„A legfájóbb, hogy mi nem lehettünk együtt”

Általános
„A legfájóbb, hogy mi nem lehettünk együtt”

Egy felnőtt örökbefogadott lány és a vér szerinti családban felnőtt nővére együtt jöttek el beszélgetni egy Örökbe.hu rendezvényre 2017 novemberében. A lányok vér szerinti anyukája már adott interjút a blognak öt évvel ezelőtt, ő skizofrénia, zavaros magánéleti helyzetek és mozgásszervi betegség után döntött a legkisebb lánya örökbeadásáról. Érdemes alaposan áttanulmányozni ezt az írást a fejlemények megértéséhez: https://orokbe.hu/2014/04/03/sosem-tudtam-harcolni-magamert/ Kétszer, mert fontos lesz a mostanihoz. Az interjú óta az örökbeadott leány nagykorú lett, megkereste a vér szerinti családját, és pár hónap alatt nagyon szoros viszonya alakult ki a nővérével. A cikkben személyiségi jogi okokból Laura és Etelka álneveken szerepeltek, a találkozón vállalták saját nevüket. A többi szereplőnek meghagytam az álnevét. Nehéz visszaadni a sok nevetést, ami a nehéz történet ellenére elhangzott. Az olvasók és én kérdeztük a lányokat. Különleges beszélgetés, egy különleges egymásratalálásról. Egy történet, amit már három szemszögből ismerünk. A cikk végén az is kiderül, mi történt az elmúlt két évben a lányokkal.

Bemutatom Esztert és Zsófit. Eszter felnőtt örökbefogadott, Zsófi a vér szerinti nővére. Zsófit egy társaságból ismertem pár éve, és mikor elkezdtem a blogot, szólt, hogy az ő anyukája sok évvel ezelőtt örökbe adott egy gyereket és adna nekem interjút. Így készült ez a cikk, ami az első örökbeadóval készült interjú volt az Örökbe.hu-n. Azóta eltelt pár év, az örökbeadott leány előkerült és megkereste a családot, és hajlandó volt ő is eljönni és mesélni. Arra fogom kérni a két lányt, hogy párhuzamosan meséljék el a történetüket. Nyilván ez egy címke, hogy örökbefogadott, itt ül két ember, akik élik az életüket, rengeteg minden történik velük, ez egy szál, ami néha fontos, néha nem.

Zsófi: Ábrahám Zsófia Mau Palantír vagyok, az utóbbi néven szerepelek az interneten, 1987-ben születtem, most vagyok harminc éves. Programozóként dolgozom, emellett viszonylag rendszeresen írok, műfordítok. Van egy hétéves kislányom, akit az apjával felesben nevelünk. 

Eszter: Szabó Eszter Melitta vagyok, jelenleg az ELTE-n indológiát hallgatok, emellett nekem is megvan a reál vonal az életemben, néha eljátszom a gondolattal, hogy a jövőben majd elméleti matematikát is tanulok. Nekem most az egyetemi lét adja az életem gerincét. 1998-ban születtem, húszéves leszek.

Eszter és Zsófi

Rögtön a nevekkel kezdeném, az interjúban álneveket használtunk, amiket nagy gonddal együtt találtunk ki. Ott Zsófi Laura néven szerepelt, Esztert Etelkaként szerepeltettük.

Eszter: Az összesfüggésrendszerem középpontjában mindig az örökbeadás, örökbefogadás, örökbeadottság, örökbefogadottság kérdésköre állt.  A monogramom összeolvasva szem, ez életem legfontosabb motívuma. Az Eszter nevet anyánktól kaptam, nagymamánk után, a Melittát az örökbefogadó szüleim adták. Így a nevem tulajdonképpen hordozza az identitásom magját. 

Zsófi, nálad se egyszerű a helyzet, mert te Zsófi vagy, de ezt én több év ismeretség után tudtam meg. Miért hívatod magad Maunak?

Zsófi: Volt egy pont, mikor nem akartam azonosulni a gyerekkori történelmemmel, Zsófi lett a történelmi név, és 12 éves koromtól a Maut használtam a nyilvánosság előtti nevemként. A Zsófi a gyerekkor, a többi rész a Mau. Most a Mau az elsődleges identitásom, abból csak egy van, gondolkodom, hogy a Maut is felveszem hivatalos névként. A név maga egy gyerekkori nagy regényvilágból jött, én találtam ki, sokat foglalkoztam gyerekkoromban az ókori Egyiptommal, és ez macskát jelent egyiptológus kiejtésben. Ebben az is benne van, hogy nekem elég nagy csomag volt a gyerekkorom, és  az volt az identitasom, hogy én nem olyan ember vagyok, akit a gyerekkora határoz meg, (tehát az a név) amit a szülei adnak neki, hanem aki ő akar lenni. Ez azért volt fontos, mert nagyon erős imperatívusz volt bennem, hogy én nem akarom úgy végezni, mint anyám. 

Eszter: Nálam is szét van választva a történelmi én, és az, akivé váltam. Kaptam valamit, ugyanúgy, ahogy a neveimet kaptam, és abból kiindulva váltam valamivé. Mindig úgy voltam vele, hogy ha valami olyasmit tettem, amit utólag megbántam, akkor Eszterre fogtam, Melitta volt a jobbik énem. Gyerekkoromban a Melittát használták, most az egyetemen mondom mindkettőt, és szólítsanak, ahogy akarnak.

Beszéljünk kicsit a gyerekkorotokról!

Zsófi: Az interjúban megvan a történetem vázlata. Én az anyukámmal nőttem fel egyedül, mert József, a biológiai apám nem akart engem vállalni. Voltak különböző elméletek, hogy én miért születtem és ők miért szexeltek, attól kezdve, hogy anyám elcsábította a nővére férjét, addig, hogy apám megerőszakolta a náluk bébiszittelő 18 éves anyámat. Julika az egyetlen elbeszélő, és ő azt mond, amit akar, néha ellentmondó dolgokat is.

Eszter: Ezt még én sem tudom, hogy én miért születtem. Mikor előkerültem, nagyon sok mindent végigkérdeztem, és ők rákényszerültek, hogy narrativikusan elmondják a történetet, Mau is sok mindenre most kapott választ. 

Zsófi: Anyánk mondott olyat is, hogy apánk többször megjelent az életében, csak valamiért nem lehetett, mert éppen akkor született a középső lány, Beatrix. Mikor pár hónapos volt, anyánk szerint megjelent. Ezt én nem tudtam eddig. Hallottunk olyat is, hogy József elment dolgozni, és nem tudta, hogy anyánk terhes, és mire visszajött, anyánk már örökbe adta Esztert. Én anyukámmal nőttem fel, meg a nagymamával, és a keresztanyámmal, aki később az örökbefogadás felé terelte Julikát. 

