Örökbe.hu

Sue Wells fél évszázaddal ezelőtt, 17 évesen adta örökbe a lányát, akit lányanyaként szült Új-Zélandon. Ma Nagy-Britanniában él, szociális munkásként dolgozik, még két lánya született, s azóta az örökbeadott lányával is újra találkozott. Sue-val a Mózeskosár Egyesület 25 éves konferenciáján beszélgettem, ahol előadást is tartott. Az egyesület kiadta magyarul Veled, nélküled címmel Sue Wells könyvét, amely 16 lemondó anya történetét tartalmazza, akik a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveiben, Nagy-Britanniában és Új-Zélandon adták örökbe a gyermeküket. Néhány írásban az örökbeadott gyermek és az örökbefogadó szülő is mesél. Sue célja bemutatni az örökbefogadási háromszög „láthatatlan” oldalát, a vér szerinti anyák szemszögét, s a kapcsolattartással járó nyílt örökbefogadás népszerűsítése. Vele és a Mózeskosár egyesület vezetőségének alapító tagjaival készítettem interjút az örökbeadó anyák helyzetéről.

Lát közös vonásokat a lemondó anyákban, akiket meginterjúvolt a kötetéhez?

Sue Wells: Igen, közös bennük az élethosszig tartó gyász, ami az évek során növekszik is, pont ellenkezőleg, mint a más típusú gyásznál. Szerették a gyereküket, de lemondtak róla egy meddő pár számára, mert nem éltek házasságban. A Veled, nélküled örökbeadó anyák történeteinek gyűjteménye, az örökbeadásé és a viszontlátásé. Hangot akartam adni nekik, az elbeszélés gyógyító hatása miatt. A könyvben levő esetek példát mutatnak a veszteségre és a szeparációra, a titok nyomasztó súlyára, s arra, hogy ezek a nők egy életen át vágyakoznak a gyerekük után, és néhány egymásratalálás is szerepel benne. Az én történetemet is megírtam a könyvben.

Nagy-Britanniában egy napilapba írtam egy cikket az örökbeadásról, és a reakciók elindítottak egy gondolkodást, ennek az eredménye lett a könyv. Egy kérdőívet szerkesztettem, 262 brit örökbeadó anya válaszolt, 1932-ig visszamenő történetekkel, sokaknak ez volt az első alkalom, hogy az örökbeadásról beszéltek. Hagyományosan az örökbeadó anyák a háromszög csendes oldala. A nők 86 százaléka úgy érezte, nem volt választása. Az örökbeadó anyák traumája a gyerekük elvesztése mellett szégyennel, bűntudattal, titkolózással párosul, sokaknak egy életen át. Többen oldalakat írtak nekem. Hiába mondták nekünk, hogy „felejtsd el a gyerekedet, majd szülsz másikat”, ők nem akartak továbblépni és felejteni. Nem kaptak semmilyen információt a gyerekről, ez szorongást indított el bennük, a veszteség tagadása feloldatlan gyászt eredményezett. Sokan mondták, hogy érzelmileg, vagy fizikailag a hatása alá kerültek, depresszió, szorongás alakult ki bennük, vagy kapcsolatteremtési nehézségek. Sokan közülük ezt a döntésüket bánják legjobban életükben. Így jött az ötlet, hogy egy könyvben is bemutassam a vér szerinti anyák történeteit.

Ezek kényszeradoptálások voltak?

Ezt nem artikuláltuk akkoriban. A legtöbb nőre nyomást gyakoroltak, hogy mondjon le a gyerekéről. Nem ezt akarták, de aláírták az örökbeadási papírokat. Nekünk azt mondták, nem vagyunk elég jó szülők, mert nem vagyunk házasok, ha szereted a gyerekedet, lemondasz róla és elfelejted. Úgy éreztük, bűnt követtünk el, magunkat hibáztattuk azért, ami történt, nem éreztük magunkat felhatalmazva, hogy véleményünk legyen, és nem is kérték a véleményünket vagy az egyetértésünket. Ez nem igazán lett megbeszélve. Kivéve akkor, mikor információt kértek rólunk és a vér szerinti apáról, ez volt az egyetlen alkalom, mikor előkerül a téma. Megnéztem a nyomtatványt, de csak picike rubrikát hagytak a családi háttérnek, minél kisebb betűkkel írt a szociális munkás, annál több információ fért ki. Az apáról egyetlen dolog érdekelte őket, hogy szenved-e valamilyen nemi betegségben. Minimális információt kaptak az örökbefogadók a szülőanyáról. És sérült gyerekeket nem adtak örökbe, őket megtarthatták az anyák, mert a hatvanas években annyi gyerekből lehetet válogatni. Ma épp fordítva van.

