Állami gondozott fiával együtt csavargott

Általános

Mai hősünk hajléktalan, alkoholista, mozgássérült nő, gyerekei intézetben és örökbefogadóknál nőttek fel. A különleges benne, hogy több ezer oldalas irodalmi életműben dolgozta fel hányattatásait. Ez a poszt Tandari Éva íróról szól.

Tandari Éva (1957-2007)

Életútja horrorisztikus, a mélyszegénység és depriváció összes állomásával. Gyerekként elszenvedett bántalmazás, állami gondozás, súlyos betegségek, korai házasság és válás, alkohol, koraszülések, beteg gyerekek és csecsemőhalál, alkoholista és bántalmazó férj, rokkantnyugdíj, öngyilkossági kísérletek, négy gyereke állami gondozásba vétele és nyolc év hajléktalanság. Hét éve élt már az utcán, mikor letette a poharat és írni kezdett. Kezdetben maga árulta verseit, írásai gyorsan népszerűek lettek. Kapott egy lakást, és folyamatosan írt: regényt, verset, novellát, cikket. Művei megjelentek újságokban, antológiákban, egy önálló regénye és verseskötete is. Honlapja szerint ezeknek a többszöröse vár kiadásra. Elsősorban sorsáról írt, a megtapasztalt nyomorúságokról, az elesetteknek hangot adva. Arról a halmozottan hátrányos léthelyzetről vall, amelyről nem szoktunk a benne tartózkodóktól olvasni. Fiatalon meghalt.

2002 táján egy késő esti beszélgetős tévéműsorban láttam meg először. Madárcsontú, középkorú nő, arcán az alkohol és a nélkülözés nyomaival, talán pár foga is hiányzik, karja eltörve, de szép a haja, illik hozzá a gyönyörű indiai blúz, s az egész nőből varázs árad. Bölcsen, humorral beszél. Könyvet írt arról, amit nyolc évi hajléktalanság alatt átélt.

evi_fogad_kis

A kétkötetes Kirándulás a Pokolban az egyetlen kiadott regénye eddig. Könnyen olvasható, nehezen felejthető. (Fenn van a neten összes írásával együtt.)

Egy hajléktalan nő hányattatásai a kilencvenes évek Budapestjén és néhol vidéken.

Már az csodálatra méltó, hogy a nyolc év számtalan állomására emlékszik. Fészer, padlás, félkész ház, budai hegyek, szívességi szállások, utca, kórház, hajléktalanszálló. Mindig új bandával, néha társsal, néha intézetből lelépő kamaszfia is csatlakozik a csavargáshoz. Folyamatos balhék, ivás, balesetek, betegségek. Néha egy jószívű segítő. Tanulságos azon lelki változás leírása, amit ez a létforma kivált az emberből. Az első nyáron még konstatálja, hogy augusztus végén hajnalban már kicsit hűvös a fészer, ezért fűtött szállást keres. A hatodik év telét már a szabadban, a hegyekben alva húzza ki, hóban, társaival egy nejlon alatt fagyoskodva. Leépül a társadalmi elvárásoknak való megfelelés. A kórházban, ahol életveszélyes sérülését ellátják, kicsit undokok vele. Ő azonnal lelép, inkább nem akar meggyógyulni. Ha valahol konfliktusba kerül, már áll is tovább. Nem alkalmazkodik. Nincs vesztenivalója. Érdekes az is, hogy mennyire ragaszkodik a bandához, az alkalmi szövetségesekhez. Több helyzet adódik a könyvben, amikor Éva egyedül jobban boldogulna, de ő inkább nélkülözik és hajléktalan társaival marad. Aztán ezek a csoportok egy-egy konfliktus nyomán váratlanul szétoszlanak.

