„Az örökbeadáskor muszáj volt felnőnöm”

Általános
„Az örökbeadáskor muszáj volt felnőnöm”

Zsófi gimnazistaként esett teherbe, s egyedül hozta meg a döntést, hogy egy másik családra bízza a kislányát. Bár ma sem tenne másképp, mégis nagyon megviselte annak idején az örökbeadás. Azóta az élete rendbe jött, dolgozik, tartós kapcsolata van, s Magyarországon különleges módon a gyerekkel is rendszeresen találkozik.

Mesélj kicsit magadról!

25 éves vagyok, üzletvezető-helyettesként dolgozom egy kereskedelmi cégnél, emellett személyi edzői tanfolyamot is végeztem, ezt csinálom a szabadidőmben, később főfoglalkozásként is szeretném. Hat testvérem van, jó a kapcsolatom velük.

Jó családban nőttél fel?

Apukám elég durván ivott régebben, verekedett is, de az utóbbi öt évben sikerült rendezni. Volt egy necces időszak, mikor úgy nézett ki, hogy elválnak a szüleim, mindenki ezen imádkozott, de végül együtt maradtak, Apu önszántából abbahagyta az ivást. Utólag azt mondom, megérte a szenvedés, most harmonikus a szüleim kapcsolata, harminckét éve vannak együtt.

Én gimi tizedik osztályában összejöttem egy fiúval. Nagy szerelem, tini voltam, hülye voltam. Tíz hónap után szakítottunk, ez március táján történt. Júniusban elmentem anyukámmal rákszűrésre, akkor mondta az orvos, hogy egy hathónapos gyerek lapul bennem. Első sokkomban elszívtam még egy cigit.

Cigiztél a terhesség alatt?

Igen, amíg észre nem vettem, ittam is. Mikor megtudtam, abbahagytam.

Hogyhogy nem vetted észre a terhességet?

Később elmentem pszichológushoz, aki szerint nyilván tudtam róla, csak erős pszichikai gát volt bennem ezzel szemben. Még menstruáltam is, ami nyilván másmilyen vérzés volt. Hat hónapig a hasamon sem látszott, csak egy kicsit híztam mindenhova egyenletesen, aminek még örült is mindenki, mert 44 kiló voltam.

Hogy lettél terhes?

Nem védekeztünk soha. Fiatalság, bolondság, azt hittem, velem ez nem történhet meg, hát megtörtént. A nőgyógyász után felhívtam a srácot, aki annyit mondott, jó vicc volt, és lecsapta a telefont. Utána mentünk Anyuval orvoshoz, vizsgálatokra, mindent rendben találtak. Mikor megtudtam, az első gondolatom az volt, hogy találjunk szülőket, mert én nem érdemlem meg, itt nem lesz jó helye.

Biztos voltál benne, hogy te nem akarod felnevelni?

Fel akartam, de tudtam, hogy 18 évesen nem leszek abban a helyzetben, hogy felneveljek egy gyereket, még érettségim sem volt.

Anyukád mit szólt?

Nyugtázta. Meglepődött, de nem mutatta, hogy haragudna rám. Inkább magára haragudott. Apám dühös volt, mikor ivott, mondta a magáét, lekurvázott engem.

Csak rád haragudott? A fiúra nem?

Nem került szóba. Az egyik rokonunk említette, hogy ismer egy gyerekpszichológust, aki örökbefogadókkal is foglalkozik. Elmentem hozzá, ő ajánlott egy párt, akik örökbe fogadnák a gyereket.

Veled is beszélgetett?

Jártam hozzá. Elkértem a pár telefonszámát, felhívtam őket, hogy Zsófi vagyok és örökbe adnám nekik a gyerekemet, elég érdekes beszélgetés volt. Másnap találkoztunk, akkor már volt ultrahangképem, tudtam, hogy kislány lesz és minden rendben van vele. Megkérdeztem: örülnétek egy kislánynak? Az anyuka elsírta magát. Onnantól hetente találkoztunk, elkísértek az orvoshoz, kialakult egy jó viszony. Megbeszéltük, hogy nyílt örökbefogadás lesz, szeretném látni, tudni, hogy mi lesz vele. Ők is úgy akarták, hogy a gyerek ne sokként élje meg az örökbefogadást, jobb lenne, ha ismerne engem, ezt akkor meg is beszéltük. Eltelt a szülésig az élet, teázgattunk, társasjátékoztunk a testvéreimmel.