Anyukád pszichiátriai beteg volt, mozgássérült is, zavaros magánélettel. Boldog gyerekkorod volt vagy nehéz?

Zsófi: Is-is. Nagyon szerettek és elismertek többen is kiskoromban, a nagymamám, a tanáraim stb. Én az a fajta gyerek voltam, aki három és fél évesen megtanult olvasni, szabadjára voltam engedve és támogattak ezekben a dolgaimban, sosem mondták, hogy miért vagyok ilyen fura, miért tudom fejből az egész állatrendszertant. Evidens volt, hogy a helyemen vagyok, egy értelmiségi dzsentri csupa lecsúszott, de értelmiségi között. 

Viszont három és fél éves koromban anyám összeomlott, pszichiátriáról ki és be járt, ezután egyáltalán nem funkcionált szülőként, érzelmileg függött tőlem és túlhájpolt a grandiózus őrülete miatt, ami elég para volt gyerekként.   

Kettőtöknek ugyanaz az apja és korban köztetek van egy harmadik lány egy másik apától, Beatrix. Őt is ismeritek?

Eszter: Én most ismertem meg őt, csak nem találtam rajta felületet, nincsenek kapcsolódási pontok, vagy még nem találtam meg. Ezért halogattam, hogy megkeressem megint. Kétszer találkoztam vele életemben, de ismerjük.

Zsófi: Mi sose éltünk együtt Beatrixszal, tudtam, hogy a testvérem, de én őt akkor elvesztettem, és sose éreztem olyan közel magamhoz őt, vagy mivel nem éltünk együtt, vagy – talán ez a valószínűbb – a trauma miatt lezártam érzelmileg. Amikor elkerültem Julikától, valahogy elhalt a kapcsolat, sokáig nem találkoztunk. Ő azt hitte, eltűntem, én azt, hogy ő nem keres. És ő abban nőtt fel, hogy Julika rossz anya volt és nem szerette őt és ezért nőtt fel az apjával, ezt nem akarja felülvizsgálni. Én meg ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy valaki a története felét nem akarja megismerni, akár annyira is, hogy egyszer beszéljen az anyjával felnőttként. Nem gondolom, hogy az apja olyan jó arc lett volna a történetben. 

Eszter: Van emléked az ő apjáról?

Zsófi: Amíg Beatrix meg nem született, nagyon kedves volt, vitt minket mindenfelé. Beatrix születése után bepánikolt, hogy elveszti a gyereket és elrabolta lényegében, majd ez a helyzet konzerválódott, mert hivatalosan házasok voltak. Emlékszem, hogy amikor elvitte, üvöltött meg csapkodott, én bebújtam az asztal alá. Utána rettegtem tőle, valahányszor jött. Három és fél éves voltam. .

Eszter: Az első találkozásunk után írt, hogy az apja is akar velem találkozni, amin csodálkoztam. Ő az örökbefogadáskor is hezitált, és nem akarta aláírni a papírokat, holott nyilvánvalóan tudta, hogy nem az ő gyerekét várja anyánk, de jogilag ő volt az apám, mint férj. Megkérdeztem, miért hezitált, mi volt a célja, de erre sem tudott válaszokat adni. Az örökbefogadó szüleim mesélték, hogy nagyon aggódtak még hónapokig, hogy visszacsinálja valahogy a dolgot Zoltán. Mikor találkoztunk, üdvözölte anyukámékat, anyu pedig ezt hallva kikelt magából, visszaidézve azt a néhány hónapot. 

Evezzünk vissza a te gyerekkorodhoz.

Eszter: Nekem nagyon boldog gyerekkorom volt, annyira átlagos, hogy nem tudok sok mindent felidézni. Születésemkor fogadtak örökbe, egyhetesen, egy hetet benn maradt velem anyu, az örökbefogadó (a másik anya az anyám). Nyílt örökbefogadás volt. Nagyon nyugodt gyerekkorom volt Zalában, a nagymamám a Balatonon lakik, ott nyaraltunk. Lett egy kishúgom, őt három évvel utánam fogadták örökbe, vele is nagyon jó volt a viszonyom. Engem is hagytak szabadon lenni, de nem teljesen volt az én közegem. A belém kódolt dolgok kijöhettek, mert nem volt korlát, csinálhattam, amit szeretek, de rám furcsán néztek, fekete báránynak tartottak. Néha közös családi estéken feltették a kérdést, hogy: “Téged honnan szalajtottak?”

Mivel lógtál ki ennyire?

Eszter: Csúnyán fog hangzani, de intellektuális szakadék van a szüleim és köztem. A szüleim egyszerű emberek, nem akarom bántani őket, de nem volt meg az a szellemi háttér, amire mindig is vágytam, hogy leveszek otthon egy szépirodalmi könyvet a polcról. Nekik az volt az élet, hogy elmentek dolgozni, aztán tévéztek. Mindig is kilógtam otthonról azzal, hogy olvasok és írok. Később meg az indológiai érdeklődésemmel szintén, nagyot néztek, mikor bejelentettem. Támogattak, de néha mondogatják, hogy lehetnél informatikus, mert négyszázezret keresnek.

Az elején mondtad, hogy ez a pálya is felmerül…

Eszter: Igen, csinálhatnék mást is, nem feltétlenül kellene a bölcsészkarra járni. Visszatérve tényleg örömteli volt a gyerekkorom, nem ért semmiféle trauma, amíg meg nem tudtam, hogy örökbe fogadtak.

Ezt mikor tudtad meg?

Eszter: Hatéves lehettem, lent játszottam a játszótéren, az alattunk lakó kilencéves lányka elmondta, hogy a szüleim nem az igazi szüleim. Felmentem bőgve anyukámékhoz, és nekik szegeztem a kérdést. Akkor kénytelenek voltak elmondani, hogy ez így van. Nem emlékszem sokra ebből a beszélgetésből és a napból sem, csak arra, hogy akkor még együtt fürödtem a húgommal esténként, és a kádban elmondtam neki az egészet. Ő akkor hároméves lehetett. Azt elmondták a szüleim, hogy a húgom se igazi testvér, és őt is örökbe fogadták. 

Visszatekintve, ha elejétől fogva őszinték lettek volna hozzád, az mit jelentene ma?

Eszter: Ezen sokat gondolkodtam, hogy mikor lett volna ideális. Még később biztosan nem. Főleg a kamaszkorban lett volna igazán rossz, így 6-tól 15 éves koromig volt időm feldolgozni, mert a gimnáziumi éveim érzelmileg amúgy is impulzívak voltak.

Onnantól beszélgettetek róla?

Eszter: Nem, megint tabu volt. Vagy épp szerelmes voltam és szenvedtem, vagy ha nem, akkor azért voltam szarul, mert engem elhagytak, odaadtak, és nem tudtam, honnan. Azt mondják, az életben a három fő kérdés van: honnan jövök, ki vagyok, hova tartok… A honnan jövök nem volt tiszta. Hatéves koromtól nagyon foglalkoztatott, minden nap eszembe jutott, sokáig ezen őrlődtem.

