Örökbe.hu

Megjelent egy nagyon izgalmas magyar dokumentumfilm örökbefogadással kapcsolatban. Lukács Csaba Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című munkája Romániából Nyugatra örökbeadott magyar fiatalokról s azok visszatéréséről szól a születési családjukba. Romániában a rendszerváltás után tömegesen (évi több ezres számban) adtak örökbe külföldre az akkori rémes intézeti körülmények közül gyerekeket, nem egyszer korrupcióval gyorsítva az eljárást, vagy akár pénzért csikarva ki a szülők beleegyezését. A film több amerikai és briti fiatalt követ végig, akik 20-25 év után megkeresik az erdélyi magyar, jellemzően roma családjukat. Itt meg tudjátok nézni a teljes filmet, ajánlom. Lukács Csaba rendező válaszolt a film után felmerülő kérdéseimre.

Nagyon kevés jó magyar dokumentumfilm foglalkozik az örökbefogadással. Hogy találtál rá erre a témára? Te érintett vagy?

Én Romániában vagyok érintett, Székelyföldön születtem, és a kilencvenes évek elején még ott éltem, amikor hirtelen ránk szabadult a szabadság és vele együtt a visszaélések szinte korlátlan lehetősége is. Már akkor is sok örökbeadásos történetet és sok legendát hallottam, többek között szervkereskedőknek eladott gyerekekről – szerencsére utóbbira a kutatásaim során semmilyen bizonyítékot nem találtam.

A téma talált rám, nem én a témára – megkeresett az Írországban élő Ileana Cuniffe Baiescu (aki aztán szerepel is a filmben), hogy segítsek neki, mert elakadt a szülőkeresésekben. Észrevette, hogy a magyar régióból (Hargita-Kovászna-Maros megyék) örökbe adott, vagy Erdély más tájáról, de magyar hangzású névvel rendelkező családok esetében nem eredményesek a kutatásai. Neki addig már jó kapcsolatai alakultak ki országos lefedettségű romániai újságokkal, nagy nézettségű televíziócsatornákkal, de rájött, hogy Erdélyben párhuzamos társadalmak alakultak ki: a bukaresti sajtót nem követik a magyarok, inkább helyi vagy budapesti médiumokat figyelnek. Ezért keresett egy erdélyi gyökerű, de magyarországi újságírót, aki önkéntesként, ingyen segítene neki. Így kerültem képbe, Ileana rám bízta a magyar eseteket – először a keresésekben segítettem fordításokkal, Facebook-posztokkal, regionális magyar újságok megkeresésével, aztán sok fiatalnak segítettem tolmácsolni a vér szerinti szülőkkel való kapcsolatfelvétel után – előbb Skype-on, aztán ha úgy alakult és ellátogattak Romániába, a személyes találkozásokon is.

A Romániából külföldre örökbe adott gyerekek többsége nincs tisztában a származási országa etnikai helyzetével – a magyar származásúaknak is azt mondták az örökbefogadó családban, hogy ő román. Emiatt néha vicces, néha nehezen megmagyarázható helyzetekbe kerültem – volt olyan fiatal, aki pár szót megtanult románul, hogy azzal kedveskedjen a vér szerinti édesanyjának, és nehezen értette meg: jobb, ha nem mondja el, mert a székelyföldi magyar családban félreértik a gesztust. Váratlanul kemény munkának bizonyult a tolmácsolás is – bizonyos helyeken három nyelven kellett helytállni, mert a külföldiek ugye angolul beszéltek, a család magyarul, de ha például étterembe vagy hatósághoz mentünk, ott a románt kellett használni. És mindenki egyszerre beszélt, reggeltől-estig, az évtizedek alatt felgyűlt kérdésekre akart választ kapni és elmesélni az életét.

Magyarországon van egy hivatalos menete a gyökérkeresésnek, a gyámhivatalnál kell jelentkezni, csak az örökbefogadott fiatal indíthatja el, és csak akkor adják ki a szülő adatait, ha az beleegyezik. A Facebookon való keresés felvet etikai aggályokat, hisz másnak (a vér szerinti családnak) az adatait nem szabad közzétenni a beleegyezése nélkül. Romániában nincs hivatalos eljárás az örökbefogadottak gyökérkeresésére, azért kényszerülnek erre a fiatalok? 

