Serdülő, függőség, kapcsolat

Általános

Felmerült olvasói igényként, hogy legyen szó a blogon a kamaszkor problémáiról. Ez a téma eddig valóban kimaradt. Most egy ebbe vágó, pár hónappal ezelőtti Mózeskosár Klubról számolok be, ahol Koller Éva pszichológus beszélt a serdülőkori drogprevencióról.

Koller Éva a függőségről szóló előadását messziről kezdte: szerinte a serdülőkori drogfüggés vagy bármilyen függés nem a semmiből lép elő. A serdülő leválik a szüleiről, de a „leválási felületen” köt új kapcsolatokat, emberekkel, szerekkel, méghozzá pont olyat, mint amilyenben addig a szüleivel létezett.

muller_bianka_15_eves_igazgyongy_ami

Fontos különbséget tenni kapcsolat és függőség között. A kapcsolat kibírja, ha nem látjuk esetleg hetekig az illetőt, ettől még elhisszük, hogy szeret, hogy ugyanott tudjuk majd folytatni. A függőség ezt nem engedi, ott folyamatos jelenlét kell. Ezért lényeges, hogy a szülőnek a gyerekkel való viszonya kapcsolat vagy függőség formáját ölti-e.

Az egészséges kapcsolódás pici korban elkezdődik: ha a gyerek megtanulja, hogy igényei kielégítéséhez várnia kell, nem jön rögtön az étel, akkor megtanulja ezt a fajta kapcsolatot is. Kialakul egy kép a fejében a mamáról, és ez akkor is működik, ha egész nap a bölcsiben van, elhiszi, hogy a mama még létezik, és majd jön érte. A lényeg, hogy szülőként egy középutat tartsunk a rideg nevelés és a „minden vágyát azonnal teljesítjük” között.

Az a kapcsolat, amit a gyerekkel szülőként kialakítunk, nem feltűnő, nem látjuk, de mikor serdül, akkor láthatjuk, hogy ugyanígy kapcsolódik másokhoz, vagy például a számítógépes játékhoz. Fontos különbséget tenni aközött, hogy egyszer kipróbál egy „szert” a kamasz, illetve hogy drogfüggő lesz.

Elhangzott, milyen hasznosak lehetnek a „pótszülők” a serdülőnek, mikor a saját szülő már pfuj és ciki, de egy rokon vagy a legjobb barát anyja bizalmasa lehet. Az egyik jelenlevő be is számolt róla, hogy egyetlenegyszer ő kipróbált egy könnyű drogot kamaszkorában, és a legjobb barátja anyukájával tudta ezt megbeszélni. Ezért is fontos a baráti társaságok kialakítása, ahol a szülők és a gyerekek is jóban vannak egymással. Némi kontrollt jelent a szülőnek, ha a legjobb barát anyukájával is jóban van, aki a gyerek bizalmasa.

Felmerültek a beszélgetésben a tanulási problémák: erőltessük-e a kamaszt tanulásra? Megéri-e az eggyel jobb jegy a szülővel való viszony romlását?

Elhangzott az is, hogy a kamaszkor a nem örökbefogadott gyerekeknél is nehéz, és ilyenkor minden szülő ugyanolyan kételyekkel küzd a gyerekkel való összetartozásban.

A lényeg: a drogok ellen nem úgy kell küzdeni, hogy a drogról beszélünk, hanem értelmes életet, tartalmas kapcsolatokat teremteni a gyereknek, akkor legfeljebb egyszer kipróbálja, de nem válik függővé.

Advertisements

53 responses »

  1. Ranschburg Tanar Ur irta, es ugy erzem, hogy tokeletesen megfogalmazta, hogy az a gyerek, akinek mindig megmondjak, hogy mit kell tennie, akit nem engedunk hibazni, es nem tapasztalja meg a tettei kovetkezmenyet, aki mindig engedelmeskedik a szuleinek, az ezt a mintat fogja kovetni kamaszkoraban is. Csak mar nem a szulonek fog szot fogadni, hanem a haveroknak, toluk fig fuggeni, es nem fog merlegelni, hogy jo vagy epp rossz, amit elvarnak tole. Mert nem tanult meg onalloan gondolkozni, onalloan donteni.
    Kamaszkorban a csoport velemenye fontos, ezert kell alternativakat nyujtani meg gyerekkorban. Ezert nagyon fontos a sport, en ebben latom a megoldast. Persze a jo kapcsolat kialakitasa utan.

    Kedvelik 1 személy

      • El lehet érni, de nem épp gyerekbarát eszközökkel…. Ha a gyerek nem miondig engedelmeskednik, az elég jó jel szerintem 🙂 (Ha sose, na az megint más tészta.)

        Kedvelés

        • Rosszalkodasra szukseg van, es nem is kell minden csinyt eszrevenni 😃
          Sot, tovabb megyek, ha olyan a szitu, meg en is rosszalkodok a gyerekkel, cinkossa valok, es rohogunk 😉
          El lehet erni, hogy babu legyen a gyerekunk, csak azt nem tudom, hogy az mire jo, es kinek.
          Temperamentumtol is fugg, ismerek olyan gyereket, akit sztem semmivel sem lehetne betorni, meg olyat is, aki betores nelkul is aldott jo gyerek. Persze nem tudom, hogy otthon hogy viselkednek a szulok, de kivulrol tok normalisnak tunnek mindket gyerek szulei.

          Kedvelés

          • Szerintem azt kell nagyon szétválogatni, hogy mi az, amit tilos, mindig, bohócságból is, meg mi az, amit “kicsit nem szabad”, a gyerek ezt tökjól leveszi, és tudja, hogy az utóbbiban elnézőbb vagyok, viszont csont nélkül elhiszi, hogy az előbbiben igazam van, akkor is, ha még nem érti.
            Szóval, a határozott és következetes kerettartásban hiszek, de mindemellett azt gondolom, nem azonos a súlya az útra kiszaladásnak meg a fazekak szekrényből kirámolásának. Az utóbbiban akár még partner is lehetek, habár nem szeretem a levert zománcot. 🙂

            Kedvelés

  2. A drogfuggésről Dr. Zacher Gábor is tartott előadást, szerinte az a fontos, hogy a gyerekkel megértessük a drog megváltoztatja a viselkedését, anélkül, hogy neki befolyása lenne a történtekre.

    Manuela

    Kedvelés

    • Nekem amúgy drogprevencióban sokkal elfogadhatóbb, amit Zacher mond, mint amit a fenti cikk. Persze, kell értelmes életet biztostani, meg legfőképp jó példát nyújtani, de nem igaz, hogy nem kell a drogokról beszélni. Abszolút egyetértek Zacherral, ami véd, az az információ. Arról is, hogy mi a pozitv hatás, különben hiteltelenné válunk a negativval is. És igen, minél korábbtól tudjon róla, hogy miről szól a dolog – nem attól fog rászokni, hogy tudja, hogy létezik, viszont ha tőlem tud a dologról, az nyitva hagy egy kommunikációs csatornát. Én szivesen lennék még egy jó darabig a gyerekem legmegbizhatóbb információforrása a kérdésben. Nyilván a 2 évessel még nem erről beszélgetek, de imádom Zacher ovisoknak szóló példáit, a békakirályfis meséről és a varangyméreg hallucinativ hatásáról, többek közt.

      Kedvelés

      • Ezzel az a bajom, hogy a dohányzásról is mindenki tudja, hogy káros, rá van írva a dobozra, és mégis a felnőttek 20 százaléka dohányzik! Szóval az információ, az ártalmak ismerete önmagában nem elég, vagy nem mindenkinél elég. Kell valamilyen érzelmi háttér is, hogy nemet mondjon, például ha kamaszként a haverok cigivel kínálják. (Például az általam ismert dohányosok szinte mind kamaszkorban szoktak rá!)

