Örökbe.hu

Beszélgetés egy örökbeadó anyával! Ibolya közel másfél éve hozta világra a harmadik kislányát, akinek a sorsáról nyílt örökbefogadással gondoskodott. Kérdéseimre írásban válaszolt, azért vállalta a szereplést, hogy más kismamáknak segítsen. A neveket megváltoztattam, a fotók nem a szereplőket ábrázolják.

Hogy jutottál el az örökbeadásig?

A harmadik kislányomat szültem 2017-ben. Együtt éltem az élettársammal, aki azóta a férjem lett, és a közös, 13 éves lányunkkal. Nekem van az előző házasságomból egy másik lányom, aki akkor 17 éves volt, ő nem élt velünk, őt az apai nagyszülők és az apa nevelik. Én 39 éves voltam a teherbeeséskor, a párom 54. Anyagilag nem álltuk rosszul, de jól sem. Mindketten sokat dolgoztunk, én egy üzletben, a párom három műszakban. A házunk hármunknak elég volt, de a picinek már nem. Azért döntöttünk az örökbeadásról, mert már öregnek éreztük magunkat a gyerekneveléshez, főleg én. Nem voltam képes arra, hogy újra éjszakázzak. Párom is össze-vissza dolgozik és sokat alszik napközben. Már egy jól kialakított életünk volt, amibe nem fért bele a pici, bár lehet, hogy ez önzőn hangzik.

Váratlan terhesség volt?

Nagyon nem terveztük. 12 hetes és 4 napos voltam, mikor az orvos megállapította a terhességet. Addig nem voltam biztos benne. A vérzésem nem jött meg, de minden más menstruációs jelem igen. Azt hittem, hogy a pajzsmirigyem okozza a kimaradást.

Az abortusz felmerült benned?

Igen, sőt a kórházban hagyás is. Aztán a védőnőm mondta, hogy van egy másik lehetőség, a nyílt örökbeadás. Addig csak arról tudtam, hogy szülés után otthagyhatom a kórházban. A védőnőm a Gólyahír Egyesület önkéntese, elmondta a zárt, nyílt örökbefogadás és a kórházban hagyás menetét. A Gólyahírhez fordultam, rajtuk keresztül adtam örökbe a kislányt.

Ki tudott a környezetedben a babáról?

A családomnak elmondtam, hogy terhes vagyok és örökbe adjuk. A nagylányom eleinte támogatott, de később elítélt és még most is. Megszakította velem a kapcsolatot. A nővérem és a bátyám is elítél. Ők közvetítenek a lányom felé, ha nagyon muszáj. Mindhárman 120 km-re laknak tőlem. A szüleim már nem élnek. A munkatársaim tudtak a döntésemről és megértettek, sőt tiszteletben is tartották. Vissza is mentem rögtön dolgozni.

Milyenek az örökbefogadók?

A szülők egy egyszerű pár, kedvesek, közvetlenek, őszinték. Semmi felvágást, lenézést nem tapasztaltam. Az anya akkor volt 40, az apa 42 éves, volt már egy ötéves örökbefogadott gyermekük, aki nagyon szeretett volna egy kis húgit. A szülés előtt elvittek a Gólyahírrel együtt egy vizsgálatra a kórházba, ahol szültem. Bent volt velem az ultrahangon a leendő anyuka, és amikor meghallotta a pici szívhangját, elsírta magát. Akkor döntöttem el véglegesen, hogy ők kapják a picit.

Rögtön ilyen biztos voltál az örökbeadásban?

A döntésem szinte az elejétől biztos volt, az is, hogy ők lesznek a szerencsések. A Gólyahír elfogadta a döntést, és csak akarta tudni, hogy komoly-e.

Te választottad ki őket?

A párt az egyesület választotta a mi igényeink szerint. Egyszerű családot akartunk, legyen kertjük, nagyszülők és a lányom kérése volt, hogy legyen kutyájuk.

Nem érezted viccesnek, hogy kicsit idősebbek nálad?

