„Sosem tudtam harcolni magamért”

Általános

Beszélgetés egy örökbeadóval!

A blogon szeretnék az életadóknak is hangot adni. Itt az első történet. Julika az egyik gyermekét örökbe adta, és nyíltan beszélt nekem döntéséről, életéről. A negyvenes éveiben járó asszony egy idősek otthonában él. Tragikus történetet fogtok olvasni, én is elsírtam magam az interjú közben, Julika még vigasztalt is. Skizofrénia, bántalmazás, elszakított gyerek, rokkantság, betegség került szóba, ő mégis választékos, nyomdakész mondatokban, öncsalás nélkül mesélt sorsáról. Julika teljes névvel is vállalta volna az interjút, ám úgy döntöttem, hogy a szereplők nevét megváltoztatom. Érdemes kétszer elolvasni, sok a név a szövegben.

– Mesélj magadról!

– Érettségi után egy évvel született az első kislányom, Laura, akit lányanyaként szültem. Az egész család haragudott rám, kitagadott szinte. Egyedül neveltem fel, József, az apa elhagyott, tartásdíjat nem fizetett.

Később egy szakítás után a templomban ismertem meg a második lányom, Beatrix édesapját, Zoltánt. Ő a válása után belebolondult, hogy évekig nem láthatta a fiait. Laura volt a csalétek, csak azért érdekeltem, mert gyerekem volt. Beatrix lányom megfogant, aztán összeházasodtunk. Apukám nagyon örült, mert az első gyerekem apját gyűlöli, adott egy Trabantot ajándékba. Mikor Beatrix öthónapos volt, a férjem elköltözött és elvitte magával, onnan ő nevelte. Mikor elvitte, Laura két hétig nem evett semmit, a másik kislány is rögtön beteg lett.

– Te beletörődtél?

– Igen. Nem harcoltam. Két évvel később kitört rajtam a skizofrénia. A betegség Medjugorjében jött elő, a Mária-kegyhelyen, azóta hangokat hallok, a zarándoklatról rögtön a pszichiátriára vittek. Anyukám még élt, jártunk családterápiára a haláláig, majd pszichiáterhez. Közben neveltem Laurát, és hetente kétszer találkoztam a férjemmel és a kislányommal. Nem voltunk rosszban, de nem költözött vissza hozzám.

5

– Közben dolgoztál?

– Gyeden voltam. A védőnő és a gyámhivatal is azt mondta, maradjak én gyeden, és a férjem majd visszahozza a gyereket. A két családi pótlékból, a gyedből meg a rokkantnyugdíjból elég jól éltünk. Később még dolgoztam egy évig támogatott állásban, de onnan is elküldtek, mert lassú voltam. Azóta nem dolgozom, leszázalékoltak.

Anyukám halála után visszajött hozzám József, az első lányom édesapja. Ez az én hibám, úgy látszik, nem értek a párkapcsolatokhoz. Lefeküdtem vele, és megfogant Etelka, a harmadik kislány. Mikor József megtudta, azonnal lelépett, ottmaradtam egyedül.

– Őt adtad örökbe? Hogy hoztad meg ezt a döntést?

– Szerencsére Zoltánnal gyakran jártunk vendégségbe, körülbelül hatvan családot ismertem. A terhesség elején felkerekedtem és az összes családot végigkérdeztem, mit tudnak nekem segíteni. Semmit, felelték, csak néha gyerekfelügyeletet vállalnak. Zoltán is azt mondta, csak magadra számíthatsz. Apukám azt tanácsolta, menjek abortuszra. A gyámhivatal előadónője, aki Beatrix elvitelénél is jelen volt, azt mondta, megölni nem szabad a gyermeket, de adjam örökbe. Én a terhesség alatt végig gyógyszereket kaptam a skizofréniára, különben elborult volna az agyam.

Laura akkor volt tízéves. Végigcsináltam problémamentesen a terhességet, és örökbe adtam a gyermeket egy alapítványon keresztül, egy olyan házaspárnak, akik sok éve vártak gyerekre. Engem elkötöttek a kórházban.

Etelkát egyébként a volt férjem a nevére vette, de persze a házaspár új nevet adott neki.

– Mi történt utána?

– Mikor örökbe adtam Etelkát, megszervezte a lányom keresztanyja, Kinga, hogy minden héten kétszer imádkozzunk rózsafüzért Magyarországért, hogy valamivel elfoglaljam magam. Ha tudtam volna, hogy ennyi erőt elvesz, hogy nincs velem a kislányom, nem adtam volna örökbe. Nagyon nagy teher, ezt az egyet életem végéig bánni fogom, habár nem tudtam volna felnevelni.

Zoltánnal elváltunk, mikor Etelkával terhes lettem. Megegyeztünk, hogy nála marad Beatrix, én fizettem tartásdíjat. A bíróság elrendelt láthatást, de nem sikerült elérni, tíz éve nem láttam a középső lányomat.

József pár év múlva megint visszajött és visszafogadtam. Most is a lakásomban lakik, pedig nincs is bejelentve, már próbáltuk kilakoltatni, de nem sikerült. Szegény Laura ki van akadva. Ő a nyolcadik albérletében lakik, mióta elköltözött a keresztanyjától. Tizenöt éves korában ugyanis elvette tőlem a gyámhivatal Laurát is, ő a keresztanyjához, Kingához került. De én semmiért nem tudok harcolni, semmiért a világon.

Laura húszéves koráig látogatott, viszonylag jó hangulatú találkozásaink voltak vele, aztán két évre megszakadt a kapcsolat. Két év múlva jött egy TAJ-kártya, újszülött nevére. Mondom Józsefnek: Unokánk van! (nevet) József felkiáltott: Nagypapa lettem megint! Mert neki tíz gyereke van, de egyikkel sem törődik.

3

Tavaly a rossz családi minta miatt szétment Laura és az élettársa, Laura lemondott az unokámról, az az apánál maradt. Valahogy öröklődik az elutasítás szelleme. József se akarta Laurát, Zoltán se akarta Beatrixot, és a lányomék is szétmentek. A mi családunkban mindenkit valami nagy magány leng körül. A második unokám meghalt egy hónaposan. Nem tudom, mi célja lehetett Istennek az ő életével…

Laura azóta megint látogat. Múltkor kérdezgetett, hogy miatta nem tudtam-e továbbtanulni, és miért engedtem Józsefnek. Merthogy József a nővérem férje volt, és kikezdett velem, mikor egyszer ott aludtam.

– József a nővéred férje volt???

– Igen. Aztán elváltak.

– A nővéredtől is van gyereke?

– Igen, de semelyik gyerekével sem törődik.

– Magadat hibáztatod, hogy szétment a lányod kapcsolata?

– Igen, a minta miatt. Nemrég Laura itt zokogott, hogy Medjugorjéból sem kerül mindenki a pszichiátriára. De legalább láttam sírni, ő nagyon ritkán sír. Én sajnos nem tudok sírni.

– Laura hogy nőtt fel?

– Én rokkantnyugdíjas vagyok, Little-kórom volt, dongalábam. Egy csomó rokkantnyugdíjas barátommal együtt jártunk kirándulni, Laura néha jött velünk. Volt macskánk, kutyánk, papagájunk, sok barátunk. Szerencsém van, mert én nem ittam, ami egy csoda, anyám, nagymamám is alkoholista volt, mára József is elitta az eszét. Mikor megszületett Beatrix, a két gyerekkel megnyertem egy lakást, mert beírtam, hogy anyukám alkoholista.

– Bántalmazott valamelyik társad?

– Igen, Zoltán. Azt is tűrtem. Egy korábbi szerelmem pedig fojtogatott.

– Hogy kerültél ebbe az otthonba?

– Pár éve szinte lebénultam, pszichés okokból, a barátnőm halála miatt, azóta nem vezettem háztartást. József főzött nekem, mindent megszerelt, de nem jött el sehova, mindig otthon voltunk. Ő barkácsolt, én rádióztam, tévéztem. Negyven éves koromban egy év alatt hatszor elaludtam a kádban, kétszer árvizet csináltam, beutaltak egy öregek otthonába. Aztán kiengedtek, de akkor meg a lakásomban poloskák jelentek meg, nem tudok rendet tartani. Akkor kerültem be ide. Voltam tbc-s is, de József nem látogatott a kórházban sem, itt sem.

– Mióta van járókereted?

– Két éve. Kinga szerint pszichés probléma okozza, azért gyengülök le. Nem tudok egyedül fürdeni, itt az otthonban fürdetnek, ellátnak. Két éve még pingpongoztam.

– Kinga a testvéred?

– Nem, barátnőm, itt is ő az egyetlen, aki látogat.

– Hogy telik a napod?

– Minden nap vannak foglalkozások. Reggeli, aztán jógaelemekkel dúsított torna, majd tibeti mandalaszínezés filctollal…

(a riporter itt sírja el magát)

– Jaj szegény…, neked meg kisgyereked van, ugye? De nem szoptatsz? (aggódik)

– Szóval mandalarajzolás…

– Teadélután az időseknek, oda helyhiány miatt nem mehetek, van irodalomcsoport és zenekör, rózsafüzér imádság. Sokat imádkozom, naplót írok.

– Van előtted távlat?

– Nem tudom, mi a perspektíva. Itt nincs időhatár, bármeddig lehet maradni.

– Itt legalább megvédenek. Mire emlékszel legszívesebben vissza az életedből?

– Mikor gimnazista voltam, és gitáros énekkarba jártam. Akkoriban lettem hívő.

– Mesélj még az örökbeadásról. Hamar észrevetted a terhességet. Felmerült az abortusz gondolata?

– Nem. Kinga azt mondta, hogy az gyilkosság.

– A hited miatt?

– Igen.

– Sokat gondolkoztál a terhesség alatt? Mikor döntötted el, hogy örökbe adod?

– Az ötödik hónapban. Kinga, a lányom keresztanyja kereste meg az alapítványt.

– Végig gyógyszert szedtél a terhesség alatt. Egészségesen született a lányod?

– Igen, három kiló fölött súllyal.

– Találkoztál az örökbefogadó házaspárral? Milyenek voltak?

– Kedvesek, rokonszenvesek, bejöttek a kórházba. De én alig éltem, mert a harmadik császármetszésem után bélcsavarodást kaptam, élet-halál között voltam. Kinga egy pár dolgot megkérdezett tőlük. Jó helyen van náluk a kislány, nagy szeretettel fogadták.

– Tudsz valamit a gyerekről?

– Nem. Azóta nem tudok róla.

– Megnyugodnál, ha megkeresne?

– Igen. Jó lenne tudni, emlékszik-e rám, haragszik-e rám.

– Kerested azóta az alapítványt?

– Nem, nem is érdeklődtem.

– Milyen gyakran gondolsz Etelkára?

– Szinte minden nap.

Rostás-Vanda

– József nem érdeklődik róla?

– Nem.

– Laura mit szólt, mikor örökbe adtad?

– Megbeszéltem vele.

– Egy tízéves gyerekkel?

– Együtt mentünk a családokhoz. Mondtam neki, hogy Zoltán nem segít, Nagypapa nem segít. Zoltánt gyűlöli, átélte, hogy ez gyerekrablás volt, mikor elvitte a húgát. Józsefet elviselte. A lányom keresztanyja, Kinga támogatott mindenben. És érdekes módon Jehova Tanúi jöttek minden héten segíteni.

– Te katolikus vagy.

– De onnan nem jött senki segíteni.

– Tud a környezeted az örökbeadásról?

– Igen. Ki voltak akadva. A házmesternő őrjöngött, hogy lehettem ilyen szemét. A kórházba is bejöttek a rokkantnyugdíjas klub tagjai és letoltak. Mindenki kiakadt.

– József mit szólt az örökbeadáshoz?

– Mindegy volt neki.

– És a volt férjed?

– Ki volt akadva, hogy miért adom örökbe.

– Volt megoldása? Ő felnevelte volna?

– Nem. Csak a Jehova tanúi segítettek. Kinga azt mondta, nagyon tisztel, hogy betegen kihordtam az Etelkát. A doktornőm szerint a skizofrénia nem gyógyítható, csak kezelhető. Ma is hangokat hallok.

– Most is, ahogy beszélgetünk?

– Igen.

– Milyen hangokat?

– Zsolozsmát, József hangját, meg a lányaim hangját. Azt mondják: Cini, ne parázz!

– Cini?

– Így hívtak a lányaim.

– Laura Mamának szólít?

– Nem tud megszólítani, kínlódik. Beatrix hangját hallom állandóan, József hangját hallom állandóan.

– Tudsz valakivel beszélni az örökbeadásról?

– Nem.

– Meggyóntad?

– Igen. Kicsit könnyebb lett.

– Az örökbeadás fájóbb, mint Beatrix elvétele?