        Kedvelés

        • Ki olvassa a dobozt? Szóval, információ és információ közt is van különbség. Hatékonyságban, hitelességben. De igen, önmagában az információ nem véd, de önmagában az információ hiánya képes veszélyeztetni. Nem az értelmes életes részével van bajom a mondatnak, hanem azzal, hogy nem a drogokról kell beszélni. De, kell. Persze, ez nem elég. Nem csak beszélni kell, illetve nem csak a drogokról. De döbbenet, hogy több éve használók rá tudnak csodálkozni, hogy komolyan mondom, ez is a hatása? “Azt mondja, ez is a cucc miatt van, komolyan?”
          Könnyebb nemet mondani, ha tudom, mire mondok nemet. A pozitív hatásokat meg azért fontos elmondani, ha elsőre nem jön össze a nemet mondás, akkor ne az legyen a gyerek első reakciója, hogy anyám/apám hülye, mert mit tud erről, semmi nem igaz abból, amivel riogatott, sőt.
          Meg hogy az első cigiből/egyébből ne legyen rászokás, ahhoz szerintem az is fontos, hogy szabad legyen hibázni, másban is, ebben is. Ha egyszer rádumálták a haverok egy gyenge pillanatban, akkor az az legyen, ami. Egy botlás. Ne a vég kezdete, ne egy új identitás, legfőképp ne a vére kiütközése. Ha valaki elszívott egy slukkot a haverokkal, az még nem dohányos/drogos, nem a nevelés csődje, az egyszer hülyeséget csinált, és utána akárhányszor mondhat még nemet. De ha 3x botlott meg, akkor is. Annyira a második nem különbözik az elsőtől. Hol a határ, az megint egy érdekes kérdés. De szerintem a kamasznak sem mindegy, hogy ő az, aki egyszer (kétszer, ötször) hibázott, vagy az, aki mindent elrontott, és innentől drogos/dohányos/alkoholista/bűnöző lesz.

          Kedvelés

  3. A drog csak egy a sok közül.
    Társfüggőből meg alkoholistából több van. Van olyan barátnőm, aki retteg a csendtől meg az egyedülléttől, mert nem tanulta meg, hogyan fordíthatná a maga javára, inkább csüng a pasiján, ha kell, ha nem, folyton veszekszenek, mert a srác fulladozik. A lány meg nem érti, mi a baj…

    Másképp:
    Igazából azt kell elérni a gyereknél, hogy rájöjjön, nincs jobb választása, mint a valóságban élni, önfegyelemmel és empátiával karöltve. Ez pedig nem kis feladat.
    Szerintem minél tisztább képe van a kamasznak minél előbb a valóságról, annál jobb neki. A kaja meg a tiszta ruha nem a fán terem, és a közösség minden tagjának joga van elrámolni maga után. Jaaaaa, meg ne feledjétek, vajon kinek a pénzén lesz függő a gyerek (visszakanyarodva a cigi, pia, drog háromszögbe)???? Olyan tudatosan költünk akármire, na nem ám, h pont ezen a téren vallunk kudarcot…

    Megint másképp: “a csukott szem szindróma, avagy amikor a kamasz az orrlukait használná nézésre, és nem jön rá, h az nem arra való….”
    Épp a minap lagziban voltunk, nem ismertünk senkit, és egy anya kontra 20 éves kamaszlány kontra “mi leszek, ha nagy leszek, de az élethez hülye vagyok ám, és nyelveket se tudok, de majd Svájcban jól keresek havi egy millát” dráma közepére szólt a helyünk. A csajszi nem kicsit élt álomvilágban. Aztán kicsit meséltünk az életünkről (volt már pár munkahelyünk, láttunk egyet-mást, meg hát tudjátok, nálunk épül az ország – halál komolyan, vannak ilyen plakátok az autópályán meg a pesti villamosok oldalán…). Kerek szemek, anyuka meg hálálkodik, h végre mástól is hallja a királykisasszony, h más derékaljában is hemzsegnek a borsószemek.
    Nem kicsit voltunk elképedve.
    Amellett ha az én gyerekem lett volna az a csaj, tuttira pofán hajítom, olyan szemtelenül osztotta az anyját vadidegenek előtt…

    Csapongtam, de várom a gondolatokat, kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok.

    Kedvelés

    • Igen, sokféle függőség van, cigi, ital, játék-, tévé-, szex-, társfüggőség…
      Én egyetértek az előadóval abban, hogy nem lehet “mindent megadni” a gyereknek, szükség van a kudarcok, a hiányok, a pofonok személyiségformáló hatására is.

      Kedvelés

      • Szerintem a mindent megadás azt jelenti, hogy magamból- magunkból, a világból a jót is meg a rosszat is őszintén a gyerek elé tárom (persze ami rá tartozik), aztán szelektáljon. Sokan azonban úgy értelmezik, hogy erőn felül kiszolgálnak, amivel maguknak ártanak, mert egómajmot nevelnek. Aztán meg nézegetnek, hogy nemhogy hálát (amit azért a nagy mártírok titkon mostani szenvedéseik majdani jutalmaként, ki nem mondva talán tudattalanul, de vastagon elvárnak), de egy böffentést nem látnak cserébe, és üldögélnek sopánkodva az elcseszett életük felett, pedig csak tovább kellett volna látni az orruknál…
        A szüleim sokminden rosszat is műveltek velem. Ezeken az élményeken én úgy arattam győzelmet, hogy ennek ellenére is törődöm velük. De mit kezd egy a végtelenségig agyonajnározott? Lelép, amint nem neki fúj a szél.

        Kedvelés

      • Nem lehet mindent megadni a gyereknek, ez eleve igy van. Épp ezért szerintem nem is kell rá külön törekedni, hogy ne adjunk meg mindent. Adjuk meg, amit lehet, és vegyük tudomásul, hogy mindent nem lehet, és nem is kell. (A “nem lehet”be pl. nem csak az tartozhat, amit nem tudunk kifizetni, hanem az is, hogy mi már tudjuk, nem lehet csak csokoládén felnőni, pl., vagy épp nem lehet rólunk még egy bőrt lenyúzni, és már fáradtak vagyunk, vagy eltörött, és nem lehet visszacsinálni, vagy nem lehet megkétszerezni, mert megjött az unokatesó, vagy… szóval, van elég nem lehet akkor is, ha nem csinálunk hozzá még “műből”) Ne rágjuk rajta magunkat, tényleg szüksége van erre is. De tegye fel a kezét, aki csak “sportból” valamit nem ad meg a gyereknek, mert hogy az majd milyen jól formálja őt.
        Egyébként szerintem nem a kudarcok, hiányok, pofonok nevelnek igazán, hanem a korosztályos mértékben átengedett következméyek és felelősség, illetve az ismeretek (mit, miért, hogyan nem lehet, mit lehet helyette, az utóbbi nagyon fontos), és a szociális kapcsolatok élőben való kipróbálásának lehetőségei, amikor spontán megtapasztalható, hogy nem lehet mindent megkapni, mert ütköznek az érdekek.

        Kedvelés

      • Nagyon jó cikk, tényleg ez van. Látom a suliban a gyerekeken. Kis befektetéssel jó sokat kaszálni, ezt tervezik, pedig ez szinte lehetetlen, de hát boldogok a lélekben szegények… Aki reálisan gondolkodik és tervez, az még több vért izzad, mert a hátszél szériatartozék, de nem árt, ha van mellette tudás meg kiállás, meg egy autó, meg a toronyóra láncostul…

        Kedvelés

        • Majd kinövik ők is, mikor szembejön a realitás, csak talán manapság kicsit később engedjük a rögvaló közelébe a gyerekeinket, mint régen, és ez nem tesz jót

          Kedvelés

          • Engem igazából az fáraszt sok esetben, h nincs igazság a földön. Úgyis folyton betöröm a fejem, hogy totál odafigyelek mindenre, ami tőlem telik, más meg élhet háborítatlanul a kis álomvilágában. Néha azt kívánom, bárcsak lehetnék én is ilyen vak, talán nem fájna annyira a létezés elviselhetetlen könnyűsége…

            Kedvelés

    • Szerintem sirály a téma, jó gondolatébresztő. Szőnyegsika közben pedig van min agyalni, ami nem napi és nem égető téma még, de jó rá időben felkészülni.