Úgy érezted, hogy téged elhagytak?

Eszter: Igen, de ez annyira nem foglalkoztatott, a miértekre sem voltam kíváncsi, inkább arra, hogy honnan jövök. Ez a különcségemből adódott.. Kíváncsi voltam, hogy a tulajdonságaim honnan származnak. A fő kérdés, ami miatt elindultam, hogy mennyiben a gének határoztak meg, mennyiben alakítottam saját magamat. Aki most lettem, azt a döntéseim meg a hatások alakították-e vagy a genetika. Kaptam egy választ. Ez volt a rácsodálkozás, hogy ennyire hasonlítunk, hisz teljesen máshol nőttünk fel.

Muszáj elmondanom, hogy a két lány járt egy közös szakra az egyetemen. Mi volt ez a szak?

Zsófi: Én asszírológiára és iranisztikára jártam tíz éve, amit félbehagytam.

Eszter: Én indológián és iranisztikán vagyok.

Tehát mindketten iranisztika szakosok voltatok, ami azért nem egy olyan szak, ahol tömegek megfordulnak. 

Olvasó: Neked volt egy olyan tanárod, barátnőd, bárkid, akinek elmondhattad, hogy örökbefogadott vagy?

Eszter: Én ezt mindenkinek elmondtam, ezzel kezdtem, úgy voltam vele, hogy enélkül a sztori nélkül nem ismer senki. 

Olvasó: Mindenki sajnált emiatt?

Eszter: Volt ilyen is, és volt, aki teljesen normálisan kezelte, és nem akadt fenn, csak érdekesnek tartotta a helyzetet. Nyilván tudták a barátaim, ismerőseim, hogy ez nekem nehéz időszak, és folyamatban van a megkeresés. Mikor mondtam nekik, mik az új fejlemények, akkor jött az, hogy “Milyen erős vagy!” és a lesajnálgatós része. Változó, volt, aki normálisan kezelte, de többségben voltak, akik simogatták a vállamat.

Amíg meg nem történt a találkozás, te mennyit tudtál a vér szerinti családról?

Eszter: A közös családi estéken, borozgatásnál kaptam egy-két információt az évek során. Annyit tudtam, hogy van két nővérem, és nagyon okosak, meg szépen rajzolnak.

Zsófi: Ez én voltam. Beatrixról nem lehetett tudni, hogy okos vagy szépen rajzol-e, ma sem tudom róla. Nagyon nehezen megismerhető és kialakulatlan volt gyerekkorában.

Eszter: És anyukámékat kérdeztek, hogy biztos szeretnének-e engem, mert nagyon csúnya anyánk. 

Zsófi: Szegény tényleg nagyon szét volt hízva egész fiatal korától a szegénységtől… huszonpár évesen már műfogsort akartak neki csinálni, ha jól emlékszem. 

Agyon volt gyógyszerezve…

Olvasó: Azaz nem a vonásai voltak csúnyák, csak szét volt esve?

Zsófi: Szét volt esve, de volt róla szép kép húszéves korából.

Olvasó: Én ismertem őt fiatalon, együtt jártunk gyógytornára, és Eszter nagyon hasonlít rá. 

Tudtad, hogy neki pszichés betegségei vannak?

Eszter: Nem, ezzel most szembesültem fél éve.

Mau, te tudtad, hogy van egy örökbeadott testvéred?

Zsófi: Igen, tudtam, sőt én mondtam anyámnak annak idején, hogy nem fog itt elférni még egy gyerek.

Tízévesen te voltál a felnőtt?

Zsófi: Óvodáskorom után én voltam a felnőtt. Tudtam, hogy van egy testvérem, de nem tudtam róla többet és nem is nagyon érdekelt. 

Nem tartottad az életed egy szereplőjének?

Zsófi: Nem. És én már elvesztettem egy testvért háromévesen és nem akartam ezzel tovább foglalkozni, hogy van még egy. Egy időben azt gondoltam, hogy tévedésből született hozzánk, és most jó helyen van.

Ezt az örökbefogadók szokták gondolni, hogy a gyerek tévedésből született a másik családba…

Zsófi: Nekem nem volt egy aktív fájdalom. Visszamenőleg viszont szoktam gondolkodni, mi lett volna, ha ő mégis marad, és van egy második…

Eszter: Második kiadásod?

Zsófi: Igen.

Eszter, te mikor döntötted el, hogy megkeresed őket?

Eszter: Akkor, hatévesen eldöntöttem, hogy ezt mindenképpen kieszközölöm valahogy. Ez mindig bennem volt, 14-15 évesen kezdtem el utánanézni. Épp az Örökbe.hu blogon találtam egy cikket, hogy hogy megy ez a procedúra. 

A saját anyukáddal készült cikket is olvastad?

Nem, de akkor nem is jöttem volna rá, hogy ez rólam szól. Aztán Zsófi az első este elolvastatta velem. A 18. szülinapom volt a kitűzött dátum, mert akkor lehet önállóan elindítani az eljárást, hogy akkor elindulok és megkeresem önmagam. Ez volt a nagy fellengzős mottó.

Zsófi: Hamvasbélás…

Eszter: Igen, Hamvas után. A 18. szülinapomon elutaztam egyedül Ljubljanába, aztán el is kezdtem egyedül a procedúrát.

Zsófi: Én nagyon sokáig nem foglalkoztam azzal, hogy te létezel, mert el voltam foglalva a saját életem elcseszésével, majd annak a visszarendezésével. Julikával sem foglalkoztam, mert egy nagy neuralgikus pont volt egy időben az egész gyerekkor. Aztán meg találkoztam Zsuzsával és az örökbefogadással, mint elmélettel, és akkor meg már azért nem, mert ha Eszter akar, majd megkeres, ezt nem szabad erőltetni. 

Eszter: Én sem foglalkoztam veletek, ez nem izgatott, hogy van két nővérem, én Julikára voltam kíváncsi, hogy ő milyen.

Mit vártál ettől a találkozástól anyukáddal?

Eszter: Tulajdonképpen semmit. Pörgettem a forgatókönyveket a fejemben, hogy fog ez alakulni. Tudtam egy címet, mert az orvosi kiskönyvbe véletlenül az ő nevét és címét írták be, aztán utólag kiderült, rossz cím volt. Volt ilyen a fejemben 15 évesen, hogy egyszer feljövök Pestre, becsengetek és elfutok. Engem csak az érdekelt, hogy néz ki, látom-e magamat benne. Aztán mikor először beszéltem Erikával, anyánk gondnokával, és hallottam, hogy anyánk nagyon beteg, akkor azt hittem, hogy teljesül az a narratíva, hogy már nem tudok beszélni vele, és örültem, de aztán végül nem így történt. Nem volt csalódás, mikor találkoztunk. Azt se mondhatom, hogy nem erre számítottam, mert nem számítottam semmire.