– Igen. Azt nem értem, hogy miért nem tudok harcolni. Ezt kéne megtanulnom, de nem tudok. Azt mondja mindig a foglalkozásvezető hölgy: akkor nem tudtam mást tenni, ez volt a jó döntés.

– Miért vállaltad el az interjút?

– Hogy könnyítsek a lelkemen.

Most pedig olvassátok el még egyszer, lesznek még bujkáló rozsdás szögek a szövegben. Az interjú létrejöttéért hatalmas köszönet Laurának. Julika nyíltságát pedig nem tudom eléggé méltatni. Julika nem netezik, de megígértem neki, hogy felhívom, és beszámolok a reakciókról.

Egy örökbeadás mögött sokféle sors rejtőzhet, itt bemutattam az egyiket. A blogot életadók is olvassák. Remélem, az interjú hatására ők is jelentkeznek, és elmesélik a saját történetüket. Az örökbeadás tabu téma, de szeretném, ha ez az oldal előítéletmentes hely lenne, ahol erről is tudunk beszélgetni, és az életadók is megszólalhatnának. 

Advertisements

111 responses »

  1. Örökbefogadóként olvasom, köszönöm, hogy Julika megosztotta a történetét. Azt gondolom, hogy a legnagyobb emberi nagyság felmérni, hogy nem tudja felnevelni a gyerekét és ezért örökbe adta. Ennél nehezebb döntés nincs a világon! Remélem, hogy segített Julikának, hogy elmondhatta a történetét és bízom benne, hogy egyszer tud az örökbeadott lányával találkozni! Zsuzsa öleld meg helyettem, ha beszélsz vagy találkozol vele legközelebb, a legjobbakat kívánom neki!

    Kedvelés

  2. Szintén örökbefogadóként olvasom a blogot. Mélyen megrendített Julika története. Szeretném hinni, hogy Julika megnyugvásra talál egyszer és találkozhat Etelkával. Minden jót kívánok neki én is. (azt hiszem nehéz lenne ez után a történet után bemenni a gyerekszobába sírás és mérhetetlen hála érzése nélkül…)

    Kedvelés

  3. nehéz sors, nehéz döntés, óriási áldozat! jó lenne, ha mindenki megértené, hogy az életet adók/örökbe adók nem eldobják a gyerekeket, hanem esélyt adnak nekik! hálás vagyok érte!

    Kedvelés

  4. Köszönöm a cikket.
    Ott lebegett élet-halál között már amúgy is betegen egy szülés után, hozott egy döntést, és erre bemennek hozzá csoportosan vádolni úgy, hogy tudják, mi a helyzet, és hogy nincs más választás?? Segítséget is kért, akkor senki nem kapálódzott! Emberek ezek?
    Csoda, hogy erről az egészről ennyire belátóan, összeszedetten tud beszélni, és még mindig képes hinni Isten jó szándékában! Ez már a küzdeni tudás előtti lépcsőfok – csak így tovább, én drukkolok!

    Kedvelés

  5. Tényleg megrázó történet, köszönjük a bizalmat.
    Annyira jó lenne, ha a társadalom egyszer belátná, hogy mennyivel felelősségteljesebb és önzetlenebb dolog az örökbeadás mellett dönteni, mint abortuszra menni vagy arra kárhoztatni egy gyereket, hogy élhetetlen körülmények között nőjön fel.

    Kedvelés

  6. Felelős döntés volt, a kis Etelkának van egy családja, ahol valószínűleg biztonságban van. Szomorú történetek azok, ahol a pszichiátriai betegség miatt cselekvőképtelen szülőtől megvonják a felügyeleti jogot, és a gyerek egy őt szerető/sajnáló/megtűrő családtaghoz kerül, a szülő sírva látogatja, a nevelőszülei meg keresik rajta, hogy látszik-e rajta a betegség, hogy ő is érintett lesz-e… Ennél még rosszabb, amikor intézménybe kerül, és ott csinálják ugyanezt.
    Nehéz és szomorú döntés volt, de szerintem Etelka jól járt ezzel – ha addig maradhatott is volna otthon, de Julika otthonba kerülésével biztosan intézménybe került volna. Azt gondolom, hogy igazán anyaként viselkedett Julika azzal, hogy magára vállalta a lemondás fájdalmát, hogy a gyerekét megkímélje mindettől. Nem tudom megfogalmazni azt az együttérzést, amit kivált belőlem az ő fájdalma… ahogy olvasom a történetét, szeretném átölelni.

    Kedvelés

  7. Én is örökbefogadóként olvastam, és megkönnyeztem… Annyira szomorú, hogy ilyen kusza sorsok léteznek, számunkra elképzelhetetlen ez az ide-oda csapódás, ezek az élethelyzetek. Minden tiszteletem Julikáé és azoké, akik ebben a helyzetben meg tudják hozni ezt a hihetetlenül nehéz döntést. Van egy mondat, ami szíven ütött, amelyikben azt mondja, hogy minden nap gondol a kislányára… 😦

    Kedvelés

  8. Hálás vagyok, hogy elolvashattam Julika történetét. Hányatott, nehéz sors jutott neki, amiből egyértelmű, hogy jól mérte fel a helyzetet, nem tudta volna Etelkát felnevelni, ahogy a másik két lánya is elkerült tőle, Etelkával is ez történt volna valószínűleg. A hit és az a tudat adjon neki erőt, hogy Etelka bizonyosan jó és szerető családba került, boldogan nőtt fel. Ha nem nyugszik a lelke, akkor érdemes valamikor rászánnia magát, hogy az alapítványon keresztül legalább egy képet kérjen Etelkáról vagy egy találkozást, ha van rá lehetőség és lelki erő minden oldalról.

    Kedvelés

  9. Vajon ha megkeresné az alapítványt, megtudhatna valamit a gyerekéről? És ha igen, jobban érezné tőle magát? Vajon miért nem érdeklődik?

    Kedvelés

    • Alapítványok szoktak segíteni a kapcsolattartásban. Azért nem keresi, mert ő egyáltalán nincs tisztában a jogaival, valamint képtelen érvényesíteni az érdekeit. Lehet, fél is vagy szégyelli, vagy nem akar zavarni…

      Kedvelés

  10. Zsuzsa, kérlek mondd meg Julikának, hogy már azzal, hogy elmesélte az életét, rengeteget segített! Nemcsak nekünk, érintetteknek, hanem a kívülállóknak, könnyen ítélkezőknek is. Ha akár egyetlen ember is revideálja a nézeteit, elgondolkodik az ő hatására, már az hatalmas dolog! Én azon leszek, hogy minél többen olvassák!
    Minden jót kívánok neki, köszönöm az őszinteségét, torokszorító volt a történetével szembesülni!

    Kedvelés

  11. Nehéz ezt a történetet olvasva megszólalni, de azt gondolom, nagyon jó, hogy helyet kap a blogon az örökbeadók veszteség története is és segíti az életadókról való árnyaltabb gondolkozást. Az örökbeadás ebben az esetben nem vitásan az anya részéről a kislány érdekében hozott legoptimálisabb megoldás volt, ugyanakkor számára élete legfájdalmasabb döntése volt. És ahogy mondja, az örökbeadás előtt fogalma sem volt róla, hogy az mekkora fájdalommal fog járni. „Ha tudtam volna, hogy ennyi erőt elvesz, hogy nincs velem a kislányom, nem adtam volna örökbe. Nagyon nagy teher, ezt az egyet életem végéig bánni fogom, habár nem tudtam volna felnevelni.” Minden nap gondol a kislányra és mégsem kereste meg sosem. A látszólagos ellentmondás a leírt megszégyenítések és a feldolgozatlan gyász tükrében sajnos logikus színezetet kap, Julika úgy érezheti, hogy nincs joga megkeresni a kislányát, holott talán ez olyan megnyugtató visszajelzés lehetne számára, ami segítené a vesztesége feldolgozását. Szívből kívánok sok erőt Julikának, hogy megtalálja a lelki békéjét.

    Kedvelés

  12. Akkor nézzük “előítéletes” szemmel a sztorit, mit olvas egy outsider:
    Adott egy mozgáskorlátozott 18 alig múlt lány, aki lefekszik a nővére alkoholista férjével, terhes lesz, pasi balra el. Zűrös családi háttér. Anyuka, nagymama szintén alkoholista. A lány apjával egyetemben kiakadnak a csábítás hírére. Így aztán a megesett lány egyedül nevelgeti az egyszem gyerekét. Majd összejön és összeházasodik egy elvált, két gyerekes pasival, aki bántalmazza, de szül neki egy gyereket, akit öt hónapos korában rejtélyes okokból az apa elvisz magával, a családi pótlékot mégis ő veszi fel mindkét gyerek után, holott a kettőből csak egy van nála. Ekkor már leszázalékolt, rokkantnyugdíjat kap. Kissé zavaros a történetben, de a két gyerek után kap lakást is mert, hogy az anyja alkoholista volt. Majd kitör rajta a skizofrénia. Két évvel később az anyja halála után újra előkerül az alkoholista sógor, első gyerek apja. Mit ad Isten újra teherbe esik (immáron harmadszor), pedig még nem vált el a férjétől. Alkesz pasi megint lelép a terhesség hírére. (Mily meglepő!) volt férj, környezet beint, hogy nem segítenek, oldja meg. Megszüli, elkötik, örökbeadja. Utólag megbánja. Alkesz pasi újra előkerül, együtt élnek, pasinak az ivás mellett azért jut ideje a főzésre, takarításra, mert ő már képtelen a háztartás vezetésére. Időközben elveszik tőle a 15 éves első gyerekét is. (Vajon miért?) Miután kezd önveszélyessé válni hatszor elalszik a kádban, kétszer árvizet csinál beutalják egy otthonba. Kiengedik, de visszakerül, mert gyakorlatilag megeszi a kosz, az önálló életvezetésre képtelenné vált. Azóta otthonban él, negyvenvalahány éves, és kb ennyi volt az élete.
    Na most ezek után, ha valaki nekünk szegezi a kérdést, hogy milyen nő az olyan…? Akkor ez a történet vajon elgondolkodtatja-e, hogy az előítéletei valóban jogosak-e, vagy csak inkább megerősíti azt a sztereotípiát, hogy aki lemond a gyerekéről az csak gáz lehet, vagy pc megfogalmazásban: szocio-kulturálisan hátrányos helyzetű.
    Az, hogy mi sajnáljuk és együttérzünk vele azért van, mert érintettek vagyunk. És olvasunk a sorok között. És nem egy egyszerű élet az, amit maga mögött tudhat. De a gyerekeié sem az. És igen az örökbeadás fájdalmával nem könnyű szembesülni, nekünk különösen nem, akik a sztori boldog végén állunk. De aki nyíltan fogad örökbe, az minimum a gyámhivatalban szembesül ezzel a fájdalommal. Élőben, a maga kegyetlen valóságában. Az elengedés, lemondás fájdalma mindenkinél ugyanaz, csak a körítés változik. Szóval nagyon kell még sok-sok örökbeadós történet, hogy reális kép rajzolódjon ki a fejekben arról, hogy milyen nő is az olyan…?

    Kedvelés

    • Azt azért látnunk kell, hogy az örökbeadók nem középosztálybeli nők vagy lányok (ritka kivétellel). A szegénységben vagy annak határán élőknek-általában hasonló rokonokkal- egy váratlan terhesség ellehetetlenítheti az életét. (Míg egy anyagilag rendezett család megtámogat egy váratlanul ilyen helyzetbe került családtagot és kihúzza a csávából. Vagy elmegy abortuszra, mert ki tudja fizetni). A váratlan terhesség nyilván valóan bárkivel előfordulhat (plusz a védekezés is pénzbe kerül), csak az arra adott reakciót határozza meg a társadalmi státusz. Ezek alapján nincs senkinek joga elítélni egy asszonyt azért, mert szorult helyzetében az örökbeadást választotta. Jókedvében még senki nem adott örökbe szerintem.

      Kedvelés

    • kedves outsider Málnaflip!
      kicsit hagyd békén Julikát és elemezd az őt körülvevő férfiakat. apját, sógorát, férjét. és aztán kezd a mantrát, hogy milyen férfi az olyan…!

      Kedvelés

    • Úgy érted, hogy ez a történet túl szélsőségesen tragikus ahhoz, hogy eloszlassa a sztereotípiákat?

      Azért ő volt az első örökbeadó, aki megszólalt a blogon, mert ő vállalta. Ez tabu téma, nincs tolongás. Én nagyon szívesen bemutatok mindenféle hátterű életadó anyát, ha jelentkezik, olyat is, akinek azóta rendbe jött az élete.

      A Láthatatlan szülők című írásban belinkeltem a Bezzeganyán megjelent sorozatot, egy életadó naplóját (http://bezzeganya.postr.hu/soha-nem-bocsatom-meg-magamnak-hogy-orokbeadtam-a-kislanyomat). Ott egy fiatal, egészséges, párkapcsolatban élő, állással rendelkező nő adta örökbe a gyerekét, mert mindezek dacára sem akart gyereket. Az olvasóközönség (akik ott nem örökbefogadók, csak olyan sima anyaportál-olvasók) nagyon letolta, hogy ugyan miért nem bírta felnevelni ő azt a gyereket.