Tekintve ezt az óriási gyászt, mondhatjuk, hogy az örökbefogadások egy része hiba volt és jobb lett volna, ha a gyerek a vér szerinti anyával marad?

Akiket meginterjúvoltam, gyakran a barátaim voltak, akik nem találkoztak a gyerekeikkel egészen azok felnőttkoráig. Láttam ezeket a gyerekeket, akik nagyon hasonlítottak a vér szerinti szüleikre, hasonló jellemvonásokkal, hasonló nyelvet használtak, az én lányomat is beleértve. Természetesen, alapvetően jobb lett volna a vér szerinti családjukkal, de ezt már lehetetlen megtudni. De minden nő, akit meginterjúvoltam, hordozta ezt a gyászt, még a gyerekükkel való újratalálkozás után is, akik akkor már fiatal felnőttek voltak. Ha megtarthatták volna a gyereküket, többségük kiváló szülő lett volna. Ez nem jelenti azt, hogy az örökbefogadó szülők nem nevelték őket jól vagy még jobban. De ahol nincs semmilyen kapcsolattartás, ott mindenkinek nehéz az örökbefogadási háromszögben.

Ez az állandó gyász kicsit könnyebb, ha meg lehet osztani más anyákkal?

Igen. Ez egy sok évre elnyomott gyász, és sorstársakkal végre meg tudjuk osztani. A szülőanyák különösen elszigeteltek, nincs hangjuk, alacsony az önértékelésük. A barátnőim közül öten lettek terhesek 17-19 évesen, mindet elküldte otthonról a családjuk és örökbe adták a gyereket. Mi erről sosem beszéltünk egymás közt sem, nem osztottuk meg a történeteket, csak sok évvel később.

Ön a könyvben a nyílt örökbefogadás mellett teszi le a voksát, mikor egy állandó kapcsolat van a vér szerinti család és az örökbefogadók között. Milyen esetekben nem előnyös ez?

Ha a gyereket bántalmazták. De akkor is jobb, ha van valami információ a vér szerinti családról, mint a semmi. A nyitottságnak különböző fokozatai vannak.

Magyarországon még elég ritka a kapcsolattartásos örökbefogadás. A félelmek nagyon erősek. Ha egy örökbefogadó szülő megkérdezi egy fórumon, hogy megmutassa-e a gyereknek a vér szerinti anya fotóját, vagy betegye-e a gyerek albumába, a válaszadók nagy része általában lebeszéli.

Az örökbefogadó szülők fenyegetve érzik magukat, hogy kevésbé fogja őket szeretni a gyerekük, de ez nem így működik. Új-Zélandon az örökbefogadók rendszeresen látogatják a vér szerinti családot, ott az örökbefogadó szülők is így gondolják, persze ha nem bántalmazó volt a szülő. Ha az örökbefogadók megértik a gyerek és az örökbeadó szükségleteit, akkor ez könnyebb lesz.

Az ön lánya egy elég furcsa családhoz került. Mióta van Új-Zélandon alkalmassági vizsgálat az örökbefogadásnál?

Ezt nem tudom, de 1964-ben még nem volt. Épp változtak az idők, az erkölcsök, nem volt szexuális felvilágosítás, fogamzásgátlás, miközben a szabad szerelem már tombolt, bébik ezrei voltak elérhetőek, talán több is, mint amennyi örökbefogadó szülő. Az én lányom örökbefogadóinak nem is kellett várniuk, a jelentkezésük után három héttel megkapták a lányomat, és csak azért, mert házasok voltak.

Miért ezt a könyvet jelentette meg a Mózeskosár Egyesület?

Székely Zsuzsanna (az egyesület elnöke, az állami gyermekvédelemben 40 éven át az örökbefogadás és válságterhesek gondozása során szerzett tapasztalatokkal rendelkező  pszichológus): Az egyesület történetéből még nagyon foghíjas volt a vér szerinti szülők szerepe, Dénes Zsuzsa pedig már félig lefordította ezt a könyvet.