A román hatóságok jellemzően nem válaszolnak az örökbeadott fiatalok érdeklődésére, ezért kénytelenek más módszereket keresni, ha meg szeretnék találni a vér szerinti családjukat.

A film alcíme: Emberkereskedelem, határozott állásfoglalás. (Nem „örökbefogadás”). Bár a mai szakmai szempontok szerint a 90-es évekbeli örökbefogadások nem vállalhatóak, akkoriban ezek mégis legális, a román állam által intézett ügyletek voltak. Sok gyerekre teljesült az a kritérium is, hogy Romániában nem találtak volna szülőkre. Te határozottan emberkereskedelemnek tartod ezeket az ügyeket?

Az általam megismert esetek döntő többségében volt pénzmozgás. A vér szerinti szülők jellemzően azzal kezdik, hogy ők nem írtak alá semmit, nem akarták örökbe adni a gyereket, aztán elszólják magukat, hogy „csak egy ócska színes tévét adtak, hamar elromlott”, vagy „mire volt elég az a kétszáz márka?” Az örökbefogadó szülők lehet, hogy nem is tudták, hogy tulajdonképpen veszik a gyereket – kifizették a közvetítők által ”ügyintézésre” kért összeget. Nekik megért pár ezer dollárt vagy márkát, hogy gyorsan menjenek a dolgok – Románia amúgy is korrupt ország hírében állt, természetesnek gondolták, hogy mindenért fizetni kell. A történetben számomra az volt a legszomorúbb tanulság, hogy minden résztvevő meg volt győződve arról, helyesen cselekszik. A gyerekre vágyó szülő kapott egy új családtagot, a román gyerekvédelmi rendszer megszabadult a tehertől, ráadásul a közvetítőnek is tiszta volt a lelkiismerete, mert szerinte a gyerek is jól járt, hiszen normális családban nőhet fel. És lehet, hogy igaza is van mindenkinek, de a dolog mégis nagyon fájdalmas.

A fenti, botrányos ügyek hozzájárultak ahhoz, hogy az ezredforduló után Románia egy időre teljesen beszüntette a külföldre menő örökbefogadásokat, majd pár éve óvatosan újranyitotta. Hol tart most a helyzet?

Nem vagyok szakértője a témának, és a mostani helyzet nem volt releváns a film szempontjából, ezért annak nem is néztem komolyabban utána. Azt tudom, hogy Románia uniós csatlakozásának nagyon szigorú előfeltétele volt a „gyerekexport” megállítása – Emma Nicholson bárónő, az Európai Parlament jelentéstevője világossá tette Bukarest számára, hogy addig nem lesz csatlakozás, amíg nem állnak le a nemzetközi örökbeadással.

Hány fiatallal kerültél kapcsolatba, míg megtaláltad azt a néhányat, akiknek végigkíséred az útját vissza az erdélyi származási családig? Nehéz volt a bizalmukat megnyerni?

Több száz esettel kerültem kapcsolatba, de mindegyikkel más szinten. Volt, akinek csak segítettem megtalálni a vér szerinti szülőket (a rekord, ha jól emlékszem, egy óra, ami alatt meglett a telefonszám a biológiai anyához – mivel engem viszonylag sokan ismernek Erdélyben, ha kiteszek egy ilyen keresést a Facebookra, sokan megosztják, és legtöbbször kerül valaki, akinek ismerős a név és akar segíteni.) Aztán vannak a Skype-beszélgetések, ez az első személyes kontaktus a fiatal felnőtt örökbeadott és a biológiai család között, és mivel nincs már közös nyelv, szükség van tolmácsra. Ilyenkor általában kapcsolatba maradok a külföldön élő gyerekkel, aki érdeklődik az országról, tanácsokat kér, hogy ha eljönne, hova repüljön, hogy szervezze meg az útját és tudok-e segíteni a tolmácsolásban. Minden eset más – volt, akivel még a nagymama is eljött Amerikából, más egyedül érkezik. Van, aki engedi, hogy a találkozásról cikk vagy videofelvétel szülessen, más nem akar nyilvánosságot. Van, akivel már-már barátság szövődik, másokkal hűvösebb marad a viszony.