      Julika történetében legalább nincs kétely, hogy a jó döntés született meg az örökbeadással.

      Lehet úgy is olvasni, hogy ő egy végletekig jószándékú nő, aki igyekszik megfelelni a környezetének. Az örökbeadás előtt is a maga módján alaposan körüljárta a kérdést, beszélt ismerősökkel, családdal, barátokkal, a gyámügyi előadónővel is, és a gyerek érdekében hozta meg a nehéz döntést. És ma is szeretettel gondol a gyerekre.

      Nem tudom, a széles körű társadalmi előítéleteket tudtam-e oszlatni, de szerintem a konkrét példák segíthetnek leginkább.

      Kedvelés

      • Nem gondolom, hogy szélsőségesen tragikus lenne, sőt inkább eléggé tipikus sajnos. 😦 Adott egy érdekérvényesítésre alig képes fiatal nő, aki ráadásul beteg is. Innentől már kényszerpálya. 😦
        Ráadásul amíg ennyire rossz az örökbeadás társadalmi megítélése, addig nem is igazán várható el, hogy bárki kiálljon a történetével és akár anoním módon elmondja azt. Hiszen mi örökbefogadók is százszor meggondoljuk, hogy kivel osztjuk meg az infót, hogy a mi gyerekünk örökbefogadott, nem véletlen, hogy a legtöbbünk nem a saját nevét, hanem nicket használ.

        Kedvelés

        • bocsi akkor, félreértettem a kommetedet, eléggé félreérthető volt. ismerem ezt a mentalitást és eléggé tipikus, azt hittem komolyan gondolod. ez azonban amit te felvázolsz, nem „outsider” (nem-örökbefogadó) vélemény, hanem többségi nőgyűlölő vélemény, nem biztos, hogy a kettőt érdemes összemosni.

          Kedvelés

      • A bezzeganyás örökbeadó sem úri passzióból mondott le a gyerekéről. Bár a cikkből nem derül ki, hogy miért, csak annyi, hogy zűrös volt az élete és akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak.

        Kedvelés

  13. Nagyon szépen köszönjük Julikának a bizalmat, hogy megosztotta Zsuzsa által velünk is ezt a történetet.

    (Ha túl hosszúra nyúltam, elnézést, majd Zsuzsa szelektál belőle. 🙂 )

    Kedves Julika! Nem akarom már “túl-ismételni” az előttem szólokat, de fontosnak tartom leírni, hogy örökbefogadóként én is azt tudom mondani, hogy az örökbeadással esélyt adtál gyermekednek, boldoggá tetted az örökbefogadókat és az ő családtagjaikat – és ehhez hatalmas erő kellett részedről. Tisztelettel és szeretettel üzenek most így neked Zsuzsa segítségével – és remélem, hogy szomorúságodon egy kicsit enyhíteni tudok pár kedves szóval.

    Talán pszichológussal / pszichiáterrel már többször átbeszéltétek, de fontos látnod, hogy nem szabad túl szigorúnak lenned magaddal. Az egyáltalán nem egy hétköznapi szituáció, hogy érettségi után, gyakorlatilag gyerekként kitagadott terhesen a családod. Így nekivágni az életnek, nagyon nehéz és már itt, azt hiszem, sok minden eldőlt. Egyedül lenni 19-20 évesen, majd az ezt követő években egyedül lenni egy gyerekkel úgy, hogy a gyermek apja is elhagy – már önmagában egy tragédia. Aki gyermekként, fiatalon, terhesen egyedül van, az iszonyatosan rémísztő helyzetben találhatja magát.

    Mindig is dühített, ha valaki azt mondja: “milyen nő az, aki abortuszra megy..?” vagy “milyen nő az, aki örökbeadja a gyerekét?” Soha nem kérdezik meg, hogy hol van a megfogant gyermek apja.. hol van az anyuka, apuka családja.. hol vannak a nagyszülők .. hol vannak a barátok.. hol vannak a környezetben lévő emberek..? .. “a házmester?!?” Félelmetes az is, hogy egy nagyapa, a te apukád kitagad, majd trabantot vesz, majd abortuszt javasol.. három gyerek, három reakció. Az is meglepő és elszomorító, hogy a következő párod, (Zoltán), a barátok és a katolikusok sem segítettek. Egyfajta “bátorság” kellett ahhoz a védőnő és gyámhivatalos részéről is, hogy olyan határozottan kijelentsék: maradj gyed-en, majd József visszajön. Ők ezt miből gondolták..? és miből gondolták, hogy az jó lenne..? hiszen később még a te saját lakásodat is elfoglalta.. Na vajon most mit mondanak??!!

    Sok kérdés felvetődött bennem. Meg szabad-e kérdezni, hogy az alapítványt hogyan találtad meg? Te találtad meg, vagy segített valaki? És ha szabad még egy-két kérdés: Zoltán miért vette a nevére Etelkát, ha utána – így jogilag – ő is örökbeadta..? .. neki is le kellett mondani róla akkor, nem? Az a nővéred “Kinga”, aki első gyermeked keresztanyja, ő volt, aki József párja is volt? vagy az más személy? Bocsánat – ez itt nem volt számomra érthető. A kórházban saját elhatározásból köttetted el magad vagy tanácsolta valaki? Most te gyámság alatt vagy-e? Ha igen, ki a gyámod? .. pl. ki tudna segíteni abban, hogy első férjed kitegyék a lakásodból? (Ha nem válaszolsz ezekre, persze semmi baj – csak én itt további tragédiákat sejtek.. és nagyon szomorú vagyok.)

    Ráadásul, a történetből világos, hogy neurológiai betegséged van. Ez egy tény, és te nem tehetsz róla, hogy beteg vagy. Valószínüleg örökölted és/vagy az alkoholista felmenők valamit hátrahagytak így neked – sajnos. A mai orvostudomány pedig – logikusan – azzal válaszol erre, hogy gyógyszereket ad neked. Viszont, bizonyos gyógyszerek szedése közben, bizonyos betegségek alatt senki nem tud harcolni. Vannak olyan fizikai és elmeállapotok, amikor ez egyszerűen nem megy. Ezért is írtam, hogy ne legyél magaddal annyira szigorú.

    Sajnos egy könyörtelen világban élünk. Az emberek egy része kihasználja a tehetetlenséget – mint József és Zoltán is. Ha jól értem, első kislányod keresztanyja azért segített neked. (Jól értem..?)

    Nem közvetlenül idetartozik, de én is majdnem “lebénultam” testileg is és lelkileg is egy barátnőm halála miatt, és csak hogy egy magyarországi képet adjak: 2001-ben volt egy durva balesetem, utasként, autóban, ahol is egy részeg és drogos sofőr egy kanyart nem tudott bevenni. A legjobb barátnőm meghalt ebben a balesetben, a férjem harmadik és negyedik nyakcsigolyája között a porc teljesen szétporladt, életmentő műtétet kellett rajta végrehajtani, jómagam agyrázkódást, eszméletvesztést szenvedtem el.. több helyen össze kellett varrni.. a fülemből hetekig folyt valami.. egyensúly-érzékem azóta sincs rendben .. napokig tolószékben voltam.. ennek a balesetnek közvetett következményeként meddővé váltam .. de !!! már a mentőben eltűnt a táskámból a mobiltelefonom és a pénzem. Vicc! Ennyit a kiszolgáltatottságról. Hogyan is tudtam volna pl. én egy ilyen helyzetben harcolni? Reaktív depresszióval kezeltek két éven keresztül, nyugtatókon és antidepresszánsokon éltem, három hónap alatt 15 kilót fogytam, ájuldoztam. Semmiért nem tudtam harcolni.. Ha ezt a neurológiai kezelést folytatnom kellett volna, nem tudom, hogy ma mi lenne velem. Ez egy nehéz történet az én életemből, viszont a te történeted még sokkal-sokkal szomorúbb.

    Visszakanyarodva az esetedre: egyrészt szerintem az alkoholista szülők, nagyszülők már változtathattak sajnos egészségi állapotodon és a te általad szedett gyógyszerek nagyon erősek lehetnek, hatásuk bizonyos értelemben kontrollálhatatlanok, másrészt – amit nagyon fontos üzenetnek szánok: szerintem te igenis harcoltál! – csak nem a társadalom által ismert és megszokott módon. “El tudtad engedni” a gyerekeidet, hogy másokkal biztonságban legyenek, hogy ne legyenek kiszolgáltatottak, hogy “dolgozó és pénzt kereső” és “erős” emberek nevelhessék őket, esélyük legyen egy jobb életre ebben a könyörtelen világban, és vállaltad a legnagyobb harcot: a magunkkal vívott harcot! Mindezt azért, hogy gyermekeidnek jobb legyen. Ez igenis harc!

    Sírtam én is a történeteden és nem tudom, hogy itt mit is írjak még. Nagyon sajnálom, hogy ilyen egyedül voltál (vagy még az is vagy). Az is szomorú, hogy a lányod sem tudja nevelni gyermekét, a te unokádat. 😦 Remélem, hogy lelkednek megnyugvást hozott egy kicsit a Zsuzsával való beszélgetés és remélem (itt ezen a blogon mindannyian reméljük), hogy tudtunk néhány kedves szót mondani neked.

    Még csak annyit: meghatott, hogy Medjugorjéban jártál, mert eszembe jutott “kis életemből” egy történet, amit megosztanék veled – szeretettel. Kb. három évvel ezelőtt turistaként én is elkeveredtem Medjugorjéba. Ateistaként – szánalmas, talán nevetséges módon – imádkoztam, könyörögtem, nyüszítettem Mária szobra előtt, hogy oly’ hosszú küzdelem után, valahogy adjon már gyereket.. és rávettem, a még-ateistább férjemet, hogy ő is motyogjon már valamit. Egy hónap sem telt el, megcsörrent a telefon és hozzánk került – szerintem rendkívüli módon – örökbefogadott kisfiúnk. Amikor kb. egy éves volt, bementünk egy templomba. Kisfiúnk még beszélni sem tudott, szerintem még járni sem. Döbbenetes és gyönyörű jelenet volt, ahogy az ölemből körbenézett, majd pedig felemelte a karját és pici mutatóujjával rámutatott nem másra, mint Mária szobrára. Ezért hiszem és tudom, hogy szeretet és “kapcsolat” létezik emberek lelkei között. Nagyon szeretjük örökbefogadott gyermekünket, meghalnánk érte. És ami nagyon fontos: az ő szülőanyukáját is nagyon szeretjük, és bízunk benne, hogy ők ketten egyszer találkoznak és elmondhatják egymásnak, amit el kell mondani.

    Én úgy hiszem, hogy Etelkát is nagyon szeretik mostani szülei és Téged is. Kívánom, hogy majd Etelka és a másik két gyemeked is elmondhassa neked egy napon – majd pedig nagyon sokszor – ,hogy megértették, mit történt veled, hogy nagyon nehéz volt neked, de jó ember vagy, és szeretnek Téged!

    Én is egy nagyon ölelést küldök!

    Kedvelés

    • Macus, a kérdéseid egy részére ott a válasz a szövegben.
      Kinga, a nagylány keresztanyja nem azonos a nővérrel, ő egy barátnő.
      Kinga hívta fel az alapítványt is, ő szervezte meg az örökbeadást.

      És válás után még 9 hónapig a volt férj nevére kerül a születendő gyerek automatikusan. Biztos lehet ellene fellebbezni, de mivel az örökbeadás volt a terv, gondolom, a volt férjnek nem okozott nagy áldozatot.

      Kedvelés

  14. > aki lefekszik a nővére alkoholista férjével
    nyiilván nem a csávó fekszik le vele, neeeem, dehogy. a naiv, fiatal tizenéves lányok szoktak rámászni a nálunk magasabb társadalmi státuszú, nős férfiakra, azoknak meg úgy kell levakarniuk őket maguról. aha, persze.
    bííp, áldozathibáztatás.

    > aki bántalmazza, de szül neki egy gyereket,
    nyilván a bántalmazókról első ránézésre látszik, hogy azok, és egy jólszituált, magát a gonosz felesége áldozatának beállító „rendesdógosembert” mindenki azonnal azonosít lehetséges bántalmazóként.
    bííp, áldozathibáztatás.

