai városokat nézték meg. Chua nem titkolja el a saját szakmai útkeresését, csetlés-botlását, bénázásait sem. Őszinte, a saját kárára is, egyébként az egész könyvnek nagyon szórakoztató, önironikus a hangneme.

Chua árnyalt, például tisztán látja, hogy több évtizednyi amerikai életforma alatt az ő, már idős szülei is mennyit változtak. Mikor az ő legkisebb húga Down-szindrómával született, az anyja először kétségbeesett – nem kell magyarázni, egy ilyen teljesítményközpontú kultúrában mennyi helye van egy fogyatékos embernek -, majd beleásta magát a gyerek fejlesztésébe. Vég nélkül kirakósozott, rajzolni és olvasni tanította. A lány azóta két aranyérmet szerzett úszásból a fogyatékosok Speciális Olimpiáján. A szülők idővel sokkal aktívabbak lettek politikailag, és a gyereknevelésben is sokat finomodott a nézetük. Míg Chuát kőkemény teljesítménycentrikus elvek mentén nevelték, most a szülei őt intik sokszor, ne legyen olyan kemény a kisebbik lányával, mert ma már nem olyan idők járnak. A másfél évtizedet átfogó történet a fontosabb családi eseményeket is közli, a nagymama halála vagy a nővér rákja drámai fordulatokat hoznak a család életébe. És közben a gyerekek nőnek. A nagyobbik leánnyal egész jól működik Chua elképzelése, legalábbis Sophia kamaszkorára szépen tanul, magától gyakorol és ritkán tesz panaszt. De húga, Lulu – Chua szerint ugyanolyan makacs egyéniség, mint ő – lázad, és a kiskamaszkortól kezdve szinte irányíthatatlanná válik. Persze, ekkor is kitűnő tanuló és kétnyelvű, csak hegedülni nem hajlandó, valamint ellenszegül az anyjának, ami egy kínai családban nem történhetne meg.

Ha beleképzeljük magunkat egy pénz és kapcsolatok nélkül, eltérő bőrszínnel a sikerközpontú Amerikába érkező bevándorló család helyzetébe, ahol a felemelkedés egyetlen lehetősége a gyerek tanulása, akkor kicsit jobban érthető, miért akarják ezek a szülők minden eszközzel a lehető legjobb teljesítményt kipréselni a gyerekükből. “Kétszer, háromszor annyit kell teljesítened, mint másoknak, hogy észrevegyenek” – ezt a kredót nagyjából minden sikeres színes bőrű ember hallotta párszor a gyerekkorában. A háttérben egy más értékrend áll: míg Amerikában az egyén és a szabadság van a középpontban, Kínában a család és a közösséghez tartozás, annak tisztelete. Az amerikai szülők azt vallják, hogy a gyerek nem akart megszületni, tehát különösebbel nem is tartozik a szüleinek, szemben a kínai mentalitással, ahol a gyerek örök hálával tartozik a szüleinek, és a szülei tudják a legjobban, mi a jó neki. Szóval ez nem a “gyerekszadizás bibliája”, hanem valóban két kultúra találkozásának a leírása. Chua képes belülről is, kívülről is látni a kínai modellt, ennek köszönhetően tudja leírni a különbségeit az amerikai gyakorlathoz képest. Tegyük hozzá, az amerikai jómód, és a gyerekeket erősen megcélzó fogyasztói társadalom valóban sokkoló lehet annak, aki egy szegény országból érkezik, nekem is elkerekedett a szemem, mikor Nia Vardalos színésznő a hároméves lányát egy gyerek-manikűr szalonba vitte, ahelyett, hogy otthon levágta volna a körmeit.

Az igen művelt Chua bizonyos dolgokról nem tud, amik nálunk pszichológiai közhelynek számítanak. Második gyereke születésekor anyósa figyelmezteti a testvérféltékenységre, amit az asszony túlzott pszichologizálásnak vél, hisz “Sophia szereti a kishúgát és örül neki”. Bennem felmerült, mennyit tudunk valójában az lélekről, hisz a pszichológia tudománya nagyrészt európai és amerikai tudósok által és ilyen embereken végzett kísérletek alapján alakult ki.