Emlékirat? Regény? Szociográfia? Pikareszk és leépülésregény. Nem irodalmi értéke miatt emlékezetes (a kötethez lírájából is válogattak, de irodalmi szemmel ezek dilettáns művek), hanem mert betekintést ad egy olyan világba, amelyről nem szól az irodalom, s főleg nem egy részt vevő elbeszélő szemszögéből.

Ami a blog szempontjából releváns, a gyerekek állami gondozásba kerülése és az előzmények a Kirándulás a pokolba első oldalain olvashatók. Gyámügyi utasításra maga vitte be őket az intézetbe. “Ezek után már végképp nem volt kiért, vagy miért tartanom magam, nem volt kikért megállnom a lejtőn” – kommentálja a könyvben. Ez adta a végső lökést az alkoholizmus felé, és ezután hagyta el otthonát, bántalmazó férjét a bizonytalanért. Legidősebb fia ekkor már kamasz volt, ővele a hajléktalanság alatt is kapcsolatban maradt. A legkisebb gyerek sérülten született, speciális otthonba került. A kisiskolás korú két középső gyereket (az egyiket nem ő szülte, egy intézeti társnője kisfiát is ő nevelte, bár jogilag vélhetően nem fogadta örökbe) örökbe adták. Aki még bírja, idemásolom a lemondó nyilatkozat aláírásáról szóló részt a könyvből (ekkor már egy ideje hajléktalan volt az anya).

“Egyik nap jön egy idézés a helyi gyámügyi hivataltól. El nem tudtam képzelni, mit akarhatnak, hisz én Pesthez tartozom. Bemegyek, és azzal fogadnak, hogy hajlandó vagyok-e lemondani Ritusról és Péterkéről? Mégpedig önként!-  Dehogy mondok én le! Isten őrizz! – feleltem.

– Itt azt írja a XV. kerületi gyámügyi osztály, hogy mivel már egy éve nem látogatja a gyerekeket, örökbe akarják őket adni. Már a keresztelő meg is volt, s most a nevükre akarják íratni őket, mert az apuka zaklatásainak vannak kitéve. Hát hogy ebből mennyi volt igaz s mennyi nem, fogalmam sincs, hiszen valóban nem tudtam fölmenni Pestre már majd’ egy éve. De azt nem tartom valószínűnek, hogy az az ember, aki eddig nem is törődött azzal, hogy neki valaha is voltak gyermekei, most ennyire kapaszkodna utánuk! Szerintem neki most is (mint mindig) teljesen mindegy volt: hol vannak a gyerekek. Közli még a nő, hogy kénytelen vagyok aláírni a papírt, ellenkező esetben bíróság elé állítanak és börtönbe zárnak az elmaradt tartásdíjak miatt.

–  Álljon meg a menet! Én úgy tudom, hogy a tartásdíjat a férjemtől vonják, hisz mivel nem váltunk el, még mindig ő a családfenntartó – mondtam.

–  Nem tudom – felel a nő. – Énnekem ez jött le ide. Szóval, ha nem írja alá a nyilatkozatot, a gyerekeket akkor is örökbe adják, ha nem akarja, csak még magát is börtönbe zárják mellé.

Soha életemben nem voltam börtönben. Épp elég volt nekem gyerekkoromban az intézetben az, mikor a nevelőnő bezárt a raktárba, a sötétbe! Azóta van klausztrofóbiám, (minden szűkebb helységben rám akarnak omlani azok a rohadt falak) és azóta rettegek a sötétben. A mai napig csak lámpánál vagyok képes aludni, mert ha éjjel felébredek és sötét van, vagy sírógörcsöt kapok, vagy ordítok.

Hát végképp nem volt más választásom, alá kellett írnom azt a rohadt papírt. Utána hazamentem és berúgtam, de nagyon.”

Jó lenne tudni, mi van az (azóta felnőtt) gyerekekkel. Aki esetleg a többi műben vagy máshol talál erre utalást, ossza meg velünk!