Kivel találkoztál először?

Eszter: Zsófival. Nagyon vicces volt, busszal jöttem, három órát remegtem a buszon, június 23-án negyed 10-kor értem ide. A dátumok nagyon fontosak.

Zsófi: Julikás vonás, ő az, aki nagyon pontosan jegyzi meg őket.

Eszter: Leszálltam a buszról, Zsófi első kérdése az volt, hogy van egy kis apróm, és elrohant vécére, nagyon furcsa volt.

Zsófi: Az összes készpénzemet elköltöttem teára előtte. Más okokból ki voltam borulva, mert előző napon voltam családterápián az exemmel, aznap egész nap ültem a teaházban és vedeltem a teát, és jó előre odamentem a buszmegállóba.

Eszter: Metróval jöttünk be a városba, és olyanok voltunk, mint mikor két macska az út két oldalán méregeti egymást. Aztán direkt szembe ültem vele a metrón, hogy nézzhessük egymást, mint két idegen.  Utána két órán át nem kommunikáltunk, csak kerestek egymásban a közös vonásokat. Aztán leitatott teával, és hajnali ötig beszélgettünk a Dunaparton. Másnap meg anyánkhoz is bementünk. 

Julika tudatában van, hogy meglettél?

Zsófi: Igen. Most szombaton társasoztunk, szülinapi zsúrja volt, eljött a lányom is.

Megtaláltad anyukádban önmagad?

Eszter: Inkább Zsófiban.

Olvasó: Ez olyan volt, mint mikor egy jólsikerült szerelmi történet első találkozását később elmeséled. Egy nagy egymásratalálásnak tűnik.

Eszter: El se lehet mondani, mennyire…

Mondunk közös pontokat? Mindkettőtöket érdekel az informatika…

Eszter: Az informatika nem… Én elméletibb vagyok,  Zsófi gyakorlatiasabb, programozóként dolgozik.

Az ázsiai dolgok érdekelnek mindkettőtöket, egyiptológia, iranisztika, indológia… Mindketten verseket írtok, az öltözködésetek is hasonló.

Eszter: Nagyon determinizmus-szagú a történet. Meg ez a reál-humán érdeklődés is közös, csak neki ez nem a matek. 

Zsófi: Jó voltam matekból, de nem érdekelt sose.

Eszter: Én meg jó voltam informatikából, de nem érdekelt sose.

Zsófi: Az a része engem sem, csak aztán rájöttem, hogy meg lehet belőle élni és most abban dolgozom. Egész gyerekkoromban egy kitalált kultúrát építettem egy regényhez, és annak mindenféle részletei kapcsán kerültem kapcsolatba a nyelvészettel meg a programozással. Volt egy nagyon erős természeti alapállásom is, hogy az ember természeti lény, ugyanúgy, mint más állatok, és a régi kultúrák talán még közelebb voltak az autentikusan emberihez, ezért kezdtem el az ókori Kelettel foglalkozni eredetileg. 

Eszter: Ez az én szavam! Tegnap erről beszélgettünk nálam, hogy Keleten az ember autentikusabban tudott élni, mint Nyugaton, közelebb az ősi állapotához.

A szüleid tudják, hogy megkerested őket?

Eszter: Tudják. Egyedül akartam végigcsinálni, hogy ez az én történetem, nekem kell vele foglalkoznom, nekem kell cipelnem a keresztjeimet, de mikor jöttek az első információk, nagyon megviselt az egész, és nem bírtam tovább, hogy nem mesélem el neki. Akkor volt egy sírós, kiborult beszélgetés anyukámmal, de azóta sokkal szorosabb a kapcsolatunk. Akkor azt mondta, hogy fel volt készülve, hogy eljön ez a pillanat, és támogat mindig mindenben. Már nem tabu. Érzem rajtuk, hogy ez nekik fáj. Nyilván nekik is nehéz volt, főleg, hogy ez egybeesett azzal, hogy Pestre költöztem, nem beszélünk annyit, és Zsófival többet találkozom most, mint velük. 

Olvasó: Ők még nem ismerik Zsófit?

Eszter: Ők még nem. Mondtam anyunak, hogy egyszer lejöhetnének a Balatonra hozzánk a kislányával, és ebben benne vannak. Egyedül a húgomat féltem, aki nővérként néz fel rám, és őt nagyon bántja, hogy ez így lett. Nem akarom, hogy azt érezze, hogy ő már nem tesó. Nekem is nehéz, hogy ez a kettősség van, és egyik életemet sem lehet vagy szabad eldobnom.

Másképp tekintesz a szüleidre, mióta megismerted a vér szerinti családodat?

Eszter: Soha nem tekintettem rájuk úgy, mint tényleges szüleimre. Nyilván tudtam, hogy nem azok, és láttam, hogy teljesen más vagyok. Ez nem volt könnyű, de szerencsére javult a helyzet.Mindig arra vágytam, hogy legyen egy olyan anyám, aki könyveket ad, egy nagyon romantikus elképzelésem volt az anyáról. Aztán megismertem Julikát, és rájöttem, hogy ő soha nem tölthette volna be ezt a szerepet, illetve, hogy valójában mégis van anyám, mert még mindig csinál nekem bundás kenyeret.

Zsófi: Julika sem lett volna az.

Eszter: Igen, ő se adta volna meg azt, amit vártam volna tőle. 

Azt mondtad, egyszerű emberek. Ez mit jelent a gyakorlatban?

Eszter: Egy varrodában dolgoznak, anyám varrónő, apa szabó.

Olyan szülőkre vártál, akire szellemileg fel tudsz nézni. Julikában, a betegségét leszámítva ez megvan?

Eszter: Nem igazán beszéltem még vele ilyenekről, de gyerekkorában ő is éltanuló volt és India-mániás, írt, olvasott stb.

Zsófi: Ő is egy nagyon intelligens ember lett volna eredetileg, de mire te megszülettél, már nem volt az, mostanra pedig még inkább le van épülve. Amikor kivilágosodik az elméje, még tud lelkesedni, de  már egy könyvet is nehezen olvas végig. De ez a racionális-kritikus alapállás, ami bennünk megvan, belőle hiányzott.

És a vér szerinti apátok?

Zsófi: József ács. Építésvezető, házakat csinált. Értelmes ember, csak elitta az eszét.

Mikor voltam Julikánál a szociális otthonban, utána sokat gondolkodtam, hogy mit szólnék hozzá, ha 18 éves lennék és ő lenne a vér szerinti anyám. Engem nagyon megrendített még így kívülállóként is az interjú. Egy nálam mindössze pár évvel idősebb nőt láttam, nagyon szomorú helyzetben, főleg a kilátástalanság viselt meg, hogy minden perspektíva nélkül tengődik, begyógyszerezve, súlyos pszichés és mozgásszervi betegségekkel, ellátásra szorulva negyvenpár évesen. Nem tudtam elképzelni, hogy lehet ezzel 18 éves fővel szembesülni. Ehhez képest te elég jól vetted.