      Kedvelés

    • Majd belepiszkálok kicsit, szokás szerint 😉 (nagyon akartam már irni, csak nem jutottam gépidőhöz, hosszút meg nem szeretek mobilról; meg különben is, akartam rajta finomitani, emésztgetni, mert az első kör kissé nyers lett volna)

      Kedvelés

  4. A kamaszkor és a függőségek önmagukban két olyan téma, ami meglehetősen bonyolult 🙂 Talán ezért kevesebb a hozzászólás. Sajnos ez nem olyan egyszerű, hogy a rosszul nevelt gyereknek lesz függőségi problémája, a jól neveltnek meg nem…. bőven vannak ellenpéldák, a saját ismeretségi körömből is, persze vannak hajlamosító tényezők, a példamutatás, a családi dinamika, a kommunikáció, a környezet…. de sajnos a mennykő mindenhova beüthet és jó, ha kiműveljük magunkat ezekben a témákban, Én ezt látom egyedüli megoldásnak. A struccpolitika, meg a “velem nem fordulhat elő” a lehető legrosszabb hozzáállás.

    Kedvelés

      • Nálunk eleve azt mondják, hogy nem is a kamaszkorát tudja az ember igazán megalapozni a gyereknek, mert akkor úgyis az a dolga, hogy szembeforduljon, kipróbáljon, keressen, lázadjon, hanem azt tudod neki megadni gyerekkorban, hogy legyen milyen értékekhez visszatérni, mikor kiér a kamaszkorból. Addig meg túlélni, és kisérni lehet, leginkább. Persze aztán azt valamennyire meg lehet alapozni, hogy mik azok a határok, amiket sosem lép át, de azt 100%-ban sosem.
        Nem örülnék, ha drogozna a gyerekem kamaszkorban, de megijedni akkor ijednék meg, ha tartósan/durván tolná, és nem látnám azt, hogy “átér”, vissza, oda, amit kapott tőlünk.
        Ezért is irtam valami olyasmit a Manuela-riport alatt, hogy úristenúristen, remélem, az én gyerekemnek nem kell eddig elmenni, hogy magát megtalálja, de maximális tiszteletem a szüleinek, hogy végig tudták kisérni, mig átért (meg persze neki magának, hogy visszajött). Nagyon remélem, hogy ha úgy hozza a szükség, én is képes leszek megitélés nélkül kisérni a gyerekemet, mig visszatalál hozzánk (és persze még jobban remélem, hogy nem lesz rá szüksége, hogy ilyen messze menjen – de ha mégis, remélem, lesz erőm vele lenni).

        Kedvelés

  5. Óvónőként azt tapasztalom, hogy sok szülő egyszerűen annyira bizonytalan magában, hogy képtelen elviselni, hogy a gyereke haragudjon, csúnyán nézzen rá. Ezért megy bele játszmákba, ezért hagyja zsarolni magát. Félelmetes, milyen változatos eszköztárat képesek bevetni már az egészen kicsi gyerekek is a szülő manipulálására.

    És ezzel, szegény szülő mindenkivel kitol. A gyerekkel leginkább, mert elég csak közösségbe kerülnie, és először nem és nem lesz képes felfogni, miért nem ugrik az óvónéni / bölcsisnéni is minden nyösszenésre, miért nem hatnak rá az anyával (apával, nagyival) oly jól bevált manipulációs, csúnyánnézős, sikítóshisztis manipulációs technikák – s úgy fogja érezni, hogy gonosz, meg nem értő zsarnokok közé taszíttatott. Aztán meg egocentrizmusából adódóan azt fogja képzelni, azért nem sietnek a segítségére, mert ő rossz. Aztán meg – már úgyis mindegy – alapon – tényleg rossz lesz. Csak hogy odafigyeljenek rá.

    Ördögi kör.

    Kedvelés

    • Jajj, ez vsz szülőknek is sokszor nehéz, öf esetén meg pláne könnyen válik csapdássá, pedig szinte minden, magát biztonságban érző gyerek elsüti, hogy “nem szeretlek”, “most nem szeretlek”, “ne szeressél”, “nem vagy az anyukám”, “ne te legyél az anyukám”, “elmegyek világgá”, “keresek más anyukát”. És ha erre nem tudjuk azt mondani, hogy ez normál fejlődési fokozat, és “ez a dolga”, hanem belemegyünk, magunkra vesszük, neadj’isten úgy gondoljuk, hogy az öf miatt van, akkor csúnya vermet ásunk magunknak és a gyereknek is, igen. Pont igy, ahogy erenya irta.

      Kedvelés

  6. Épp most olvasok egy igen gondolatébresztő könyvet. Azt fejtegeti a témában, hogy azokból a gyerekekből lesz akármifüggő, akik már kiskorában is túlságosan függő helyzetben vannak. Például anyukától, mert úgy nevelték, hogy anyuka nélkül lépni sem tud. Az ilyen gyerek aztán könnyen eljut oda, hogy ugyanígy gondolkodik a drogról, piáról stb, nem tud létezni nélküle. Akinek egészséges kapcsolata van a közvetlen környezetével (“szeretem anyát, és hiányzik, amikor az oviban vagyok, de kibírom, mert tudom, hogy délután jön értem”), az kisebb valószínűséggel lesz pl drogfüggő.

    Kedvelés

    • Igen, ezért kellene felülvizsgálni a kötődő nevelés téveszméit is szerintem. Hermann Alice írta egy könyvében, hogy az indiánoknál és egyéb törzseknál tapasztalt intenzív kötődő nevelés a mi kultúránkban azért nem működik, mert nincs egy pont a gyerek életében, egy szertartás, ami során az anyjától leválik és immár a törzs / horda / klán része lesz. Sokszor az anyák azok, akik nem bírják elengedni a gyereket és ezt ideologizálják meg a kötődő neveléssel.

      Kedvelés

      • Nem tudom pontosan, hogy mit is jelent a kotodo neveles, en nem vagyok “osanya”, nem hurcibaltam egesz nap kendoben, nem moshato pelusoztam, nem ugrottam minden nyafogasara, nem volt minden szabad neki. Anyosek szerint el van majmolva, mert ugralhat az agyon, es meghallgatjuk a velemenyet, szoval a szuloi megitelesunk attol fugg, hogy honnan nezzuk. Sok ismeros szerint “felkapattuk”, mert sokat volt kezben, masok szerint meg tulzottan odafigyelunk ra, es fuggunk tole, hogy nelkule nem megyunk sehova.
        Nekem Ranschburg es Vekerdi a mervado, nem is igen olvastam masoktol.
        Azt mondjak, hogy az elsot mindenki elszurja, ez ki fog derulni. Amig jo a kapcsolatunk, mindent elmondhat, es mi is beavatjuk az eletunkbe, nyilvan az o szintjen, addig nem kulonosebben aggodok a fuggesektol. Remelem, hogy annyira megtoltottuk a szeretet-hatizsakjat, hogy eleg lesz neki.
        Volt egy tortenet, szinten Ranschburg, (szoljatok, ha mar tul sokat emlegetem 😊 ), arrol beszelt a Tanar Ur, hogy egy anyuka panaszkodott, h drogozik a fia, meglopja ot, idonkent bantalmazza is, pedig o mindent megadott neki, egyedul nevelte, inkabb a gyereknek vett 10 deka teliszalamit, o pedig nem evett. A valasz erre az volt, hogy ez a baj! Vett volna inkabb 30 deka parizsit, es ettek vna egyutt, mert igy azt tanulta a fiu, hogy neki minden jar, eron felul is.
        Elgondolkodtato.