Az Orokbe.hu blogon továbbra is szeretném az életadók/örökbeadók nézőpontját is bemutatni, jelentkezésüket (kevésbé tragikus történettel is) szeretettel várom.

Reklámok

39 responses »

  1. Egyszer már beírtam, de aztán mégse: engem az ilyenek totál kikészítenek. És egyre gyakrabban gondolok arra, hogy nem szeretnék olyan gyereket örökbefogadni, akiről nem egészen önként mond le az anyja, beleértve az anyagi okokból lemondást is. Nagyon rossz lenne azt mondtani a gyerekemnek, hát figyelj, a szülőanyád ugyan imádott, csak nem volt hol laknia, ezért elvettek tőle/le kellett mondania rólad és nekünk adtak. Ez ugyan nektek kettőtöknek iszonyatos volt, de azért én örülök, hogy itt vagy kicsim…
    Hát ezt én nem tudom elképzelni.

    Kedvelés

    • Érdekes, hogy nekem, akkor és ott ez eszembe sem jutott , már akkor annyira beleszerettünk a gyerekekbe, hogy nem is gondolkodtunk azon, lehet másképp is.. Persze azóta eszembe jutott párszor, hogy milyen nehéz is ez, de hát szerintem kevés helyszett van, ahol tényleg önkéntes a dolog. Az én picikéimről nem mondott le önként a anyjuk, de volt neki 2 másik, idősebb gyereke akikről igen… talán pont azért, hogy több esélye legyen a két kicsit megtartania. Mindenesetre ő a bíróságon is megjelent. Azok alapján amiket hallottam, nem volt túl jó a nagyobbakkal, de azt is tudom, hogy a bíróság után a nevét is változtatta, hogy a mostani gyereke(i?)t megtarthassa.
      Őszintén szólva többet tudok, mint amennyit akartam volna, és ez nehéz volt feldolgozni, de nem én hoztam azokat a döntéseket, ami miatt a gyerekeim ma az én gyerekeim, változtatni a dolgon nem tudok és nem tudtam volna.

      Kedvelés

      • Ez kemény történet lehetett.

        Nálunk, mint Az aktában leírtam, nagyjából feleslegesen töltött 18 hónapot állami gondozásban a gyerek. Ez egyfelől bosszantó, viszont olyan szempontból megnyugtató, hogy az anya egész biztos nem bánta meg a döntését, hisz nem jelentkezett, pedig tudta, hol a gyerek.

        Bár igazából ilyen helyzetekben a gyerek érdekét kell nézni.

        Abban igazad van, hogy ha a szülők felügyeleti jogát már megvonták, akkor az örökbefogadó sokat úgysem tud tenni, de persze nem kell minden történetet elfogadnia.

        Kedvelés

    • Sajnos valamilyen külső kényszer a legtöbbször van a dologban. Az ritka, hogy minden körülménye rendben van, csak ő nem akarja a gyereket. Mint a sokat emlegetett Bezzeganya-történetben.

      Rave, ti mit tudnátok elfogadni? Milyen történetet? Illetve nyílt vagy titkos örökbefogadásban gondolkodtok?

      Kedvelés

      • Elfogadni elfogadunk bármit. 🙂 Sorban állunk Tegyesznél is, alapítványnál is. Csak egyre kevésbé tetszik a rendszer és egyre kevésbé érzem úgy hogy ezt jó lélekkel fel lehet vállalni, hogy “újraosztjuk” a gyerekeket anyagi alapon. De a rendszerrel van a bajom, nem az egyes esetekkel. Azt meg itt most nem akarom megint végigragozni. 🙂

        Kedvelés

        • Sok morális dilemmád van, ami nekem szimpatikus.

          Írtad, hogy vannak vér szerinti gyerekek is. Ha nem indiszkrét, miért akartok örökbe fogadni?

          Akkor idézem egy örökbeadó anya mondatát: “Ha lenne kétmillió forintom, felnevelném én.”