Zsófi: Mi sosem voltunk úgy gyerekek.

Eszter: Én sose játszottam az oviban senkivel. Vannak emlékeim arról, hogy a mászókán ülök egyedül, elmenekülve a többiek elől, és gondolkodom. Sose voltam gyerek. 

Mi viselt meg téged, mikor elkezdted a gyökérkeresést?

Eszter: Összességében az egész megviselt és megvisel, ez még egy ideig el fog tartani. Az, hogy öt perc alatt anyánk gondnoka ledarálta nekem a fél életemet. Előtte nagyon szép volt, mert épp érettségiztem, néhány perccel a vizsga kezdete előtt az igazgató odajött hozzám, és letett egy kinyomtatott levelet elém, hogy ezzel most ne foglalkozzam, majd később. A levélben az állt, hogy egy bizonyos Erika megkeresett engem, és hívjam fel az örökbefogadás ügyében. De ne foglalkozzam vele (nevetés). Akkor félreraktam, szépen megírtam 99 százalékra a matek érettségit. 

Eszter, ez teljesen hivatalos megkeresés volt a gyámhivatalon keresztül?

Zsófi: Az eleje igen, de utána Julikát nem tudtuk elcipelni a gyámhivatalba aláíratni a nyilatkozatot, pedig nagyon örült. Tudták, hogy nem mozgatható, de azért behívták. De mi a gondnokkal együtt megkerestük Esztert a gimnáziumon keresztül, az internetről tudtuk, hogy ott tanul.

Eszter: Én a gyámhivatalról nem kaptam semmi hivatalos információt. 

De te elkérhetted volna a papírt a szüleidtől.

Eszter: Ez teljesen tabu volt.

Olvasó: Neked volt olyan barátnőd, aki olyan volt, mint te? Honnan vetted ezt az anyamintát, aki majd leveszi a könyvet és odaadja?

Eszter: Igen, volt egy barátnőm, aki orvoscsaládból származott, neki az anyukája ilyen volt. Bár már-már burokszerűen rátelepedtek a szülei, ezért később lázadni kezdett, le akart válni,  más irányba menni. Így aztán az irodalom is háttérbe szorult nála. Itt láttam ezt az idillinek vélt anya-lánya kapcsolatot. 

Mau, beszéljünk az elmúlt pár évedről!

Zsófi: Az elmúlt pár évemet azzal töltöttem, hogy módszeresen nekimentem a társadalomnak. És a társadalom kapja be, mert azt csinálták anyámmal, amit!

Az interjúban anyukád azt mondta, hogy nem szólítod mamának.

Zsófi: Ő már óvodáskorom óta nem volt anyaszerű. Most Eszterrel anyánknak hívjuk, de nevezzük egymás közt Julikának is. 

Julikának hívjátok? A cikkemben használt álnéven?

Zsófi: Ez a közös kódnév, mióta találkoztunk. 

Eszter: Nem tudtuk hogy hívni. Mikor először találkoztunk, ő anyámnak szólította anyánkat, de én nem mondogattam, hogy anyánk, mert nyilván Zsófi a saját anyjaként kezeli.

Zsófi: Nem akartam ezt rád erőltetni, mert azt mondja az örökbefogadós szakirodalom, hogy az örökbefogadott gyerekek megnézik az állatkertet, aztán hazamennek a családjukba (röhögés). 

Olvasó: Ezzel még nem találkoztam, hogy valaki a biológiai anyjáról beszél így, hogy anyám, és az örökbefogadó szüleiről, hogy apu, anyu.

Eszter: Nekem ez fordítva van, nekem az apu, anyu a becézgetősebb, az anyám egy tárgyilagosabb leírás. 

Eszter, tisztázzuk, hány anyád van?

Eszter: Egy se. Felek vannak mindenhonnan, ami alkothat egy egészet. Nem szívesen mondom, hogy nincsen, mert van, és lehetne sokkal rosszabb a helyzetem, hogy tényleg nincs semmim.

Hány testvéred van?

Eszter: Számszerűen kettő, Beatrixot még nem tudom testvérnek tekinteni

Zsófi: Pending testvér request…

Most úgy érzed, elvesztettél valamit vagy nyertél valamit, mert van egy családod, akik felneveltek, szerettek és van egy biológiai családod?

Eszter: Abszolút nyertem ezen.

És Zsófi?

Zsófi: Én is.

Hány testvéred van, Zsófi?

Zsófi: Egy, de ez még változhat. Még vannak Józsefnek gyerekei, nem tudom, mennyi.

Az interjúban tízet mondott anyukád.

Zsófi: Nem biztos, hogy pontosan tudta.

Olvasó: A vér szerinti apádat is megkerested?

Eszter: Megkerestem volna, de meghalt, lekéstem a család feléről, mindenki meghalt idő előtt, vagyis az én időszámításom előtt. Eszter nagymamát megnéztem volna magamnak. Miatta lettem Eszter, és karakteresnek tűnik…

Zsófi: Őróla nagyon lekéstél, mert azelőtt halt meg, hogy megszülettél (nevetés). 

Eszter: Igen, de most egybe tartozik az összes lekésés.

Zsófi, te nem nagyon foglalkozol a genetikai vonallal…

Zsófi: József Julika féltestvérének férje volt. Arra gondoltunk, hogy az ő gyereküket meg lehetne keresni tudományos szempontból, a kísérlet megismétlésére, vajon ő is hasonlít-e ránk.

Vagy végignézni az évfolyamnévsort az iranisztika szakon…

Eszter: Nekem furcsa volt, hogy Zsófiban abszolút nem merült fel, hogy anyánk nővére hogy éli meg, hogy József összeszűri a levet a felesége anyjával aztán meg a húgával.

József a nagyanyátokkal is összeszűrte a levet?

Zsófi: Igen, bár azt Julika elbeszéléséből tudjuk, aki nem annyira megbízható forrás… Eszter nagymama nem véletlenül volt olyan karakteres. Nekem az az emlékem, hogy ő vitt be a könyvtárba és könyveket adott, amúgy meg egy vén alkoholista banya volt, aki terrorizálta a Julikát. Érdekes kettősség. 

Zsófi, az interjúban Julika említi, hogy a gyámhivatal 15 évesen elvett téged, a keresztanyádhoz kerültél. 

Zsófi: Igen, de 13 éves voltam.

Akkor túl sokáig téged se bírt anyukád nevelni.