A Time magazin fotója. 2011-ben a száz legbefolyásosabb ember közé választották Chuát

Fontos látni, hogy a “kínai nevelés” (Chua használja az ázsiai vagy a bevándorló kifejezéseket is, szerinte ez a stílus az Ázsiából Amerikába bevándoroltakra jellemző) ugyanakkor a könyvben egy fikció. Chua lányai sosem éltek Kínában, nem is néznek ki kínainak, Lulu egyik visszatérő érve az anyjával folytatott vitákban, hogy ő nem kínai. Chua maga sem élt sosem Kínában, sőt már az ő szülei sem – a nagyszülei a Fülöp-szigetekre vándoroltak ki a világháború táján, majd később onnan Amerikába. Tehát, ő igazából nem tudja, hogy mennek most a dolgok Kínában. A kötet egy kulturális asszimiláció története is. Chua maga is bevallja, hogy a mai, szabadság- és gyerekközpontú amerikai légkörben a “kínai nevelés” csak zárt ajtók mögött, titokban történhet, a környezet nem fogja megérteni és támogatni. Amerikai zsidó férje a “jó rendőrt” alakítja, aki palacsintát süt a kislányoknak, biciklitúrákat, közös tekézést szervez a családnak, szemben a gyerekeket és magát végsőkig kizsigerelő asszonnyal. Chua egyedül harcol a világgal szemben. Az amerikai iskolában növekvő gyerekek, főleg a lázadó Lulu pedig egyre öntudatosabbak. Chua már az alcímben értesíti az olvasót, hogy végső soron kudarcot vallott, és ami a kínai kultúrában elképzelhetetlen lenne: a tizenhárom éves lánya megszégyenítette, és ő feladta. Lulunak, többévi harc után, és a kaviárevés kapcsán kirobbanó csúnya összetűzés után nem kellett folytatni a hegedűt, amiben pedig nagyon ígéretes volt. Ez az a perc, ahol Tigrisanya új célt keres magának, ez az itt recenzált könyv megírása, amit teljes egészében egyeztetett a férjével és gyerekeivel is. A könyv még a következő egy évet fedi le, ekkor Lulu versenyszerűen teniszezni kezdett, és itt hasznosította azt a kitartást, céltudatosságot, amit az anyja belevert az első éveiben. Tigrisanya ebben is próbál még helikopterkedni, de a kamaszlány ezt már lerázza magáról. Chua ekkor jut el annak bevallásáig: a kínai nevelés, ha beválik, nagyszerű eredményeket hoz, de ha kudarcot vall, akkor nagy kudarc. Itt jut eszébe saját apjának példája, aki egy sokgyerekes bevándorlócsaládban felnőve, az állandó összehasonlítgatásba és kioktatásba úgy belefáradt, hogy felnőttként soha többet nem nyitotta rá az ajtót a szüleire. Chua a könyv végére szülőként is asszimilálódott, és a gyerekkel való kapcsolatát helyezte előrébb, amerikai módra, a teljesítmény hajszolásánál.

Felmerülhet, hogy ez valóban kudarc-e, és ha az, akkor mi az oka. Eleve rossz volt a módszer? Vagy hogy Chua egyedül képviselte a “kínai nevelés” eszméjét egy teljesen más környezetben? Az, hogy túlzottan erőltette az egyébként szívesen hegedülő lányát? Vagy hogy a kamaszkor érkezésével nem vett vissza a korábbi módszereiből?

