Amire nem számítottam

Általános

Vendégposzt. Olvasónk, Bombanyu egy kétéves kisfiút fogadott örökbe, s otthon az első időszakban több meglepetéssel szembesült. Miért üti Gergő az anyukáját? Miért nem ad ki hangot az ébredés után? És miért nem jó ötlet alvásidőben szuperanyaként ragyogóra takarítani a lakást? Bombanyu naplójából idézek, a helyzetek más örökbefogadónak is ismerősek lehetnek.

Amivel meglepett Gergő

Az örökbefogadott gyerekek hozhatnak magukkal olyan viselkedéseket, amelyek sokszor már csak élesben derülnek ki. Bár nyilván nem változtat ez semmit az érzéseinken Gergő iránt, de nekem párszor kihagyott a szívem néhány dobbanást…

  1. Jaktálás

Egyszer régen láttam az állatkertben, hogy a jegesmedve előre-hátra himbálja magát. Gyerekfejjel is éreztem, hogy ez valami nagyon szörnyűséges dolog lehet, azóta nem járok állatkertbe. Megutáltam. A jaktálás magyarul önringatás. Amikor egy kisgyerek senkitől nem várhat vigaszt, akkor saját magát vigasztalja, ahogy tudja. Gergő a nevelőszülői házban csinálta ezt sokszor, játék közben, ha meghallotta a földszintről felszűrődő hangokat, leült W-ülésben a lépcsőt lezáró kerítés elé, ahonnan nem látta, csak hallotta a nevelőszülőket és előre-hátra hintáztatta magát… Mikor először láttam, fogalmam sem volt, hogy mit csinál, csak összenéztünk Ferivel és próbáltuk elterelni a figyelmét. Beszéltünk szakemberrel: ez tipikusan az érzelmileg elhanyagolt gyerekekre jellemző, a nevelőotthonokban gyakori. Jó hír, hogy bár a nevelőszülői házban nagyon sokszor jaktált, azóta, mióta elhoztuk, teljesen leszokott róla. Rossz hír, hogy vélhetően stresszes szituban újra elkezd jaktálni, önkéntelenül is.

  1. Katatón állapot ébredéskor

Ilyet remélem, hogy én sem fogok többet látni és mindenkinek kívánom, hogy ezt elkerülje. Mikor először tapasztaltuk, tényleg azt hittem, hogy megáll a szívem…

Amikor hozzánk került Gergő, nem tudtuk pontosan, hogy mikor ébred, mert soha szóval, hanggal, kiabálással nem jelezte, hogy már ébren van. (Ennek az okát is csak feltételezzük: hiába kiabált, jelezte, nem ment be hozzá senki.) Így hát eleinte sűrűn bejártunk hozzá reggel és figyeltük. És egyszer csak eljött az időpont, amikor már felébredt. Legalábbis nyitva volt a szeme. Mozdulatlanul, tónustalanul, élettelenül feküdt, mint egy rongycsomó. Csak onnan tudtuk, hogy él, hogy mozgott a mellkasa. Nem reagált semmire, se a beszédünkre, sem a simogatásunkra. Kiemelni sem tudtuk az ágyból, mert olyan volt, mint a zacskós tej, csak 11 kilósban. Így eltelt mondjuk 5 perc, addig csak ültünk az ágya mellett, simogattuk, beszéltünk hozzá, és bíztunk abban, hogy egyszer csak életre eszmél. És igen, 5 perc elteltével felült, mintha mi sem történt volna, indulhatott a nap. Ezt az első hónapban 3-4 naponta tapasztaltuk. Most már a következők egyikével fogad minket reggelente: csipcsipcsókázik, vagy hangosan kiabálja, hogy nya, sze (anya, szeretlek, persze lehet, hogy valójában azt akarja mondani, hogy nyaralok szerdán), vagy őrületes hisztivel, aminek az okát még nem minden esetben tudom.