Zsófi: Az egész örökbefogadós sztoriból Julika már nem igazán állt fel érzelmileg. Előtte még próbálkozott, a Beatrix-sztoriból még felkelt, gyógyszerekkel, de érzelmileg használható volt. Aztán meghalt a nagymama és jött az örökbeadás, és nagyon lent volt és apatikus, és akkor már nekem is nagyon elegem volt belőle, én se kezeltem jól a helyzetet, bár ezt nem is várta tőlem senki. Akkor már én nem bíztam tekintélyszemélyekben. Nyolcadikban kerültem el keresztanyámhoz végleg, akinél többször voltam időszakosan lakni addig, tehát nem volt teljesen új helyzet. Az volt az ok, hogy anyám beszerzett egy kutyát és nem tudtuk gondozni, ezért büdös volt a lakásban és néha odakakilt. Ez a gyámhatóságnak sok volt és nem segítettek neki engem felnevelni, hanem úgy döntöttek, kerüljek el. A keresztanyám mondta, hogy ne kerüljek intézetbe, és ő nevelt fel a továbbiakban.

Volt kapcsolatod ezekben az években anyukáddal?

Zsófi: Nem. Nem tudtam mit kezdeni vele, hogy ő nem igazán felnőtt.

Olvasó: A keresztanyád vér szerinti rokon?

Zsófi: Nem. Akkor találkoztak Julikával, amikor születtem, és mindig jelen volt az életünkben.

Meddig nevelt téged?

Zsófi: Húszévesen kiröppentem, mert az éreztem, nincs ott annyira helyem. 

Olvasó: Jó vele a kapcsolatod?

Zsófi: Igen. De nem éreztem, hogy oda tartozom, ezért hamar elköltöztem, beköltöztem illegálisan egy kollégiumba az akkori pasimhoz. Nem tudom, mivel lehetett volna engem meggyőzni arról, hogy oda tartozom. Elhibázott lépés volt, hogy ilyen korán elköltöztem a semmire, de ez nem az ő hibájuk. Mikor viszont elmeséltem a dolgaimat, mindig meglepődtem, hogy sokkal toleránsabban állt hozzá, mint ahogy gondoltam, mert ő nagyon vallásos, katolikus.

Olvasó: Anyagilag is akkor váltál le?

Zsófi: Igen. 

Olvasó: Ő egy pótanya neked?

Zsófi: Nem, inkább egy barát, akihez el lehet menni. Végül ő lett a biztonsági háló, de eredetileg nem ez lett volna szerepe. Nekem sose volt senki, akivel lehetett volna érdemben beszélni, hogy mi van velem. Én nem szoktam hozzá, és elintézem saját magam a dolgaimat, ami nem feltétlenül egészséges.

Akkor anyukátok eléggé magára maradt, mindhárom lányát elvesztette sorban.

Zsófi: Akkor nem sokkal utána ment vissza hozzá József, és éltek együtt ketten. Józsefnek ez már a harmadik jelenete anyám életében. Együtt éltek 2001-től tíz évig, mikor Julika egy szociális otthonba került. József még pár évig a lakásában lakott, aztán elmérgesedett a viszony a gyámhatóság és közte, mert nem fizetett semmit, Julika meg ragaszkodott hozzá, és nem lett kirakva, felhalmozott tartozásokat, majdnem kilakoltatták, de addigra meghalt. Így kicsit szebb vége lett a történetnek, mintha kilakoltatják és hajléktalan lesz. Ez 2014-ben történt. Azóta anyám intézményekben él. 

Julika mellett amúgy végig ott volt az ellátórendszer, csak ez az ellátórendszer nem tudott vele mit kezdeni, ő széthízott, cukorbeteg lett, a pszichiátria retrográd vonása, hogy ő ott tart, ahol. Lehetett volna teljesen más kimenetele annak, hogy valaki 24 évesen skizofrén lesz, oké, hogy mozgássérült volt, de őt magára hagyták és nem kapott értelmes alternatívát az életére, ami vastagon az ellátórendszer hibája. Ott volt mellette a védőnő, a pszichiáter, és egyszer nem küldték el egyéni terápiára, pedig nála egy személyiségzavar is közrejátszott, mert elég csúnya volt a gyerekkora. 

Olvasó: Én emlékszem rá, mikor anyukátok terhes volt Eszterrel, együtt gyógytornáztunk, Zsófi is ott volt és segített neki. Ő akkor hullott ki a gyógytornáról is, miután megszületett Eszter. Én őmiatta jelentkeztem a tornára. 1980-ban egy Vitray-műsor foglalkozott Dévény Anna módszerével, anyád volt a nagy sikersztori, hogy milyen fantasztikus eredményeket ért el az állapotához képest, az én szüleim őt látták meg a tévében, ezért írattak be engem is gyógytornára.

Zsófi: Én azt gondolom, hiba volt őt intézménybe berakni hosszútávra.

Van egy mondat anyukádtól az interjújába: „Tavaly a rossz családi minta miatt szétment Laura és az élettársa, Laura lemondott az unokámról és az apjánál maradt.” Beszélsz erről kicsit?

Zsófi: Volt másfél év amikor az exem egyedül nevelte a lányomat, én meg fizettem tartásdíjat, és próbáltam valamennyit részt venni, de mivel nem volt szempont, hogy hozzám is közel lakjanak, így nem működött. Aztán két évre visszaköltöztem hozzá, mert nem akartam elveszíteni a lányomat, ami szintén elég szörnyü volt, de legalább annyit sikerült elérnem, hogy amikor megint elköltöztem, meg tudtunk egyezni abban, hogy felesben lakjon mindkettőnknél. Ez azóta is így van.

De ez nem a rossz családi minta miatt történt, anyukád önként vállalta magára.

Zsófi: Nem. Azért mentünk szét, mert folyamatosan öltük egymást. Én nem mondtam le senkiről, nem is fogok. 

Még egy mozzanatot kiemelek, ami a családi minta elutasításának tűnt. Anyukád mondta, hogy „A két családi pótlékból, a gyedből meg a rokkantnyugdíjból elég jól éltünk.” Én meglepve hallottam, hogy te semmilyen juttatást nem igényeltél a kislányod után, nem kértél sem családi pótlékot, sem gyedet. Ez lázadás volt anyád élete ellen?

Zsófi: Én az állami támogatásból lettem felnevelve és ezt nem akartam a továbbiakban.

Nem lett volna fair tovább pumpolni az államot…

Zsófi: Ebben volt egy ilyen csakazértis.

Olvasó: Eszter, Mit gondolsz, segített volna, ha folyamatosan ismered ezt a hátteret? Máshogy élted volna meg a lázadásokat, ha tudod, hogy a Julika mellett sem lett volna olyan családod, ahol leveszik a könyvet és odaadják? Hisz ez egy fantázia volt.

Zsófi: Én ott lettem volna.