Dénes Zsuzsa (pszichológus, a Gárdonyi Géza Csecsemőotthon volt munkatársa): Én tartottam ezt fontos másodiknak korábbi könyvkiadásunk, Az örökbefogadás háromszöge után, hogy pont a háromszög néma szereplője szólaljon meg. Túl korainak találod?

Én azt látom, hogy idehaza még az örökbefogadói közösség sincs teljesen felkészülve a vér szerinti anyák szemszögére.

Székely Zsuzsanna: Valóban él a félelem a vér szerinti szülőtől az örökbefogadókban. Mióta én bekerültem 1997-ben a Schöpf-Mérei anyavédelmi programba, ahol több száz krízisanyával beszéltem, nagy lépéseket tettem a szakmai szemléletemben, azóta egész máshogy gondolkodom róluk. Többségük nagyon nehéz helyzetben hozta meg ezt a döntést. Nekem sem ment máról holnapra, és kellett, hogy személyesen beszélgessek velük. A könyv ezt tudja adni az érintetteknek, akik nem találkoznak velük.

Majoros Mária (gyermekorvos, a Gárdonyi Géza Csecsemőotthon volt igazgatója): Kezdettől benne volt a gondolatainkban, hogy be kéne cserkészni az örökbeadó anyákat, csak nem sikerült. Ketten jelentkeztek az elején egyéni tanácsadásra, akik keresték a gyereküket, sikertelenül, és csak annyit akartak megtudni a róla, hogy jól van-e. Az egyik nő hozzám jött el, és azt mondta, sokat szorong azon, hogy a gyerek nem kábítózik-e. Illegális utakon ki tudtuk deríteni, hogy vidékről Németországba adták örökbe a gyereket és ott jól van, ennyit el tudtunk mondani. Nagyon megnyugodott ettől az anya.

Székely Zsuzsa: Nekem is volt ilyen esetem, egy 78 éves néni, aki ötven éven át mániákusan nyomozott az örökbeadott lánya után, sikertelenül. Azt mondta, nem tud így meghalni, hogy a lányától nem kért bocsánatot. Én azt tudtam neki mondani, hogy az ötven felé járó lánya nagy valószínűséggel nem tudja, hogy örökbefogadott, és ezt az identitást ennyi idősen összerombolni már inkább ártana. Mást nem is mondhattam, hisz tudtam, lehetetlen, hogy megtalálja a lányát, aki őt nem kereste. Sokat gondolkodtunk, hogy elindítunk egy ilyen csoportot, de tartottunk is tőle, nagyon rossz állapotban levő emberek is jönnének, pszichiátriai beteg, alkoholista, drogos, minden összejöhet. Nem tudom, megvan-e a tudásunk ennek kezelésére. Az egyéni tanácsadás lehetne nekik a megoldás.

A könyvben szereplő régebbi esetekben megjelenik a kényszer. Könnyebb annak az anyának a helyzete, ahol nem kényszerörökbeadás történt?

Székely Zsuzsa: Lehet, hogy még nagyobb a bűntudata, aki saját maga dönt. Amikor a szülei a feje felett döntenek, akkor hamarabb megbocsáthat magának, hisz egy ellehetetlenített helyzetben volt.

Dénes Zsuzsa: Sokan nem lemondanak, hanem nem látogatják a gyereket, a viselkedésükkel mondanak le, de elmondhatják, hogy tőlük elvették a gyereket. Könnyebb ezzel együtt élni, mint ha ő írta alá, hogy lemond a gyerekről.

Majoros Mária: Mikor a hetvenes évek végén elkezdtem csecsemőotthonban dolgozni, a kórház értesített minket, és ki kellett mennem beszélni az anyákkal, mielőtt otthagyják a gyereket. El kellett mondanom, hogy jobbat tesznek a gyerekkel, ha lemondanak róla. Ez nekem sose sikerült. A legkilátástalanabb helyzetben levő anyában is az élt, hogy ő talpra fog állni, kell neki ez a gyerek, csak még pár hónap kell.