  1. Fej-beverés

Hát, ez is elég durva. Gergő úgy vezeti le a stresszt, hogy veri a fejét. Falba, földbe, néha engem próbál lefejelni. Amikor elhoztuk, hosszú haja volt elöl, takarta a homlokát. Már itthon voltunk, amikor észrevettük, hogy egy hatalmas, sárgás-lila púp éktelenkedik a homlokán. Jaj, szegényem, biztos elesett… Elég hamar tapasztaltuk, hogy nem. Ha nem tetszik neki valami, vagy türelmetlen, nem sikerül valamit megcsinálni, bármi baja van, akkor többször beleveri a fejét a legközelebb eső valamibe. Én ezt többféleképpen kezelem, ha kemény cuccba veri a fejét, odateszem a kezem, ha puhába, egyáltalán nem reagálok rá, és minden esetben megpróbálom elterelni a figyelmét. Az elején nagyon brutál módon csinálta, aztán egy teljes hónapra megfeledkezett erről az egészről, aztán sajnos visszatért, de sokkal finomabb módon, úgyhogy most már csak annyit mondok neki, hogy “Gergő, ugye tudod, hogy ezzel semmit nem érsz el”, általában egy “öklelés” után abbahagyja.

  1. Tanult tehetetlenség

Sűrűn olvasom L. Ritók Nóra írásait és ott szoktam találkozni ezzel a kifejezéssel. Annyit jelent, hogy akik gödörben vannak, meg sem próbálnak kimászni, csak szenvednek és sírnak. Gergőnél már most látszik, hogy is néz ez ki és sejtjük, hogy alakulhatott ki: próbálkozott eleinte, de nem volt olyan, hogy megdicsérje, elismerje valaki, sokszor pedig nem próbálkozott eleget ahhoz, hogy sikerüljön, mert szintén nem volt senki, aki buzdítsa. Ennek eredménye, hogy Gergő iszonyú gyorsan felad dolgokat. Megpróbálja egyszer, nem megy, vagy elkezdi verni a fejét, vagy őrült hisztiben tör ki, legjobb esetben mással kezd foglalkozni. Nézzük a kismotoros példán: fel tud szállni a kismotorra. Tudom, hogy fel tud szállni, mert már ezerszer felszállt rá (legtöbbször úgy, hogy csak állok mellette és biztatom, de nem nyúlok hozzá). Ennek ellenére, minden alkalommal nyújtja a kezét, hogy segítsek neki, én meg minden alkalommal elmondom neki: Meg tudod csinálni! Tudom, hogy meg tudod csinálni! És amikor megcsinálja, boldogan mondom neki: Látod, milyen ügyes vagy! És nagyon büszke magára.

Bízom benne, hogy Gergőt még időben elkaptuk, de csak egy pillanatra gondoljunk azokra az emberekre, akik így nőnek föl, hogy senkitől egyetlen jó szót sem kapnak… Ha szeretetlen a környezet, vagy a szülők sem tudják, hogyan segítsenek magukon, ez simán tud öröklődni generációról generációra.

  1. Nem kér vigasztalást

Egy hónapja volt nálunk, amikor az egyik tegyeszes ügyintéző megkérdezte, hogy melyikünkhöz bújik oda vigaszért. Nem tudtunk válaszolni a kérdésre, aztán rájöttünk, hogy miért. Azért, mert Gergő nem kér vigasztalást. Ha bármi baja volt, elesett, megütötte magát, bánatos volt, soha nem jött oda egyikőnkhöz sem, mindig magában sírdogált – volna, ha hagyom, de nyilván nem hagytam. Eleinte nem nagyon bújt hozzám, csak hagyta, hogy átöleljem és ringassam, most már elvárja, hogy vigasztaljam, de ő maga még mindig nem jön oda hozzánk. Remélem, már ettől sem vagyunk messze.

Szerencsére a fent leírtak kinőhetők, méghozzá viszonylag rövid idő alatt, azért írtam le ezeket, mert ha nekünk nem lett volna olyan segítségünk, akitől merünk, tudunk kérdezni, biztosan kikészültünk volna az első időszakban.

 

Viszont van még valami, amit azóta tapasztalunk, mióta nálunk van, sem a korábbi státuszjelentéseiben nem írták, sem a nevelőszülők nem tapasztalták ezt: Gergő hihetetlenül kedves, barátságos és hálás gyerek. Mikor elhoztuk, úgy hoztuk el, hogy egy nagyon visszafogott, introvertált, nehezen oldódó, abszolút nem barátkozó gyerek (kicsit féltünk is, hogy hogy fogja bírni a mi temperamentumosabb, örökmozgó életmódunkat). Onnantól, hogy belépett a lakásunkba, felfedező lett, kíváncsi, érdeklődő, a barátainkkal, rokonainkkal barátságos, kedves. Igazság szerint ettől is megijedtem, hogy azért ilyen, mert attól fél, hogy bárki elviheti, ezért mindenkivel kedves. Azóta kiderült, hogy nem. Gergő ilyen. Egy szerető, laza, barátságos környezetben úgy tűnik, felszínre tört a valódi személyisége: kedves, érzékeny, barátkozó. Múltkor a játszótéren megölelt egy nála kisebb, ismeretlen kisfiút. Én is, és a kisfiú anyukája is elolvadtunk. Aztán a srácok, mintha mi se történt volna, mentek tovább a dolgukra.