Eszter: A legfájóbb az egészben, hogy mi nem lehettünk együtt, nem is az, hogy ez a család széthullott. Valószínűleg kevésbé lettem volna elveszett, ha nem vagyok egyedül. De hálás vagyok, hogy lett egy családom és normális légkör, hogy voltak ruháim, nem kellett nélkülöznöm. Ott apafigura se lett volna az életemben.

Olvasó: Eszter, a saját kívülállóságodat megfogalmaztad, a húgodat hogy látod, ő mennyire illeszkedett be ebbe a családba?

Eszter: Ő nem ennyire erős, mint én. Nyilván engem is megviselt, csak én máshogy dolgoztam fel. Ő sokkal jobban emésztődik ezen, sokkal inkább traumatizálódik, és ezt nem mondja nekem sem. Nála az elhagyatottság érzése van a középpontban. Nálam az identitásommal volt ez kapcsolatban. Ez az egész is sokkal inkább egy tudományos kísérlet volt..

Ő is szeretné megkeresni a vér szerintieket?

Eszter: Igen. Ő 17 éves lesz most. De ő jobban integrálódott ebbe a közegbe, nála nincs meg ez a szakadék, mint nálam. Neki az a család, csak ez az elhagyatottság nyomja rá a bélyegét a kapcsolatra. Ő nem túl erős jellem, nincsenek meg a körvonalai, úgy nézett fel rám, mint nővérre, mint egy istenre, én voltam az, aki meghatározta. Úgy érzem, én vagyok hozzá nagyon közel. 

Úgy gondolod, hogy valaki valamit rosszul csinált, például az örökbefogadó szüleid?

Eszter: Nem. Csak az én jellemem, karakterem ebben a közegben nem volt otthon, ezt senkinek nem lehet felróni, ez így van.

De azt fizetik, hogy Pesten indológiát tanulj.

Eszter: Igen. Én hálás vagyok, és szülőként tekintek rájuk, csak van ez a szakadék, amivel nem tudok mit kezdeni, és utálok erről beszélni. 

Olvasó: Ezzel sokan szembesültünk a vér szerinti családunkban felnőve is…

Eszter: Igen, ezt sokaktól hallom, akiknek előállok a sztorival. Én ezzel takaróztam, hogy ez az örökbefogadás miatt van.

Mi az ami megtart, előre visz, mi az, amit értékesnek ítélsz?

Eszter: Ez a háttér jó, hogy van. Hogy tényleg ott vannak.

Olvasó: De a családnak ennyi a szerepe…

Eszter: Igen.

Hol tartotok most?

Zsófi: Én az vagyok, aki vagyok. Én megcsináltam ezt a tíz évet, levontam a tanulságokat, ebbe belebuktam, amabból meg tudok élni, és most el tudok indulni arra, amerre kedvem van. 

Eszter: Nekem sok minden van, amit még nem tudtam felrakni az életem polcaira, Maut, Julikát… Most kicsit katyvasz van, ott a háttér és előtte mozgó dolgok, még nincs összekapcsolva. 

Zsófi: Az is érdekes, hogy nagyon jó pillanatban bukkantál fel, épp végleg szétmentünk az exemmel. Korábban az én életem sokkal kaotikusabb volt és sokkal kevésbé tudtam volna itt lenni veled. Mostanra leülepedtek a dolgaim. Most például úgy tűnik, hogy Julika két hétig itt fog lakni nálam. Öt évvel ezelőtt ez fel se merült volna, de most vagyok annyira stabil mindenféle szempontból, hogy vállaljam. 

Eszter: Az időzítés nem rajtam múlt, hanem a gyámhivatalon, én jöttem volna másfél évvel előbb is.

Irigyeli bármelyiketek a másikat?

Eszter: Én igen. Zsófi sok rosszat kapott gyerekkorában, de nekem művészi szempontból nem volt semmi a gyerekkoromban. Én írok, és az övét tök jól meg lehet írni, arról nem tudok írni, hogy nekem milyen boldog gyerekkorom volt. 

Olvasó: Hogy Zsófi ilyen jól van egy ilyen gyerekkor után, az nem automatikus…

Zsófi: Én talán inkább másokat bántottam. Most egyben vagyok, de voltak csúnya dolgok, amikre nem vagyok büszke. 

Eszter, ha ezt nem kezelik ennyire tabuként a szüleid, ha ebbe nősz bele, ahogy nekünk azt tanítják, az segített volna?

Eszter: Igen, ez segített volna. Rossz volt, hogy erről nem lehetett otthon beszélni. A mi történetünk egyedi eset. Sok mindent el lehet rontani, az esetemben nem rontott el senki semmit. Ez a tabukérdés központi, ne legyen tabu, mert az nagyon mérgező tud lenni. Amennyire lehet, ezt természetes helyzetként kell kezelni, akkor senkinek nem lesz fájó.

Nem nagyon kaptak ők akkor segítséget. Felkészítő tanfolyam csak 2003 óta van…

Zsófi: Nekem nagyon sok dilemmám nagyon hasonló, annak ellenére, hogy nem vagyok örökbefogadott, nagyon hasonló veszteségeim vannak, mint neki. De nekem ez a tabu nincsen, én része voltam a történetemnek, ami könnyebb. De azt is látom rajta, hogy ő sokkal kevésbé nehéz ember, mint én.

Eszter: Cuki második gyerek. És ez nyilván abból adódik, hogy nekem szép és boldog gyerekkorom volt, és nem kellett szembemenni senkivel.

Mik a terveitek?

Eszter: Én arra gyúrok, hogy minél inkább kitoljam a tanulós időszakot. Első körben az indológiát elvégzem, utána szeretnék egy másik szakot, ha anyagilag megerősödnék, egy harmadik szakot is. Ami meg a családot illeti, ez alakul, most zajlik.

Zsófi: Most nem kell aggódni, hogy ki vagyok, miből élek, hol élek, milyen borzalmas párkapcsolatban vergődök. Ezeknek vannak maradványai, de most tudok arra koncentrálni, hogy menjünk előre. 

 

A beszélgetés óta két év eltelt. Zsófi és Eszter egy rövid összezördülést leszámítva azóta is nagyon jóban vannak, 2018 óta együtt laknak Zsófival és Zsófi lányával, később Zsófi barátja is beköltözött. Zsófi beiratkozott újra iranisztika szakra, elfogadták a korábban elvégzett első évet, így most egy évfolyamon tanul a húgával. 2019 óta új munkája van digitális bölcsészként, az idő felében Bécsben dolgozik. Eszter továbbra is tartja a kapcsolatot a szüleivel és Julikával is, jelenleg egy évig Iránban tanul ösztöndíjjal, ő onnan küldött pár sor kiegészítést. 