    értem én, hogy a közgondolkodásban a naivitás, a mindenféle értelemben vett gyengeség büntetendő, de bázmeg.
    az nem esik le, hogy azok a férfiak, akinek a gyerekeit „köszönheti”, sorozatosan visszaéltek a bizalmával? és azok, akik körülötte voltak, barátok, közösség, intézmények, egy kurva szót nem szóltak, nem tettek semmit sem azellen, hogy kihasználják, sem azért, hogy meg tudjon birkózni a kialakult helyzettel?
    ha valaki nem tud takarítani vagy mittomén, akkor nem az a jó megoldás, hogy elveszik tőle a gyerekeit, hanem hogy teszemazt kirendelnek mellé egy szocmunkást, vagy mondjuk együtt elköltöznek valami olyan helyre, ahol ezeket a feladatokat ellátják helyettük.

    milyen nő is az olyan… én inkább azt kérdezném, hogy milyen társadalom, közösség, és milyen férfiak az olyanok.

    Kedvelés

    • egyébként az konkrétan el is hangzik a szövegben, hogy a férfi kezdett ki vele: “kikezdett velem, mikor egyszer ott aludtam” – azért sejthetjük, mit jelenthet itt ez…

      Kedvelés

        • istenem!

          nagyon azt látom, hogy Julika sorsát több ponton is egészen keményen ezek a férfiak “kódolták”.
          a kialakult betegségéhez nagyban hozzájárultak ezek az események.

          megrázó.

          és nem volt egyik ilyen tragikus elágazásnál sem valaki, vagy valami (mondjuk egy igazán hatékonyan és jól működő gyámügyi rendszer, segítő intézmények, pszichológusok, hiszen Julika nyitott volt, nem süppedt bele azonnal a betegségbe, ahogy elmondja édesanyjával terápiára járt) akire úgy támaszkodhatott volna, hogy kifelé, felfelé, erősödés felé vezessen az út.

          józsef nevű nem ember pedig következmények nélkül kijött a dologból. mert megteheti. mert megtehetik…

          Kedvelés

    • igen. köszi palantír!

      gyámhivatali ügyintézőt is üdvözlöm innen ismeretlenül.

      hogy végignézte mindezt.

      szép kerek történet, melyben Julika áldozat.

      azt gondolom, hogy középiskolai tanulmányai alatt még egy átlagos fiatal lány volt, akinek a sorsát jó vastagon bekeretezte a férfi- és erőszak uralom.
      egy erőszakoskodó sógor, akit nem igazít el az apa, és asszisztál mindehhez a nővér.
      egy apa, aki kitagadja, amikor a legnagyobb szüksége lenne a segítségre
      újabb férj, aki lényegében szülőcsatornaként néz rá és feldúl egy családot gyámhivatali segítséggel
      a visszatérő, erőszakos sógor, aki élősködik Julika véres verítékkel megszerzett javain. napjainkban is.

      és itt, ezen a blogon is hallható a közönyös, nőhibáztató társadalom intézményesített hangja málnaflip hozzászólásaként. köszi málnaflip, csak hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg arról ,ami körülvesz minket.

      Kedvelés

    • Jó lenne, ha lennének szoc.munkások, akik ilyen feladatokat IS ellátnak. A szoc.munka egy nagyon alul fizetett szakma, nem sok sikerélménnyel (bár szerintem 100-ból 1 vagy 1000-ből 1 is annak számít) nem nagy a motiváció. Aki meg mégis belevág, elég hamar kiég…
      Amíg a kórházakban is elvétve itt-ott akad max. 1 szoc.munkás, (általában a pszichiátrián) és nincs konkretizálva a feladatkörük és nincs SZAKMAI vezetőjük, addig ne várjunk mást.

      A mai társadalom sajnos olyan, hogy aki elesett, azt el kell taposni, mert mindenáron érvényesülni kell. Sajnos nincs becsülete a segítő szakmákban, így nem is vonzó.

      Kedvelés

      • Mada, Árnika: nekem a beszélgetés azt is megvilágította, milyen nagy hatása lehet egy hivatali személy, egészségügyi vagy szociális dolgozó pár mondatának egy krízishelyzetben levő, kiszolgáltatott, a jogaival nem tisztában levő ember döntésében. Ahogy Julika mint tekintélyt idézi a gyámhivatali előadónőt.

        Kedvelés

  15. Zsuzsa, nemcsak kétszer érdemes elolvasni a történetet, hanem többször is és nemcsak nekünk örökbefogadóknak.
    Amikor az örökbefogadást intéztük a gyámhivatalnál, a mai napig éles késként hasít belém, ahogy az ügyintéző odavetette: úgy írta alá a lemondó nyilatkozatot a szülőanya, hogy egy könnyet sem ejtett. Csak annyit tudtam válaszolni akkor, hogy valószínűleg addigra már elsírta az összes könnyét.
    Julika történetében ez a momentum újra felidéződött bennem:
    „Nemrég Laura itt zokogott, hogy Medjugorjéból sem kerül mindenki a pszichiátriára. De legalább láttam sírni, ő nagyon ritkán sír. Én sajnos nem tudok sírni.”
    És itt csatlakoznék Mau Palantír gondolatmenetéhez, legalább azoknál a hivatalos szerveknél dolgozók, akiknek a segítségadás a hivatásuk ne fogalmazzanak meg ítéleteket az örökbeadó anyákra vonatkozóan, pláne ne az alapján, hogy amikor aláírják a papírt a hivatalban sírnak-e. Mert annak, hogy ők mit élnek át, milyen fájdalmon mennek keresztül, nem a sírás a fokmérője.

    Kedvelés

  16. Örökbeadóként olvastam. Csak egyszer, mert elég is volt ennyi. Azóta rágódom, hogy hogyan finomítsam a mondanivalómat.
    Mert először is, megértem a fájdalmát, tudom, hogy miről beszél, hiszen a hiányérzet megmarad. A lehető legjobbat tette ezzel a kislánnyal, az adott helyzetben az életét mentette meg.
    DE! Az első gondolatom az volt, hogy ez a nő betegség ide-vagy oda rettentően felelőtlen, hiszen ha mondjuk kivesszük a történetből, hogy egy gyermeket örökbe adott, akkor is mindenki a keblére ölelné az életvitele miatt?
    A legnagyobb felháborodásom mégis az egyesület felé van, aki kipipált egy örökbefogadást, de vajon utógondozás az örökbeadó felé mennyire van? Mehet haza, éljen együtt a döntésével, ha akar, ha tud telefonáljon, és vagy adnak felvilágosítást vagy nem, hiszen az Édesszülők sem kötelesek tovább tartani a kapcsolatot az egyesülettel.
    Sajnos tapasztalat, hogy nincs akivel megbeszéld, kibeszéld, néha ha fáj, valakinek beszélj róla, titkolod, elrejted, mert magadat is szar embernek gondolod, hiszen még az állati ösztön sem volt benned, és ezért vagyunk láthatatlanok.
    Én például még hívő sem vagyok, csak azt tudom, hogy ezt magamban kellett elrendeznem, magamnak kellett új, teljesen megváltozott életet kezdenem.
    Hálás szívvel gondolok az én gyermekem örökbefogadóira, ezáltal az összesre, mert az ilyen fórumokon kapunk visszaigazolást arról, hogy mennyire szeretitek a gyermekeiteket, de azt még én sem bírom, ha azt olvasom, hogy milyen jó emberek vagyunk, és húúúúúúúúúú
    És még mennyi mindent tudnék írni, de tiszteletben tartom, hogy ez a blog ( ami egyébként nagyon szép, és színvonalas), de mégis csak az örökbefogadóké.

    Kedvelés

    • Szia Bakancslista! Végre egy életadó. Tök jó, hogy megszólalsz.
      Ez a blog nem “csak az örökbefogadóké”, az összes szereplőnek szeretnék szólni: életadók, örökbefogadottak, családtagok, szakemberek, laikusok és bárki, akit érdekel a téma.

      Ha nem lenne az örökbeadás, akkor is szerencsétlen és tragikus életpálya lenne. Mondhatni, ez az a döntés, amit jól csinált.

      Életadók is meg szokták kapni a “te milyen jó ember vagy”-ot?

      Kedvelés

      • Nem, az életadókra szerencsés esetben csak az a család gondol jó szívvel, aki pont annak a nőnek köszönheti a boldogságát. Mert a társadalmi megítélés egyenlő a nullával, ez egy bélyeg, és bevallom őszintén nem is tudom mit lehetne tenni ennek elkerülése érdekében. Talán azt, hogy a történet ÖSSZES szereplője, kezdve a védőnőkkel a nőgyógyászokkal, az alapítványok, és egyesületek összes segítőjén át a gyámhivatali dolgozókig mindenki EMBERnek tekintse azt a nőt, aki nem jókedvében mond le arról a gyerekről, akit hónapokon keresztül magában hordozott.
        HA az emberek mernének kérdezni. Ha ki lehetne állni, és azt mondani, hogy tessék itt vagyok, én vállalom a történet, hogy lássátok, nem vagyok gyilkos, csak egy valaki, aki arra a pillanatra vár, hogy megbocsájtson magának, és a környezetének a közöny miatt.
        Mert minden örökbeadásnak, örökbefogadásnak van egy története, és ez rengeteg fájdalmat, titkot hordoz magában.

        Kedvelés

    • “…ha mondjuk kivesszük a történetből, hogy egy gyermeket örökbe adott, akkor is mindenki a keblére ölelné az életvitele miatt?….” Talált, süllyedt! 🙂

      Igen, én is azt gondolom, hogy ne legyünk álszentek. Más az emberi együttérzés, mert tiszta szívemből együttérzek minden egyes örökbeadó fájdalmával, legyen az fiatal vagy idősebb, iskolázott vagy iskolázatlan, jómódú vagy szegény, egy gyermekről lemondó vagy többről is. Mert ez kegyetlen nehéz döntés, és utána azzal a döntéssel együttélni még nehezebb. Én a szülőszobán sírva mondtam a gyerekem életet adójának, hogy nem kell lemondania a gyerekről, ha nem tud, megértem, és akkor is ugyanolyan jó szívvel fogok rá gondolni, ha ő meggondolja most magát. Mert iszonyatos volt a fájdalom a szemében.És ezt soha, de soha nem felejtem el.
      És más a tisztelet és szeretet. Engem nagyon zavar, amikor elmegyünk abba az irányba, hogy mi mindannyian mennyire tiszteljük, szeretjük az örökbeadókat, mert milyen csodálatos emberek, hogy ezt a dönést meghozták. Szerintem meg azzal tisztelnénk meg őket, ha normálisan viszonyulnánk a kérdéshez. És nem lihegnénk túl a lemondást. Ahogy minket is zavar, ha pusztán az örökbefogadás ténye miatt csodálatos és jó embereknek tartanak.
      Az örökbeadók sem nem jobbak, sem nem rosszabbak az átlagnál. Belekerültek egy élethelyzetbe, amit ők így oldottak meg. Valaki valóban felelősségérzetből dönt az örökbeadás mellett, valaki a környezet nyomására, de nem gondolom, hogy az első verzió jobb embert takar, mint a második. Ahogy nem gondolom azt sem, hogy én jobb ember lennék attól, hogy örökbefogadtam, a sógoromék pedig kevésbé jó emberek, mert nem akarnak örökbefogadni, holott nincs gyerekük.
      Vessetek a mókusok elé, de én az elvont örökbeadót nem tudom sem szeretni, sem tisztelni, nekem csak konkrét örökbeadókhoz van valamilyen viszonyom. Attól függően, hogy mennyire ismerem. Azaz a fiam életet adójával úgy vagyok, ha nem ebben az élethelyzetben találkozunk szerintem még barátnők is lehettünk volna. Akit vele együtt megismertem annak idején, ő is egy nagyon szimpatikus, értelmes, talpraesett lány volt. A posztban szereplő Julikával együttérzek, de mást nem tudok kicsiholni magamból, pedig nem rozsdás szög van a szívem helyén. Én a gyerekem életet adóját nem engedem megjegyzésekkel illetni, és feláll a hátamon a szőr a “milyennőazilyen” szövegektől, de nem fogom akkor sem szentté avatni, mert nem az. “Csak” egy ember.Olyan mint én vagy ti, nem jobb és nem rosszabb. És kb ezt gondlom mindegyik örökbeadóról.

      Kedvelés

      • Most beszaladtam a szobaba, meghallgatni a kis “szuszogomat”, azt gondolom, hogy ez egy nagyon osszetett kerdes.
        Igen en is tapasztalom, hogy van aki “jo” embernek mond, mert orokbefogadtunk, de azert azt nem szabad elfelejteni, hogy mi minden nehezsege ellenere a pozitiv oldalon allunk. Konnyu azt mondanom, hogy volt egy csomo szeretet bombank es azt szerettuk volna valakivel megosztani, majd el is felejtem az incidenst, de kozben itt ugral korulottem a Prucsok, akinek megsimogathatom a kis talpacskajat, adhatok Neki ezer puszit stb, mig az Eletadonak marad a hiany es a sok-sok mardoso kerdes (legtobbszor egyedul, mert itt is olvashato, hogy a ferfi siman tovabb ment, illetve senki nem segitett, akiknek ez lenne a feladatuk)… S en tisztelem (nalunk peldaul ismeretlenul is) azert a donteseert, mert meghozta az Eletado, hogy nem vitte haza a nyomorba (es ez a szo-szoros ertelembe), mondjuk 10.-ik gyereknek, vagy vette el az eletet. Adott Neki egy eselyt, hogy ez jo-e vagy rossz, nem lehet tudni, majd az ido eldonti, de addig is nekunk minden nap ajandek.