          Kedvelés

          • Miért pont kétmillió? Amit mondtál az edzettségről azt bóknak veszem, nagyon-nagyon pozítiv. Tudni, hogy már megéltél sok mindent, mások szerint edzett vagy ad egy többletet, amit nem lehet szavakban kifejezni.

            Manuela

            Kedvelés

            • Hát, például kétmillió forintból egy anya otthon tud maradni két évet egyéb jövedelem nélkül is. Amúgy elég nehéz felnevelni a 25 ezres gyesből egy gyereket, ha nincs se férj, se családi háttér, és például nem bejelentett munkája volt korábban, vagy semmilyen…

              Egy állami gondozottra nevelőszülőnél évi egymilliót költ az állam, intézetben jóval többet.

              Hogy miért vagy edzett, ezt hamarosan az olvasók is megtudják:-)

              Kedvelés

  2. Ezen én is nagyon sokat gondolkodtam, pedig az bizots: minden örökbe adható gyermekről mégis csak “lemondanak” a vér szerinti szülei, (valamilyen ok miatt) egyébként nem lehetne őket örökbe adni és fogadni. Sokszor az őszinte, valós motivációt nem is ismerik meg, hiszen annyi fájdalom, akkora érzelmi hullámzás megy végbe a folyamatban mind az örökbe adó, mind az örökbe fogadó között. Vannak civilszervezetek, akik nagyon nagy szakmai hozzáértéssel segítik ezt a folyamatot, de megélni senki helyett nem tudhatják ezeket a lelki traumákat. Ám akinek nem lehet gyermeke, annak egyik lehetőség mégis az örökbefogadás, … és oly módon kell ezt megfogalmazni, amibe még nem nem szakad meg sem a felnőtt, sem a gyermek szíve … és az élet néha produkál minden képzeletet felülmúlva élethelyzeteket.

    Kedvelés

  3. Nekem nagyon megrázó volt, igaz egyből elkezdtem beleolvasni a Kirándulás a pokolban könyvbe. Sokszor akadt el a szavam annyira letaglózó volt,s talán nem bánjátok, ha ezen a gyönyörű tavaszi napon idézek Tandari Éva két verséből amiket elraktam magamnak. Az első az „iskoláiról” szóló verséből való, a másodikat pedig a gyermekeinek írta:
    „néha elgondolkodom ;
    hogy Embernek tartani magam …
    vajon van-e még jogom ?”

    „Már túl vagyok minden álmon …
    Mi volt, többé vissza nem várom,
    s csak könnyem hull, ha jő az éj
    irgalmas, símuló párnámon.

    S ha utcákon visz béna lábom,
    már nem megkésett jöttötök várom,
    mert összetört csúnyán egy Álom,
    s a büntetést egymagam állom !

    De talán majd egyszer, túl
    e földi Lét – határon,
    ha karjaim Felétek félve kitárom,
    nem mentek el mellettem, mint
    idegen lelkek …
    Talán majd Ott :
    a lelketekre öleltek …”

    Köszi Zsuzsa, hogy megismertetted velünk a tragikus sorsú magyar írónőt, nem hallottam róla korábban.

    Kedvelés

  4. Amit Angéla másolt, nagyon tetszik, illetve van itt még egy, engem ez fogott meg nagyon:
    Valaki már…

    Ha téli éjen tán reszketek

    arról nem kandallóm tehet…

    – Lelkem ezer ágán szikrázik

    a nyáron ráfagyott rettenet.

    Lelkem ágán izzik fel mind

    a vakul reá szórt gyűlölet,

    megfagyasztva múltat és jelent

    s megölve holnapi fényeket.