Amivel én leptem meg magamat az első hónapban

  1. Ugrás a sötétbe

Egyik nap még dolgoztam, másnap meg lett egy kétéves fiam. Az átmenet mindössze két nap volt, az is csak azért, mert a húzós februárunk végére (hetente 3-szor ismerkedés Gergővel egy 200 kilométerrel arrébb levő városban, gyerekszoba berendezése, cuccok beszerzése, munkahelyen munkáim lezárása, átadása) beszereztem egy arcüreggyulladást. Esténként azon gondolkoztam, hogy mit fogok csinálni egész nap egy kétévessel. Egyáltalán, mit lehet játszani vele? Ferivel hármasban már jól működtünk, az ismerkedési folyamat ezt bebizonyította. De amikor megpróbáltam elképzelni magunkat kettesben, fogalmam sem volt, mit fogunk egymással kezdeni.

  1. Túlvállaltam magam

Mikor Gergő hazaért, az első néhány nap olyan gördülékenyen és problémamentesen alakult, hogy úgy döntöttem, Gergő alvásidejét kihasználva takarítok, főzök, rendet rakok, mint egy rendes Szuperanyu. Első héten még úgy, ahogy csináltam a dolgomat, hétvégére kikészültem. Ráadásul azt gondoltam, hogy elengedhetetlen, hogy mindig tiszta ruha legyen rajta, így eleinte mást sem csináltam, mint minden étkezés után öltöztettem…

Persze a túlvállalás csak Gergővel és a lakással volt kapcsolatos, nekem arra sem volt időm, hogy mondjuk délnél hamarabb letusoljak, fogat mossak. Hogy normálisan felöltözzek és esetleg feldobjak egy kis sminket, már luxusnak számított… Ezeknek a hiánya, megspékelve az elmaradt fogmosással és az egy hete mosott hajjal elég leharcolt külsőt adott nekem, és ettől persze még pocsékabbul éreztem magam.

  1. Bűntudat

Folyamatosan. Megállás nélkül bűntudatom volt. Nem voltam biztos benne, hogy ez az egész jó lesz-e Gergőnek, iszonyúan sajnáltam és féltem, hogy még nagyobb kárt teszünk a lelkében. Volt, aki rákérdezett, ezzel tetézve a bűntudatomat, hogy miért kellett egy látszólag jó közegből kiszakítani Gergőt. Nem tudtam, hogy jól csinálom-e, féltem, hogy nem fog szeretni minket. Türelmetlen voltam, mert fogalmam nem volt, hogyan kezeljem a hisztiket, a semmisemjó-nyafikat, a dühkitöréseket, a dobálásokat, a rugdosásokat. Kiakadtam, amikor belemarkolt a hajamba és nem akarta elengedni, amikor orrba vert, amikor hasba rúgott pelenkázás közben. A türelmetlenségemet pedig annyira szégyelltem, hogy emiatt még rosszabbul éreztem magamat. Folyamatosan sajnáltam a cicánkat, aki az első hónapot gyakorlatilag az ágyunk alatt töltötte és csak akkor jött elő, amikor Gergő aludt.

Nem értettem, hogy ha ez az a pillanat, amire évek óta annyira várok és vágyom, akkor miért vagyok tele lelkifurdalással, bűntudattal, félelemmel, miért nem tudom átengedni magam a boldogságnak, feltétel nélküli örömnek. Emiatt persze még jobban haragudtam magamra.

  1. Kritikák kezelése

Az első időszakban minden egyes szót és mondatot kritikának éreztem; nem lehetett hozzám szólni. Pontosabban lehetett volna: “jól csinálod, vagy legalábbis jól fogod csinálni”, de ilyenek nem hangzottak el. Jöttek helyette a kéretlen tanácsok és jószándékú kritikák, olyanoktól, akik még nem voltak ebben a cipőben. Mindent támadásnak vettem, mert annyira bizonytalan voltam. Talán ma már, egy fokkal izmosabb önbizalommal nem akadnék ki annyira rajta. De az elején minden nagyon rosszul esett.