Milyen volt a pár?

40 körüliek, nagyon szimpatikusak, nem lehetett gyerekük, tíz éve próbálkoztak, elindították az örökbefogadási procedúrát, és akkor már három éve várakoztak. Ez nekik ajándék volt.

Volt kételyed, hogy ők a megfelelő szülők?

Nem.

Mi nyugtatott meg ennyire?

A személyiségük, meg ahogy hozzáálltak. Nem is csalódtam. Azóta is, amikor megyek hozzájuk évente, mindig lelkesen mesélik, mi történt a kislánnyal az elmúlt évben. Anyukámmal szoktam látogatni. Mikor Emma hároméves volt, mielőtt beléptünk volna a házba, még a kapuban mesélték, hogy megkérdezte Emma, Klári-e az igazi anyja. Akkor mondták neki, hogy most fog hozzád jönni egy lány, és én vagyok az anyukád, de az ő pocakjából jöttél. És ezt mindig így mondják neki, most már emlékszik rám valamennyire. Mikor legutóbb meglátogattam, a gyerek a nyakamba ugrott és el se engedett, meg is lepődtem, leírhatatlan érzés volt.

Ki volt veled a szülésnél?

Édesanyám. Hipp-hopp megszületett, három óra alatt kibújt.

Odaadták neked a babát?

Igen. Pici volt. Nevet közösen választottunk az örökbefogadókkal.

Szoptattad is?

Nem, arra kaptam gyógyszert. A szülők valahonnan hoztak anyatejet, meg tápszert is kapott.

Időre született a baba?

Elvileg igen, bár nem tudtunk pontos dátumot, de teljesen egészséges volt.

Nem inogtál meg a szülésnél?

Én nem. Anyukám igen. Ő az utóbbi pár évben mondogatja, hogy milyen jó lett volna, ha velünk marad, de igazából azért, mert unokát akar nagyon.

Anyukád végig veled volt a történetben, de nem irányított. Nem vártál volna tőle nagyobb részvételt?

Ő teljes mértékben rám bízta, mit csinálok.

És ha hazaviszed a gyereket?

Azt mondta volna, jó.

El tudta volna tartani?

Nem. Ezért nem is értettem, miről beszélünk. Mire hozzam haza? Hetediknek? Világéletemben rossz körülmények közt éltem, nélkülöztünk, nem akartam ugyanezt a sorsot a gyereknek. Anyám főállású anya volt, nemrég ment vissza dolgozni, apám szakmunkás, van állása, de a piára sok pénz elment, nyögjük a hitelt. A nagybátyám felajánlotta, hogy felneveli Emmát, de nem akartam, hogy annyira közel legyen.

Hogy minden nap szembesülsz vele, hogy nem te neveled?

Igen. Féltem attól mi lesz, ha azt mondom később, hogy add vissza, ismerem a nagybátyámat, hogy milyen ragaszkodó, szeretne gyereket és neki nincs. Nem adta volna vissza. Semmiképp sem akartam, hogy családközeli helyre kerüljön.

De ahhoz ragaszkodtál, hogy legyen kapcsolat.

Nem éreztem, hogy annyira el tudnám engedni, hogy ne is tudjak róla semmit.

De aki nincs benne ennyire a témában, az nem tudja, hogy létezik nyílt örökbeadás meg kapcsolattartás…

Kevesen tudják. A pszichológus mondta, hogy lehet így is, és onnan egyértelmű volt, hogy ezt fogom választani.

Mennyire voltál tisztában a lehetőségeiddel?

Három opciót láttam magam előtt, az örökbeadást, az állami gondozást és hogy én megtartom. Állami gondozást semmiképpen sem akartam.

Ha előbb megtudod, az abortusz szóba jött volna?

Ha időben, akkor biztos. A kórházból három nap után a szülők vitték haza Emmát, együtt mentünk a gyámhivatalba.

Bevontatok közvetítő szervezetet?

Nem.

Mi történt utána?

Hazamentem, vittem a gyógyszereimet. Utána egy elég húzós időszak jött, a következő tanévben meg is buktam matekból.

A gimiben tudtak a terhességedről?

Nem.

Az apa azért felfogta később, hogy nem vicceltél?

Egy közös barátunk a gimiből mindent tudott, tőle hallotta, képben volt.

De nem akarta a gyereket?