        Kedvelés

        • Én kötődő nevelek, hurcibálom kendőben (egyre kevesebbet, 2 évesen kb. havi 1x jutunk odáig, akkor is már inkább én akarom, mert valamiért praktikusabb, és kvázi úgy kell “megvásárolnom”, de újszülöttként egész nap rajtam volt), sosem mosható pelusoztam, nem azért, mert megterhelés lett volna kétnaponta eggyel többet mosni, hanem hogy ne csipje a s…gét, és igen, ugrom minden olyan nyafogásra, ami mögött szükséglet van (kb. az első egy évben szinte csak ilyen volt), és nem, nem ugrom semmi olyan hisztire, ami (az egyébként meglehetősen korán kezdődött) dackorszak határpróbálgatásaiból adódik; és nem szabad neki mindent, de pontosan tudhatja, mit szabad, és mit nem. Ez nagy biztonságot ad neki. És azt is tudhatja, hogy amit nem szabad, azért hiába is nyafog, néha meg mégis nyafog érte, mert az a dolga, épp dackorszakban van, meg még dolgozni is visszamentem egy kicsit, azóta néha büntet. Ilyenkor ingerem lenne persze néha kicsit megrázni, vagy úgy istenesen felképelni, de nem teszem, mert nem ebben hiszek. Máskor meg ingerem lenne engedni neki, csak kussoljon már végre, de azt sem teszem, mert abban sem hiszek. Viszont csak olyat tiltok meg neki, amit neki (de legalább magamnak, nekem már jobb a szókincsem) racionálisan meg tudok magyarázni, és soha semmit azért, hogy “tanuljon a gyerek”, vagy mert idegesit. Ha valami csak idegesit, akkor csak kérek. Általában teljesiti, de nem 100%-ban, viszont a kompromisszumkészség tanulásában meg az is benne van, hogy néha én is engedek, máskor meg persze ő is. Cserében meghallgatjuk a véleményét és hagyjuk dönteni amiben lehet (és ezzel párhuzamosan meg nem félünk meghozni helyette olyan döntést, ami neki (még) nem megy). Egyébként én ebben látom a gyereknevelés nehézségét (de egyben a szépségét is), hogy hol húzódjon ez a határ, pláne, hogy szinte napról-napra máshol. Viszont időben meg kell tanulnia, hogy a tetteinek és döntéseinek következményei vannak, amit korának megfelelően ő (is) visel, mert igy tudok benne megbizni, és igy fogom kamasz korában is elhinni, hogy képes jól dönteni akkor is, amikor majd megkinálják azzal a füves cigivel. Nekem ettől szép. És nekem ez pont mind belefér a kötődő nevelésbe.

          Kedvelés

      • A kötődő nevelés (én jobbszeretem amúgy válaszkész nevelésnek hivni, szinonima, de mégis jobban benne van) a legnagyobb jódolog a világon. Csak sajnos igen sokan félreértelmezik, és a következetlenséget ezzel takargatják. Nem. AZ már nem a válaszkészségről/kötődésről szól, hanem a kerettartásról.
        A kötődő/válaszkész nevelésnek az a lényege, hogy a gyerek szükségleteit a tőlem telhető leggyorsabban kielégitem, és ezzel megerősitem őt abban, hogy fontos nekem, sőt, fontos, pont. Megerősitem abban, hogy a világban (és azon belül bennem) meg lehet bizni, mert ott vagyok, ha kellek. Akkor is, ha épp wc-n vagyok, mert amint végeztem, megyek. Biztosan, és a tőlem telhető gyorsasággal (de nyilván nem erőn felül, az csak feszültséget szül, oda-vissza). A legfontosabb dolog szerintem az lenne a kötődő nevelésben, amit sokan elfeljtenek, hogy a gyerek minden szükségletének a kielégitése és az anya megbolondulása közé az áll, hogy különbséget teszünk szükséglet és vágy között. Szükséglet, ha éhes, ha szomjas, ha álmos, ha hiányzik neki a testi kontaktus. Vágy, ha nem akarna mást enni, csak pont azt a kiflit, amit a szomszéd gyerek, ha csak kólát akarna inni, ha csak fejen szökdellve lehet elaltatni, ha csak olyan pózban jó neki a testi kontaktus, ami neked elviselhetetlenül kényelmetlen. Ilyenkor értelemszerűen a te szükségleteidet (és esetleg vágyaidat) is figyelembe véve jöhet a kompromisszumos megoldás, ami lehet, hogy senkinek nem tökéletes, de mindenkinek vállalható. Ez marad ki sokszor a kötődő nevelésből, pedig eredendően benne van. A kötődő nevelés a gyerek biztonságigényének kielégitéséről szól, nem anyarabszolgák gyártásáról.
        Az el nem engedés szintén nem kellene, hogy a kötődő nevelés része legyen, ugyanis ha ki akarom elégiteni minden szükségletét, ebbe pont beletartozik a kompetencia-érzete megerősitése is, miszerint ő már milyen ügyes, okos, nagy, és mi mindent meg tud oldani/el tud dönteni nélkülem is. Amint már hangot tud adni a véleményének, nyugodtan lehet neki döntési helyzeteket teremteni. (Aztán ennek egyenes ági folyománya, hogy 2 évesen meg úgy dönt, ő a nagyinál alszik, anya meg nem alszik, mert hallgatja, hogy mi ez a gyanús nagy csend egész éjjel; de hát akinek már döntésképes “nagylánya” van, annak viselni kell a következményeket – igaz, ez meg épp lehetővé teszi a blogtalálkozókra mászkálást). Persze ez megint csapdás, megtalálni azt, amiben már dönthet, meg amiben még nem, itt is hajlamosak elcsúszni anyák, hogy aztán minden úgy lesz, ahogy a gyerek akarja, és egyáltalán nem irányitható a gyerek. Mondjuk a 2 évesemre simán rábizható, hogy 2 (3-4) hosszúnadrág közül melyiket szeretné felvenni, de még nem bizom rá, hogy hosszú- vagy rövidnadrág; viszont utána ő dönthet, hogy az általam ráadott ruhában fázik-e, és kell még rá egy kardigán, vagy melege van-e, és vetni akarja a mellényt.
        Szóval, egyetértek a cikkel abban, hogy a gyereknevelés egy merő lavirozás, hogy mennyire lehet húzni, és mennyire ereszteni – de a hajam égnek állna, ha akár csak érintőlegesen és/vagy középút-keresésként bármilyen kapcsolatba kerülnék a cikkben emlegetett rideg neveléssel. Igaz, a minden vágy kielégitése sem tetszik, középúti határmezsgyeként sem.
        Én abban hiszek, hogy következetesen (szinte mindig – kisebb csúszások mindenkinél vannak, nem vagyunk robotok), szélsőségektől mentesen (annyira mentesen, hogy ne is kelljen azok ellenében meghatározni magunkat), de a (valós) szükségleteket bármikor kielégitően, a proszociális formában megfogalmazott vágyakat a lehetőségekhez mérten respektálva (én szeretem az antiszociálisan megfogalmazott vágyakat figyelmen kivül hagyni, de nagyobb fáradtság, éhség, stb. esetén megértőbben viszonyulok, habár akkor is igyekszem nem megerősiteni), feltétel nélküli szeretetben nevelt gyerek lesz egészséges lelkületű kamasz/felnőtt, és birkózik meg könnyebben azokkal a vis maior esetekkel, amik időközben adódnak. Mert adódnak, akármit csinálunk mi jól/rosszul/elég jól/közepesen.
        A másik, amiben hiszek, az a winnicotti “elég jó anya”, ami egyrészt magában foglalja a “jóságot”, miszerint igyekszem megtenni, amire szüksége van a gyerekemnek (ugrok, ha kellek), de nem foglalja magában a tökéletességet, azaz nem kell bűntudatomnak lenni, ha egyszer-egyszer épp csak 5 perc múlva tudok ugrani. Vagy ha aznap este nincs kedvem ugrálni, és másnak adom a lehetőséget. Az “elég jó anya” gyereke amúgy (aki jó közelitéssel, de nem 100%-ban reagálja le záros időn belül a gyerek igényeit), jobb mutatókkal indul a kamaszkorba és a felnőttkorba, mint akár a rendszeresen nem reagáló anya, akár a minden egyes alkalommal 100%-ban ott levő, azonnal ugró, tökéletes anya gyermeke. Amivel viszont nagyon nem értek egyet a cikkel, hogy ez szerintem nem azt jelenti, hogy nem kell azonnal reagálni amennyire lehetséges – ez csak azt jelenti, hogy nem kell bűntudatot érezni, hogy nem vagyunk mindig 100%-on. Mert nem vagyunk, akkor sem, ha tudatosan nem próbálunk nem reagálni.