A könyv megjelenése óta eltelt nyolc év. Mi van most a lányokkal? A húszas éveik elején járnak, mindketten a Harvardon diplomáztak. Nem lett belőlük profi zenész, de barátok nélküli zombi sem. Sok területen aktív, társadalmilag felelős fiatal nők, akik minden fórumon kiállnak az anyjukért. Sok interjút adtak, amiben elmondják, bár kemény volt a napi több órás kötelező gyakorlás, összességében hálásak a gyerekkorukért, megtanultak küzdeni, és nagyon összetartó volt a családjuk. Valószínűleg tényleg több időt töltött velük a mama, mint a kortársaikkal. Az egyetem elkezdése óta pedig – szemben az évfolyamtársaikkal – a szüleik teljesen leszálltak róluk és nem szólnak bele az életükbe. A könyv kapcsán Chua rengeteg támadást kapott, gyerekeit kikiáltották a legrémesebb sorsú amerikai gyerekeknek, de megvádolták azzal is, hogy sztereotip képet fest az ázsiaiakról. Ez tovább fokozta a családi összetartást. Lulunak különösen fájt, hogy míg a kritikák anyját szörnyetegként állították be, őbenne a lázadó hősnőt látták és szimpátiával kezelték. Most azt mondja, ő is tigrismódra akarja majd nevelni a gyerekeit, és az ő önbizalma nem a szülei dicsérgetéséből fakadt, hanem tényleges teljesítményekből.

Miért mutatom be ezt a könyvet a blogon? Semmiképpen sem azért, hogy egy frissen örökbefogadott gyerekkel ezt a programot bárki végrehajtsa. (Egy mentálisan erős, biztos érzelmi körülmények közt élő, kivételes képességű gyerek lehet, hogy kibírja, ahogy Chua első lányánál is működött a modell, ha nem születik második gyereke, valószínűleg ma is meg lenne győződve a kínai nevelés felsőbbrendűségéről.) Inkább azért, hogy egy ilyen, a mi fogalmaink szerint szélsőséges pedagógiával is találkozzunk. Nem utolsósorban azért, mert ez a nemzetközileg nagy hatású mű nem jelent meg magyarul. Végül, aki nyitottan olvassa, az számos kérdésen elmerenghet a könyv kapcsán:

  • Hányszor akarjuk egy nap vagy egy héten rávenni valamire a gyerekeinket szülőként?
  • Mit várunk a gyerek hangszertanulásától?
  • Mi tegyünk, ha a gyerek kifejezetten tehetséges valamiben, ám nem akarja csinálni?
  • Egyáltalán, mit jelent a tehetség, és mennyit ad a sikerhez a gyakorlás?
  • Mennyire működhet a gyereknevelés partizánharcként, az egész környezet szokásaival, elvárásaival szembemenve? Vagy éppen két eltérő közegből származó partner között?
  • Mennyire fontosak a saját elvárásaink a gyerek kapcsán? (Mert ezek mindenkinek vannak, még ha nem is olyan elszántak, mint a szerzőnek.)
  • Mekkora erőfeszítést követel a szülőtől a gyerek sport-, zenei vagy más sikere?
  • Miért teljesítenek egyes nemzetek, népcsoportok jobban bizonyos területeken?
  • Ami kisgyerekkorban bevált, az feltétlenül működik-e kamaszoknál? Mikor kell hátralépni a szülőnek?

Végső soron pedig ez a nekünk extrém gyakorlat megmutatja, a gyereknevelést mennyire meghatározza a kultúra, amiből származunk, az értékeket is, amiket át akarunk adni, a célokat, amiket el akarunk érni és az ehhez vezető eszközöket is. Chua nem gonosz nő, nagyon szereti a gyerekeit, jót akar nekik, egyszerűen csak azt követi, ahogy őt is nevelték.

11 responses »