        Azert azt gondolom, hogy talan tolunk kaphatnak pozitiv visszajelzeseket az Eletadok, mert azt gondolom, hogy abbol kaptak a legkevesebbet az eletuk soran, es ha mar mi is egy elethelyzetnek vesszuk, akkor a tarsadalom se fog valtozni iranyukba…
        “Belekerültek egy élethelyzetbe, amit ők így oldottak meg. Valaki valóban felelősségérzetből dönt az örökbeadás mellett, valaki a környezet nyomására, de nem gondolom, hogy az első verzió jobb embert takar, mint a második.” Szerintem az azert jobb, ha valaki dont, mint, ha mondjuk 8-9-24 honaposan a kornyezet hatasara a mar erosen elhanyagolt gyereket elveszi a Gyamugy….

        Nem szeretnek itt tarsadalmi problemakba belemenni, nem is lenne ertelme, ezert kitorlom a tobbi reszt.

        Koszonom a riportot, es kivanok minden jot Julikanak es a Lanyainak.

        Kedvelés

        • Bobo! Én különválasztottam a döntés és az ember “megítélését”. Nagyon nem szeretem ezt a szót, mert nincs jogom, ahogy senkinek sincs joga ítélkezni sem a döntés sem az ember felett. De attól, hogy az egyik döntés felelősségérzetből fakad, a másik meg más indíttatásból, nem minősíti feltétlenül a döntés meghozóját. Azaz jó emberek is hozhatnak rossz döntéseket, mert mindenki hibázik, és kevésbé jó emberek is hozhatnak jó döntéseket. Tehát így értettem, hogy számomra maga a döntés nem minősíti az embert magát. 🙂

          Kedvelés

      • Málnaflip, maximálisan egyetértek.
        Akinek ilyen az életvitele, mint Julikáé, még ha beteg is, akkor sem kap sehonnan megértést, meg támogatást sem. Ha nála maradtak volna a gyerekek vajon a gyámhivatal nem emelte volna ki őket?
        A pszichiátriai betegeket amúgy is egy nagy adag misztérium lengi körül, a szó rosszabbik értelmében. Valljuk be őszintén, hogy félünk tőlük, nem engednénk közelükbe a gyerekünket és még mi sem szívesen kommunikálunk egy skizofrén beteggel.

        Kedvelés

    • Nem, nem lesz valaki élből jó ember attól, hogy örökbeadja a gyerekét, de élből rossz sem, márpedig “kint” (öf-en kívül) sokan így gondolják. Ezzel kicsit úgy vagyok, csak fordítva, mint anno a vitánk volt a régi főnökömmel, a “szemét alkoholista” témakörében. Ő váltig állította, hogy ilyen nincs, mert nem lesz valaki élből rossz ember attól, hogy alkoholbeteg (az állítás második felével teljesen egyetértek); én meg váltig állítottam, hogy igenis van olyan, mert hirtelen mindenki jóvá sem válik, aki inni kezd…
      Én mondjuk nem vagyok reprezentatív minta, mert én képes lennék Julikát kebelemre ölelni akkor is, ha sosem adott volna örökbe gyereket, sőt, ismerek is olyan skizofrént, aki nem mondott le a gyerekéről, és a gyerek rokontól-rokonig kallódik, ő eközben intézményben van, és szenved, mint a kutya, mert szereti a kislányt, és vele is tudok együttérezni.
      Viszont onnantól, hogy Julika örökbeadta a gyereket, mert akkor és ott felmérte, mi vár rá egyik és másik esetben, én azt gondolom, hogy igenis nagy dolgot tett, nagyobb belátóképességről téve tanúbizonyságot, mint ami az ő állapotában elvárható volt. És igenis együttérzek vele, amiatt a fájdalom miatt, amit érez, ha a döntés eszébe jut. (Más kérdés, hogy én a legtöbb típusú antipszichotikum mellett asszem nem mertem volna megszülni azt a gyereket, tiszta mázli, hogy egészséges lett; abban sem vagyok 100%-ig biztos, hogy örökbefogadni pont őt akartam volna, emiatt).
      Igen, én is felháborítónak gondolom a megfelelő utógondozás hiányát, nem csak Julika esetében. Azt meg bátor felelőtlenségnek, hogy a gyámügyes előadó rá merte beszélni, hogy tartsa meg a gyereket, a betegsége és a gyógyszerei ellenére. Nem vagyok benne biztos, hogy le akartam volna beszélni (ahhoz nem is tudok a történetről eleget), de rá biztosan nem.
      Meg egyébként azt is felháborítónak gondolom, hogy egy jelentős hányadban genetikai meghatározottságú betegséget képesek vagyunk itt a blogon a mocskos férfitársadalom rovására írni. Attól, hogy a beteg maga nőnemű, úgy látom, éltek vele vissza különböző módokon férfiak is, és nők is; mindkét nemnek volt azért elég sok ponton durva szerepe a történetben. Ezen nem azért vagyok igazán felháborodva, mert mondjuk ne gondolnám szemétnek Józsefet, vagy bántalmazónak Zoltánt, hanem azért, mert úgy érzem, nem lehet elvinni egy ilyen történetet csak abba az irányba, hogy nőségében sérült Julika a szemét férfitársadalom által, miközben emberségében sérült, több helyen a történetben, nemtől függetlenül. NEM azért jár meg neki a méltóság joga, mert p…nája van, hanem mert ember. És plusz védelem sem a nősége miatt járna neki feltétlenül, hanem mondjuk a betegsége miatt, ami rontja a realitáshoz való viszonyát, és ezáltal sérülékenyebbé teszi.

      Kedvelés

  17. Sziasztok!

    Eddig csak csendben olvastam a blogot, mert közvetlenül nem vagyok érintett, de a téma régóta foglalkoztat (régóta kacérkodom az örökbefogadás gondolatával, de a körülményeim miatt gyakorlatilag kizárt, hogy erre valaha is sor kerül). Julika története mélyen megérintett és nagyon szomorú vagyok érte és a gyerekeiért is. Remélem én is, hogy a kis Etelka jó helyre került.

    Ami miatt azonban rászántam magam a hozzászólásra: nem először olvasom itt, hogy “nézzétek meg a Bezzeganya-posztot”, mert mit kapott az a posztíró. Nos, én ott voltam annál a Bezzeganya-posztnál, és itt szeretném elmondani, hogy ott NEM a tényt vakkantotta le az olvasótábor, hogy valaki örökbe adott, hanem azt a mérhetetlen közönyösséget és lenézést, ami magából az írásból hét poszton keresztül az olvasók felé áradt – mindezt egy olyan oldalon, ahol a gyermekeiket a rajongásig szerető – ilyen-olyan habitusú – édesanyák hemzsegnek. Aki olvasta azt a poszt-sorozatot és alatta a sok száz (ezer) hozzászólást, annak bizonyára az is feltűnt, hogy rengetegen adtunk hangot annak, hogy szeretnénk megismerni egy örökbeadás valós motivációit, lelki és eljárási oldalát. A hozzászólók között aztán megszólalt egy életadó is, amiért én személy szerint nagyon becsülöm. Kulturáltan, érzéssel elmondta, miért kényszerült örökbe adni a gyermekét, hogy mi az oka, hogy a döntését a mai napig sem bánta meg. Érdekes mód, ő le tudta úgy írni, hogy neki senki nem ugrott a torkának. Az akkori posztoló sem kapott volna annyi bántást – és itt most nem azt állítom, hogy a bántása helyes volt, még mielőtt -, ha nem így adta volna közre az írását. És annak a posztolónak a “nem akartam a gyerekemet, mert élni akarok”-on kívül kb. a világon semmi egyéb motivációja nem volt. Az itt olvasott történetek – így a fenti Julikáé is – egytől-egyig tragikusak, siratnivaló sorsok. Lehet, én vagyok a rossz, hogy _az_ az életadó nem lopta bele magát a szívembe, de az itt olvasott történetek ezerszer inkább megérintenek.

    Remélem, senkinek nem bántottam meg az érzéseit, mert nem ez volt a célom, sem az, hogy vitát generáljak. Egyszerűen csak szerettem volna, ha kicsit árnyaltabban látjátok a képet a Bezzeganya “hideg szívű” olvasóiról.

    Kedvelés

    • Szia Judit! Üdv a blogon. Köszi a magyarázatot. Örülök, hogy az itteni történetek tetszenek.

      Van egy mondatod: “És annak a posztolónak a “nem akartam a gyerekemet, mert élni akarok”-on kívül kb. a világon semmi egyéb motivációja nem volt.”

      Szerintem elég motiváció a gyerek-nem-vállalásra, hogy valaki nem akar/nem akar még/nem akar még egy/ gyereket. És hiába van lakása meg állása meg rendezett élete, attól még jogában áll nem akarni.

      Kedvelés

      • Szia, köszönöm az üdvözlést, szeretek itt lenni!
        Természetesen ezt is megértem, épp elég súlyos indok lehet ez is. Csak az itt olvasott tragédiákkal összehasonlítva eltörpül. Ha jól emlékszem, abban a történetben ráadásul a gyerek apja és az anyai nagymama is könyörögtek, tartsa meg a gyereket, ennek ellenére megvált tőle. Fikarcnyit sem törődve azzal, hogy mások, akik szintén érintettek, ezt hogy megszenvedik, ez is egy szempont volt a visszatetszőségben.
        Tényleg nem azt az életadót szeretném támadni, csak azért írtam le ezeket, mert akik nem olvasták azt a posztot vagy alatta a kommentözönt, lássák, hogy ez nem ennyire fekete-fehér, hogy valaki életadó, ezért elsöpri a népharag, mert itt nem (sem) erről volt szó.

        A többit majd elolvasom este, most sajnos nincs többre időm. Szép napot mindenkinek!

        Kedvelés

        • MIvel a magzat a nő testében van és ő viseli mind a terhesség, mind az abortusz, mind az örökbeadás összes létező következményét, szerintem pontosan olyan indoka van, amilyen csak tetszik neki.

          Kedvelés

      • Most elolvastam a posztot elejétől a végéig, de a kommenteket nem, csak amit az életadó írt. Szerintem a történetnek íve van (azt nem tudom, hogy az egész sztori készen volt, és darabban adták le, vagy folyamatában készült a kommentek ismeretében…).

        Tényleg úgy beszél arról a gyerekről az elején, mint egy betolakodóról. (Én nem tudnék így érezni, de az meg rólam szól, nem másról…) Rémisztő volt – de ne legyen őszinte, mert valaki más meg nem így érez a saját magzatja iránt? Ez az oldal úgy hirdeti magát, hogy az anyaság nem egy rózsaszín vattacukor, hát ha nem az, akkor elvileg beleférnek ebbe a sötét gondolatok is, vagy nem? Ha azt érezte, és le merte írni, az bátorság és egyenesség, felvállalta, mit érez/gondol – a szülés után megváltozott minden, és erről is bőven van szó később. Utána már szinte csak az árad a szövegből, hogy ő jót akar annak a kislánynak, hogy jó helye és jobb élete legyen. Mindezt úgy, hogy kialakult a kötődés, megvolt a szerelem, mégis tudott racionális döntést hozni, és odaadni őt egy családnak.

        Szerintem ez elsősorban az anya döntése kellett, hogy legyen, és jól tette, hogy senkinek nem engedett beleszólni. A leírt körülmények szerint teljesen magára maradt, és megint csak akkor jöttek elő az emberek érvelni, amikor felállt az új helyzet, hogy örökbe akarja adni. Megvetik és elfordulnak tőle, mert abortuszra jelentkezett. Aztán vádolják és lelkiznek, amikor kiderült ez a fejlemény. (Julika története kapcsán is hangot adtam annak, hogy mindenki marhára okos volt utólag – lásd Kata – 2014. április 3. – 08:46 hozzászólást.)

        A nagymama könyörgött, és? Nekem az jött le, hogy nagyon nehéz volt a kapcsolatuk, mert az egyet nem értéseket veszekedés, majd hónapokon át tartó mosolyszünet követte. (és mi történik akkor, ha később egy apróság miatt ugyanígy összeugranak, de már ott a gyerek is?)
        Az apa könyörgött, és? Ha ő az abortusz-tervkor kijelenti, hogy neki ez a gyerek kell, ne vetesse el, neveljék együtt, akkor a dolog lezárul, és élnek együtt 3-an. Azt is mondhatta volna, hogy vetesse el, és túlélték volna ketten együtt. De nem ez történt – a 12. héten az anyuka nem ment el abortuszra mégsem, de kb. még egy hónapig nem tudott apuka arról, hogy ez nem valósult meg. Vajon miért?