        Kedvelés

        • Egyetertek😊, csak nalam is az van, hogy hosszut nem irok telefonrol, az asztali gepunk meg ongyilkos lett 😊
          Amirol talan nem beszeltunk, az az empatia kialakitasa, ami szinten fontos tenyezo az egeszseges szemelyiseg kialakitasaban. Hogy a kolyoknek igenis meg kell ertenie egy bizonyos kor utan, hogy anya epp faradt, beteg, vagy egyaltalan semmi kedve az adott dologhoz, tapasztalatom szerint ez is akkor lehetseges, ha egyebkent szereto odafordulassal kezeljuk a gyereket. Ha velem megtanulja, nagy biztonsaggal a tobbi kapcsolataiban is alkalmazza majd az empatiat, bele fogja tudni masok erzeseibe is helyezni magat, es ezaltal magasabb lesz az EQ-ja, es sikeresebb lesz. Ha pedig a sikerelmeny megvan, talan nem nyul tiltott szerekhez, vagy ha kivancsisagbol ki is probalja, nem valik fuggove. Nagyon naiv vagyok? 😊
          Irtam feljebb a sportot, ezt csak en tartom jo ellenszernek?

          Kedvelés

          • Szerintem az empátia kialakításában már az sokat segít, ha olyankor, mikor épp nem ugrasz 100%-osan, elmondod, hogy ennek mi volt az oka – nyilván később összetettebb már a dolog, de kezdetnek éppen jó. Hihetetlen, mi mindent értenek már az egészen picikék, ha beszélünk velük. Ezzel nem csak azt gyakorolja, hogy nekem is vannak érzéseim, hanem hogy az övét is ki lehet mondani. Erre a fáradt, beteg, semmi kedve dologra mondtam azt, többek közt, hogy válasszuk szét a vágyat a szükséglettől. Megeteted és tisztába teszed akkor is, ha fáradt vagy, beteg és nyűgös; de nem feltétlen akkor állsz neki palacsintát sütni, és ez így van jól. Ha a szükségletei ki vannak elégítve, a vágyait hamar megtanulja késleltetni, főleg, ha számára érthetően meg is indoklod.
            Hogy így lesz-e drogos karrierje, az majd kiderül, én azt mondom, mindent megteszek, hogy rendben menjenek a dolgok, ha mégis “sz@r kerül a palacsintába”, akkor azzal meg majd foglalkozom akkor, ha ott vagyunk. Szerintem ez is fontos, az itt-és-mostban tegyük azt, ami tőlünk telik és amit jónak gondolunk, és legyünk ugyan nyitottak a jövőre – de ha folyton előreszaladunk, senki nem hozza vissza a jelent. Persze, foglalkozzunk azzal, mit kell csinálni most, hogy minél zökkenőmentesebb legyen a kamaszkor, de ne azon törpöljünk, milyen lesz. Úgysem találjuk el. Sőt, valószínűleg elképzelni sem tudjuk, hisz az még legalább 10 év, annak minden rohamos társadalmi és technikai változásával, ill. ennek megfelelő aktuális problémájával. 2x több új drogvegyület keletkezett az elmúlt 10 évben, mint az őskortól odáig. Legnagyobb résznek a hatását sem tudjuk. Egy szülő sem készült erre 10 évvel ezelőtt.

            A sportról az a véleményem, hogy nagyon jó eszköz annak, akinek egyébként jellemzően amúgy sem lennének nagy ilyen jellegű problémái, aki meg amúgy hajlamos rá, az előbb kezd el a csapattársakkal stimulánsokat szedni teljesítményfokozás céljából, mint nélkülük tenné. Nyilván az élsportban ez így már nem játszik, ott “rafináltabb” szerek vannak, a doppingvizsgálatok miatt; de alacsonyabb szinten pl. simán láttunk már komplett ifi focicsapatot, akik lebuktak amfetaminnal. Jelentős részük kivergődött ebből, egy részük ott folytatta, ahol abbahagyta, a focit is, meg a szert is, van, aki meg aztán azóta is többször jár ide, mint nem.
            Szóval én a sportot kevésbé drogprevenciónak, mint feszültségoldásnak tartom, arra viszont igen jó. Aztán persze aki a feszültsége miatt kezdene drogozni, annál ki is védheti épp. De abban az ábrándban ringatni magunkat, hogy a sportoló gyerekünk majd nem használ, hisz’ sportol, az elbizakodottság.
            Szerintem itt is igaz, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, de járjunk nyitott szemmel. Nem állandó gyanakodásban, mert akkor azzal készítjük ki a gyereket, csak vegyük észre, ha valami nem oké. És nagyon fontos, hogy legyünk nyitottak minden újdonságra, legyünk befogadók, próbáljuk követni a fiatalok világát, még ha nehéz is, mert aztán igen hamar azon kapjuk magunkat, hogy azt sem értjük, mit beszél a gyerek, nem hogy ebben hol a veszélyforrás.

            Kedvelés

          • Én is. Meg a cserkészetet (mondjuk az is vhol sport) de még az élő szerepjátékot is. Mindent, ami mozgatja az agyat és a testet és emellett szem előtt tartja a szabályokat és a fair playt.

            Kedvelés

          • Én abban gondolkodom – bár még a gyerekeim nagyon kicsik, szóval csak elméleti versenyző vagyok – hogy a gyerekeknek majd legyen olyan kedvtelésük, amit másokkal együtt, csapatban végeznek. Ez lehet színjátszás, kézművesség, kosárlabda, bármi, ami örömet ad, sikert ad, megtanulnak küzdeni valamiért, együttműködni másokkal, értelmesen tölteni az időt. Akkor talán kevésbé vonzza őket bármi üres lötyögés…

            Nem tartom a sportot, főleg a versenyszerű sportot univerzális csodaszernek. Sok évet kellett gyerekkoromban egyesületben sportolnom, ami összességében kudarcélmény volt az ügyetlenségem miatt, és az ottani társaságban sem éreztem jól magam.

            Kedvelés

        • Kedves Vicq, igen, ez a kötődő nevelés lényege, amit leírtál. Csak sajnos, mint sok szép és okos találmány, ez is rettenetesen el tud torzulni, attólfüggően, mennyire “torz” (vagy inkább sebzett? ) az ember, aki használja…

          Kedvelés

  7. Húha, de jó téma. 🙂 Én szenvedélybetegekkel és hozzátartozóikkal foglalkozom, szóval különösen érdekes cikknek tartom, bár a terjedelménél fogva nyilván nem tud teljes lenni.