Pedig a családom nagyon szuperul vette az akadályt, Feri részéről is és az én részemről is. Nyitottsággal fogadták Gergőt, aki a kedvességével mindenkit kapásból levett a lábáról. Ettől persze, hogy velük ilyen undok vagyok, még nagyobb seggfejnek éreztem magam és még inkább bűntudatom volt… Igazi segítséget a Tegyesz-ügyintézőnktől kaptunk, aki hetente jött és kérdezett és látott már ilyet és megnyugtatott és erősített mindkettőnket.

  1. Hisztikezelés

Láttam már szirénázó, üvöltöző gyerekeket és kínosan tébláboló anyukákat. De hogy hogyan oldották meg ezeket a kellemetlen helyzeteket, arra korábban sosem figyeltem. Gergő első komoly hisztije a közeli parkban volt, babakocsival elmentünk sétálni. Ki akart szállni, kivettem. Két méter múlva be akart szállni. Betettem. Újra ki. Oké. Újra be. Háromszor játszottuk ezt el tíz méteren belül, amikor mondtam neki, hogy most egy kicsit gyalog jön. Ordítani kezdett, először térdre esett, majd leborult hassal a földre és ott ordított. Én meg körbenéztem gyorsan és megnyugodtam, hogy nincs közönségünk. Picit gondolkodtam, hogy mi legyen, azt tudtam, hogy ilyenkor már nem kéne engedni. De ez a fetrengés marha gáz… Végül közöltem vele, hogy én egy picit odébb megyek, ha végzett, nyugodtan jöjjön oda hozzám. És 3-4 méterrel eltávolodtam tőle. Nézegettem a fákat, a madarakat. fél szemmel Gergőt, és lám-lám, néhány perc múlva, mintha mi se történt volna, odaballagott hozzám. Megpuszilgattam és sétáltunk tovább. Utólag azt gondolom, hogy véletlenül elég jól oldottam meg ezt a hisztit. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, az első hónap, pont, mint egy új párkapcsolatnál, még csak a beetetés volt. Azóta sokkal komolyabban tolja, megspékelve egy kis rosszalkodással. De már nem rettenek meg tőle. Múltkor a barátnőm mondta, egy hiszti közepén, hogy látszik az anyai elszántság a fejemen.

  1. Féltékenység

Hát ez egy teljesen új és megmagyarázhatatlan érzés volt. Féltékeny voltam a fiamra és a férjemre! Egész nap “küzdök” egy kis akaratos kétévessel, este hazajön Feri és lát egy kis tündérbogyót, aki a kedvében jár, bújik hozzá, viháncol vele, édesen nevetgél. Basszuskulcs! El sem hiszi, hogy 10 perce még verte magát a földhöz, mert most meg cukiskodik ezerrel. Teljesen kikészültem, nem attól, hogy imádja Ferit, hanem mert féltékeny vagyok. Annyira gáznak és vállalhatatlannak éreztem ezt az érzést, hogy senkinek nem mertem elmondani. Aztán szép lassan mégiscsak, és kiderült, hogy csomó anyuka pontosan tudja, miről beszélek. Szerencsére, ez az érzés is elmúlt.

  1. Bokszzsák lettem

Aztán azt is megtudtam, hogy az anya (az “elsődleges gondozó”), sokkal több rosszat kap a gyerektől, mint bárki más, egész egyszerűen azért, mert benne bízik meg legjobban. Az anyát üti, rúgja, harapja a gyerek mérgében, rajta próbálgatja az erejét, az ő haját fogja megtépni. Ezt érdekes módon még soha, senkitől nem hallottam, egyik barátnőm sem számolt be arról, hogy bántalmazza a gyereke. Gergőnek már akarata is van, és elképzelései is remek megoldásokra. A helyzetéből adódóan valószínűleg az átlagosnál frusztráltabb is. Eleinte sokszor lábadt könnybe a szemem egy-egy váratlan ütéstől. Mostanra rájött arra, hogy egy-egy pofon után (vagy leendő pofon előtt) simán kisétálok az adott szituból, szóval elég sokat finomodott a helyzet. Múltkor egy reggelen bemászott közénk a nagyágyba, néhány perces szeretgetést követően elkezdett vadul kalimpálni. Mondtuk, hogy itt fogjuk hagyni, ha nem fejezi be nagyon gyorsan. Előbb nekem, majd Ferinek próbált kiosztani egy-egy ütleget, úgyhogy egyszerre felkeltünk és ott hagytuk. Rettentő sírásban tört ki, úgyhogy egy perc után visszamentem és mondtam neki, hogy attól, hogy itt hagytuk, még nagyon szeretjük, de nem engedjük, hogy megüssön minket. Megnyugodott, abbahagyta a sírást és jött reggelizni, mintha mi sem történt volna.