  1. Sokáig gondolkodtam miután elolvastam ezt a cikket. Számomra sokkoló, hogy egy gyermekbántalmazásból bestseller lesz. Soha de soha nem tenném ki ilyen traumáknak a gyerekeimet, micsoda téves kapcsolás lesz bennük, azért kínoz mert jó lesz nekem ez?
    Azt olvastam régebben, hogy az ázsiai gyerekek egyrészt nagyon jók, könnyen nevelhetőek, másrészt meg 6 éves korukig szinte rájuk se szólnak, mert onnantól egy végtelenített tanulás lesz az életük, magas az öngyilkossági ráta is emiatt a folyamatos stressz miatt. Sokszor a szülők már a gyerekek születésekor a nagyszülőkre hagyják a kicsiket, amíg ők éjg nappallá téve dolgoznak, itthon is van rá példa, a magyar nagyi” aki 3-4 ilyen kicsi kínai/vietnámi gyereket is nevel, a kicsik tökéletesen beszélik a magyar és a kínai nyelvet is mire elsőbe mennek, a szüleik hétvégékre viszik el maximum őket, havonta 1-2 alkalommal.
    A mandarin azért nagyon fontos, mert a kínai nyelvjárások alapján beazonosítható a család, és ha az akcentus alsóbb származást jelent akkor hátrányba kerül a gyerek a többi ázsiaival szemben, emellett a mandarin az üzleti nyelv, ezt tanulja meg az amerikai, a maláj, az összes másik nemzet. Mindenütt beszélik Kínában a saját nyelvjárás mellett a magasabb társadalmi szinten levő családok, és az oda igyekvők.
    A kínai kultúra összetettsége egyedülálló, mintegy 5000 évre visszamenőleg ismerik a történelmüket, és rengeteg csodálatos dolog köthető hozzájuk, nekem az orvoslás a legközelebb álló, amit becsilök.
    De ez a fajta mentalitás sajnos megvan, ha ki akar törni a szegénységből, a tanulás az egyetlen út, ezt beléjük verték generációkon át, egy távol-keleti lehet világhírű művész, vagy orvos vagy jogász, ezek a társadalmilag megbecsült hivatások. Ehhez pedig a megfelelő egyetemeken kell végezni.
    De basszus itt vagyunk kb 70 évet ezen a bolygón, az első 20 év szóljon arról, hogy megmutatjuk a kisembernek, hogy mitől jó itt élni, és milyen lehetőségek várják, a második 20 évben találja meg azt ami boldoggá teszi és éljen annak a maradék 30-40 vagy amennyi adatik évben, egy fontos, hogy boldog legyen, ha attól boldog hogy széket farag, csinálja azt, ha attól, hogy ő főzi a legjobb ragut akkor csinálja azt, de soha nem nyomorítanék meg úgy egy gyermeki lelket, ahogy ez a nő. Akár mit mondanak a gyerekek akár mit értek el, ilyen áron nem kell. Az első 20 évük szenvedés lelki terror és fáradozás, egy olyan dologért amit aztán a kicsi többet nem is csinál, nem teszi boldoggá, a második 20 évük arra megy el hogy megfelelő férjet fogjanak ami társadalmialg elfogadott, majd követik azt a mintát amit otthon kaptak. De ebből mennyi időt töltenek nevetéssel, derűvel, feltétel nélküli szeretet megélésével?

    Kedvelés

  2. Nagyon vicces, hogy ítélkezni képesek az emberek, miközben mindeki háza táján bőven van sepernivaló. Pláne egy olyan országban, ahol a társadalom nagy része pártolja, hogy ha a gyerek rosszat csinál és már túl ideges a szülő, akkor megütheti. Magyarul lehet, nem zsarolják ki belőle a jó eredményt, de folyamatosan megalázzák (és ehhez ütni sem kell), amitől sokkal jobban sérül, mint attól, hogy teljesítenie kell, tehát a magyar módival a végén nem lesz jó kapcsolat sem, és jó teljesítmény sem. Én semmiképpen nem döngetném a mellem az itthoni nevelési módszerek mellett, és nem dicsekednék el vele, hogy jobban csinálom, mint Chua. Majd ha 20 éves lesz a gyereked, és nem utál, nem lázad, közben pedig sikeres, akkor lehet beszélni. Addig a tökéletes nevelési módszered csak elmélet.