Nehéz volna röviden összefoglalni, hogy mi történt velem/velünk az elmúlt két évben. Jelenleg Észak-Teheránból, az Alborz lábaitól jelentkezem. Kaptam egy ösztöndíjat, így egy évig perzsát tanulok itt, illetve reményeim szerint beutazom Iránt. Az életem sok szempontból megváltozott azóta, de a medre ugyanaz. Lineárisan haladok valami felé. Az egyetem és a tanulmányaim kitöltik az életem jelentős részét, tulajdonképpen nem is csináltam mást.Tekintve hogy öt nyelvet tanulni egyszerre emberpróbáló feladat, nem volt lehetőségem rá.

Befogadott azóta Budapest, rengeteg új és értékes embert megismertem, most már tényleg otthon vagyok ott. Most már honvágyam van, talán ez beszél belőlem, de mielőtt ideköltöztem (néhány ezer kilométerrel  keletebbre), rettentően magányos voltam. A tudományosság elefántcsonttornya nem volt túl kellemes, aztán a nyár végére azt kezdtem érezni, hogy mégis tartozom valahová. 

Szerencsére a(z örökbefogadó) családomra is mindig számíthatok. Azóta felértékelődött a szerepük, sikerült őket elfogadnom, amihez az kellett, hogy letisztázódjanak bennem az örökbeadásomhoz, -fogadásomhoz kapcsolódó gondolatok. Rájöttem, hogy ők azok, akiket a világon a legjobban szeretek, még akkor is, ha nem teljesen értenek sokszor, és még akkor is, ha egy darabig nem láttam a jelentőségüket. 

A család újabbik fele is szerves része maradt az életemnek, Zsófival együtt éltünk, mielőtt eljöttem, körülbelül 14 hónapig. Mondhatni, hogy teljesen zökkenőmentesen. Mostanra már normalizálódott a kapcsolatunk, megszoktuk azt, hogy vagyunk egymásnak. Azóta Zsófi és az unokahúgom is többször voltak nálunk (az örökbefogadó családomnál), ők is némiképp a részévé váltak ennek. Az elején ezt nem bírtam elviselni, mert azt gondoltam, hogy Zsófi többet kapott az élettől, és nem engedtem, hogy a családom az övé is legyen, de aztán rájöttem, hogy ez önző és buta gondolat.

Röviden velünk minden rendben. Nem látom, hogy hol leszek 10 év múlva, de most egyelőre élvezem a gránátalmalevet reggelire, a bazárok kavalkádját, Ázsia másságát. Ami biztos, hogy Zsófival valamilyen formában megmaradunk egymás mellett.”

Zsófi kiegészítése az interjúhoz:

“Furcsa ezt visszaolvasni így két év után, annyira máshol tartok már mindenféle szempontból. A találkozásom Melivel több szempontból is fordulópont lett. Az, hogy ilyen jól ki tudtam jönni abból a (szakmai és személyes) zsákutcából, amibe az életem került az elmúlt tíz év alatt, annak is a hatása, hogy megtalált, és (a különbségek ellenére) megláttam benne az eredeti, zsákutca előtti magamat, azt, amelyik öt nyelven tanult egyszerre, és visszaadta a reményt abban, hogy akár lehetnék is az, aki lehettem volna. Miatta kezdtem újra a bölcsésztanulmányaimat, ami miatt a mostani hibrid pozíciómra volt merszem jelentkezni és elhitték rólam, hogy alkalmas lehetek. Még akkor is pont ott volt, amikor a barátommal megismertük egymást. 

Mostanában kevesebbet beszélünk, mint az elején, nem vagyunk úgy összenőve, de ez azért van, mert mindkettőnknek annyi új dolog jött az életébe idén. Neki barátok, programok, csúcsra járatott tanulmányok, nekem meg szerelem, (részleges) szakma-, lakó és munkahelyváltás. Amikor elkezdtem az egyetemet, nem volt semmi tervem, csak úgy voltam vele, hogy miért ne, legalább lesz valami közös dolog, amit együtt fogunk csinálni Melivel, de ez nem jött be, tényleg mintha párhuzamosok lennénk. Még csak nem is beszélünk egymással perzsául (na majd talán Iránban ez változni fog). Arra nem gondoltam, hogy velem fog minden megváltozni.

Amúgy szerintem egyikünk sem kapott többet az élettől, csak mást. Nekem nem volt meg a biztos háttér, ezért az első nehézségre elmenekültem és egy csomó időm elment méltatlan kapcsolatokra, küszködésre. Neki meg az a fajta gyerekkori önazonosság nem volt meg, mint nekem, akit értettek meg talált magának közeget.”

A találkozón Bakó Gyula fotózott. Néhány fénykép egy évvel később, Zsófi születésnapján illetve nemrég Iránban készült.

3 responses »

  1. Nagyon tetszett, nagyon jó.. Jó volt olvasni a két lány gondolatait, érzéseit.. Sokat gondolkodom én is mennyit ad a genetika, mennyit a nevelés. A lányom most múlt 18. 2020-ban fog érettségizni.Titkos örökbefogadás, de kinyomoztam a családját. Egyenlőre nem akarja megkeresni őket ( bár a nővérével szerintem mint két tojás 🙂 – 18 évvel idősebb nála – és van 3 bátyja ) Át fogom küldeni a cikket neki, lehet először dühös lesz rám… de elfér rajtam.. Én pici korától beszéltem az örökbefogadásáról – van egy bátyja is aki örökbefogadott, tehát ez nekem természetes volt – Nálunk ez nem tabu, viszont én is látom, hogy kilóg.. bár én is kilógtam a családomból.. -nem vagyok örökbefogadott, de kb 7-8 évesen azt híreszteltem hogy az vagyok :), máig nem érzem a szüleimet szüleimnek – A lányom kilóg.. de mi nagyon szeretjük egymást.. még akkor is ha néha egymás agyára megyünk.. Köszönöm. A Julika történetet is olvastam, most lett így egész.

    Kedvelés

  2. Amikor először olvastam Eszter véleményét az örökbe fogadó szüleiről, bizony szomorú voltam.
    Nem részletezem,de nyilvánosan ilyeneket írni az őt felnevelőkről, akiknek végül is az egyetlen bűne szerinte is csak az ,hogy nem érnek fel az ő tudásbeli igényéhez, bizony lesokkolt.
    Betudom ezt fiatal korának, a teenager kor viszontagságainak. Gondolom bölcs szülei is így tettek.
    Örömömre szolgált a későbbi kiegészítése az interjúhoz, amiben immár a családja iránt érzett szeretetéről ír.
    Mindnyájuknak, a nagyobb családnak is, Zsuzsáéknak és az olvasóknak is ,békés boldog karácsonyt kívánok.

    Kedvelés

  3. Köszönöm, hogy megosztottátok! Anno olvastam a Julika-interjút (most még kétszer), jó volt látni a lányok oldaláról. És Mau sokmindennel ki is egészítette az anyjáról alkotott képet.
    Öröm látni, hogy egymásra találtak a testvérek. Akkora mázlim van, hogy a testvéreimmel nőtttem fel! 🙂

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.