Nem. A családja úgy reagált, hogy biztos nem is a fiúé a gyerek. Három évvel később a fiú írt nekem, hogy szeretné látni a kislányt, küldjek képet, menjünk el együtt hozzá. Nem mentem bele. Nem akartam megkavarni a gyereket azzal, hogy beviszek egy új embert az életébe, a szülők sem szerették volna, teljesen érthetően. Most biztos nem, és majd ha olyan idős lesz, Emma maga eldönti, szeretné-e látni az apát.

S akkor te megszülted a gyereket augusztusban, majd elmentél az évnyitóra…

Ugyanúgy néztem ki, mint előző év elején.

Nem voltak fájdalmaid a szülés miatt?

Nem.

És lelkileg?

Egyre rosszabbul voltam. Mikor hazajöttünk a kórházból, nem is nagyon tudatosult a dolog. De ahogy mentünk bele az évbe, folyamatosan távolodtam el az emberektől, magamba zárkóztam, depresszió jött, pia, drogok, egyre a kislány járt az eszemben, bűntudatom volt, mindent azért csináltam, hogy nekem rossz legyen. A kapcsolataimmal is büntettem magam, az egyik párom vert, ez már két évvel később történt, szóval elég sokáig eltartott ez a szakasz.

Valaki tudott segíteni?

Nem, nem hagytam.

A szüleid?

Látták. Anyám próbált valamit csinálni, de csak veszekedés lett a vége. Két év telt el, közben a pótvizsgán átmentem matekból, leérettségiztem, felvettek egyetemre, de pár hónap után otthagytam, és csak feküdtem otthon egy hónapig, nem volt se munkám, se pénzem, se kedvem semmit csinálni, sorozatot néztem meg ettem. Akkor mondtam, hogy szedjük össze magunkat. Elkezdtem otthon tornázni, ez volt az első lépés. Kerestem munkát, több helyen dolgoztam a kereskedelemben. Szép lassan összekapartam magam, és akkor mondtam anyámnak, menjünk el egy pszichiáterhez, mert meg fogok őrülni a gondolataimtól. Folyamatosan zakatolt az agyam, beképzeltem, hogy követnek, gyógyszereket vettem be, ez volt a legalja. Elmentünk egy pszichiáterhez, ő felírt valami bogyót, azt ígérte, majd pszichológus is megvizsgál, de soha nem történt meg. Azt állította, hogy kezdődő skizofréniám van, biztos az örökbeadástól alakult ki, meg a családban is előfordult, örökletes. Szedtem a gyógyszert két évig, de minden létező mellékhatás jelentkezett nálam.

Öt éve, pont ennek az időszaknak a végén jöttem össze a párommal, két éve költöztünk össze, és tavaly elmentem a helyi pszichiáterhez, nézzük meg, ő mit mond. Ő megállapította, hogy nem kell a gyógyszer. Elküldött pszichológushoz, kitöltöttem rengeteg tesztet, hogy mi a bajom. Semmi bajom nincs, depressziós se vagyok már, nincs se skizofréniám, se bipoláris zavarom. Ehhez a pszichológushoz jártam 3-4 hónapot, beszélgettünk, megtanította az autogén tréning nevű relaxációs módszert, azóta minden oké, szépen haladok az életemmel.

Milyen a barátoddal együtt?

Az eleje nehezen indult, sokat veszekedtünk, össze kellett csiszolódni, kétszer szakítottunk is. Az elején még én is rossz passzban voltam, ő is. De mindig visszajött, négy éve már jó együtt, mintha klónoztak volna minket.

Ez a kapcsolat segített talpra állni?

Nagyon sokat segített. Ő tudott mindenről, neki elmondtam. Mondta, hogy oké, megérti, beszélhetek róla, csak az apát hagyjam ki a sztoriból, mert ez a kis önérzetét sértette, hogy ő családot akar velem, és nekem meg mástól van gyerekem.

Neked? Mástól? Van? Gyereked?

Ő ezt így éli meg.

Ő rendes fiú?

Igen. Már egy éve mondogatja mindig, hogy mi lesz, ha lesz gyerekünk, mi legyen a neve, én három hónapja kértem, hogy csak akkor beszélj a gyerekről, ha már eldöntötted, hogy szeretnél is. Mert azt tudta, hogy én szeretnék, bennem ez nem volt kérdés. Akkor egy hét múlva jött, hogy beszéljünk a gyerektémáról. Beszéljünk. Te akarsz? – kérdezte. Igen, de ezt már rég tudod. Akkor csináljunk gyereket, mondta. És elsőre össze is jött.