    Kedvelés

  3. Ez egy nagyon jó téma.A különböző kultúrákban mint szinte minden,a gyermeknevelés is eltérő.Mint a családi viszonyok, az értékrendek,a hit, stb….
    Mi ezt sosem fogjuk megérteni teljesen, ahogyan ők sem azt, hogy ez nekünk miért ennyire durva.
    Náluk is, ahogyan nálunk is ez így alakult.
    Hogy tanulhatunk-e egymástól? Hát ez személyfüggő.De ahogyan a tigris anya is a végén belátta, talán ereszteni kéne a gyeplőn,egy pici esély van rá.De csak azoknál akik nem Kínában élnek.Van rálátásuk más népek szokásaira, és esetleg így a sajátjukkal összevetve tudnak viszonyítani.
    A Kínaiak nagyon fegyelmezett nép(persze vannak kivételek).
    Így van ez sokminden mással is a világon,pl. a muszlim nők alárendeltsége, a gyermek munka és még sok sok más tőlünk távol álló dolgok.
    Ezzel a könyvvel bepillantást nyerhetünk egy kicsit egy másik kultúra egyik szegletébe.

    Kedvelés

  4. Azért az az elképzelés, hogy a gyermekkor elsösorban az önfeledt, boldog, szabad játék ideje kötelességek meg felelösség nélkül Nyugaton is eléggé újkeletü, alig 50-60 éves. Azelött a gyerek elsösorban munkaerönek számított, nagyon is elvárták töle a tekintélytiszteletet, engedelmességet, hogy ö alkalmazkodjon a család életéhez stb. Aztán ugye jött dr. Spock… A mi családunk szerintem valahol középen helyezkedik el a Chua-féle meg ‘a-gyermekkor-szent-ráhagyunk-mindent-csak-kiszolgáljuk’ elv között. Fontos a játék, kell szabadidö, meg közös élmények, igen. Ugyanakkor vannak elvárások, kötelezettségek is – szerintük valószínüleg több a kelleténél. Az iskolai dolgok számontartása, házifeladat elvégzése például nem az én dolgom, hanem az övék. Ugyanígy a szobájuk, ruháik, játékaik rendbentartása. Annyit már a hároméves is meg tud tenni, hogy a játék befejeztével beleteszi a kisautót a dobozba vagy épp vissza a polcra. Ugyanilyen korán megértik, hogy mindennek helye van, a piszkos zokninak pl. nem a szönyegen, hanem a szennyestartóban. Sport: nem opcionális. Úszni, biciklizni, fára mászni tudni, gyalogolni pedig bírni kell. Legyen tisztában vele, miböl és hogy készül az étel, késöbb azzal is, mi mennyibe kerül, valamint mit enged a családunk anyagi helyzete. Tanuljon meg nagyon világos különbséget tenni az ‘akarom’ és a ‘szükségem van rá’ között. Nem hivatásos versenyzö, karrierista vagy robot felnevelése a cél, hanem az élethez szükséges alapkészségek kifejlesztése. Mondhatnak – és mondanak is – nemet, de elöször próbálják ki, amire nemet mondanak. Hagyni kisérletezni és hibázni. Nem tudatosan nevelek gyereket egyébként, egyszerüen ez fakad a természetemböl. Máséból meg más. Tuti, hogy nem létezik tuti módszer, ami mindenkinek beválik🙂

    Kedvelés

    • Sokmindenben egyetértek azzal amit leírtál, nálam az veri ki a biztosítékot a Tigrisanyánál, hogy a kötelezettségeket amik az élet részét képezik, illetve a fejlődést szolgálják hogyan éri el, mert ezeket lehet természetesnek venni, együttműködéssel közösen elérni, segítséget adni, anélkül hogy fenyítésre kerülne sor, vagy pszichológiai terror bevetése nélkül. A sportnál nagaon fontos, hogy figyeljétek a gyereket, ha mindig fáradt, kínzésnak éli meg, lehet hogy van valami a háttérben ami nem lustaság(lustaság eleve nem létezik ugye) pl nálam anno a testnevelés órán mindig erőltették amit úgy éreztem nem bírok, addig amíg ki nem derült a Scheuermann-kór, csak hát az életmentő gerincműtét után már.