    Itt írta valaki, hogy senki sincs védve, és normális családban is előfordulhat függőség. Eddig még nem találkoztam olyan érintett családdal, ahol normálisak voltak a családi viszonyok. A két véglet a jellemző. A szülő vagy a szeretet kimutatása nélkül betörni igyekszik a gyerekét, vagy a végletekig ajnározza. (Néha kívülről pont a tökéletes család látszik, kiváló szülőkkel. És nem okolom a szülőket, a legtöbbször szeretetből teszik, amit tesznek, és nem tudják, mert nem tudhatják, hogy nem az a legjobb, amit tehetnek) Ahol már házas a függő, ott ilyen jellegű szokott lenni a párkapcsolat is, mert tudat alatt olyan kapcsolatokat építünk magunknak, amilyen a szülő-gyerek kapcsolat volt.

    Szerintem is az igazi prevenció az egészséges kapcsolatok kialakítása, és az ehhez nyújtott segítség lenne, Ahol apa alkoholista, ott anya társfüggő. A gyerek meg választhat a két függés között.

    Ehhez hozzájön a rendőrök által megtartott “prevenció” A fiamék osztályfőnöke kétségbeesetten hívott fel utána minket, hogy nem próbálnák-e meg helyrerakni – ugyanis beszéltek a drogról, a hatásairól, meg arról hogy melyiket hogyan kell használni(!), a gyerek meg alig várja ilyenkor, hogy vége legyen a tanításnak és kipróbálhassa az új ismereteit.

    Persze, lehet és kell is beszélni a drogról, de ésszel. Arról nem is beszélve, hogy a drogprevencióval jól elvagyunk. Van az országban 30-40ezer drogfüggő, és óvatos becslések szerint is legalább félmillió alkoholista. Ez utóbbira miért nem készülnek prevenciós programok?!

    Örökbefogadásnál, amikor az ember éveket, évtizedeket küzdött egy gyerekért, és mindent jól akar csinálni, azt hiszem különösen nehéz lesz megtalálni a korlátok és a szabadság optimális egyensúlyát. Ráadásul erre nincs is recept, minden gyerek és minden életkor is más. De az biztos, hogy mindenképp oda kell figyelnünk a kapcsolati problémákra, és segíteni feldolgozni a veszteségeket, még a kamaszkor előtt, hogy védve legyenek a gyerekeink.-

    Kedvelés

    • Szerintem a rendőri információátadás közel sem árt annyit, mint utána a tanári “sípolás”, hogy ettől most szerinte a gyerekek úgy rákívánnak, hogy remegve várják az óra végét. Az általam ismert nem kis elemű mintából egyetlen olyan drogost ismerek, aki ténylegesen kortárssegítőként kezdett szert használni úgy, hogy az információk alapján tudatosan kikalkulálta, hogy az általa elérni kívánt hatás hogyan érhető el a legkevesebb mellékhatással, de mondjuk úgy, hogy volt más baja is, tuti, hogy információ hiányában is ugyanúgy belemászott volna; viszont volt információja arra, hogy rájöjjön, mikor vesztette el az uralmat, volt információja arra, hogy tudja, hol kell segítséget kérni, és mire felnőtt, kijött teljesen. Leérettségizett, továbbtanul, szer nélküli életet él, segítő szakmája lesz.

      Egyébként nem csak a drogok kapcsán, hanem a szexuális felvilágosítás kapcsán is nagyon ugrom erre, hogy azért nem beszélünk abban a korban, mikor még érdemes lenne, mert “hátha attól kívánja meg”, és legelőször akkor kerül szóba, mikor a fiatalok már flegmán megkérdezik, hogy mit akarna tudni róla? Miközben a kellő tudásuk igazából nincsen meg, csak azt gondolják, hogy a gyakorlat ezt pótolja…
      A szerekkel pont ugyanígy, mire először szóba kerül, arra tényleg van, aki már remegve várja az óra végét, mert amúgy is rá van állva, “ezek meg itt folyton emlegetik”… Aki az iskolában tudja meg, hogy az amfetamint iv is lehet használni, az nagy valószínűséggel még azt sem tudja, mi az. De jó eséllyel megtudja a kockázatait. Sosem felejtem el azt a 15 éves csitrilánykát, aki véletlenül bukkant fel egy anoním hepatitis+HIV szűrésen, mert a csapat, akivel együtt használt, megijedt, mert volt köztük hepatitis-B-s. A lány azt sem tudta, hogy közös tűvel bökött-e, vagy sterillel, csak belevitte a pasija; és mikor az egyéb kockázati magatartásokról kérdeztem, pl. hogy szexelnek-e védekezés nélkül, akkor felháborodott, hogy ő még nem feküdt le a pasijával, mert nem felelőtlen. Kerekedett a szemem rendesen, milyen felelősségteljes magatartás közös tűvel vénás amfetamint tolni – de 15 évesen pl. TÉNYLEG nem tudta a kockázatait és a lehetséges következményeit. Sem a vénás amfetaminnak, sem a közös tű használatának. Nem egyedi példa, de ő volt nekem a legmegdöbbentőbb ezen a téren. Nyilván, hogy a pasijával közös szerhasználatot nem védte volna ki az információ, de már akkor is kevesebb veszélynek teszi ki magát, ha annyi tudása van, hogy ragaszkodjon egy saját, újonnan felbontott tűhöz és fecsihez, pláne egy olyan csapatban, ahol VAN hepatitis-B-s. Amúgy szerencséje volt.