Hány éves a barátod?

26. Ő is dolgozik, van saját lakás, saját autó, fix állás. És most kilenchetes terhes vagyok.

Ez a második terhességed?

Igen. Utána már vigyáztam.

Milyen a terhesség másodszor?

Elsőre nem foglalkoztam vele, amíg nem tudtam, tesiórákra jártam, piáltam, nem emlékszem, hogy lett volna hányingerem. Most olyan, mintha elsőre élném meg, már kifulladok a lépcsőn, hányingerem van, nehezen bírom a munkát.

Lelki rossz érzések nincsenek benned?

Inkább aggodalom, hogy minden rendben lesz-e, a szülésnél is, meg még a 12. hét előtt állok. Van bennem egy félelem, hogy velem minden meg fog történni, el fog ütni a busz. Erre a másik pszichiáter felírt egy kedélyjavítót, de azt nem szedtem be. Ha ezt érzem, előveszem a kis gyakorlatomat, relaxálok és elmúlik. Az lesz a fura, hogy őt nem viszik el, ha megszületett.

Járni fogsz tovább a pszichológushoz?

Igen. Amíg bírom, addig szeretnék dolgozni is a terhesség alatt, a pénz kell, meg nem vagyok otthonülős típus. Csak jobban szoronganék, így legalább leköti a munka a gondolataimat.

Te hány gyereket szeretnél?

Soha nem akartam gyereket. Nyilván ez a megfelelő partnerrel változott, de hat éve azt mondtam volna, nullát. Most úgy vagyok vele, legfeljebb kettőt. Semmiképpen nem szeretnék nagy családot.

A szüleid miért vállaltak ennyi gyereket?

Becsúszott.

Hat?

Igen. Apám egyet sem akart, ezt részegen sokszor a fejemhez vágta. Én spirál mellett fogantam.

Mi van Emmával?

Nagyon-nagyon jól van. Pont most nyert lovasbajnokságot, nemrég kezdte a sulit.

Milyen gyakran hallasz róla?

Ha fontosabb események vannak az életében, arról kapok képeket, az anyák napjáról, az első iskolai napról… (A telefonján mutatja.)

Miben állapodtatok meg?

Ebben. Hogy küldenek képeket és évente egyszer találkozunk.

A határozatba nem írtátok bele a kapcsolattartást?

Nem.

Miután lemondtál róla, mikor kaptál előszőr hírt Emmáról?

Három hónappal később átmentünk Anyuval megnézni, aztán féléves korában jöttek képek.

Hogy hatott rád, mikor először láttad?

Utána összezuhantam kicsit, de nem jobban, mint máskor.

És most milyen érzés látni őt?

Örülök, hogy minden rendben van vele, jó körülmények közt él, szeretik, vannak unokatestvérei, láttam videókat, ahol együtt énekelnek.

Emma a te gyereked?

Nem, ő a szülei gyereke, aki egyszer talán majd azt mondja, hogy menjünk el kávézni. Próbálok tőle elhatárolódni, hogy ne fájjon.

Te mije vagy a gyereknek?

Nem tudom megmondani, ő minek gondol. Én úgy gondolok erre, én vagyok a második családja.

Emmára hogy hat, hogy látogatod?

Szerintem jól, teljesen megszokta az évek folyamán, már tudja, ki vagyok. A szülők Zsófinak szólítanak, ő is így hív.

Később lehet, hogy Emma megy hozzátok?

Ha akar, akkor persze. Minden csak rajta fog múlni.

Nem láttál olyat, hogy a szülők vissza akarnak lépni ettől a kapcsolattól?

Soha.

Te is keresheted őket?

Én a látogatáskor szoktam írni, a képeket ők maguktól küldik.

Te is írsz magadról?

Nem, azt a látogatáskor megtudják. Nem gondolom, hogy azzal kell foglalkozniuk év közben, énvelem mi van.

Hasonlít rád Emma?

Nagyon.

Ki tudja ezt a történetet körülötted?

A családom, a barátom.

Barátaid?

Nem sokan. Ez a srác, aki tartotta a kapcsolatot az apával. És igazából ennyi. Az egyik főnököm tudja, mert meg kellett beszélnem, hogy nem dolgozom aznap, mikor a pszichológushoz járok, neki elmondtam.