      Kedvelés

  5. Rákerestem a Scheuermann-kórra, sajnálom, hogy ilyesmin kellett keresztülmenned. Nekem egészséges felnöttként sem valami szívmelengetö emlék a tesióra, egyvalamire volt alkalmas – mondjuk arra aztán tökéletesen – hogy megutáltassa a mozgást és a sportot. Az jutott eszembe Chua kapcsán, hogy talán azért is eröltette annyira a ‘kínai’ nevelési módot, mert lehet, úgy érezte, hogy egy az ö felfogásától teljesen idegen kultúrában kell ellentartani, ami csak akkor sikerülhet, ha pápább lesz a pápánál. Ki tudja, mennyire vezethetö vissza a nevelési módszere a személyiségére ill. mennyire a szármázási kulturájára. Ugye még érdekesebb, hogy tudjuk, sosem élt Kínában – lehet, hogy talán ezért (is) egyfajta másodgenerációs meghasonlottként identitáskérdést csinált belöle – azaz hogy: én kínai vagyok, tehát így nevelek.

    Kedvelés

    • Azért is lenne jó ha iskolai szűrés alapja lenne az MRI teljes gerincszakaszon, én még a koponyavizsgálatot is belevenném, mert nem terheli meg a kicsiket mint a röntgen, mégis teljes képet ad a gerincükről, ha van valami, azt el lehet kapni az elején, sokszor voltam anno mert úgy éreztem beszakad a hátam, stb, reumatológia, röntgen, semmi, egészséges, az egyik alkalommal mikor meg ellilult a karom mikor kapaszkodtam, az orvos annyit mondott, hogy akkor ne kapaszkodjak azzal a karommal.
      Régen ilyen voltam, elfogadtam amit mondtak, és azt hittem én érzékelem rosszul, én látom rosszul a dolgokat, és másokra hallgatva erőltettem azt amit nem kellett volna, de akkor amikor kiderült mi van, helyreállt minden, és megtanultam egy életre 2 dolgot: 1. ha azt érzem nem jó valami, ne engedjem magam lebeszélni, 2. soha ne erőltessek semmit sem magamnál sem másnál ami erőn felüli, mindenki maga érzi mennyit bír, egy gyerek minél kisebb ugye, elfogadja a felnőtt szavát, és felülírja a saját gondolatainak helyességét, ha pl látott valamit és meghazudtolják, akkor a hazugságot fogadja el a saját tapasztalása helyett.

      Chua esetében is biztosan vannak ilyen pontok, nekem orosz ismerőseim ilyenek, a szülők ugyanez kb, a gyerek nagyon jó lelkű, nevelhető, de a szülők préselik és lázad, mert soha nem elég amit elért, még csak általánosba jár de már megvan hova megy egyetemre, nincs más opció, emellett a szülők csak oroszokkal barátkoznak, az apa 20 éve él itt szinte elszigetelve, nem tanult meg magyarul, sőt semmilyen nyelvet, orosz híradót néz, orosz műsorokból tájékozódik, mint egy küldöttség ami várja hogy mikor indul a gép haza, teljesen leszigetelik magukat, nem integrálódnak, orosz ételeket esznek, orosz ünnepet tartanak, a gyerek barátkozik, nyitott lenne, de kicsit mindig kívülálló marad mert vannak feladatai otthon amik miatt napokat hiányzik a suliból ha olyan a helyzet.
      Chuánál is biztosan van ilyen vonal is, meg nekem feltűnő a nagyon erős kontroll, hogy minden helyzetet uraljon, mindig ő legyen az irányító, ez egy tipus, vannak olyan emberek akik attól érzik magukat biztonságban, ha mindent kézben tartanak, folyamatosan monitoroznak, ellenőriznek, minden csak az ő felügyeletükkel történhet, nincs váratlan esemény, nem lehet mert az kizökkenti, bizonytalanná teszi amit nem bír elviselni.
      Van egy képlete: munka egyenlő haladás és ezt tolja ezerrel.
      Meg ott van az is hogy nem tudjuk hogyan tudott ő beilleszkedni, sok bevándorló családnál a 2. ill 3. generációsok a legradikálisabbak a tradíciók felé, mert nekik ugye a szülők már nem azt mondják el hogy miért hagyták el az óhazát, hanem az emlékek megszépülnek és marad a nosztalgia, a gyerekben meg kialakul egy idealizált hely egy olyan világról ahol még van valami kincs, érték amit vágyni kezd, és ha ez még a befogadó ország felől felerősödik, nem fogadják úgy be, csúfolják a származása miatt, akkor végképp betokosodhat ebbe a felemás helyzetbe.