      Kedvelés

  8. Sziasztok!
    Kicsit eltűntünk, sok volt a munka, meg itt a nyár is, meg elhalasztódott az esküvő jövőre, szóval az örökbefogadás is tolódik kicsit, most másfelé terelem a gondoltataim, nekiálltam tanulni, meg hát ráeszméltem, hogy itten van ez a nagy fiam, akit most nem csak életben kell tartani és boldoggá tenni, hanem elkezdődött a nevelés. Vagyis nyakig benne vagyunk. El is rohantam a könyvesboltba, és beszerzetm pár könyvet, az erőszakmentes kommunikációról, és elsősorban Deákné B. Katalni Tudatos nevelés-könyveit, nagyon ajánlom mindenkinek! …és itt rá is kanyarodok a témára, ugyanis köztünk is fel-felmerül ez a téma, a droghasználat kérdése, és nem mondom, nekem is összeugrik tőle a gyomrom, elsősorban azért, mert sajnos sok rossz példát látok magam körül. Jónéhány közeli barátom évtizedek óta függő, igaz “csak” füvesek, de hát sokmindenen meglátszik a hatása: céltalnság, önbizonytalanság, határozatlanság stb..
    Nagyon tetszett, ahogy Vicq nyilatkozott a témáról, és a kötődő neveleésről, válaszkészségről stb.. mintha csak magamat hallottam volna.. meg is fogalmazódott bennem a kétdés, hogy vajon Vicq azért tud ilyen józanul és okosan hozzáálnni a kérdéshez, mert ő is érintett?
    Én bevallom, az vagyok. 17-18 éves koromtól kb. tíz évig végigpróbáltam szinte az egész repertoárt, és bár függő nem lettem soha, rendszeres és boldog drogfogyasztó voltam.
    Aztán az egyetem vége felé már egyre ritkábban, és utoljára talán 3 éve, egy LSD trippel zártam a sort, aztán februárban beköltözött Mirc a hasamba, és csak mostanában vetemedek arra néha, hogy elszívjak egy cigit a kávé mellé, vagy megigyak egy pohár bort, mint Veletek is Margit 9ben, le is kapcsoltak a zsaruk ittas kerékpározásért…:P
    Szóval.. a baráti köröm, a páromat és magamat is beleértve mindenféle kábítószert mindenféle arányban és időtartamig használt, és meg kell, hogy mondjam, van köztünk mindenféle forma, elvált szülők gyereke, alkoholista szülők gyereke, orvoscsalád-csemete, művészek, teljesen hétköznapi, kiegyensúlyozott melós család kölkei stb.. és mindenkinek más és más volt a motivációja, más és más volt a “drogkarrierje” és más és más lett az életútjuk.
    Egyvalamiben mind hasonlítunk egymára: SENKI nem beszélte ezt meg otthon a családjával, nem is tudtak, nem is tudhattak róla, mert elutasítás, veszekedés, értetleneség, csalódás lett volna belőle. És igen, sok szar van, és szerncsésen egyik barátom sem csúszott el, nem lettek keménydrogfüggők, és nem dőlt dugába az életük, karrierjük. Minek a függvénye ez? Intelligencia? Szeretet? Senit nem hagytunk volna magára, és senkinek nem néztük volna tétlenül a leépülését. De a szülőknek esélyük sem volt közbeavatkozni. mert nem tudhattak róla. Miért? Mert a szülőkben a csak a félelem van, a féltés, és a teljes sötétség a témával kapcsolatban.. hogyan magyaráztam volna anyukámnak a spirituális utazásaimat? Az órási szabadságot, a kalandokat, azt a boldogságot amiről nem is tudtam, hogy létezik, és emberek együtt megélhetik, átélhetik?
    És igen, ott a másik oldal, a levertség, a szétesés, a bad-tripek utáni nyomor, lelkifurdalás, a kötelességek elhanyagolása, a realitásézék elveszítése, a lelki függőség és aztán a testi, és végül a teljes nihil, depresszió, kiüresedés.
    A barátaim között kutatóbiológus, drogosok rehabilitálásával foglalkozó pszichológus és terapeuta, művészek, alkalmi melósok, ipari alpinisták stb.. mindenféle ember van, Családosok és menők, szegényebbek és boldogok, boldogtalan csórók.
    Egy valami tuti. Nincs recept. És ami még ennél is tutibb, hogy ez egyetlen amit tehetsz, hogy igenis utánajársz, és igenis belemész a közepébe, és nem a prevenció, meg a pszichológus meg a többi levegőbebeszélő oldaláról, hanem a használók, a drogosok szemszögéből, ha nyilván nem is próbáljátok ki, legalább az élménybeszámolókat el KELL olvasni, nézni sok sok drogos filmet, és meg KELL értenetek a motivációt, és hogy mi is történik ilyenkor!!!
    És beszélni KELL róla, és nem ám úgy, hogy ejnye-bejyne, meg majd hosszú kolbász orrod nő ha rossz leszel.. ugyan… Rettentő fontos, hogy a gyerekek lássák, ÉRTITEK, TUDJÁTOK miről van szó, nem ítélitek el, nem rettegteg a gyermeketek kíváncsiságától és kalandvágyától, de ott vagytok BIZTOS kontrollnak, hiszen TUDJÁTOK mi történik a gyerekkel, beavat, nem a hátatok mögött történik! EZ a legfontosabb, higyjétek el! És természetesen az, hogy józan ítélőképességre nevelitek őket, és mértéktartásra, hogy ha már pszichedelikumhoz nyúlnak, PONTOSAN meg tudják húzni a határt, amikor ők használják a szert, és amikor a szer kezdi használni őket!

    Házi feladat, és egyben kötelező olvasmány, innen már elég jól el lehet indulni, mindenféle szerek leírása, fotók, hatástanulmányok, élménybeszámolók tömkelege, megtudhatjátok mit hogan használnak, milyen eszközök kellenek hozzá, és hogy milyen hatások várhatók. Többek között fent van pszichológus kitűnő diplomamunkája, a droghasználók és a vallásos emberek spirituális élményeit összevető tanulmány…

    http://www.daath.hu/

    🙂

    Kedvelés

    • Megszólitottál az esetleges érintettségem kapcsán, és én erre sem tudok egyszerűen válaszolni. 🙂 Nem, nem vagyok érintett kémiai szerekben, olyannyira nem, hogy alkoholbontó enzim hiján még csak nem is iszom, (bár a kávéhoz fűződő viszonyom megérne egy misét…), viszont egyértelműen internetaddikt vagyok, győzöm magam korlátozni (mindig egy lépéssel kijjebb húzva a határt, mint ameddig elmehetek, mert úgyis legalább eggyel beljebb fogok lépni). Viszont a rálátásom a témára inkább szakmai (a kávé és az internet inkább megérteni segit, nem veszik át azért az uralmat); egyrészt, mint gyerekpszichiáter, (van néhány problémás kamaszkorú “gyerekem”, van köztük néhány öf is, meg zömük vsz), másrészt meg mint a drogambulancia “jobb hiján” orvosa 8 éve (úristenúristenöregszem) heti egy napban plusz szükség esetén; meg aztán egy-két szép évem volt alkoholgondozóban is (heti kétszer), meg kicsit gyakorolgattam (összesen az is kitett vagy 2 évet) addiktológiai osztályon is; azt a rálátást, amiért érintettnek gondolsz, nagyon jó mentoraimnak köszönhetem, meg azért annak is, hogy a baráti körömben is van, ha nem is érintett, inkább csak érintkező, de mindenesetre nem érintetlen 😉 (ezért is mondtam fentebb, nehéz határt húzni, és megvonni azt a vonalat, amikortól valaki “drogos” – diagnosztikai kategóriát könnyebb ráhúzni, mert annak kritériumai vannak, de azt hiszem, valójában a diagnosztikai kategóriához képest jóval szűkebb az, akit azzal lehet meghatározni, hogy “drogos”, azaz már jószerével a szer tölti ki az életét és a személyiségét, és leginkább tényleg ezzel a szóval definiálható; alapvetően akkor is jobban szeretem a “szerhasználó” szót, mert ez kevésbé definiál valakit, mint leir egy milyenséget, ami mellett még lehet neki 1000 másik tulajdonsága is.)
      Egyébként határozottan jól esett a kérdésed (főleg igy, hogy belülről tudod, miről beszélsz), ugyanis, mikor 8 éve “odadobtak” a drogambulanciára, kétségbe estem. Nem a “drogosoktól” féltem, nem attól, hogy jajjmármilyenemberek, nem attól, hogy nem tudom őket elfogadni, megérteni, hanem leginkább attól, hogy aki ennyire “outsider”, mint én, az hogyan, mit és miben tud majd nekik segiteni egyáltalán. Erre kedvenc kollégám (majd később legjobb barátom) megkérdezte, hogy outsider, outsider, oké, de miféle? Olyan outsiderre gondolsz, aki még először csak egy kicsit megnézi az email-jeit éjfélig, mielőtt megirja a holnapi beadandóját, vagy olyan először csetelek kicsit a barátnőmmel (meg még egy kicsit), mielőtt kitakaritanám a nappalit-tipusú outsider, vagy a reggeli kávé előtt hozzámszólás csak saját felelősségre tipusú, vagy mégis, miféle? (persze azért ennyi nem volt elég, hogy elvegye a félelmeimet, csak segitett megérteni, hogy nincsen én és ők, mindenkinek megvan a maga “drogja”). Szóval, már régóta nincsenek meg a félelmeim, hogy tudok-e hiteles lenni “kivülállóként”, még olyankor sem, amikor viszakérdez a kliens, hogy honnan is tudhatnék, mégis, meg egyáltalán; mégis, nagyon jól esett a kérdés. Feldobtad a napomat, köszönöm.