    Így ki szívem ajtaján zörget:

    szívének nem lel csöppnyi

    kín-olvasztó, éltető meleget:

    jéggé válik maga is, mert

    valaki már sugaras nyáron

    orvul lelkembe lényegítette

    a minden fényt megdermesztő,

    félelmetes lélek-halált osztó

    jég-szájjal csókoló

    irgalmatlan telet…

    Kedvelés

  5. Én is utánanéztem, olvastam, szívszorító volt. Minden örökbeadás mögött van egy tragédia, amit el kell tudni fogadni az örökbefogadónak, amiből az életadónak fel kell tudni állnia. Ez a nő nem csak az életvitelébe halt bele, hanem a bélyegeibe is, amit még életében ragasztottak rá…olyan, mint a skarlát betű, csak nem látszik….

    Kedvelés

  6. A tarsadalmunkban valoban sok a nehez tortenet, de nem ertek vele egyet, hogy az orokbeadasok-orokbefogadasok mindegyike ilyen lenne. Nem mindegyik mogott van ilyen eros kulso kenyszer, nem mind a milliokon mulik, es nem minden orokbeadhato gyerekrol mondhato ilyen direkten el, hogy lemondtak rola. Vannak, akiket “atadnak”. Nagyon nehezen tudom leirni, amit gondolok: tudok tobb olyan tortenetet, ami messze nem hordozz ilyen tragikus fajdalmakat! Halljunk ilyenekrol is!

    Kedvelés

      • Ket gyermekem van. Mindketto szuloanyja 30-40 kozotti, stabil kapcsolatban, egy, az enyeimnel joval idosebb gyermeket nevelo, munkahellyel rendelkezo no, akiknek egyszeruen nem fert az eletukbe az, hogy babajuk legyen. Normal anyagiak (jo, nyilvan nem rozsadomb), a dontesukben mellettuk allo csalad, az egyik esetben meg a kollegak is. Egy baratunk szinten orokbefogadott gyermekenek hasonlo helyzetu szuloanyja azt mondta, hogy ha mar megfogant, nem veteti el, hadd tegyen boldogga egy csaladot. Nemreg az egyik civil szervezet talalkozojan az egyik anyuka azt meselte, hogy ultek a korhaz folyosojan az orokbeado csaladdal (mindket reszrol szulok, verszerinti csaladban elo testverek, nagymamak) es a baba jovojerol beszelgettek. Szoval nem csak melyszegenysegben elo es/vagy bantalmazott, maganyos no bizza mas csaladra a gyereket. Ettol meg nem lehet konnyu dontes, de azert ezek nem kilatastalan kenyszer szulte, hanem felelosseggel atgondolt dontesek.

        Kedvelés

  7. Ilyen történetek miatt még szerencsésebbnek érzem magunkat hogy esetünkben bár nem könnyű, de tudatos és akaratlagos, a gyerekek szempontját előtérbe helyező döntés miatt válhattunk öf szülőkké