        A mind az apa mind a nagymama a saját érzéseivel és sértettségével volt elfoglalva, nem látták át a helyzetet annyira objektívan, ahogy azt az anya helyzete megkövetelte volna. Kívülről meg tényleg nagyon könnyű ítéletet megfogalmazni, azért voltak a hozzászólások olyanok, amilyenek.

        Zsuzsa, mi erről a témáról már értekeztünk magánban- ismered a kezdeti álláspontomat. Köszönöm, hogy alakítod a világnézetemet…

        Kedvelés

    • Mondjuk én nem naponta olvastam a posztsorozatot, hanem később, egyben, viszont a kommenteket csak utólag, így valószínűleg másképp állt össze. Voltak ott valós motivációk és valós lelki oldal, csak éppen nem az a típus, ami a többségnek könnyen emészthető. Nyílt és kendőzetlen őszinteséggel láttam leírva a negatívumot, és még saját magának sem bevallva, sorok közé írva a pozitívumokat. (egyetlen élet volt veszélyben az abortusz kapcsán, és az nem ő volt, ezt nyilván valahol ő is tudta; erről igen ékesen beszélt az, hogy folyamatosan hányt, míg meg nem hozta azt a döntést, hogy nem veteti el a babát, utána meg “elvágták” az egészet, egyik pillanatról a másikra, vajon miért?)
      A hozzászólásban író meg pont fordítva, a pozitív érzéseit megfogalmazta, a negatívat meg a sorok közé írta, épp csak annyira, hogy azért mégiscsak közösséget vállaljon az eredeti posztolóval – egyébként tetszett a hozzászólása, mert úgy lett “könnyebben emészthető”, hogy ezzel az eredeti posztot nem negatívabbá, hanem inkább befogadhatóbbá próbálta tenni. Miközben egyáltalán nem írt motivációt, csak annyit, hogy nyomós volt az indok, és alig írt lelki hátteret, mégis elfogadhatóbb volt mindenkinek, nem csak a stílus miatt, hanem mert kevésbé kellett átérezni, mert kevesebbet mutatott.
      Amúgy nem gondolom, hogy a Bezzeganyának “hideg szívű” olvasói vannak, hanem azt gondolom, hogy az ember tömegben igen kegyetlen tud lenni, és ha elkezdik egymás rossz érzéseit erősítgetni, akkor abból jó nem sül ki… a baj nem is a Bezzeganyásokkal volt ott sem, hanem azzal, amit teljesen jól lemodelleztek ott és akkor, a “milyennőazilyen” össztársadalmi hozzáállással.
      Igen, a posztoló nem törődött azzal, hogy milyen érzés lesz a boldog kismamáknak olvasni az ő nem egyszerű történetét, mert ő a leírásnál azzal volt elfoglalva, hogy neki milyen érzés volt megélni ugyanezt a sztorit. Nekem pont azzal adott sokat, és pont azért érintett meg, mert nyersen leírta, nem szerkesztette túl, “megkaptuk telibe”. Viszont nem azért tudtam szerintem sokkal jobban átérezni, mint a Bezzeganyások, mert annyival empatikusabb lennék, vagy csak önmagában azért, mert érintett vagyok az öf-ban (ennyi erővel rosszabbul is viselhettem volna, mert a meddőségben is érintett vagyok, és igen sokszor nyüszítve sírtam azért, hogy az én hasamban miért nem mozog, akiében meg igen, annak meg miért nem kell?). Egyszerűen azért éreztem át jobban szerintem, mert én egy emberként olvastam, és nem csapatban. A felszabdalással lehetőséget adtak “közös olvasásra”, hogy részletekben ki lehessen beszélni, mielőtt az ember látná az egész sztorit. Én valahogy úgy látom, hogy az áldozatok arctalan tömegét nagyon tudjuk sajnálni, de ha már egyéni sorsokat ismerünk meg, hajlamosak vagyunk azt keresni, amiben különbözik tőlünk, hogy ezzel is erősítsük magunkat abban, hogy “velem nem történhet meg”. Viszont a “közönség” meg pont fordítva működik, ha egyedül vagyok, sokkal előbb megérint valami, mintha van kivel “hát ez borzasztó”-t játszani (amire én is hajlamos vagyok erősen, nem csak a Bezzeganyások, asszem ez elég emberi).

      Nekem nem az a bajom a BA-s kommentekkel, hogy hideg szívű-e vagy nem, hanem csak annyi, hogy ne csak a szép(en tálalt) történetekbe merjünk beleérezni. Igenis legyen szabad egy nem kívánt gyereket utálni, legyen szabad egy aktuálisan éppen utált gyereket mégis megsajnálni, legyen szabad pozitív útravalóval útjára bocsátani, és legyen szabad nem vállalni, ha épp “nem hiányzik”.
      Ismerek olyan történetet, ahol anyuka a gyerek 10 éves korában jött rá, hogy tulajdonképpen azért olyan kis borzadállyá nevelkedett a gyereke, mert sosem tudta szeretni igazán (aminek a hátterében viszont egy kezeletlen, krónikussá vált depresszió derült ki, szülés utáni kezdettel, de már nem szülés utáninak nevezhetően, de ez a része mindegy is ennek a történetnek a szempontjából) – szóval látom, hogy a BA-s posztíró gyerekének hova vezethetett volna az útja, ha mégis úgy dönt a családi unszolásra, hogy megtartja, de legbelül meg ennyire ambivalens. Vagy ha odaadja a nagymamának, és állandó mementóként állnak egymás életében a “nem kellettél” jegyében. Nem lett volna egészséges helyzet.
      Így a kislány is kaphatott egy olyan családot, ahol akarják őt, és ez a család (már ha túlélték családként ezt a traumát hosszabb távon is) kaphatott egy lehetőséget arra, hogy úgy vállaljanak gyereket, hogy tényleg akarják, őt, ott, akkor.

      Kedvelés

      • Nekem az volt a bajom a kommentekkel, hogy 1. nem hitték el a sztorit 2. kifogásolták a posztoló érzelmeit. Hogy lehet érzelmeket számon kérni? Ő azt érezte, azt tudta leírni. Így nagyon nehéz kiállni és felvállalni egy ilyen nehéz történetet.

        Egyébként nagyon örülnék, ha a Bezzeganya-cikk szerzője nálunk is elmesélné a történetét, ha netán olvassa ezt, írjon már nekem!

        Kedvelés

  18. Nem tudom, tudjátok-e, hogy a skizofrénia egy olyan betegség, ahol a külső ingerek, események, és a belső gondolatok összekeverednek, és a személy tudata összezavarodik, nem tud különbséget tenni a külső és belső ingerek között. Gyógyszeresen kezelhető, de ha most is hangokat hall, akkor a kezelése nem tudja elérni, hogy megfelelő állapotban legyen. Ez két dolgot vet fel, egyik, hogy felelős döntést tudott-e hozni Julika abban, hogy a történetét elmesélje, a másik, hogy a történetében a valóságos elemek hogyan keverednek a hangokkal, amiket hall. A fájdalmát ez nem vitathatja el, és azt sem, hogy megkönnyebbülés neki erről beszélni.

    Kedvelés

    • Egyetértek.
      érdekes kérdéseket vetettél fel. Én valahogy úgy raktam magamban össze, hogy a riport alatt “éppen jól” volt. Vagy nincs ilyen skizofrénia esetén? Nincs tünetmentes periódus, akármilyen rövid is?

      Kedvelés

    • Köszi a hozzászólást. Igen, ez jogos szempont.

      A konkrét esetben hitelesnek érzem az elbeszélt történetet. Úgy tűnt, tisztában van vele, hogy a hangok csak a fejében vannak. A beszélgetés során hihetetlen precizitással mesélt el minden részletet (“1993. február 16-ától jártam Dr. Gipsz Jakab pszichiáterhez a Kossuth Lajos utcai rendelőbe”), de ezeket a diszkréció miatt kiirtottam a szövegből. Végül, Julikával egyetértésben, a szöveget a felnőtt lánya, Laura is megnézte, ő teljesen reálisnak találta. Laura is beleegyezett, hogy megjelenjen a beszélgetés. Törekedtem rá, hogy lehetőleg semmilyen kellemetlensége ne származzon Julikának a beszélgetésből, ezért is változtattam meg a neveket, eltüntettem a dátumokat, helyiségneveket, hogy ne legyen beazonosítható.

      Ezzel együtt természetesen a történetről a saját utólagos interpretációját mondja el (pl. “nem értek a párkapcsolatokhoz”). Ez minden interjúnál így van, és egy ilyen kényes témánál óhatatlanul lehetnek torzítások, szépítések. Ez nem egy leleplező-tényfeltáró műfaj, nem tudom kinyomozni, tényleg igazat mondott-e mindenben az alany. Az érzelmei őszintének tűnnek.

      Kedvelés

    • Na igen, jogilag érdekes kérdés, hogy azonosításra nem alkalmas név nélküli történet közléséhez kell-e a gondnok beleegyezése, illetve hogy ez a gondnok vajon az a felnőtt lánya-e, aki közlés előtt elolvasta a sztorit.

      Kedvelés

  19. Örökbefogadó apaként az a véleményem, hogy az elfogadásnál (mi örökbefogadók, mint minden szülő ezt gyakoroljuk/tanuljuk) magasabb szint az elengedés, amit extra nehéz körülmények között kellett meglépnie Julikának. Ezért megilleti a tisztelet, a nehéz életért pedig az együttérzés (ami nem istenítés). Nem tudjuk/szabad megítélni, mikor miért döntött úgy ahogy a gyerekek, férfiak tekintetében. Ajánlom a youtube-on fellelhető Ötödik pecsét c. Filmet etémában, pont arról szól, sosem tudhatod mások milyen élethelyzetben milyen motivációk, körülmények között miért hogyan döntenek, de ami még súlyosabb, magunkról sem tudhatjuk, hogy egy helyzetbe dobva hogy vizsgáznánk, bármennyire magabiztosan állítjuk is! Nagyon tanulságos film! A felbuzdult férfi gyűlöletettel is így vagyok, annak ellenére hogy tudjuk egy jó és egy rossz kapcsolathoz is két ember kell, és ráadásul jelen cikkben a férfiak maximalisan levizsgáztak 1-es alával, nem tudjuk megítélni mi vezérelte hogy egy korábban rosszul végződő kapcsolatba újra belemenjen.

    Bízzunk benne h. megtörte a “családi átkot” a kislány örökbeadásával.

    Kedvelés

  20. Ha az emberek azt el tudnák fogadni, hogy az örökbeadók olyan kilátástalan helyzetben lévő nők (ennek oka számos lehet, de legtöbbször anyagilag és érzelmileg rendezetlen családokról vagy egyedülállókról van szó), amit egy átlagember elképzelni sem tud és más megoldást nem látva mondanak le a gyerekükről, az már nagy lépés lenne.

    A jelenlegi előítéletes gondolkodás szerintem abból fakad, hogy az örökbefogadást valami misztikum lengi körül, nincs valós információja az érintetteken kívül senkinek és az ítélkezők a saját élethelyzetükből kiindulva formálnak véleményt: “én nem tudnám eldobni a gyerekem”–ami teljesen hibás gondolatmenet,

    Kedvelés

    • Az örökbefogadót meg azért tisztelik, mert ő képtelen lenne a más gyerekét nevelni, és azt hiszi, ez valami hőstett… A “felnézek rád”-hoz sziámi ikerként van odanőve az “én képtelen lennék”.

      Kedvelés

  21. Mivel még várakozó vagyok, ezért kérlek ne kövezzetek meg, de pár kérdés fogalmazódott meg bennem. Mivel azt tanultuk (és szerintem is így helyes), hogy a gyereknek elmondod az örökbefogadás tényét nem lehet pl. évente egy képet küldeni az örökbeadónak vagy amikor már nagyobb a gyerkőc, akkor közösen készített üdvözlőlapot? Így az örökbeadónak és talán a gyereknek is könnyebb lenne ezt feldolgozni, elfogadni és később találkozni.

    Kedvelés

    • Nekünk ez az egyik jelenlegi dilemmánk, hogy küldjünk-e neki évente képet. Részünkről nem gond, sőt. Viszont amikor a gyámhivatalban találkoztunk a szülőkkel (az apával is!), akkor nem volt konszenzus közöttük arról, hogy szeretnének-e egyetlen képen túl további kapcsolatot velünk, azaz a gyermekkel. Emiatt hezitálunk, mert nem akarjuk esetlegesen a sebet feltépni minden évben és nem hagyni, hogy elengedjék ezt a történetet. Nem tudom, másnak mi a tapasztalata vagy mit gondol erről a témáról.