Mindeközben Gergő napról-napra nyűgözött le minket, az elejétől kezdve nagyon szeretetreméltó volt és azzal, hogy folyamatosan igényli a puszikat, öleléseket, simogatásokat, ő maga gondoskodott arról, hogy a kötődés oda-vissza gyorsan kialakuljon.

Bombanyu blogot is vezet az örökbefogadás tapasztalatairól, itt lehet olvasni: http://bombanyunemrobban.blog.hu/

Reklámok

18 responses »

  1. Hú, ez a cikk akár a mi hármasunkról is szólhatna…de kár, hogy nem két évvel ezelőtt olvastam! Ezekkel a jelenségekkel szembesülni tényleg nagyon nehéz, és folyamatos a lelkifurdalás, hogy biztosan mi rontunk el valamit. Köszönet a posztért.

    Kedvelés

  2. Istenem….. Jó tudni, hogy nem vagyok UFO!

    Ezt az írást, útravalóként, minden tanfolyam végén ki kellene osztani!!!

    A jaktáláshoz hozzátenném a saját tapasztalatomat: a mi újszülöttként örökbedogadott fiunk, egy éves korában kezdte, és azóta sem hagyta abba – pedig nem egy elhanyagolt, sanyarú sorsú kisgyerek, mégis ezzel vígasztalja magát, ha mi nem vagyunk ott (pl. bölcsiben) vagy unalmában is rákezd (mesenezés közben) vagy ha fáradt akkor így kapcsol ki.
    Nagyon szeretném, ha leszokna róla, mert a bölcsiben pl.csípőből autistának titulálták miatta, pedig hát nem az, illetve mivel furcsán néznek rá ha csinálja, így feszült lesz, ésmégjobban “billeg”. Sajnos ezt az ördögi kört nem tudtam még megszakítani, ha valakinek már sikerült lejönni a jaktásról, örömmel és köszönettel fogadnám a tippeket.

    Kedvelés

  3. Köszi a cikket sokat derültem is rajta. Hajcsomóim nekem is hiányoznak, Apa pedig akkorákat kapott mint életében soha😉árnyalja a képet, hogy van egy vérszerintink, no azért ő is tud ám produkálni!
    Nem tudom, ezt az öf számlájára lehet-e írnim de a mi lányunk mintha nem érezne fájdalmat. Először nem sírt soha- nyilván mert korábban nem reagáltak rá, ma pedig nem sír, ha vért vesznekm vizsgálják. Tapasztaltatok ilyet? Néha egészen félelmetes…

    Kedvelés

  4. Köszönöm az írást. 🙂 Mintha csak rólam szólna. Mi testvérpárt fogadtunk örökbe 10 hónap a korkülönbség közöttük. Közülük az egyik ha mondhatok ilyet 2 évesen ugyanilyen volt,ő az idősebb. Most 4 éves, sok mindenről leszokott, de vannak új “heppjei”. A kisebbnek nincs semmilyen “maradványa” a korábbi életéből. Bízunk benne, hogy teljes életet fognak tudni élni. Mint szülők, mindent megteszünk. A többi rajtuk és a jó Istenen múlik. 🙂

    Kedvelés

  5. Ezer hála és köszönet ezért a cikkért. Nem győzök bólogatni.

    Az első hónapban történt meglepetések mind annyira jellemzőek a kezdő anyákra! Csak soha senki nem beszél róla mélységében. Vagy igen, csak amikor hallod, nem hiszed el/nem érted/még dolgozik benned a “majd én jobban tudom, mit kritizál engem, azt hiszi, már most alkalmatlan vagyok”? A kritikák kezelése addig nem javult részemről, amíg a lelkem mélyén el nem hittem, hogy én vagyok ennek a gyereknek a bástya, a vár, aki mindenki másnál jobban tudja, mi kell neki. Ezt ugyanígy az apja is felépítette magában, és a kettőnk önbizalma összeadva, ezen a téren hegyeket mozgat.