A barátodnak mennyi idő után mondtad el?

Fél év után. Megkönnyebbültem. Addig nem volt biztos a kapcsolat. Teljesen jól fogadta.

A gyerekről szoktál vele beszélni?

Igen. Megnézi a képeit ő is.

Ha valaki megkérdezte, hogy van-e gyereked, mit mondtál eddig?

Ha orvos kérdezte, azt mondtam, hogy igen, ha más, akkor azt, hogy nem.

Akkor azóta nem is fordult elő olyan helyzet, hogy valakivel összebarátkoztál és idővel elmondtad?

Nem voltak barátaim és most sincsenek. Megválogatom, kivel barátkozom, és aki átment a szűrőn, az is megbukott később.

A most születendő gyereknek el fogod mondani?

Ezt még nem tudom, hogy kell csinálni.

Emma felé viszont nehéz lesz eltitkolni, egy kisbabával fogsz menni legközelebb,

Legjobb az igazság. Folytatom a látogatást, ahogy eddig, ezt látom célszerűnek.

Ha visszatekintesz, mit csináltál volna másképp a mai eszeddel?

Védekeztem volna.

És ha már megvan a terhesség?

Ugyanezt tettem volna.

Lett volna valami, ami segít, hogy ne szenvedj ennyire?

Ezt meg kellett élnem, hogy az legyek, aki vagyok. Másképp látom azóta a világot, jobban értem a családomat, hogy anyukám mit miért csinált. Az embereket sose szerettem, az örökbeadás óta a szűrőm még szigorúbb lett. A volt barátom és az egész családja megbukott.

Könnyebb lett volna, ha melléd állnak?

Biztosan. Reálisabban látom az életemet, a világot, nem élek rózsaszínű ködben.

Még mindig elég fiatal vagy.

Ez elmúlt. Abban a helyzetben muszáj volt felnőnöm, hát felnőttem.

Ismersz más nőt, aki örökbe adta a gyerekét?

Nem, de kíváncsi lennék, ki hogyan élte meg.

A te idődben még nem volt, de azóta bevezették, hogy az örökbeadó hat hétig még visszakérheti a gyereket. Mit gondolsz erről?

Aki szeretné, éljen a lehetőséggel. Én úgy írtam alá a gyámügyi nyilatkozatot, hogy mindenről lemondtam, a gyereknek Klári az anyja. Nem akartam fenntartani a visszalépés lehetőségét, még ha lehetett volna is.

Mivel az örökbeadók a legkevésbé látható szereplők az örökbefogadásban, nagyon örülnék más anyák jelentkezésének is, akik lemondtak a gyerekükről. A címem zsuzsa.martonffy@gmail.com

Fotók: Flickr

Reklámok

6 responses »

  1. Gratulálok az interjúhoz! Jó az örökbeadói oldalról is megközelíteni a helyzetet. Köszönet az interjúalanynak is, hogy vállalta a beszélgetést.

    Kedvelés

  2. Meghatódtam a történettől, és felnézek Zsófira, amiért ilyen erős volt és maradt. Sok boldogságot kívánok a továbbiakban! Számomra példamutatónak tűnik, ahogy mindkét család viszonyul az örökbeadáshoz, és évek óta betartják, be tudják tartani azt, amiben annak idején megegyeztek, és a gyermek érdekeit tartják a leginkább szem előtt.

    Kedvelés

  3. Köszönjük az interjút, segít mindenkinek, hogy reális képet kapjon arról, min megy át egy örökbeadó. Zsófi korában azt hiszem, én is ilyen szigorú voltam az emberekkel. Azóta elnézőbb és megértőbb vagyok. Az örökbeadás és az abortusz is olyan dolog egy nő életében, amit nehéz feldolgozni. Zsófi nagyon jó úton jár és sok örömet kívánok a kisbabához, az anyaság megéléséhez!

    Kedvelés

  4. Nagyon tisztelem és becsülöm az életadót! Emberségből, akaraterőből, szeretetből példaértékű. Sok boldogságot kívánok neki ❤

    Kedvelés

  5. Minden tiszteletem Zsófié, hogy ilyen fiatalon ennyire racionális döntést tudott hozni. Nagyon sok boldogságot kívánok neki és a kis családjának!

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s