      Kedvelés

    • Nyílt örökbefogadásnál ilyen előfordul, persze ha mindkét fél beleegyezik. A lemondásnál meg szoktak állapodni, legyen-e kapcsolattartás és milyen gyakran. Itt is biztos kommentel több örökbefogadó, akik tartják ily módon a kapcsolatot.

      Kedvelés

    • Mi akkor küldünk ha kérnek, ebben is maradtunk amikor találkoztunk ( nyílt öf) . Azért nem küldünk automatikusan miden évben mert lehet épp nem akarnak sebet szakítani az örökbeadók, szóval mi ezért várjuk hogy kérjenek. Alapítványon keresztül megy egyébként.

      Kedvelés

  22. A történethez nem tudok hozzászólni. Tragikus, az biztos. 😦
    Én most olyan életadóról tudok, aki 6 gyermeket szült, és 1-et tartott meg, 5 örökbe van adva. (Ismerős fogadott örökbe közülük kettőt). Vele még nagyon érdekelne egy interjú..

    Kedvelés

  23. Julikának köszönet, hogy mindezt elmondta, tisztelet a döntéséért.
    Mint minden életadónak, mondjon bármit az okos társadalom.
    Ez az én véleményem.
    Az viszont elszomorít, amit a kommentekben olvasok… persze szabad véleménnyilvánítás van, de Julikát bírálni? A döntését, az életét….
    Bárki aki itt van, tudja hogy az élet nehéz. Sosem tudni mit tartogat és azt hogyan oldjuk meg vagy nem oldjuk meg, amire épp az élet lehetőséget ad.
    Egyet ne felejtsetek el, az ő szerencsétlensége a mi szerencsénk.

    Kedvelés

  24. Még nem szóltam hozzá a bloghoz, de egy ideje már olvasó vagyok.

    Azért írok most, mert azon gondolkodtam el, hogy vajon ahhoz, hogy egy életadót ne ítéljenek el, miért kell az, hogy valakit hibáztassunk helyette, és az hogy ő nagyon-nagyon szenvedjen attól, hogy örökbe adta a gyerekét.

    Szerintem ha valaki valamilyen okból nem tudja felnevelni a gyerekét és úgy dönt, hogy örökbe adja, az kimondottan helyeset cselekszik. Ha ettől rosszul érzi magát, együttérzek vele, de ha nem szenved egész életen át, nekem az csak azt jelenti hogy képes azonosulni a döntéseivel. Nem jó, ha az ember tartósan szenved a saját, akár kényszerű döntéseitől, de gondolhatjuk azt is hogy ilyenkor érzéketlen az illető, legyen, ekkor viszont pont az a helyzet, hogy a lehető legjobb döntést hozta, hiszen ha nem kötődik a gyerekéhez akkor annak tényleg sokkal jobb, ha azonnal örökbefogadókhoz kerül. Tehát lehet furcsa egy ilyen nő, de rosszat konkrétan nem tett. Én inkább tisztelem az ilyen döntést.

    Egyébként nem tudom, mennyivel jár jobban a gyerek ebben a konkrét példában egy alternatív forgatókönyv esetén, ha mindenki összefog és valahogy nagyon nehezen, konfliktusokkal, feszültségekkel, de megoldják Etelka nevelését.
    Nekem úgy tűnik, hogy itt a születéskor örökbeadott gyerek jobb esélyekkel indult az életben, mint a Laura, akit az anyukája nevelt sokáig. Ha egy kicsit jobbak a családi viszonyok, talán meg lehetett volna oldani Etelka felnevelését, mondjuk lehetett volna passzolgatni ide-oda a rokonok között, amikor a az anyukának problémái vannak, de még így is nagyon messze lettünk volna a jó minőségű családmodelltől. A rossz modell miatt Laurának is problémás az élete, egy hajszállal jobb modellel sem változna sok minden, azt meg nem várhatjuk a szereplőktől hogy egyszerre csak bújjanak ki a bőrükből és legyenek teljesen mások, olyan embernek még nem sikerült.
    Etelkának ezzel ellentétben valószínűleg olyan család jutott, ahol nagyon várták, szeretik és nagy eséllyel ki tudják elégíteni a testi-lelki szükségleteit. Szerintem ő járt jobban.

    Szóval összefoglalva: Ha egy gyereket örökbeadnak, mert nem akarják vagy mert nem tudják felnevelni, az egy helyes döntést, és én nem tudom elítélni az életadót. Ha az ok az hogy nagyon nehéz lenne felnevelnie, akkor azért, ha az az ok hogy egyszerűen nem akarja felnevelni, akkor meg azért. Egy gyereknek sem jó ha olyan neveli aki nem akarja őt. Ráadásul mindkét esetben olyanok fogják nevelni akik tényleg nagyon vágytak rá, ami azért egy jó alap. Úgy gondolom, hogy mindkét esetben helyes döntést hozott az életadó.

    Azt értelemszerűen nem állítom, hogy ilyen esetekben valamiféle kötelesség örökbeadni a gyereket, csak annyit, hogy elítélni nem tudom.

    Kedvelés

    • Háát, lényegében semmit nem tudunk meg Lauráról, azon kívül, aztán felnőttként szétmentek a társával meg meghalt egy gyereke (előbbi valljuk be, mindennapos jelenség, utóbbi meg nem mindennapos, de előfordul. A kettő között lehet összefüggés is, pl. ha egy családban beteg gyerek születik, az sokszor hoz olyan krízishelyzetet, amit a kapcsolat nem él túl.) Nyilván Julika magát hibáztatja ezért is, de ez egy személyes (és valószínűleg a vallásosság miatt elég fatalista) interpretáció. Gondolom megszokta, hogy mindenki őt hibáztatja mindenért. 😀
      Ebben az ő tragédiájára kihegyezett történetben nehéz bármit is gondolni a mellékszereplőkről (mondjuk a József meg Zoltán viselkedését elég nehéz másnak látni, mint kihasználásnak – lenyúlni a feleséged gyerekét mindenféle hivatalos eljárás nélkül… hát izé), de mondjuk Julika szüleiről meg Kingáról nem sokat tudunk.

      Ha jól értem, amikor Laura született, Julika még nem volt mentális beteg, valószínűleg egy átagos fiatal lány volt (ha az apja később vett nekik egy Trabantot, akkor talán annyira szarul sem éltek), semmi oka nem volt arra, hogy ha meg akarja tartani a gyereket, akkor miért ne tegye.
      Így visszamenőleg könnyű okosnak lenni, hogy Laurának meg Julikának mi lett volna a jó (nekem az a magánvéleményem, hogy ha Laurát valamilyen formában nem kezdi el nevelni, akkor talán kisebb eséllyel gondolja mindenki azt róla, hogy szabadon belerúghat meg kihasználhatja, de ez nem róla mond dolgokat, hanem arról a [legalábbis az akkori, nem tudom most jobb-e a helyzet] társadalomról, ahol egyedülálló anyának lenni megvetettebb státusz, mint tömeggyilkosnak [természetesen ez egy barokkos túlzás, de a jelenséget leírja:)]).
      Nyilván nem leszek ezzel népszerű, de bármelyik örökbefogadó családban is adódhatnak olyan élethelyzetek, ami miatt a felek szétmennek, elszegényednek, alkoholfüggők, mentális betegek lesznek.
      Szóval egyetértek málnaflippel abban, hogy egyik oldalt sem érdemes túlmisztifikálni, de ez a kinek milyen az életvitele, az nekem egy kicsit hmmm. Sajnos én felelőtlenség helyett inkább azt a mintát látom, hogy a mentális betegség és a stabil, terhelhető szociális kapcsolatok (vagy állami szociális háló) hiányának kombinációja hogyan vezet szép lassú lecsúszáshoz, és egyre nagyobb kiszolgáltatottsághoz.

      Kedvelés

      • Misztifikálni én sem akarom. Az örökbefogadókról valami olyasfélét képzelek, mint amilyennek Eleven leírta itt az ő hátterét: https://orokbe.hu/2014/03/17/szurok-mint-a-sundiszno/, azaz emberek, emberi problémákkal. Plusz egy jobb minőségű kezelését a helyzetnek, mivel ez az egész később történt és akkoriban talán már jobban felkészítették az örökbefogadókat a dolog kezelésére.
        Nem hiszem, hogy Eleven körülményei kiemelkedőnek számítanának az örökbefogadottak között (ráadásul neki apukája sem volt ami szokatlan, általában pároknak adnak örökbe, és azt mondják a szakértők hogy egy gyereknek jobb, ha két szülője van), és mégis, irigyelték őt azok a vér szerinti testvérei akiket az anyjuk nem adott örökbe és valóban úgy tűnik, hogy a nehézségei ellenére sokkal jobban boldogul az életben, mint azok.

        Ebből kiindulva mondom azt, hogy Etelka esetében jó döntés volt az örökbeadás és ezért valószínűsítem, hogy a legtöbb esetben ez jó döntés tud lenni. Már persze ha a gyerek nem csak hányódik ide-oda évekig hanem azonnal megkapják az örökbefogadói.

        Kedvelés

          • “…lenyúlni a feleséged gyerekét mindenféle hivatalos eljárás nélkül…”
            Anélkül, hogy védeni akarnék bárkit is, de pont ezen a ponton is volt ellentmondás Julika történetében, gondolom a skizofréniája miatt.

            Először ezt mondja:
            “Mikor Beatrix öthónapos volt, a férjem elköltözött és elvitte magával, onnan ő nevelte.”
            Aztán itt felbukkan a gyámhivatal is a történetben:
            “A védőnő és a gyámhivatal is azt mondta, maradjak én gyeden, és a férjem majd visszahozza a gyereket. A két családi pótlékból, a gyedből meg a rokkantnyugdíjból elég jól éltünk”
            Aztán itt is emlegeti:
            “A gyámhivatal előadónője, aki Beatrix elvitelénél is jelen volt,…”

            Én többször elolvastam ezt a történetet, mert az egyszerű gyógypedagógus agyamnak nehezen felfogható volt egy olvasásra, de minél többször olvastam, annál több ellentmondásra bukktantam.
            Mielőtt még újra a torkomnak esnétek :), ez a történet szerintem is úgy tragikus, ahogy van. De szószerint venni egy skizofrén ember beszámolóját… És ez alapján sommás ítéletet alkotni a történet minden szereplőjéről… Hát…

            Kedvelés

            • attól h valaki szkizofrén, még nem jelenti azt, hogy onnantól kezdve minden hülyeség, amit mond. a szövegben nincsenek irreális részletek, téveszmék nyomai, szóval előfordulhat, hogy a történetből egyszerűen kimaradt valami részlet, amiből ezt megérthetnénk.
              amúgy ennyi idő távlatából a mentális betegséggel nem rendelkező ember emlékezete is torzít, de még rövidebb távon is. elég ha csak arra gondolunk, hogy mondjuk egy bármilyen ügyben mennyire nehéz a tanúkból rekonstruálni az igazságot.

              Kedvelés

            • Sőt. Ha például megkérdezném József vagy Zoltán verzióját, ők valószínűleg egy egész más értelmezését adnák az eseményeknek a saját szemszögükből.

              Kedvelés

            • Itt kimaradt egy részlet a szövegből.
              A gyámügyes nem abban a percben volt jelen, mikor a férj elvitte a gyereket, hanem utána Julika értesítette a gyámhivatalt meg a védőnőt, és segítséget kért tőlük az ügyben. Tehát már akkor is a hivatali szakemberekhez fordult. Ők tanácsolták, hogy maradjon gyeden.
              Tehát hogy ez a gyámügyes már egy ideje követte a család életét.

              Mint említettem, a felnőtt (nem skizofrén) leány is helytállónak találta a szöveget.

              Kedvelés

            • “…lenyúlni a feleséged gyerekét mindenféle hivatalos eljárás nélkül…”
              Azért mégiscsak ő volt az apja, azaz nem a felesége gyereke, hanem ugyanúgy az övé is, és mondjuk nemtől függetlenül nem hagynám a gyerekemet a pszichiátriai betegsége miatt leszázalékolt, rendszeresen önellátásra képtelen, gyakorlatilag folyamatosan hallucináló páromnál. Zoltánról egyébként kb. annyit tudunk, hogy valószínűleg bántalmazta Julikát, de ezt is inkább csak abból, hogy Laura ezt benne hagyta a történetben. Mert nem, az hogy valaki szkizofrén, nem jelenti feltétlenül azt, hogy onnantól minden hülyeség, amit mond, viszont azt jelenti, hogy a hallucinációit nem tudja feltétlenül még utólag sem szétválogatni a valóságtól, és hogy igen eltérő interpretációkat fogalmazhat meg. Pl. létezik olyan is, hogy kiderül, hogy a családtag, aki “megverte” a beteget, tulajdonképpen csak megpróbálta lefogni a mentő+rendőr kiérkezéséig, amikor éppen veszélyeztető állapotban volt.
              Mit sem változtat ez azon, hogy Julikát nagyon sajnálom az általa átéltek miatt, de nagy következtetéseket a környezetéről nem vonnék le.