Sokat utaztál a film kapcsán: Amerikába, Skóciába… Honnan volt erre forrásod?

Egyre több és több eset bukkant elő, a téma nem hagyott nyugodni, meg akartam mutatni a világnak. Én alapvetően nyomtatott lapnál dolgozó újságíró vagyok, a Magyar Nemzetnél voltam majdnem két évtizedig, aztán amikor bezárták a lapot, a kollégáimmal megalapítottuk a Magyar Hang hetilapot, ott jelentek meg ezek a riportok. Néha szoktam dokumentumfilmeket is csinálni, ha sikerül rá pályázati pénzt szerezni – az ötletet beadtuk a Médiatanácsnak és támogatásra érdemesnek ítélték a filmet. Ha jól emlékszem, öt- vagy hatmillió forintot kaptunk, így ki tudtunk menni forgatni külföldre is.

Elmondok egy szakmai trükköt: főként azok vállalták a szereplést a filmben, akiknek nem volt önerőből pénzük ellátogatni Romániába. Többüknek elmondtam: készül egy dokumentumfilm, és ha engedik a forgatást, kifizetjük a repülőjegyét, a romániai tartózkodás költségét a filmezés alatt és a tolmácsolásért sem kell fizetnie. Így is volt olyan – benne is van a filmben – aki akkor gondolta meg magát, amikor kimentünk érte Amerikába.

A Nyugaton, középosztálybeli családban felnőtt fiatalok és a rettentő szegénységben élő, erdélyi roma vér szerinti családok közt őrületes a szakadék, közös nyelvük sincs. Voltak ebből konfliktusok?

Újságírói munkám során, vagy éppen a Baptista Szeretetszolgálat korábbi önkénteseként nagyon sokat jártam háborúk, természeti csapások, egyéb nagy bajok helyszíneire. Romániában is van helyismeretem, gyakorlatom, beszélek románul, szóval igyekeztem gondosan megtervezni az utakat. A legtöbb helyszínre előre elmentem egyedül, hogy ne érjen sem engem, sem őket meglepetés. A fiatalt és vele érkező családtagjait felkészítettem a várható helyzetre. Jellemzően nem azon a településen szálltunk meg, hanem valahol a közelben, autóval gyorsan bejárható távolságra. A vér szerinti családnak nem mindig mondtam meg a szálloda nevét, ahol laktunk, szóval próbáltam védeni az örökbefogadókat. Voltak így is csalódások, váratlan helyzetek – a hasonló esetekről nagyon elegánsan beszél az egyik riportalany a filmben.

Az egyik fiatal amerikai lány leszbikus volt, a barátnője kísérte el az útra. Ehhez mit szólt a család?

Nagyon sok döntést meg kellett hoznom ezen találkozások alatt (nem csak a forgatások, hanem a tolmácsolási feladatok ellátásakor is), és nem vagyok benne biztos, hogy mindig jól döntöttem. Nem vagyok pszichológus, sem szociális szakember, ezért csak a józan paraszti eszemre hagyatkozhattam. Volt, hogy egyszerűen nem fordítottam le azt, amit a vér szerinti család szeretett volna, mert olyat kértek (jelentős anyagi támogatást) a külföldi családtól, ami szerintem nem volt korrekt. Amikor valaki egyértelműen hazudott, lefordítottam, amit mondott, de hozzátettem, hogy korábban ennek ellenkezőjét állította. A leszbikus pár esetében a saját biztonságuk és a forgatás békés befejezése érdekében a tompítás mellett döntöttem: az örökbe adott lány úgy mutatta be a párját, hogy „she is my husband”, vagyis „ő a férjem”. Ezt úgy fordítottam: „ő egy nagyon fontos ember az életemben.”

A filmben megszólaló szakember és az egyik örökbefogadott is elmondja, hogy a kezdeti, boldog viszontlátás után idővel elhidegül a viszony, nincs közös téma, túl nagy a távolság, nem lehet bepótolni 20 évet. Ezt azonban már nem mutatod meg a filmben. Szándékosan? Hogy alakult azóta a bemutatott családok sorsa?