    Az ugrás a sötétbe dettó, igazából mindegy, mennyi idős, nagyon sokáig űr az az idő, amit a gyerek nem velünk töltött. Még akkor is, ha újszülöttként pottyant. De fontos tudni, hogy nagyon sok reakciója nem ezért van, hanem mert az aktuális állapotában így reagál az én aktuális állapotomra.

    Nekem a munka letétele könnyebben ment, mint gondoltam, igaz, sokáig távban még visszadolgoztam alvásidőben.

    Még mindig nyomom a szuperanyu takarít/mos/főz/varr-t, de inkább csak azért, mert én ettől amúgy jobban érzem magam. De azonnal abba fogom hagyni a maximalizmust, ha nem.

    11 hónapos a lányom, de még mindig van úgy, hogy délben se jutok tovább a pizsamánál, de ő már háromszor fürdött, mert kellett.

    Rossz hír, hogy a bűntudat így vagy úgy, de folyamatos társ marad. Egy példa: A gyógytornász kérte, legyen innentől a gyereken cipő. Végigordította a cipőboltot, amikor megvettük, otthon pedig minden alkalommal remegve bújt a nyakamba visítva, ha ráadtam. Borzasztó volt, hát milyen anya vagyok én, hogy erőszakot teszek. Dráma, dráma, dráma. Aztán egyszer csak kinyitottam a szemem, és azt mondtam, ácsi. Vannak nemszeretem dolgok az életben. Most épp a cipő ilyen. De kell. Én itt vagyok, vigasztalom, nem marad magára. Átkattantam. Kitaláltam egy cipődalt, és a sorstársaktól kaptam tippet, tegyük az épp nem lábon lévő cipőjét a miénk mellé egy fix helyre. Bevált. Onnantól a gyerek maga hozta a cipőjét, ha elfelejtettem ráadni.

    A kritikákért már csak néha ölök, de akkor nagyon. Függ attól, mennyit aludtam.

    Nálunk körülbelül 2-3 hónapja pankráció a pelenkázás, lassan az evés is. Ahogy fejlődik az akarata, úgy lesznek ezek az összetűzések egyre élesebbek. Megy a hajtépés, harapás, karmolás, pofozás is, ha óvatlanok vagyunk. Igazából a gyerek a határait keresi. Nemcsak abban, hogy meddig mehet el, hanem abban is, hogy ő maga fizikailag meddig tart, és hol kezdődik a másik ember. Úgymond leválik, önálló személlyé kezd válni. Ez fáj, feszkós. Valakin ki kell tölteni. Ez is egy nemszeretem feladat, de milyen jó, hogy már meri.
    Sokszor elhangzott itt a blogon, hogy aki idősebb gyereket fogad örökbe, az is végigjárja újra a lépcsőfokokat.

    A hiszti és a féltékenység nálunk még nagyon apró mag, most kezd hajtani. Annak viszont nagyon örülünk Balázzsal, hogy a kislányunk mindkettőnket megtisztel, válogatás nélkül mindenféle jó és kellemetlen megnyilvánulással is – egyelőre. Egyetlen dolog biztos: a változás.

    Köszönöm, hogy leírtad, te hogy csinálod. Szerintem szuperül! 🙂 És hogy mit éreztél/érzel. Nagyon fontos ez.

    Kedvelés

  6. Meg lehet kérdezni, melyik megye pszichológusa, aki a nevelőszülőhöz való visszalátogatást javasolja?

    Egy fokkal emberibbnek tűnik, mint a jelenleg általános gyakorlat, ahogy a kiszakítások történnek.

    Ideális esetben lenne arra kapacitás: mérlegeljék, melyik esetben mennyi idő múlva látogassanak vissza, ha megoldható, lehetséges, ha van rá szándék mindkét fél részéről.