              Kedvelés

            • vicq, ha nem adtam volna fel :), akkor kb még ezt írtam volna én is. 🙂 Köszi, hogy leírtad. 🙂

              Kedvelés

  25. Nem emlekszem, hogy volt-e mar Eletadoval riport itt a blogon, de ilyen tragikussal biztos nem.
    Kicsit elgondolkodtam, hogy milyen erdekesen alakul, alakultak itt a kommentek ehhez a riporthoz kapcsolodoan. A tartalmuk illetve erzelmi hangveteluk.

    Osszehasonlitottam a haromszog masik ket szereplojevel keszitett riportok alatti kommentekkel…. En elszomorodtam tole. Nem ismerem a statisztikat, de gondolom itt foleg olyanok vannak, akik igy vagy ugy erdekeltek az orokbefogadasban, es meg merem kockaztatni, hogy a tobbseg az orokbefogadoi oldalon….

    Kedvelés

      • Nem szerettem vagy szeretnek megbantani senkit, nem is lenne tisztesseges a bloggal szembe se, mert szerintem tenyleg nagyon szinvonalas es nagy hianyt potol a mai orokbefogadasi temaban. Nagyon jol szerkesztett, es mindig jo temakat hoz. 🙂

        Arra gondoltam, ugy ereztem (es csak is -lehet- szerintem) irodott egy komment, majd az egesz tortenet elment abba az iranyba, hogy tisztelet, hala igen vagy nem, kit miert, mikor, hogyan…. Nekem az a komment (de megegyszer hangsulyozom, hogy lehet, csak szerintem) olyan volt, mikor a gyerek tulfesziti a hurt mar es meg mindig csak azt varja, hogy atoleljem es biztositsam szeretetemrol. Lehet, hogy senki nem ert egyet, es azt is tiszteletben tartom (megint a tisztelet…:)) Igen a legfontosabb a gyerek szeretete es a boldog gyerekkor biztositasa, de ezt akartuk, es ez nekunk jo es van a gyerek kis puttonya, amit magaval hoz az a 9 honap, vagy par ev, es van a verszerinti csalad is. Arra gondoltam, hogyha mar belolunk ilyen erzelmeket valtott ki a poszt, akkor aki nem erintett a temaban, azokban mit valthat ki. A masik ket szereplonel nem ereztem ilyen heves erzelmeket. Az altalanos temaknal igen, ott voltak. Erre az iranyra gondoltam, termeszetesen nem minden kommentre ertem, es hagsulyozom ezek az en erzeseim olvasas kozben, lehet, hogy egyaltalan nem igaz, de mindenki azt erez ki, amit akar vagy szeretne, mas lenne termeszetesen belszelgetes kozben :).

        Lehet, hogy en vagyok az egyetlen hulye (bizom azert benne, hogy nem), aki igen is mosolyog a szembejovokre, es megall beszelgetni, ha ugy adodik. Eppen a napokban gondolkodtam rajta, hogy valamit azert kellene valtoztatnom, mert a gyerek is mindenkihez oda megy es oromot valt ki mindenkibol, akik megsimogatjak. Hogyan lehet, hogy kedves, nyitott, erdeklodo maradjon, de 1 lepes tavolsagot tartson.

        Kedvelés

    • Ő az első életadó, aki interjút ad.
      Oldalt van egy kis statisztika a blog olvasóiról, már akik ikszeltek.

      Minden érintett képviseli magát, legnagyobb számban örökbefogadó szülők/erre várakozók/fontolgatók vannak.

      Örökbefogadó szülő 31.81% (146 votes)
      Érdeklődő 18.52% (85 votes)
      Várakozó (a határozatot kérjük bemutatni:-) 16.99% (78 votes)
      Fontolgatom az örökbefogadást 12.42% (57 votes)
      Zsuzsa ismerőse 7.19% (33 votes)
      Szakember 6.97% (32 votes)
      Nevelőszülő 1.74% (8 votes)
      Életadó 1.53% (7 votes)
      Örökbefogadó családtagja 1.53% (7 votes)
      Örökbefogadott 1% (6 votes)
      Total Votes: 459

      Kedvelés

  26. Annyit gondolkodtam a kommentek kapcsán a tisztelet és hála kérdésén, ami itt szinte mindegyik hozzászólásban felvetőtödd, legtöbbször úgy, hogy mennyire tisztelitek Julikát, és úgy általában az örökbeadókat, és milyen hálásak vagytok neki/nekik.
    Akkor most tegye mindenki szívére a kezét és alaposan nézzen magába!
    Ha Julika az otthonba kerülése előtt, de már igencsak rossz állapotban történetesen melléd ült volna a buszon pisiszagúan, ápolatlanul, furcsán viselkedve. Mit tettél volna? És mit teszel, ha egy ilyen ember ül le melléd? Mit érzel? Tiszteled? Pedig, lehet, hogy ő a gyereked vérszerinti anyja.
    Amikor vásárolsz valamelyik multi üzletláncnál és eltolja melletted a takarítógépet egy fáradt arcú nő, észreveszed? Rámosolyogsz? Köszönsz neki? Vagy észre sem veszed? Esetleg bosszankodsz, mert megzavart a polcon válogatás közben? Pedig lehet, hogy pont az ő általa szült gyereket fogadtad örökbe.
    Amikor egy nyegle kamaszlány hangosan röhécsel egy hasonlóan nyegle társasággal esetleg káromkodik egy buszmegállóban melletted, esetleg még szotyolát is köpköd vagy arcodba fújja a cigaretta füstöt. Mire gondolsz? Pedig lehet, hogy néhány hónapja szült és örökbeadott egy babát.
    Kifogsz egy undok hivatalnokot valahol,aki utálatos és barátságtalan Veled. Türelmes vagy vele? Kivívja a tiszteleted? Pedig nem kizárt, hogy egyszer évekkel ezelőtt lemondott egy gyerekről és örökbeadta.
    Szóval szerintem az előítéletmentesség és elfogadás és egy másik ember (aki lehet akár örökbeadó is) tisztelete itt kezdődik. Nagyon könnyű így az éteren keresztül (saját magunktól is) meghatódva kifejezni a verbális tiszteletünket és hálánkat. De az én értékrendem szerint én azzal adom meg a legnagyobb tiszteletet minden életet adónak, ha nem nézek át senkin, nem húzódom el senkitől, nem ítélkezem senki felett, nem szólok meg senkit, és nem szólok be senkinek. És azzal vagyok a leghálásabb a saját gyerekem örökbeadójának, ha teljes szívemből szeretem a gyerekem, és a lehető legboldogabb gyerekkort biztosítom a számára.
    Szerintem.

    Kedvelés

  27. Kedves Zsuzsa! Az örökbeadó anya általad leírt történetéből semmi nem maradt ki! Számomra az interjú lényegi része az volt, hogy megmutattad milyen érzéseket él át egy örökbeadó anya és ebből a szempontból jelentéktelen, hogy az életének szereplői mikor pontosan mit tettek, mik a külső és belső történések. Már korábban is idéztem az interjúból azokat a részeket, melyek megvilágították, hogy magára az örökbeadás lelki hatásaira az anya nem készült fel, fogalma sem volt róla, hogy ez menyire fog fájni és gyásza hosszú éveken át fog tartani, holott racionálisan mérlegelve természetesen tisztában van vele, hogy a gyermek érdekében a legjobb megoldást választotta. Az interjú jól megvilágítja azt is, hogy mennyire erős benne az önvád, a szégyenérzet, milyen alacsony az önértékelése, jogtalannak tartja magát arra, hogy gyereke után érdeklődjön, fájdalmát még sírással sem tudja csillapítani. A történet kapcsán ismét fellapoztam Pavao e témában írott sorait (Az örökbefogadás háromszöge, Szülői szerepek: a vér szerinti szülő),melyet minden örökbefogadásban érintettnek ajánlok : „A vér szerinti anya akkor is egy életen át gyászol, ha megfontoltan döntött, ha ez volt a legjobb, amit tehetett. Mindegy milyen körülmények között történt az örökbeadás, a gyermek elvesztése mindig fájdalmas… Fontos megértenünk azokat a lelki folyamatokat, a gyász feldolgozásának azon fázisait, amelyeken a vér szerinti szülők keresztülmennek… A gyász kezdeti szakasza nagyjából öt-hét év. Gondoljunk csak bele: a vér szerinti anyát nem segítik megértő családtagok, barátok – leggyakrabban egyedül kell megbirkóznia az érzéseivel… Egy gyermek halála esetén temetést tartunk, és mindenki együtt érez velünk, meg tudjuk osztani fájdalmunkat másokkal. Azonban egy gyerek örökbeadásával kapcsolatban nincsenek könnyebbséget adó rítusaink. Egy vér szerinti anya gyakran még a terapeutájától sem kapja meg a szükséges empátiát.”
    Ami a történeten túlmutat és írtad, hogy a jogszabály változásokat is fogod majd érinteni a blogon. Valahol azt olvastam, hogy az idei változások egyik eleme, hogy az örökbeadó anyák krízis tanácsadásban fognak részesülni és számomra még a hat hetes gondolkodási idő kapcsán is felmerült, hogy vajon ebben az időszakban a szülő anyák részesülnek-e valamiféle intézményes segítségben, hogy felelős döntést tudjanak hozni, majd később, ha a döntésük örökbeadás: a gyászuk feldolgozásához?

    Kedvelés

  28. Volt egy nagymamám, akit nem ismertem, apukámnak se volt emléke róla, csak két fénykép. Egy érzékeny, szelíd nő arcát látom a képeken, Julikának hívták őt is. Skizofrén lett, intézetbe került és meghalt fiatalon (ez egy régi történet, az akkori intézetekben nem mandala volt, hanem hidegzuhany és lekötözés).
    Neki erős családja volt, sikeres férje, egy talpra esettebb nő lett a második felesége, aki mellett még sikeresebb lett. Az apukámat szépen felnevelték, de soha nem múlt el benne az a fájdalom, hogy az anyukáját kiszorították. És az ő érzékenysége nagyon hiányzott abból a családból később.
    Ő is egy életadó, nekünk. Mindig is éreztem a fájdalmát, hogy nem tudott harcolni magáért és a gyerekéért. Ez maradt meg belőle legjobban. Én úgy készültem az életre és az anyaságra, hogy éreztem, ez velem is megtörténhet, és mi kell ahhoz, hogy másképp történjen.

    Kedvelés

  29. Az én korábbi kommentem talán egy kicsit “csöpögősre” sikerült, de valahogy ezt hozta ki belőlem a történet.. és talán azért is, mert – ugyan teljesen más okból, de voltam neurológiai kezelés alatt – egyszerűen úgy éreztem, hogy Julikának így tudnék beszélni, hogy megértsen, ha itt ülne most velem szemben. Sajnos vagy szerencsére, a mai napig érzékeny vagyok az ilyen dolgokra/sorsokra.. a szerencsétlenségekre.. a kiszolgáltatottságra. Egyébként meg borsodi vagyok.. láttam “érdekes” sorsokat. (De észreveszem Budapesten is, Párizsban és Londonban is, a boltokban a fáradt arcú pakoló nőket/férfiakat, az aluljáróban kéregetőket, nem egyszer mentőt hívtam télen részeg utcán alvó emberekhez, húztam fel járdára az úttesten fetrengő bódult állapotban lévő, véres fejű embert, adtam vizet és pócoltam fel lábát a tűző napon elájult néninek, észreveszem az öltönyös/kosztümös üzletembereket/üzletasszonyokat, akiknek ráng az arcuk az idegességtől és magukban beszélnek az utcán.. De persze bevallom, nem mindig akarom figyelni, nem mindig akarok/tudok “jófej” lenni.. néha az ember szeretne könnyebb napokat, perceket magának is – és nem is lehet tudni vagy akarni mindenhol ott lenni, ha valaki segítségre szorul.. és természetesen nem lehet minden örökbeadót csak úgy alapból szeretni.) Én Julika történetében egyáltalán nem láttam az “életvitelt”, hanem egy “állapotot”. Valahogy főleg az anyai-nagymamai vonalat, a neurológiai betegséget és a gyógyszeres kezelést éreztem az egyik igen meghatározó vonalnak. Éppen ezért, nem csak egy örökbe adott gyermeket említettem, hanem mind a három gyermeket és az unokát is. Ez egy nagyon szomorú történet. 😦

    Kedvelés

  30. Visszajelzés: Örökbe.hu: az első száz nap | Örökbefogadás

  31. Visszajelzés: A legnépszerűbb bejegyzések | Örökbe.hu

  32. Visszajelzés: Miért adnak örökbe egy gyereket? | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s