A film azért készült el, hogy megmutassam, hogyan köszön vissza a múlt egy olyan helyzetben, amelynek a kialakulásakor mindenki jót akart a maga módján. Egy forgatásnak valahol vége kell legyen – az operatőrnek is van főállása, ahol várják, nekem is, nem volt végtelen mennyiségű időnk. Az egyezség is arról szólt: leforgatjuk az első találkozást, esetleg az első pár napot. Bizonyára érdekes lenne végigkövetni egy ilyen találkozás dinamikáját hosszú távon, de erre nekünk már nem volt sem idő, sem energia, sem anyagi forrás.

Romániából nagyon sok olyan gyereket is örökbe adtak ebben az időben, akik súlyos fogyatékossággal születtek, vagy a rémes intézeti körülmények komoly visszamaradást okoztak náluk. Ilyen felnőttekkel is kerestél kapcsolatot?

Azokkal kerültem kapcsolatba, aki a The never forgotten Romanian children Facebook-oldalnak írtak, hogy keresik a vér szerinti szüleiket. Ráadásul a forgatásnak is volt egy időablaka, tehát csak azokkal tudtunk forgatni, akik pont akkor látogattak el Erdélybe és vállalták a szereplést. Tízszer ekkora költségvetésből, nagyobb stábbal, hosszabb idő alatt sokkal alaposabb és mélyrehatóbb filmet lehetett volna készíteni – talán egyszer leforgatja az HBO vagy a Netflix, de nekünk erre volt lehetőség, ami elkészült.

Ma az örökbefogadás egyik alapelve, hogy csak az a gyerek kerülhet új szülőkhöz, akinek nincs esélye a vér szerinti családjában felnőni. A filmben is elhangzik, hogy még ha sokkal jobb anyagi körülmények közé is kerül a gyerek, örökbefogadottnak lenni trauma. Hogy látod, a bemutatott fiataloknak lett volna esélyük felnőni az eredeti családjukban, vagy csak az örökbefogadás volt nekik a megoldás? Nagyon nehéz erre felelni, de jobb nekik így?

Ezen nagyon sokat gondolkodtam én is. Nyilván sokkal jobb körülmények között nőttek fel, de akikkel én találkoztam, azok mindenikén látszott, hogy súlyos terhet cipelnek. Volt, aki meg is borult a találkozás után, Romániába költözött egy időre, és úgy tűnt, kicsúszik a lába alól a talaj. Végül – az én megítélésem szerint szerencsére – visszatért az örökbefogadó családhoz és most úgy tűnik, minden rendben.

Lesz magyarországi bemutatója a filmnek?

Nagyon magyarországira sikeredett a film utóélete –tudni kell, a Médiatanács csak azzal a feltétellel ad támogatást, ha egy általuk elfogadott csatorna garanciát ad, hogy bemutatja a filmet. Mire a film elkészült, az a bizonyos csatorna megszűnt, nyilván nem a mi hibánkból, de benne volt a pakliban, hogy emiatt a Médiatanács akár vissza is kérheti a pénzt. Végül egy másik tévétársaság egy késő esti időpontban levetítette a filmet, így a feltételt sikerült teljesíteni.

Mivel ma Magyarországon nagyon kevés helyen mutatnak be dokumentumfilmeket, elkezdtük fesztiválokra nevezni, hogy eljusson a közönség elé. Ahol eddig elindultunk, ott nyertünk vele: Lakitelken különdíjat, a 7. Savaria Filmfesztiválon első helyezést kaptunk. Utóbbi most szombaton történt, és annyian kérték el a titkos linket a filmhez, hogy úgy döntöttünk, feltesszük ingyen megtekinthető módon a YouTube-ra. Nagy öröm, hogy egy nap alatt 16 ezren voltak kíváncsiak rá!

Bemutatót nem tervezünk, de mivel a jogokkal mi rendelkezünk (a Székely Szeretetszolgálat készítette, amelynek tagja vagyok), örömmel elvisszük bárhova vagy odaadjuk vetítésre, ahol be szeretnék mutatni, legyen az szakmai konferencia, falusi kultúrház vagy bármi. Számomra külön öröm, és nagy megtiszteltetés, hogy kevesebb, mint egy nappal a videomegosztóra történt felrakás után neves magyar gyermekvédelmi szakember kért angol feliratos verziót, mert nemzetközi fórumokon, külföldi szakmai csoportokban akarja megmutatni.

Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem, dokumentumfilm, 60 perc, 2018.