    Kedvelés

  8. Elgondolkoztató volt ez az évi egy millió forint, mint megoldási mód, de azt gondolom, hogy ezekben a helyzetekben, amikor az anyák a társadalom peremén, minden családi összetartó kapocs nélkül oly mértékű totális kiszolgáltatottságban élnek, hogy képtelenek a sorsuk megváltoztatására, önmagában az anyagi támogatás növelése nem teremti meg a felkapaszkodás lehetőségét. Végtelenül sajnálom Tandari Évát a rettenetes szenvedésekért, amiken végigment, ugyanakkor ahogy olvastam a pokolról szóló könyvét nálánál még sokkal jobban sajnáltam a gyerekeit, akik kisgyermekként végig szenvedték ezeket az éveket az alkoholista szüleikkel élve. És itt idéznék a „Pokol” azon részeiből, ami megvilágítja, hogy hogyan is kerültek a gyerekek állami gondozásba:
    „A férjem, mikor megtudta hogy kisfiunk meghalt, először ( lehet hogy csak az idegtől ? ) szó szerint elkezdett röhögni, másnap viszont elég részegen állított be, és minden áron erősködött, hogy lelövi az orvosokat. Aztán a ” gyerek – téma ” többé fel sem merült nála …
    – Hazamentem, és ittam tovább. Férjem ebben igen csak segítségemre volt : még több bort hozott …
    Két hónapig úgy szenvedtem, mint egy állat ! A kislányom ugyanis a megszólalásig hasonlított Lacikámra …
    Tehát nem tudtam szegény kislányra ránézni, hogy ne kapjak sírógörcsöt. Az a csöpp gyerek meg el nem tudta képzelni; miért sírok, ha csak rám néz. A végén már kerültem a saját gyerekemet ! Ha kijött a konyhába, én bementem a szobába, ha utánam jött, én kimenekültem. Amúgy elláttam őt is, ahogy a nagyfiamat is, csak ránézni nem tudtam a kicsire hogy el ne sírjam magam…
    Ha nem is fogalmaztam meg magamban olyan tisztán mint a mai eszemmel, a tudatom mélyén éreztem, hogy Lacikának az alkohol miatt kellett meghalnia . Ma már biztos vagyok benne, de ha akkor valaki ezt így a szemembe mondja, biztos hogy nekimegyek. Még nem voltam kész arra hogy beismerjem, hogy igen is, ( ha nem is alkoholista ) – iszákos vagyok. Mégpedig a drágalátos férjemmel együtt …
    És ahelyett, hogy ebből a tragédiából tanultam volna, méginkább ittam, mert ezt a ”felfedezésemet” nem tudtam senkivel megbeszélni, egyedül viszont nem bírtam volna el e teher súlyát, ha nem ihatok .
    — Hát itt az a bizonyos ; ” Róka – fogta – csuka – fogta – róka ” .
    Tulajdonképpen a FÉRJEMRE lett volna szükségem, így, szó szerint, és nagybetűvel a FÉRJEMRE, de az — soha sem ért rá. Folyton a kocsmákat ” kellett ” járnia. Ivó-szolgálatot tartott …
    Tehát békés egyetértésben ittunk tovább.
    Nappal még csak tartottam magam valahogy, épp csak annyit ittam hogy ”szinten” tartsam magam. Rendesen főztem, mostam, elláttam a családot, neveltem a három gyereket teljesen egyedül, mert bár férjnél voltam, de azzal az erővel akár elvált is lehettem volna.
    Este viszont, mikor már lefektettem a gyerekeket, és csönd lett körülöttem, sűrű, riasztó csönd, fogtam a borosüveget, egy könyvet, és lefeküdtem, vagy beültem a kádba. Először is 2-3 pohár bort felhajtottam, ( ideglazító gyanánt ) s mikor már kezdtem elzsibbadni, nekiálltam olvasni. Közbe – közbe felhajtottam egy újabb pohárral, megtoldva ezzel az amúgy sem csekély ”alapot”. Volt olyan éjszakám, hogy 3-4 liter bort is ”elszopogattam” íly módon reggelig. A ”reggelim” újabb 2-3 pohár bor volt, csak hogy valami tartsa bennem a lelket, hisz alvásról nem igen volt szó éjjelente. És fogyott a rengeteg kávé : naponta vagy 1,5 – liter abból is, bár arra is többnyire csak magam voltam. És a két – három doboz cigi …