      Kedvelés

  6. Felicitász blogján olvastam anno erről a könyvről. Jó összefoglaló.
    Még egy dolog maradt meg nekem: a férj. Nem az, hogy ő nem hisz a gyerekben. Hanem, hogy őt aztán “amerikai módra” nevelték, mégis sikeres lett. Egy közös palacsintázás lehet olyan motiváció, amiért a gyerek hajlandó gyakorolni. 🙂

    Kedvelés

  7. nagyon jó a téma!

    Szerintem egy harcos karrierista intelligens amazon anyukát látunk, aki megtette az érvényesüléshez vezető rögös tisztes utat, látja a két kultúra közti különbséget nézetekben, viszonyulásokban, hagyományban és saját kultúráját gazdagabbnak ítélte, ez természetes hiszen a több ezeréves buddha és konficiusi tanítások szerinti élet, kitűnő erkölcs és nevelés beleivódik az emberekbe. Ezért van az elkülönített nevelés amikor csak lehetséges, mert más a nézőpont, a módszer, az értékek , és más lesz az eredmény, hagyományosan kínai kondícionált amerikai ismeretek megszerzésével.
    A technikai hatalom összegyűjti a világ összes kultúranyagát , elolvassa , megtanulja talán még érti is de ez nem jelenti azt hogy több ezeréves gyakorlat híján máris tudja gyakorolni. Kínaiaknál ez ösztönösen megy tapasztalati örökségük folytán mely beivódik a génekbe. Miért tud úszni rögtön egy kiskacsa pedig senki nem tanítja rá és miért tudja ösztönszerűen hogy a kígyótól félni kell, szinte kiírtott állatfajok miért érzik ösztönösen hogy az embert kerülni kell?

    Anyuka tudatosan kitűzte célját, felállította önmagának és átugrotta saját magasra tett mércéjét,
    és az ehhez vezető sok lemondás és önfegyelem után,társadalmi sikerre vitte életét. Kérdés hogy ennek mi volt az ára, mert nyugat római módra a cél szentesti az eszközt, és mindegy hogy milyen áron az senkit nem érdekel csak a teljesítmény. Nem úgy hagyományos ázsiai módra, az úton járás a fontos, annak minél minőségibb megtétele ez jóval nehezebb út és nagy felkészültséget igényel . Még egy apró de fontos különbség minap néztem a tv-ben épp párkapcsolatban USA-ban kölcsönösen elvárt és a szeretet erősségének a jele hogy minél többször mondja valaki a másiknak hogy szereti. Nem úgy ázsiai módra, aki kimondja az felszínesen érez, a mély érzések sosem kimondhatóak, nem bizonygatja az ember szavakkal hanem tettekkel a szeretetét , nibcs szükség kimondására mert egyértelmű.

    Úgy látom van egy átlagnál becsvágyóbb és következetes anyuka aki csak magában bízik, zeneszerető és valószínűleg lányai is örökölték ezt és bennük van az az erő és képesség amelyet az anyuka ösztönből tud. Saját kultúröröksége szerint nevel, tudja mi elvárható, hogy a terhelhetőség hogyan nem ártó .
    Okosan lavírozik a könyörtelen elvárás és bensőséges szeretet között ami nélkül nem érhetné el a belső indíttatású szófogadást és könnyen kezelhetőséget, valószínű a tiszteletérzés sem kierőszakolt, hanem élen járó példamutatása alapján kiérdemelt, spontán . Érzelmileg rideg légkörben, pusztán erőfeszítéssel ez a maximalizmus tényleg torz fejlődést eredményezne de szó nincs erről.