Nem. A párom sokkal idősebb. 15 év van közte és közöttem.

Ő mit szólt?

Teljes mértékben mellettem áll. Szinte együtt hoztuk meg a döntést, egyetértettünk, hogy nem tudjuk bevállalni a picit. Ebben a közös lányunk is egyetértett. Ő sem akart kistesót. De tudunk beszélni róla.

Ő is lemondott a gyerekről?

Hivatalosan csak én, de ő se akarta megtartani a picit.

Emiatt házasodtatok össze?

Igazából nem. A párom úgy érezte, hogy a 16 év együtt élés alatt tettem annyit, hogy összeházasodjunk, de ez már egy évvel később történt. A kislányról szoktunk beszélni azóta is, de nem állandó téma.

Hogy zajlott a terhesség?

A családom körében töltöttem, boldogan. Közben dolgoztam, amíg bírtam, jártam tanácsadásra és minden szükséges vizsgálatra. Élveztem, de nem akartam babázni, nincs türelmem már a babasíráshoz, hisztihez, éjszakázáshoz, meg az egész ceremóniához se. A családomnak se. Az előző terhességeket terveztem és fiatalabb voltam, de másban nem különbözött tőlük.

És a sok-sok ember, aki nyilván látta a hasadat… nekik mit mondtál? Mennyire avattad be őket? Szokták keresni a babát?

A kollégáim tudtak róla. Még egy-kettő közelebbi ismerősnek mondtuk el. Sok vásárló csak értetlenül nézett rám a szülés után, hogy miért dolgozom már. Van néhány ember, aki megkérdezi, hogy van a pici. Én azt szoktam nekik mondani, hogy jól. Van olyan ismerősöm, aki tud mindenről, de tapintatból nem kérdez semmi.

A szülés hogy zajlott?

Egy vaklármával indult. Az én orvosomnak nem tetszett a pici szívhangja, ezért azt javasolta, hogy menjek be a kórházba. Fájást is mutatott a vizsgálat. Be is mentem a mentővel, mert erősödtek a fájások. Közben telefonált az egyesület a szülőknek és ők bejöttek a kórházba. De nem szültem meg. Innentől bent tartottak, nehogy ne érjek be időben, mindennap nézték a pici szívhangját. Az orvosok tanakodtak, hogy várjanak még vagy besegítsenek a természetnek. A megindítás mellett döntöttek. Kaptam estére ballont, de az nem segített, ezért reggel felkenték a zselét és burkot repesztettek. Addigra már bent volt a leendő anyuka. Végig ott volt velem, fogta a kezem a fájásoknál, törölgette a homlokom és szinte velem együtt vajúdott. Nekem nagyon jó volt, hogy ott volt mellettem. A burokrepesztéstől számítva 4 óra és 28 perc volt a szülés. Minden rendben ment. Mikor kibújt, akkor meg akartam nézni, meg is mutatták. Láttam, mikor elvitték fürdeni, hallottam, ahogy sír, ennek örültem és elég is volt. Mielőtt elvitték volna a csecsemőosztályra, akkor megkérdezték, hogy akarom-e még látni a babát. De akkor már nem szerettem volna. Az új anyuka velem együtt sírt, mert én nagyon zokogtam. Ő vágta el a köldökzsinórt. Ott volt a picivel addig, míg be nem vitték az inkubátorba. Utána velem maradt, amíg én az őrzőbe voltam.

Miért kellett inkubátorba tenni a babát?

Fázott. Szülés után rögtön be szoktak rakni minden újszülöttet, hogy átálljon a szervezete a kinti hőmérsékletre.

Tisztelettel bántak veled az orvosok?

Titkolt terhesség és Gólyahíres, ez volt a kartonomra írva. Ebből mindenki tudta, mi a helyzet. Egy szülésznő volt bunkó velem, de vele csak fél órát töltöttem, mert ment haza és átadott a reggelesnek, egy ifjú szülésznőnek. Az orvosok be-benéztek, hogy minden rendben van-e, felügyeltek, de közben mások is szültek.