      És külön örülök, hogy hozzászóltál, mert irhatnék még 1000 kommentet itt arról, hogy a “drogosok” köztünk élnek, esznek, alszanak, lélegeznek, szeretnek, pont, mint mi, akik épp mástól függünk, de annyira hiteles, mint te, akkor sem tudnék lenni. Pedig igen, a szerhasználatos-kamaszos-félelmes témában ez is fontos, vagy ez fontos igazán, hogy megértsük, nem ez határoz meg egy embert, még akkor sem, ha történetesen a mi gyerekünk. Nehezen értik meg a szülők, de általában igen, hogy nem az a lényeg, hogy csináljunk a gyerek akarata ellenére egy drogtesztet, hogy majd jót rábizonyitsuk, hogy mi van, és pláne, hogy ő milyen. Ha felmerül bármi gyanújelekből, hogy a gyerek drogozik, akkor valóban, vagy igaz, vagy valami mástól vannak a tünetek, ami esetleg szintén igényel egy kis pszichés támogatást – inkább errefele érdemes terelni a dolgot, hogy látom, hogy valami nem oké, nem tudom, mi az, de szeretnék segiteni; nem afelé, hogy bármit bizonyitsunk. Onnantól, mikor a bizonygatásról szól, már nem állunk egy oldalon, onnantól már ellenség lesz a saját gyerek.
      Biztos vagyok benne, hogy több a (szűkebb-tágabb családi, baráti körön belülről) szexuálisan zaklatott gyerek, mint aki komolyabban drogos lesz (és még átfedés is van, keményen), mégis, kiváncsi lennék egy, a mai cikkhez hasonló infografikára, hogy melyiktől milyen arányban félnek a szülők… Mert attól félünk igazán, amit nem ismerünk, vagy csak annyit tudunk róla, mint a southparkos M’key bácsi, “a drog rossz”. Itt is igaz, hogy az információ véd – nem csak az védi a gyerekünket, amiről a gyereknek tudomása van, hanem az is, amiről nekünk, szülőknek. A mi tájékozottságunk éppúgy védi a gyereket, mint az övé. Hát még a nyitottságunk – témákra, emberekre.
      Azért tartom fontosnak, amit már fentebb irtam, hogy tőlünk (is) kapjon hiteles információt a gyerek a drogokról, mert ez nyitvahagy egy csatornát, amin visszafele is áramlik infó. Ha valaha kérdez tőlem olyat a gyerekem, hogy “anya, a srácok a suliban most erről az új cuccról beszélnek, mit tudsz róla?”, akkor irgalmatlanul vállon fogom veregetni magam, hogy sikerült megtennem azt, ami tőlem telik.

      Amúgy nincs könnyű dolga a szülőknek, amikor olyan a témával kapcsolatos közhangulat, hogy pl. a fenti daath oldalt (igen hasznos) csak itthon tudom olvasni, mert a kórházi tűzfal automatikusan tiltja, mert benne van a “drog” szó. Elvégre a drogambulancián biztos internetes szervásárlással szeretnék foglalkozni.

      Kedvelés

  9. hát.. legszívesebben azt mondanám, hogy jó lenne, ha nem is kéne ennek a kérdésnek felmerülnie. De fel fog. A mi kamaszkorunkban ali-alig találkozhattunk kábítószerrel, a kétezres évekre más szinte minden beszerezhető lett, most meg, sajnos tálcán kínálják úton-útfelé a drogokat. nem tudom, hogy azt szeretném-e hogy a fiam kategorikusan elutasítsa őket. én sokat tapasztaltam a szerek, a szubkultúra stb. hatására, enélkül nem lennék ma az aki vagyok. de… más az, amikor az embert tapasztalás, a kíváncsiság hajt, és más, amikor hiányokat pótol, amikor terel. Sok minden függ attól, Mirkó milyen kamasz lesz. mennyire látom őt stabilnak, józannak, megbízhatónak. én nem voltam az. furcsa ellentmondás, hogy Micit még az októberi bölcsikezdéstől is féltem, nem leszek ott, de jó lenne őt láthatatlanul is irányítani, szeretni, védeni…közben pedig azt gondolom, hogy nem kell őt megóvnom a tapasztalástól, még ha az nem is túl kellemes tapasztalás. erős, bölcs, hiteles embert szeretek magam előtt látni ha Mirkóra mint harmincas pasira gondolok, és ehhez elkerülhetetlen, hogy csináljon egy rakás hülyeséget. Azt hiszem nem a függőségtől féltem, hanem azoktól a véletklenektől, veszélyes helyzetektől, amikbe az ember könnyen belecsúszik, ha kicsit ki van rántva a talpa alól a realitás. de sajnos rossz döntések, véletlen balesetek vagy felelőtlen, tragédiával végződő húzások drogok nélkül, alkohol nélkül is előfordulnak.
    Amit fontosnak tartok még elmondani, hogy a drogok használatában nem feltétlenül a függőséget látom a legnagyobb veszélynek,vagy a keménydrogokra való áttérést..
    a könnyűdrogok közül a pszichedelikumoknak, de az amfetaminnak is pl. olyan hatása van/lehet, ami felszínre hoz/hozhat traumákat, vélt vagy valós félelmeket, a labilis énünk szorongásait stb..
    nem véletlenül használják sokan a kábítószereket (már amelyik alkalmas rá) belső utazásra, önismeretre, ha úgy tetszik spirituális felfedezésre. mert alkalmas rá.. csak az a baj, hogy a fiatal, tapasztalatlan, felkészületlen elme a felmerülő kellemetlen élményeket/kérdéseket A)-nem próbálja meg értelmezni, hiszen csak buliból cuccozott/cuccozik B)-megpróbálja helyrerakni, de valószínűleg nem fog sikerülni, hiszen az elme önvédelemből rakja olyan mélyre..
    szóval ezért is fontos, hogy a gyerekek bizalommal legyenek Felétek, mert amennyiben pszichedelikumot fogyasztanak, valószínűleg fel fog merülni egy sor olyan dolog a kis fejükben, amit komolyan rendbe kell rakni, és ami jó esetben egy terapeuta által irányított és felügyelt közegben történik, és nem egy 17 évessel egy hétvégi házban a tökrészeg haverjai között. Az a baj, hogy amennyiben szorongás és elfojtás van valakiben, az ki fog jönni drogok hatására. azt pedig vagy kibeszéljük és helyrerakjuk, vagy még többet drogozunk, hogy elnyomjuk..
    Kérlek ne értsetek félre, nem vagyok drogpárti, de nincsenek illúzióim, elkerülhetetlen, hogy a gyerekeink bele ne fussanak, és csak azt mondom, hogy rettegés helyett inkább legyünk felkészültek, és akár hiszitek akár nem, még jó dolgok is kisülhetnek belőle..:)

    Kedvelés

  10. Hát nem tudom, én azért hiszek a normális család visszatartó erejében. Én személy szerint még a füves cigit sem próbáltam, pedig lett volna rá lehetőségem… A rokonságunkban és baráti körünkben sem ismerek olyat, aki drogozott volna. Max. 1-1 füves cigi fősulis/egyetemista korban. A tanítványaim körében is azt látom, hogy akinek szerető családi háttere van, és nem csak látszólag, hanem ténylegesen, annak meg sem fordul a fejében. Vagy csak szerencsém van, hogy ilyen a környezetem?

    Kedvelés

    • Én is hiszek a normális család visszatartó erejében, meg abban is, hogy a lónak is 4 lába van. Ezt is irtam fentebb, hogy tegyünk meg mindent, hogy olyan család legyünk ahonnan a gyerek nincs szerfüggésre predesztinálva, meg közben járjunk nyitott szemmel, de ne szekálva. Nehéz eltalálni az arányt, de többeknek sikerült már. 🙂

      Kedvelés

  11. Visszajelzés: Tóth Krisztina: „Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem” | Örökbe.hu

Szólj hozzá!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s