    – Tehát megfogant a legkisebb gyermekünk is ; Krisztiánka.
    Minthogy szinte teljesen egyedül voltam, már nevelőanyám is meghalt, barátaim nem igen voltak, korombeliek meg egyáltalán nem, ismét csak a pohárral beszélhettem meg minden gondom, bánatom, s azt kis örömet is, amit kizárólag a gyerekeknek köszönhettem. Krisztiánkát három éves korában száz-százalékos rokkantnak nyilvánították, mondván, hogy soha életében nem fog látni.
    Ettől kezdve egyre gyakrabban ”látogattak” meg minket a gyám-ügyisek. Hirtelen észrevették hogy iszom, hogy feszült vagyok, de hogy mért iszom, s mért vagyok feszült, azt eszükbe nem jutott soha megkérdezni. Mint ahogy azt sem kérdezték soha, hol van ilyenkor a ”kedves apuka ”, és azt sem, hogy önmagamon, és a nagyfiamon kívül : kire számíthatok ?
    Csak azt vették észre, hogy én — iszom .
    – Szóval gyámügyék elkezdtek velünk ” foglalkozni “. Időnként kijöttek, körülvizslattak mindent, s bár egyszer nem tudtak úgy kijönni, hogy ne lett volna főzve, mosva a gyerekekre, mégis úgy döntöttek, hogy a gyerekeknek intézetbe kell kerülniük ! Igaz is : hazudnék ha azt mondanám, hogy nem próbáltak meg ” segíteni ”.
    – Bár fogalmuk sem volt arról, tulajdonképp mennyit, mikor, s miért iszom, de minden esetre elküldtek ”önkéntes” elvonóra.
    ( Félreértés ne essék : nem idegorvoshoz vagy pszichológushoz ! Elvonóra … )
    – Hát ez egy nagy humbug ! Tudom, mert kipróbáltam …
    A gyámügyis még vagy három – négy alkalommal kijött, majd közölte, hogy mivel nem lát más megoldást, elviteti a gyerekeket intézetbe . De kérdem én ; hogy láthatott volna bármi féle más ”megol-dást ”, ha soha nem is keresett ?! És mért csak az én gyerekeimet ? A szomszéd gyerekeit miért nem ?
    – A gyámügy tehát döntött, én meg tűrtem és hallgattam, mint mindig. Nem is igen lett volna kivel megbeszélnem a dolgokat, hiszen férjemet csak ritkán láttam.
    Aztán nekem kellett elvinnem Gábort a Makarenkóba, Ritust, Péterkét, és Krisztiánkát meg a Kállai Éva utcába. Ritus úgy ment be, mintha ez lenne a dolgok legtermészetesebb rendje. Ő később, a látogatások végén sem sírt soha. Valószínüleg az apja érzéketlen önzését örökölte … ( Remélem, ezt idővel kinőtte… Ha nem, hát az Isten legyen irgalmas leendő férjéhez ! )
    Szegény Péterkém, aki tulajdonképpen nem is volt vér szerinti gyermekem, úgy sírt, hogy majd meg szakadt a szívem. Még ma is a hideg ráz ki ha eszembe jut az a hatalmas kétségbeesés, ami akkor abban a kisfiúban volt. Együtt zokogtunk, bár tudom, hogy ezzel nem könnyítettem meg szegénykének az elválást …
    Krisztiánkával nem tudtak hirtelenjében mit kezdeni, mivel halmozottan károsodott, tehát sem ülni, sem állni, sem járni nem tudott önállóan, nem volt szobatiszta, üvöltött már akkor is, ha csak fölé tartottam a bilinek hogy vizeletmintát vegyek tőle bármilyen vizsgálathoz. Beszélni ugyan beszélt, jóval többet és korábban, mint Péterke, bár ” nem értelemszerűen ”.
    Péterke csaknem négy éves volt mire egyáltalán megszólalt, de érteni akkor sem értettem, mit is mond voltaképpen. Ha valamit akart, mindig Ritus ”tolmácsolta” a mondandóját. Magyarról – magyarabbra .”..