Nem bizonytalanodtál el a szülésnél?

Nem bántam meg és nem is bizonytalanodtam el. De azért mégis fájt. Kilenc hónapig nőtt a hasamban a kislány.

Nevet ki adott?

Nekem is volt névtippem, de átadtam a névválasztási lehetőséget az örökbefogadóknak. Azt ígérték, hogy az én nevemet is tiszteletben tartják, és nem fogják elfelejteni, mit adtam volna neki.

Ez azt jelenti, hogy te az általuk választott nevet diktáltad be rögtön a szülésnél, de ők megígérték, hogy majd elmesélik neki, milyen nevet adott volna a szülőanyja?

Igen, én így értelmeztem.

Tudsz valakivel beszélni a dologról?

Nem igazán. Az egyesületből van egy hölgy, aki küldi az infókat a piciről. Vele szoktam néha beszélni, ha összefutunk. A Gólyahír nagyon sokat segített és segít most is a kapcsolattartásban. Meg egy-két kolléganőmmel.

Ismersz más örökbeadókat?

Volt egy kislány, akivel együtt utaztunk a vizsgálatra, és a kórházban is találkoztam eggyel. De azóta egyikkel sem beszéltem.

Mit gondolsz az “abortusz vagy örökbeadás” vitáról? Egyáltalán ezek összehasonlíthatok?

Ha valaki tudja vállalni a terhességet, akkor inkább örökbefogadás. De vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet és akkor inkább az abortusz. De inkább örökbeadás. Adunk esélyt a picinek egy életre.

Nemrég beléptél egy örökbefogadással foglalkozó netes csoportba, ahol szokatlan módon saját arcoddal is vállaltad, hogy örökbe adtál egy gyereket. Miért tetted?

Azért léptem be a csoportba, hogy ha tudok, segítsek a kismamáknak lelki támogatással. Nekem jó dolgom volt, mert én nem titkoltam a terhességemet, és sokan támogattak is azzal, hogy semmi rosszat nem tettem és ezért nem kell megkövezni engem. Aztán a csoportban a végén csúnyán bántak velem, elítéltek. Pedig én csak azt szeretném, hogy egy kicsit többet foglalkozzanak azokkal a nőkkel, akik nem ölik meg a gyereküket, hanem megszülik. Én végigjártam minden vizsgálatot, mindig mentem tanácsadásra és szeretettel beszéltem a gyermekről.

Tudsz valamit azóta a gyerekről?

Kapok képeket róla. Sokat! Igaz, olyankor kicsit pityergek. De azok inkább örömkönnyek. Örülök, hogy jó helyre került és tudok róla. A kamaszlányomnak is megmutatom, örömmel veszi a fotókat a piciről. A Gólyahíren keresztül tartom a kapcsolatot. Általában én szólok, hogy szeretnék infót és amit tud a kapcsolattartó beszélni velük, akkor azt megírja nekem. Fotót maguktól küldenek. Azt kértem, hogy legalább a fontosabb eseményekről küldjenek.

Ha megkérdezi valaki, hány gyereked van, mit mondasz?

Hát igazából egyet mondok, a nagylányommal most nincs kapcsolat, másfél éve nem beszél velem. De ha hivatalos a kérdés, akkor kettőt. A picit nem szoktam említeni idegeneknek, mert nincs kedvem magyarázkodni. Belefáradtam.

Nem Ibolya az egyetlen örökbeadó anya, akinek a története szerepel az oldalon. A többi interjút itt találjátok:

Egy nyílt örökbeadó és élete

Tandari Éva hajléktalan, író, örökbeadó

Három krízisterhes

Nem tudok négy embert felhúzni a szakadékból

Egy örökbeadó, aki megbánta

Egy nagymama, aki ma az unokájáért harcol

Egy kamaszlány, aki tartja a kapcsolatot

Sue Wells örökbeadó