    Kedvelés

  7. Ellenpólus.
    Két vérszerinti gyerekkel ugyanezeket elmondhatom.
    A nagy félbehagyja a dolgokat, jaktált is, a kicsi pedig egy igazi kis akarnok, veri a fejét a földhöz, tép, rúg, karmol, ha valami nem úgy van, ahogy ő akarja.
    Egy éves lesz, és tegnap sikerült neki egy igazi, tankönyvi, földön fetrengős hisztit leverni, mert nem engedtük meg, hogy széttépje, széttúrja a kártyát, amivel épp játszottunk.
    Nincsenek elhanyagolva, ők ilyen temperamentummal születtek. 😊

    Kedvelés

    • Biztos ilyen is van. Én a három gyerekem (2 öf, 1 vsz) egyikénél sem láttam sem a jaktálást, sem a fejbeverést, sem a katatón állapotot ébredéskor, így ezeket némi ijedtséggel olvastam Bombanyunál. A lista második fele “bárkivel megtörténhet” valóban.

      Kedvelés

    • Nálunk a férjem volt fejét verős-jaktálós, szerető vsz családban.
      Én szintén hasonló paraméterekkel gyerekként nem különösebben csináltam ilyesmit, fiatal felnőttként “szoktam rá”, ha valami probléma aktuálisan nagyon fölém nő, akkor egy kicsit jaktálva-ringatva magam simán “beleengedem magam” egy katatónia-szerű állapotba, aztán utána megyek tovább az utamon és teszem a dolgomat. Kívülről egyébként relatíve ijesztő, belülről nézve meg azóta is csodálkozom, hogy a cikkbeli anyuka a legijesztőbb dolgok közé sorolja, ha a gyerek “jaktálós marad”.

      Kedvelés

  8. Jó arról olvasni, hogy nem vagyok/voltam egyedül ezekkel a problémákkal. Mintha a saját érzéseimet olvastam volna. Még a macskás jelenet is stimmel. Két és fél év telt el az örökbefogadás óta és most már teljesen összecsiszolódtunk, de az eleje nagyon nehéz volt.

    Kedvelés

  9. Végigolvastam a blogodat, nagyon szeretetreméltóak vagytok, ti így hárman:) Nagyon jól írsz, és őszintén, nem értek egyet a nagynénéddel, szerintem a blogodból pont, hogy az jön le, hogy harmonikus család vagytok!!! Problémák pedig igenis vannak, és te nagyon őszintén, és szépen, és érthetően írtál ezekről, gratulálok, minden elismerésem, nagyon sok szeretet van bennetek Gergővel és Ferivel, te pedig extra türelmes vagy, csak így tovább, öröm volt olvasni! Az örökbefogadásban nincs tapasztalatom, de amit a lelkiismeretfurdalásról, a boxzsákról, a hisztiről, és annak kezeléséről, az örök lelkifurdalásról+szuperanyuságról írtál az nagyon betalált. Na és a kritikák!!!! Családi viszonyok mehettek volna ezen tönkre (Hál’ Istennek végül nem mentek), de nagyon rossz volt hallgatni, feldolgozni, kizárni…Írj tovább, nagyon jó olvasni Titeket:)

    Kedvelés

  10. Azért ami ezt a józsaru-rosszzsaru játszmát illeti, én nem nyugodnék meg annyiban, hogy más családokban is így van. Ugyanis mások el is válnak 😀 Nem kis mértékben ilyenek miatt szerintem. Mármint ez odáig szokott fajulni, hogy apával édibédi a gyerek, apa is édibédi a gyerekkel, és apának nem is kell fegyelmezni, vele móka-kacagás az élet, ő jófej, anyu viszi a házisárkány szerepet, mert valakinek a nemszeretem nevelési feladatokat is el kell látni. Próbáljátok egyenlőbb mértékben elosztani a gyerekkel töltött időt.

    Kedvelés

    • A gyerekeknél tényleg van egy olyan korszak, ahol ambivalens viszonyba kerülnek az elsődleges gondozóval. Szintén tanulják magukat. Lehet-e büntetlenül eltaszítani valakit, aki nagyon fontos nekünk, sokszor zsinórban egymás után. És idegi szinten és mintának az épül be, amit ilyenkor visszajelzésként kap, ez lesz az alap, mi szerint felnőttként működni fog majd a kapcsolataiban.
      A szepa önmagában nehéz, minden fázisa másért. Először lóg, mint a karácsonyfadísz. Aztán nem lóg, de ki ne merj menni a szobából. Aztán menj is ki, a másik kell, de csak addig, amíg ki nem mész, mert akkor kitör a forradalom. Ez így normális működés, és érdemes a helyén kezelni. Első körben tudni, hogy ez normális, második körben nem drámázni és játszmázni ennek kapcsán.
      A másik nagy tanulság számomra, hogy ezek a helyzetek attól tudnak még nehezebbek lenni az alapnál is jobban, hogy felnőttek is művelik ezt egymással. Náluk az ilyen típusú viselkedés elakadásra utal. Emellett pedig még ronthat a helyzeten, ha feltételezhető egy látens versengés is a háttérben: Apa a gyerekkel anyáért, apa anyával a gyerek kegyeiért.
      Valamennyire mindenki a kardjába dől ilyenkor, okosnak lenni is baromi nehéz, ha az ember már x. napja nem aludt. De a legsötétebb időben is ki tud menteni a tudat, hogy ez is egy állomás, és elmúlik.