Dénes Zsuzsa: Egy anya egyszer maga hozta be a háromhetes ikreket hozzánk a csecsemőotthonba, hogy amíg nem tud talpra állni, addig itt lesznek. Ő dolgozott, minden délután bejárt a gyerekekhez, etette, fürdette őket. Nagyon jó kapcsolatban volt velük, jól ismerte az egypetéjű ikrek tulajdonságait, mikor már behozta őket. Az ikrek 15 hónapos korában azt mondta az anya, hogy nem fogja tudni hazavinni őket, alá akarja írni a lemondást. Hat testvére van, nem hitte el, hogy senki nem segít neki. Egyedül van az ikrekkel, egy gyereket már haza tudott volna vinni, kettőt nem. Lemondott róluk.

Sue Wells a saját örökbeadásáról:

17 évesen adtam örökbe a lányomat Új-Zélandon. Nem volt választásom, akkor nem létezett egyedülálló anya, nem adtak juttatásokat ilyen esetre, a családom nem támogatott. Egyedül írtam alá a nyilatkozatot. Nem voltak jogi ismereteim, nem tudtam, hogy 6 hétig a szülés után visszavonhatom a nyilatkozatomat. Utána semmilyen információt nem kaptam a lányomról. Az örökbefogadóknak csak 3 hetet kellett várnia a gyermekre, mert ők házasok voltak. Az örökbefogadó anya két évet a pszichiátrián töltött az örökbefogadás előtt kevéssel, és az ő két gyereke ezalatt bekerült a rendszerbe. A lányom hétéves korában jött egy krízis az örökbefogadásban. Akkor a lányom bement a hatóságokhoz és könyörgött, hogy találják meg a vér szerinti anyját. Én akkor Angliában éltem, házasságban. Az új-zélandi hatóságok megkeresték az apámat, aki nem adta ki az angliai elérhetőségemet. Pedig itt összejöhettünk volna a lányommal. Miután megtaláltam a lányomat, felkerestem az örökbefogadó apát, ő annyit reagált, hogy a hatóságtól kapták, oda adták vissza a lányomat, egy kutyával jobban jártak volna. A kislány hétévesen visszakerült a rendszerbe, és több helyen nevelkedett, nevelőszülőknél, otthonokban. Nem gondoltam, hogy valaha tudok a lányommal találkozni. Az életem jól haladt, Londonban éltem egy nagy házban, a második csodálatos férjemmel, volt két másik lányom, karrierem. De valami mindig hiányzott. Folyamatos nyugtalanság élt bennem.

1985-ben aztán az új-zélandi parlament elfogadta a törvényt, ami kinyitotta az aktákat, megkaphattam a lányom adatait (A törvény értelmében örökbeadók és örökbefogadottak is kikérhetik egymás adatait, de a keresett személy vétóval is élhet, ha nem akarja.) A gyermek apjától tudtam meg ezt a lehetőséget, és rögtön szélsőséges érzelmeket éltem át, a megszállottságtól a hitetlenkedésig. Csak erre tudtam gondolni, csak erről tudtam beszélni. Ezzel párhuzamosan a régi érzések is feljöttek bennem: szégyen, bűntudat, félelmek, szorongás, távol éreztem magam másoktól. Egy éjszaka alatt bűnös nőből respektált személlyé váltam egy parlamenti döntés következtében. Miután találkoztam a lányommal, megmagyarázhatatlan gyászon mentem keresztül. Amikor megtudtam azt, hogy állami gondozásban nőtt fel, a szégyenérzésem tovább mélyült, nagyon hosszú ideig úgy éreztem, ezért én vagyok a felelős. De aztán eljött az idő, hogy megbocsássak a gyerekjóléti hatóságnak a döntéseiért, az örökbefogadó szülőknek, mert elhagyták a lányomat, apámnak és saját magamnak. Mindazonáltal ez a szégyenérzet velem maradt egészen a második könyvem megírásáig. Most egy memoáron dolgozok, azért kezdtem el írni, hogy a múltamnak értelmet nyerjek.

A lányomnak nagyon kemény volt a gyerekkora, és a velem való találkozás teljesen megváltoztatta az életét. Nem tudta, ki ő és honnan jön, nem tudott semmi a vér szerinti családjáról. Miután találkoztunk, dolgozni kezdett, rendbejött az élete, s főleg megtudta, hogy ki ő. A kapcsolatunknak voltak hullámhegyei és hullámvölgyei. Korábban engem hibáztatott mindenért, ami rossz az életében, és én bűnösnek éreztem magam. Mikor én letettem ezt, ő is megváltozott, és onnantól sokat javult a viszonyunk.