    Megtapasztaltatja már kora gyermekkorban hogy kitartással hittel, minden elérhető ebbe nagy kreatív segítő a játékos zene amelyet nem nehéz megszerettetni. Szerencsére nem nyelvvel erősíti az identitászavart nyugati módra hanem a határtalanul érthető , belsőleg gazdagító és felszabadító zenét használja nagyon bölcsen az öröm és kreativitás megélésére.
    Az hogy 6 órán át gyakoroltatta és tökéletességnél alább nem adta tényleg nagy túlzás amit mániás aprólékosságnak tartok inkább mint érzéketlenségnek és könyörtelennek tűnik de kung fu filmek árnyékában a gondos edzők módszereit látva ezt sem tudom megítélni . Kicsi korban a nevelés inkább idomítás nagy korban már belátással párosul . Mindenesetre a sok gyermeki vadhajtás állandó odafigyeléssel le van nyesegetve és ez nagy odaadást takar.
    Eszembe jut József Attila “kertész leszek fát nevelek kelő nappal én is kelek nem törődöm semmi mással csak a beoltott virággal” valószínűleg ezt a gyerekek is érzik és méltányolják a könyörtelen módszereket amiben az anyuka csak önmagát adhatja, saját iskolából, és ezzel hiteles.
    Talán olyan mint a szőlő metszés ha érzékkel művelik nagy lesz a termés, ha nem figyelnek oda és ahogy épp metszegetik, nincs termés.
    IP mentől távol áll a tanítvány érdekébeni embertelen bánásmód, de ő gazdag csalában nőtt fel, kiváló nevelést kapott.
    Nagyon szegény családok kiugrási lehetősége a jó viselkedés és kiváló képesség,
    amihez már egész pici kortól fejlesztik a készséget, idomítják a gyermeket (mivel még nem tudja megérteni) nekik “irányított” szórakozás , az eltérő környezeti hatások miatt pedig védetten, elkülönítetten nevelik. Mint pl. Mozart , vagy csak meg kell nézni a Best of talent-et 4 éves gyermekek felnőtteket meghazudtoló szuperképességekkel rendelkeznek és örömmel játszanak a színpadon és élvezik a sikert. A siker garantált ha jóval korábban kezdik a gyakorlást az átlagnál.
    Valószínű a felkészítés is játékos volt.

    Kíváncsi vagyok ha felnőnek a gyerekek milyen sebességgel repülnek ki és hálásak lesznek e mindezekért, szerintem nagyon jók a kapcsolatok és hálásak.
    Lehet hogya kínai alkat bármely stílust bír mert bölcs és mindennél előbbre tartja az őszinteséget , az anyuka a távolba lát és a gyerekek tökéletesen bíznak ítélőképességében, a a háttérben mindig ott van vastagon a mély szeretet és őszinte odafigyelés, a jég hátán is megél az előrelátó gondos praktikum.
    Azért a legjobb a magyar példa. A magyar kincsem ló azért volt világelső míg meg nem betegedett, mert a maximális teljestményre a gazdi hatása sarrkalhatta a lovat, aki tökéletes szinkronban, bizalomban és szeretetben létezhetett a lóval, őt hiába fenyegethették volna hogy nem kap abrakot ez hatástalan lett volna és valószínű korbácsütéssel sem kényszerítették mert akkor erősen meglátszott volna a szemein és testratásán,viselkedésén, de egészséges gyönyörű paripa volt.

    Szerintem a shaolin kolostorban élő gyermekek egyáltalán nem bánják hogy nincs média, számítógép és bulik, talán néha hiányolhatják hogy nem élnek úgy mint más kortársaik, de ez nem okoz hiányt mert betölti érzelmileg életüket az otthoni környezet ahol otthon vannak.
    Mert azért élünk a világban hogy valahol otthon legyünk benne, Sütő András szavaival.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.