    És félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy szakszerű volt a gyámügy beavatkozása, de azt gondolom, hogy létezhet olyan helyzet, amikor a gyerekek kiszolgáltatottsága olyan mértéket ér el, amikor akár az anya akarata ellenére is szükséges a gyermekvédelmi beavatkozás. Rave, ezeknek a gyerekeknek, amikor örökbe fogadják őket – kicsit persze a saját kisfiammal is tapasztaltakat végiggondolva – leginkább azt kell elmagyarázni, hogy ilyen rettenetes helyzetbe soha többé nem kerülhetnek, hogy biztonságban vannak és pontosan tudják és sajnos örök életükre emlékezni fognak rá, hogy min mentek keresztül és miért nem maradhattak a szüleikkel.

    Kedvelés

    • Persze, igazad van, vannak ilyen esetek, sőt, sok is sajnos. Csak szintén sajnos tudok egy csomóról (munka kapcsán is) amikor főleg anyagi a probléma. De igazad van, ezt is ugyanolyan rémes elmagyarázni. 😦

      Kedvelés

    • A gyermekvédelemben lehet(ne) egy olyan szemlélet is, hogy ilyen esetben a családnak nyújtanak segítséget, hogy a gyerekek biztonságosabb körülmények között lehessenek. Egy ilyen család esetében egész kis szakértői csapatra van szükség, szociális munkás, pszichológus, pszichiáter- addiktológus, gyerekvédelmis, gyerekgyógyász/pszichológus, kirendelt gyerekfelügyelők, erőszak esetén a rendőrség stb. Kirendelhetnének a család mellé egy szociális munkást, aki felvázolja a lehetőségeket, pl. életkörülmények megváltoztatása, alkohol-elvonó, erőszak esetén távoltartás, életvezetési, gyereknevelési tanácsadás, és bizonyos ideig szorosan követik a család életét. Ha nem történik változás, akkor kerülhetnek a gyerekek állami gondoskodásba. MIvel nálunk nem ilyen fejlett a rendszer, ezért van a nyugat-európai országokéhoz képest több örökbeadható gyerek, mert hamarabb kiesnek a háló lyukain.

      Kedvelés

      • Tandari Éva gyerekei közül a két kisebb hét hónapra született, vélhetően nem függetlenül az alkoholizmustól, egyikük meg is halt. Ő maga is hét hónapra született, feltehetően hasonló kondíciók közé. “Úgy fél éves lehettem, mikor anyánk összevert minket, s kinyitotta ránk a gázcsapot…” ez a második mondat az életrajzában, ekkor került állami gondozásba.

        Nyilván egy ilyen, generációkon át halmozódó tragikus mintára nem az a megoldás, hogy a gyereket hétévesen kiemelik a családból és tízévesen örökbe adják. Az már felületi kezelgetésnek is késő.

        Kedvelés

      • Sajnos, amit írsz, az valószínűtlen Magyarországon.
        Aki még bírja, itt egy Minőségi Újságírás-díjas cikk: http://www.minosegiujsagiras.hu/main.php?name=aarticles&id=153
        Röviden arról szól, hogy egy családban gondatlanság, tájékozatlanság miatt éhen halt egy kisgyermek, és a gyámhivatal UTÁNA semmilyen intézkedést nem tett a családban nevelkedő többi gyerek érdekében. Nem is észlelte az esetet.

        Kedvelés

  9. Nekem igazabol nem a 2 millio forinton csuszik el a dolog, hanem mas lelki tenyezokon. Mert, felhasznalja azt a 2 milliot tegyuk fel jol, de utana? Mi lesz utana? Ezeknek a noknek eros pszichologiai segitsegre lenne leginkabb szukseguk szerintem. Valamint, meg vagyok gyozodve rola, hogy mar joval a dramai helyzetek elott aldozatok voltak es nem magukert felelosseget vallalo , fokepp nem onbecsulessel rendelkezok.

    Manuela

    Kedvelés

  10. Sajnos szerintem sem old meg a pénz ilyenkor már semmit, annál sokkal bonyolultabb és nehezebb dolgok ezek 😦 Bárcsak több szeretet és törődést kapott volna ő is és a gyerekei is!

    Elolvastam a honlapról “A láp tündére” című novellát, nem vagyok szakértője az irodalomnak, de nekem nagyon tetszett. Azt hiszem végigolvasom a többi írását is.

    Kedvelés

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s