      Kedvelés

  11. Nálunk most épp az a téma (apu részéről), hogy az én gyerekem kevesebb verset tud és szófogadatlanabb, mint más gyerekek (konkrétan az élettársa unokái), és célzások arra nézve, hogy én nem értek a gyerekneveléshez. Persze gondolom az is benne van, hogy az enyém örökbefogadott, és biztos a génjei (ez szerencsére még nem hangzott el).

    Kedvelés

    • Én azt tanultam, hogy az ilyen típusú összehasonlítások mindig valamiféle szorongásból származnak, és aki ilyet mond, önmagát akarja megtámogatni a másik lenyomásával. Szóval ez nem rólatok szól.
      Két példa, ami igazából egy, csak két időpontban történt:
      A majálison két pici volt jelen, a mienk és egy kolléganő unokája. A mienk akkor ébredt, és baromi rossz kedve volt, az övéké békésen szunyált. Elkezdődött a károgás, én meg nagy szemeket meresztettem, és ártatlanul megkérdeztem, szégyen-e az, ha a gyerekem tud sírni is. Hozzátettem, hogy örülök, hogy minden szerve ép hozzá, és hogy ki meri nyilvánítani, hogy baja van, ezek szerint nem él félelemben. Majd tovasuhantunk, mert a csönd titka a mozgó babakocsi volt akkoriban.
      Aztán most újra találkoztunk, a mienk már jár, az övéké meg még nem (majd fog, mit kell ezt siettetni), nekiállt hasonlítgatni. Azt találtuk mondani kórusban a férjemmel, hogy nem érdemes a gyerekeket vegzálni, ezek a törpök nem olvassák a szakirodalmat, viszont okosabbak, mint bármelyik szakember.
      Mindkét esetben szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, játszma rövidre zárva.
      Megválaszol, továbbmegy, leperget. Mert mindenki a saját patológiájával tud jelen lenni a szituációban.

      Kedvelés

      • Köszi Kata <3. Mondjuk a mi kapcsolatunk apuval már köteteket tenne ki, ha valaki leírná, szerintem őt-, sok más mellett az is zavarja, hogy amikor én gyerek voltam, nem igazán tudott megbirkózni azzal, hogy nem épp simulékony a személyiségem, erre puff, tessék, az unokája ugyanolyan (ráadásul ennek köze nincs a génjeinkhez, mert ugye ő teljesen máshonnan csöppent a családba), és most bajban van, hogy mihez kezdjen ezzel.

        Kedvelés

  12. Szervusz kedved Bombanyu! Kepzeld nekem nincs of gyerekem, csak ket ver szerinti, de pici koro ota szeretnek, ezert kovetem a blogot. Egy-ket mindenkepp el kell, hogy mondjak. Az en gyerekem is siman hasba rug egy pelenkazasnal, nekem is folyamatosan buntudatom van, hogy nem eleg jol csinalom, miota ketten vannak, ez fokozodott es meregetrm magam, hogx egyik javara se doljon el nagyon a merleg, egyszer az egyiken maskor a kasikon esik meg a szivem jobban!:) A kritikakat en is nagyon nagyon nehezen viselem ezzel kaocsokatban, ez mindenkinek erzekeny tema, es en is sok ssegito szandekbol elhangzott dolgot kritikanak veszek! Szoval ez tan mindenkepp ilyen!:) meg hadd ajanljak egy konyvet hiszti kivedesere: Beszelj ugy, hogy erdekelje, hallgass ugy hogy elmeselje, ds ha a neten a kapcsolodo nevelesre keresel ra, nalunk az hatekony hisztire, meg a Respectful parenting oldalt kovetem meg,de kerlek ezt me vedd okoskodasnak, ha megvannak a te modszereid, akkor vedd ugy higy nem is mondtam semmit.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s